Kúriai döntés a külföldön szerzett „szolgálati idő” beszámításáról a nők kedvezményes öregségi nyugdíjánál

Megosztás Tetszik

A Magyar Köztársaság és Ausztrália között a szociális biztonságról szóló Egyezmény kihirdetéséről szóló 2011. évi CXVII. törvény 15. cikk (1) bekezdése alkalmazását, ezáltal a Tny. 18. § (2a)–(2d) bekezdéseiben szabályozott kedvezmény (az úgynevezett nők kedvezményes öregségi nyugdíja) igénybevételét önmagában nem zárja ki az, hogy az öregségi nyugdíjkorhatárt még be nem töltött igénylő a magyar jogszabályok alapján rendelkezik az öregségi teljes nyugdíjra jogosító, ahhoz szükséges szolgálati idővel.

A Kúria Kfv. VII.45.078/2024/4. számú határozat a következőket tartalmazza:

A tényállás

Az 1959. június 4-én született felperes az alperesnél 2023. március 8-án előterjesztett igénybejelentésében – a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.), valamint a Magyar Köztársaság és Ausztrália között a szociális biztonságról szóló Egyezmény kihirdetéséről szóló 2011. évi CXVII. törvény (Egyezmény) rendelkezései alapján, az 1998. és 2005. közötti ausztráliai munkavégzése időszakának beszámításával – „nők kedvezményes nyugdíja” megállapítását kérte.

Az alperes a 2023. március 13-án kelt határozatával az öregségi nyugdíj megállapítása iránti kérelmet elutasította. Megállapította, hogy a felperes a reá irányadó nyugdíjkorhatárt nem érte el, ezért öregségi nyugdíjra nem jogosult. A felperes a jogosultság megállapításánál 37 év 139 nap, a nyugdíj összege megállapításánál 31 év 128 nap figyelembe vehető szolgálati időt szerzett, a nők kedvezményes öregségi teljes nyugdíjához elismerhető jogosultsági idő 34 év 200 nap, ebből kereső tevékenység vagy azzal egy tekintet alá eső jogosultsági idő 31 év 119 nap; a nők kedvezményes öregségi teljes nyugdíjához nem vehető figyelembe 2 év 304 nap.

Az alperes a külföldön (Ausztráliában) szerzett „szolgálati idő” Egyezmény alkalmazásával történő beszámítására irányuló kérelmet nem látta teljesíthetőnek.

A határozat indokolása szerint az Egyezmény „szolgálati idő” helyett a „beszámítható idő” fogalmát használja, Ausztrália tekintetében beszámítható időnek kizárólag az ausztrál szociális biztonsági törvény által meghatározott helybenlakási, tehát nem a járulékfizetéssel fedezett időszakokat kell érteni. Az ausztrál illetékes intézmény által igazolt beszámítható (helybenlakási) idők, jellegüknél fogva a nők kedvezményes öregségi nyugdíjára jogosító szolgálati idő vizsgálata során nem vehetők figyelembe, ezért az ausztrál társszerv megkeresése nem indokolt.

Az Egyezmény 15. cikk (3) bekezdése értelmében abban az esetben, ha teljes ellátásra való jogosultság a magyar jogszabályok szerint az Egyezmény 15. cikk (1)–(2) bekezdése alkalmazása nélkül is fennáll, úgy azt a Magyar Köztársaság illetékes intézménye kizárólag a rá vonatkozó jogszabályok szerint figyelembe veendő beszámítható időszakok alapján állapítja meg.

A felperes rendelkezik a Tny. 18. § (2) bekezdés szerinti nyugdíjhoz szükséges 20 év magyar szolgálati idővel, ezért az ausztrál helybenlakási időkre vonatkozó adatok beszerzése a majdani öregségi nyugdíj megállapításakor sem lesz indokolt. Mivel a felperes a módosított szolgálati ideje alapján sem szerzett kereső tevékenységgel járó biztosítási vagy azzal egy tekintet alá eső jogviszonyban 40 év jogosultsági időt, ezért a nők kedvezményes öregségi teljes nyugdíjára sem jogosult.

A felperes keresete, az alperes védirata

A felperes keresetében a határozatok hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Kiemelte, hogy az Egyezmény 1. cikk d) pontja Ausztrália tekintetében olyan helybenlakási időszakokat szabályoz beszámítható időszakokként, amelyek Ausztrália szociális biztonságról szóló törvénye értelmében ellátási jogosultság alapját képezik; mivel a nők kedvezményes öregségi nyugdíja igénybevételéhez szükséges feltétel a megjelölt időszak beszámításával teljesül, azt az alperesnek figyelembe kell vennie.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy az ellátás fogalmát az Egyezmény tágan értelmezi; a köznyelvben „nők 40”-ként emlegetett ellátást a törvényhozó a Tny. II. fejezetében „Az öregségi nyugdíj” cím alatti 18. §-ban nem önálló ellátásként, hanem az öregségi nyugdíj kedvezményes igénybevételi lehetőségeként szabályozza; a társadalombiztosítás ellátásaira jogosultakról, valamint ezen ellátások fedezetéről szóló 2019. évi CXXII. törvény (Tbj.) 5. § (3) bekezdésében szereplő felsorolásban is egyedül az öregségi nyugdíj szerepel saját jogú nyugellátásként.

A kedvezményes, a nyugdíj korhatár elérése alóli felmentés igénybevételének feltételeit a Tny. végrehajtásáról szóló 168/1997. kormányrendelet (Tny. Vhr.) 12. §-a szabályozza: meghatározza, hogy mi tekintendő a Tny. 18. § (2a)–(2c) bekezdés szerinti kereső tevékenységgel járó biztosítási vagy azzal egy tekintet alá eső jogviszonnyal szerzett jogosultsági időnek. Az Egyezmény 15. cikk (1)–(2) bekezdése értelmében a magyar és az ausztráliai biztosítási idők egybeszámításának akkor van helye, ha a kérelmező nem rendelkezik a nemzeti jogszabályok alapján önálló ellátásra való jogosultsággal, a (3) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha az összeszámítási szabályok alkalmazása nélkül is fennáll a teljes ellátásra való jogosultság, akkor a magyar jogszabályok alapján kell a jogszerző időket figyelembe venni. A teljes ellátás fogalma – a Tny. 18. § (2)–(3) bekezdései alapján – a korbetöltésen alapuló öregségi teljes nyugdíjjal azonosítható, a kedvezményre jogosultak körében a résznyugdíj fogalmilag kizárt; mindezek miatt a felperes nem jogosult a kért ellátásra.

Az elsőfokú bíróság ítélete

Az elsőfokú bíróság az alperes határozatait megsemmisítette, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte.

A felek között nem volt vitás, hogy a felperes az Egyezmény hatálya alá tartozik, az Egyezmény 2. cikke alapján a tárgyi hatály is megállapítható. Az alperes döntése meghozatala során az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdését nem alkalmazta, a kérelmet a (3) bekezdése alapján utasította el, amely jogértelmezését a bíróság nem osztotta, mert az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdéséből nem következik olyan szűkítés, amely kizárólag teljes ellátás esetén engedné az összeszámítás lehetőségét. Az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése kifejezetten „valamely ellátásra való jogosultság” megszerzését írja elő, a fogalom tehát tágan értelmezendő. Az „ellátás” fogalma az Egyezmény szabályozási rendszerében egyébként is kiterjed valamennyi nyugdíjra, járadékra; szűkítést a fogalommagyarázat sem tartalmaz; a 15. cikk (1) és (3) bekezdése „összemosásának” nincs jogszabályi alapja.

A bíróság kiemelte, hogy helytelen az az értelmezés, amely szerint beszámítható idő alatt kizárólag az ausztráliai szociális biztonsági törvény által meghatározott helybenlakást, tehát nem a járulékfizetéssel fedezett időszakokat kell érteni, az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése éppen azt teszi lehetővé, hogy ha valamely ellátásra jogosultság megszerzése beszámítható időszakok megszerzésétől függ, akkor figyelembe kell venni az Ausztrália jogszabályai szerint szerzett beszámítható időszakokat is.

A „nők 40” esetén jogosultsági időnek minősülő időket a Tny. Vhr. rendezi, a szabályozás lényege és jogalkotói célja, hogy kereső tevékenységgel és járulékfizetéssel töltött idők minősüljenek jogosultsági időnek. A jogszabály külön kiemeli a külföldi munkavégzést; rendkívül méltánytalan lenne, ha az Európai Unió keretén belüli munkavégzés nem esne egy tekintet alá az ausztráliai munkavégzéssel, különösen mert Ausztrália esetében a közös, szociális biztonságra vonatkozó szabályozást az Egyezmény biztosítja, amelynek hatálya kiterjed valamennyi hazai nyugdíjellátásra.

A bíróság kiemelte: nincs jelentősége annak, hogy a „nők 40” korkedvezményes ellátás teljes, rész, vagy önálló, illetve nem önálló ellátásnak minősül, az a Tny. 18. §-a alatt, az öregségi nyugdíjjal együtt van-e szabályozva. Az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése nem tesz különbséget teljes és nem teljes ellátás között, hanem valamennyi ellátás fogalmi körébe tartozó juttatásra érvényes. Ellenkező értelmezés esetén a korkedvezményes nyugdíjra jogosultság szempontjából nem lenne elismerhető olyan, egyébként a jogszabály céljának megfelelő kereső tevékenységgel töltött idő, amely nem Magyarországon, vagy európai uniós országban „abszolvált”, míg más állam esetében, annak ellenére, hogy kétoldalú egyezmény van érvényben, kiesne a jogosultsági körből; ezt a helyzetet volt hivatott kiküszöbölni az Egyezmény. Az alperes ezzel ellentétes értelmezése sérti az ügyfelek tisztességes eljáráshoz való jogát, az egyenlő bánásmód elvét és végső soron a jogosan megszerzett szolgálati (jogosultsági) időhöz kapcsolódó nyugdíjhoz, a megélhetéshez való jogot is.

Az alperes határozata az Egyezmény összeszámításra vonatkozó részében téves, azt az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése alapján alkalmazni kell, indokolt az ausztrál társszerv megkeresése. Ezt támasztja alá a Magyar Államkincstár hivatalos oldalán közzétett tájékoztató is, amely szerint abban az esetben, ha a nyugdíjra jogosultság kizárólag a magyar szolgálati idő alapján nem állapítható meg, akkor figyelembe kell venni az Ausztrália által igazolt figyelembe vehető időszakot is úgy, mintha azt a magyar jogszabályok szerint szerezték volna meg, feltéve, hogy nem esnek ugyanazon időszakra. Az alperesnek a bíróság által elrendelt új eljárás során a felperes által előterjesztett kérelemről, a nők kedvezményes öregségi nyugdíjára való jogosultságáról, a külföldi munkavégzés elismerése tárgyában kell döntenie az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése alkalmazásával, ennek során a módosító határozatban foglaltakhoz képest kevesebb szolgálati időt nem állapíthat meg.

A felülvizsgálati kérelem, ellenkérelem

A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Előadta, hogy „nők 40” nem minősül korhatár előtti ellátásnak. A felperes az igénybejelentő űrlapon a „nők kedvezményes nyugdíja” rovatot jelölte meg, erre tekintettel iratellenes a jogerős ítélet azon megállapítása, hogy a felperes korhatár előtti ellátás megállapítását kérte.

A biztosítottak körét szabályozó rendelkezések meghatározzák, hogy a külföldi foglalkoztató javára, külföldön történt munkavégzés – uniós rendelet, vagy bilaterális egyezmény alapján – számíthat magyar biztosítási időnek, a felperes ügyében azonban fel sem merült, hogy az ausztráliai munkavégzése magyar biztosításban töltött időnek számítana, utóbbi esetben az összeszámítás kérdése nem is lenne vizsgálható.

Tény, hogy a kedvezményes nyugdíjazás lehetősége a köznyelvben egy önálló ellátást sugalló elnevezéssel honosodott meg, a „nők 40” azonban sem a Tny. 6. § (1) bekezdésében, sem a Tbj. 5. § (3) bekezdésében nem szerepel önálló nyugdíjbiztosítási ellátásként.

A kedvezményes nyugellátás valójában öregségi nyugdíjnak minősül, a speciális kedvezmény az öregségi nyugdíjkorhatár alól ad „felmentést”.

Az Egyezmény 15. cikk (3) bekezdése szerinti teljes ellátás fogalmának a Tny. 18. § (2) bekezdése szerinti teljes öregségi nyugdíj felel meg; amennyiben a felperes a magyar szolgálati idő alapján csupán a Tny. 18. § (3) bekezdés szerinti résznyugdíjra, nem pedig teljes ellátásra lenne jogosult, úgy az Egyezmény 15. cikk (1) és (3) bekezdése alkalmazásával a korbetöltésen alapuló öregségi nyugdíjigény elbírálásakor helye lenne az összeszámításnak. A jelen esetben ez nem merül fel, mert a felperes időskori szociális biztonsága, megélhetése nincs veszélyben, hiszen teljes öregségi nyugdíjra jogosult, csak a korbetöltés alóli kedvezmény megadásának feltételeivel nem rendelkezik. Az Egyezmény összeszámítási szabályai a kedvezmény megadása érdekében nem alkalmazhatók, a kedvezményre jogosultság nem érinti a szociális biztonságot.

A bíróság tévesen rótta fel az Egyezmény 15. cikk (2) bekezdésének figyelmen kívül hagyását, e rendelkezés az összeszámítás lehetőségét olyan személyek számára biztosítja, akik a szervezet fokozott igénybevételével járó olyan munkát végeztek, amely már a nyugdíjkorhatár elérése előtt a fizikai állapot romlását, a munkaképesség csökkenését eredményezi, ezért megélhetési nehézséget, rászorultságot jelent; ilyen körülmények a felperesnél nem merültek fel.

Az európai integráción belüli szabályozás és a kétoldalú egyezmények által biztosított jogosultságok közötti különbségtétel – a jogerős ítéletben foglaltakkal szemben – indokolt. A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló uniós rendeletek és a kétoldalú szociális biztonsági egyezmények célja, elvei, szabályozási környezete nem azonos. Az Európai Unió önálló jogalkotással, közös alapelvek mentén szabályozott belső piaccal rendelkező szuverén nemzetközi jogalany, a harmonizált jogszabályokkal koordinált térségben a tagállamok politikai-gazdasági közösséget alkotnak; a tagországok az alapszerződésekben kötelezettséget vállaltak a munkaerő közösségen belüli szabad áramlásának jogi eszközökkel történő biztosítására. A közösségi jogalkotás a tagországok számára kötelezően és közvetlenül alkalmazandó rendeletben, az Európai Parlament és a Tanács 2004. április 29-i 883/2004/EK rendelete a szociális biztonsági rendszer koordinálásáról 6. cikkében (883/2004/EK rendelet) alapelvként írja elő a nyugdíjbiztosítási idők összeszámítását. A fentiekkel szemben a kétoldalú szociális biztonsági egyezmények szerződő államai politikai-gazdasági közösséget nem alkotnak, jogrendszereik közötti harmonizációról, koordinált társadalombiztosítási rendszerről nem beszélhetünk, az egyezményekben közös és általános szabály, hogy a szerződő államok biztosítási rendszerében szerzett biztosítási idők egybeszámítására kizárólag akkor kerül sor, ha a kérelmező nem rendelkezik a nemzeti jogszabályok alapján önálló ellátásra való jogosultsággal.

Az alperes kiemelte, hogy a jogintézmény bevezetésével a jogalkotó az erkölcsi elismerésen túl, a nyugdíjrendszer fenntartása érdekében fontosnak tartotta a Nyugdíjbiztosítás Alap járulékbevételeinek biztosítását, nem véletlen az, hogy a kedvezményre való jogosultságot 32 év munkajövedelem utáni járulékfizetéssel kell megalapozni. A kétoldalú egyezmények a szociális biztonság megteremtése érdekében, annak veszélybe kerülése esetén a biztosítási idők összeszámításával juttatják ellátáshoz azokat, akik a külföldi jogszerzés időtartamának figyelmen kívül hagyásával elesnének a részlegesen szerzett/vásárolt ellátásra való jogosultságtól; az Európai Unió tagállamaiban ellátást, a munkaerő szabad áramlását elősegítendő, minden tagállam csak a saját joghatósága alatt szerzett szolgálati idő alapján fizet. A felperes esetében a hazai társadalombiztosítási rendszerben „vásárolt jog”, azaz járulékfizetéssel szerzett idő kevesebb a jogalkotó által megkívánt időtartamnál, míg az Egyezmény összeszámítási szabályai alkalmazásához szükséges szempont, az időskori ellátatlanság nem áll fenn.

Az alperes álláspontja szerint a felperes igényjogosultságának megítélése – a jogerős ítéletben foglaltakkal ellentétben – anyagi jogi kérdés, a közhatalmi (hatósági, bírósági) eljárások törvényességéhez kapcsolódó jogokat, az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény 2. § (1) bekezdését, a tisztességes eljáráshoz, az egyenlő bánásmódhoz való jogot nem érinti. A szuverén nemzetközi jogalanyok jogalkotói szándékának megítélése nem méltányossági kérdés; az a nézet, hogy a magyar társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben a külföldi és magyar biztosításban töltött időnek azonos jogszerzést kellene eredményeznie téves, figyelmen kívül hagyja a társadalmi kockázatközösség teherbíró képességét, olyan személyek számára növelné a nyugdíjfolyósítás időtartamát, akik a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételéhez nem járultak hozzá a kedvezménnyel arányos mértékben. Végül az alperes utalt arra, hogy az Államkincstár tájékoztatójának a vitás jogkérdés elbírálása szempontjából nincs jelentősége.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.

A Kúria döntése és a döntés jogi indokai

A Kúria a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül. Ennek során arról kellett döntenie, hogy az elsőfokú bíróság az alperes által megjelölt jogszabályi rendelkezések, vagyis az Egyezmény 15. cikk (1) és (3) bekezdése, valamint a Tny. 18. § (2a)–(2c) bekezdései megsértésével döntött-e a határozatok megsemmisítéséről és az alperes új eljárásra kötelezéséről.

A Kúria korábban már számos határozatában (Kfv.VII.37.984/2020/5., Mfv.III.10.167/2019/6., Mfv.III.10.326/2018/8., Mfv.III.10.705/2016/3., Mfv.III.10.193/2013/5., stb.) állást foglalt a közbeszédben nők 40-ként, illetve nők kedvezményes nyugdíja elnevezéssel meghonosodott ellátásra való jogosultság feltételeiről. A Kúria a 2011. január 1-jétől bevezetett jogintézményt, amely a Tny. 18. § (1)–(2) bekezdésében meghatározott, az öregségi nyugdíjra jogosító életkori feltétel tekintetében biztosít – kizárólag a nők számára – kedvezményt, nem értelmezte önálló ellátásként, határozatai szerint a jogalkotó a jogosultsági feltételekkel rendelkező nők számára azt tette lehetővé, hogy életkoruktól függetlenül öregségi nyugdíjban részesülhessenek.

Azonosan, a nyugdíjba vonulás lehetőségének biztosításával kapcsolatos kedvezményként értelmezte a szabályozást az Alkotmánybíróság is {18/2015. (IX. 24.) AB határozat [34] bekezdés, 3127/2015. (VII. 9.) AB határozat [40]–[43] bekezdés}. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a Tny. 18. § (2a) bekezdése – az Alaptörvény XIX. cikk (4) bekezdés második mondatában foglalt, az állami nyugdíjra jogosultság feltételeinek a nők fokozott védelmére tekintettel adott törvényhozói felhatalmazás alapján – határozza meg a nők életkor betöltésétől független, kedvezményes öregségi nyugdíjazásának feltételeit, legalább negyven év jogosultsági idő előírásával; a szabály célja a hosszú munkaviszonnyal rendelkező nők nyugdíjkedvezményének megteremtése; a 18. § (2b) bekezdése többletkedvezményt biztosít azzal, hogy – a kereső tevékenységgel járó biztosítási jogviszonnyal szerzett szolgálati időn túl – jogosultsági időnek minősíti a gyermekek gondozására, ápolására tekintettel nyújtott ellátások folytán szerzett szolgálati időt {3127/2015. (VII. 9.) AB határozat, [39]–[41] bekezdés}.

A törvényhozó a magyar szabályozásban a nők kedvezményes öregségi nyugdíja igénybevételének lehetőségét 2011. január 1-jétől biztosítja. Az Egyezményt az Országgyűlés 2011. szeptember 20-án hirdette ki, az Egyezmény alkalmazásával megállapított ellátások 2012. október 1-től igényelhetők [Egyezmény 30. cikk, a Magyar Köztársaság és Ausztrália között a szociális biztonságról szóló Egyezmény kihirdetéséről szóló 2011. évi CXVII. törvény 2. és 3. §-ainak hatálybalépéséről szóló 39/2012. (VIII. 14.) KüM közlemény]; az Egyezmény tárgyi hatálya, ahogyan arra az elsőfokú bíróság is rámutatott, a Magyar Köztársaság vonatkozásában kiterjed a felperes által igényelt társadalombiztosítási nyugellátásra.

Az Egyezmény IV. rész „A Magyar Köztársaság jogszabályai szerinti ellátásokra vonatkozó rendelkezések” cím, 15. cikk „Az ausztráliai tartózkodás alapján a személy jogosult lehet a magyar ellátásokra (összeszámítás)” alcím alatti (1) bekezdés kimondja: ha a magyar jogszabályok szerint valamely ellátásra való jogosultság megszerzése, fenntartása vagy feléledése beszámítható időszakok megszerzésétől függ, akkor a magyar illetékes intézmény – ha pusztán a magyar jogszabályok alapján nincsenek meg a szükséges feltételek az ellátási igényjogosultságra – figyelembe veszi az Ausztrália jogszabályai szerint szerzett beszámítható időszakokat is, mintha azokat az általa alkalmazott jogszabályok szerint szerezték volna, feltéve, hogy azok nem ugyanazon időszakra esnek.

A szabályok alapján „Ellátás” alatt az Egyezmény alkalmazásában olyan nyugdíjat vagy járadékot kell érteni, amely „valamely Szerződő Fél vonatkozó jogszabályai alapján fizetendő; ideértve a fizetendő emeléseket és kiegészítő juttatásokat, azonban Ausztrália esetében nem tartalmazza a nyugdíjgaranciáról szóló törvényben foglalt ellátásokat, kifizetéseket, illetve egyéb jogosultságokat”. Beszámítható időszakoknak Ausztrália tekintetében olyan helybenlakási időszakok minősülnek, „amelyek Ausztrália szociális biztonságról szóló törvénye értelmében ellátási jogosultság alapját képezik, és a Magyar Köztársaság tekintetében a Magyar Köztársaság jogszabályai szerinti járulékfizetési időszak, vagy ezen jogszabályok szerint járulékfizetési időszakkal egyenérékűnek tekintett, vagy akként elfogadott időszak”; „Jogosult: az a személy, aki jogosultságot szerzett ellátásokra a jelen Egyezmény 2. cikkében meghatározott szociális biztonsági szabályok alapján”.

Az elsőfokú bíróság döntése meghozatala során helytállóan indult ki abból, hogy az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése szerinti ellátáson, valamint beszámítható időszakon az 1. cikk (1) bekezdésben szereplő fogalmakat kell alapul venni. Az Egyezmény „Ellátás” definíciója a magyar jogszabályok alapján igényelhető nyugdíj és járadék ellátásokra a jogosultsági feltételektől függetlenül, arra való tekintet nélkül, hogy van-e lehetőség a juttatások kedvezményes igénybevételére, alkalmazandó, annak alapján a felperes által igényelt ellátás feltételeit, ahogyan arra – helyesen – az elsőfokú bíróság is rámutatott, nem csak a magyar jogszabályok, hanem Ausztrália szociális biztonságról szóló törvénye alapján is vizsgálni kell.

A Kúria itt hívja fel a figyelmet arra, hogy a Szerződő Felek kifejezetten rendelkeztek az ausztrál jogszabályok által nyújtott egyes ellátásoknak (kifizetéseknek, egyéb jogosultságoknak) az Egyezmény alkalmazásából való kizárásáról, alkalmazást kizáró szabály az Egyezmény más rendelkezéseiben is szerepel.

Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy Egyezmény 15. cikk (3) bekezdése a felperes esetében nem zárta ki az (1) bekezdés alkalmazását. Az alperes azon álláspontja, miszerint az Egyezmény 15. cikk (3) bekezdésében foglalt „teljes ellátás” fogalmát a Tny. 18. § (2) bekezdése alkalmazásával kell meghatározni, amely ellátási körbe a Tny. 18. § (2a)–(2d) szerinti szabályok alkalmazásával megállapított ellátás nem tartozik bele, téves. A felperes által igényelt, a Tny. 18. § (2a)–(2d) bekezdéseiben szabályozott kedvezményes feltételekkel nyújtható ellátás részellátásnak – ezt kimondó, vagy erre utaló jogszabályi rendelkezés hiányában – sem a magyar, sem az Egyezmény alkalmazásában nem minősíthető. Az Egyezménynek és a magyar jogi szabályozásnak sincs olyan rendelkezése, amelyből következően a kedvezmény igénybevétele nélkül járó öregségi teljes nyugdíj az Egyezmény alkalmazásában teljes ellátásnak minősülne, míg a nők számára biztosított kedvezmények igénybevételével járó öregségi teljes nyugdíj nem tartozna ebbe a körbe, amelynek folytán az utóbbi kikerülne a 15. cikk (1) bekezdésének hatálya alól.

A Kúria itt emeli ki, hogy a szociális biztonsági típusú egyezmények célja elsősorban a szerződő államok társadalombiztosítási rendszereinek összehangolása annak érdekében, hogy a biztosított személyek ne szenvedjenek hátrányt amiatt, mert életünk során több államban éltek és dolgoztak. Az egyezmények lényege, hogy az igénylők abban az esetben, ha az adott egyezmény hatálya alá tartozó valamely ellátásra nem rendelkeznek önálló nemzeti jogosultsággal, akkor a szerződő államokban szerzett – a szerződő felek által elismert – jogosító, beszámítható idők összeszámításával szerezhetik meg a jogosultságot; ezt követően az igénylő az adott államban az ott megszerzett és az összes idő arányában válik jogosulttá az így megállapított nyugdíjrészre. Ez a megállapítás az Egyezmény alkalmazásában a nők kedvezményes öregségi nyugdíjára is érvényes.

A „teljes ellátás” fogalma az Egyezmény 15. cikk (3) bekezdésében és 16. cikkében, a „részellátás” a 16. cikkben szerepel. Az előbbi rendelkezés értelmében abban az esetben, ha a magyar jogszabályok szerint a 15. cikk (1)–(2) bekezdése alkalmazása nélkül is fennáll a teljes ellátásra való igényjogosultság, úgy az ellátást a magyar intézmény kizárólag a rá vonatkozó jogszabályok szerint figyelembe veendő beszámítható időszakok alapján állapítja meg, a 16. cikk „A magyar részellátások megállapítása” cím alatt pedig az ún. pro rata ellátás kiszámítására, arra az esetre ad szabályozást, ha az igénylő csak a beszámítható időszakok összeszámításával rendelkezik a magyar jogszabályok szerinti teljes ellátásra való jogosultsággal. Ezen rendelkezések – helyes értelmezés szerint – szintén azt támasztják alá, hogy a felperes ügyében az összeszámítási szabály alkalmazását nem a kedvezmény igénybevétele nélküli öregségi teljes nyugdíjra jogosultság egyik feltétele (20 év szolgálati idő), hanem a nők kedvezményes öregségi nyugdíjára való jogosultság feltételeinek teljesülése zárná ki.

Mindezek alapján a Kúria megállapította, hogy az alperes a felülvizsgálati kérelmében az Egyezmény 15. cikk (3) bekezdése és fenti rendelkezései téves értelmezésének eredményeként helyezkedett arra az álláspontra, hogy az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdés alkalmazását, ezáltal a Tny. 18. § (2a)–(2d) bekezdéseiben szabályozott kedvezmény (az ún. nők kedvezményes öregségi nyugdíja) igénybevételét önmagában kizárja az, ha az öregségi nyugdíjkorhatárt még be nem töltött igénylő a magyar jogszabályok alapján rendelkezik az öregségi teljes nyugdíjra jogosító, ahhoz szükséges szolgálati idővel.

A Kúria mindenben osztotta az alperes felülvizsgálati kérelmében kifejtett azon érveit, amelyek lényege, hogy a szociális biztonsági rendszerek koordinálása érdekében megalkotott európai közösségi jogszabályok (883/2004/EK rendelet) és a kétoldalú szociális biztonsági egyezmények hatálya alá tartozó személyek, illetve ezen normák által biztosított jogosultságok kapcsán az egyenlőségi szabályok alapján történő összehasonlításnak, annak eredményeként a diszkriminációtilalom – potenciális – sérelme felvetésének, a jogerős ítéletben foglaltakkal ellentétben, nincs alapja. Az alperes helytállóan hivatkozott arra is, hogy a felperes igényjogosultságának megítélése anyagi jogi kérdés, a perben felmerült vitás kérdéseket az Egyezmény és a Tny. rendelkezései értelmezésével kellett megválaszolni, annak során a tisztességes eljáráshoz való jog és az egyenlő bánásmód követelményét szabályozó rendelkezések alkalmazása nem volt indokolt.

Az alperes azon érvelése, amely a nők kedvezményes öregségi nyugdíjának az Egyezmény alkalmazásával történő igénybevételét, a kedvezményszabályok alkalmazását a Nyugdíjbiztosítási Alap védelmében zárja ki, az Egyezmény 15. cikk (1) bekezdése hatálya alól vonja ki, nem foghat helyt. Egyfelől a magyar intézmény – az Egyezmény 16. cikkében foglalt tehermegosztási szabályból következően – az összeszámítás elve figyelembevételével megállapított nyugdíjnak csak azt a hányadát folyósítja, amely a magyar jogszabályok szerint megszerzett beszámítható időszakok összes beszámítható időszakhoz viszonyított arányának megfelel. Másfelől, ahogyan arra az alkalmazott szabályozási megoldással kapcsolatban a Kúria korábban már utalt, abban az esetben, ha a szociális biztonsági rendszerek koordinációjára szerződő államok a jogrendszereik által biztosított valamely – akár rászorultságon alapuló, akár azon kívül eső, kedvezményes – ellátás nyújtását gazdasági, szociális, vagy más szempontok miatt nem kívánják a másik fél állampolgárai számára biztosítani, úgy arról a szerződésben rendelkezhetnek.