Munkaviszony vélelme katás vállalkozónál – Kúriai döntés

Megosztás Tetszik

A katás egyéni vállalkozó és az őt foglalkoztató adatszolgáltatásra kötelezett közötti jogviszonyra vonatkozóan a munkaviszony vélelmét a katatörvény 14. § (2) bekezdése állítja fel, a vélelem megdöntése, a kimentés a megállapítással érintett adózót terheli a katatörvény 14. § (3) bekezdése a)–g) feltételei alapján, és ha a kimentés nem eredményes, az adóhatóság az adózó mint foglalkoztató terhére az adó- és járulékfizetési kötelezettséget jogszerűen állapítja meg a munkaviszonyra tekintettel – mondta ki Kfv. V. 35.235/2023/5. számú döntésében a Kúria.

A Kúriai döntések 2024/12. számában, a Kúria honlapján közzétett határozat szerint a felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás a következő volt.

A felperesi gazdasági társaság 1994. augusztus 10-én alakult, fő tevékenysége a vizsgált időszakban (2019. január 1. és 2019. december 31. között) személygépjármű-, könnyűgépjármű-kereskedelem volt. Két önálló cégjegyzési joggal rendelkező törvényes képviselője volt: A.B. és C.D.; a társaságnak A.B. törvényes képviselő is tagja.

A.B. ügyvezető, aki – tagként – ténylegesen és személyesen közreműködött a felperes gazdasági társaság tevékenységében, ezért havonta rendszeres jövedelem kifizetésben részesült, míg ügyvezetői teendőit megbízási jogviszonyban látta el, melyért megbízási díjat nem kapott. Testvére, a 2010. június 14-től egyéni vállalkozó C.D., a vizsgált időszakban nem volt tagja a társaságnak, ügyvezetői feladatait megbízási jogviszony keretében látta el, jövedelem kifizetésben erre tekintettel nem részesült; 2019. március 1-jétől a kisadózói tételes adózási módot választotta (a továbbiakban: katás egyéni vállalkozó), majd egyéni vállalkozói tevékenységét 2020. szeptember 8-tól szüneteltette, 2021. augusztus 24-én megszüntette.

2019. január 8-án A.B. írásbeli megállapodást kötött a katás egyéni vállalkozóval, mely szerint őt a felperesi gazdasági társaság 6 különböző feladat rendszeres ellátásával bízta meg; a katás egyéni vállalkozót a feladatok ellátásáért havonta nettó 620 000 forint illette meg.

A katás egyéni vállalkozó a vizsgált időszakban a tevékenységéről „vállalkozói díj” megnevezéssel összesen 7 440 000 forintról állított ki áthárított áfát nem tartalmazó 4 db számlát (2019. március 28-i, 2019. június 25-i, 2019. szeptember 26-i és 2019. december 23-i teljesítési időponttal, számlánkként nettó 1 860 000 forintról).

Az elsőfokú adóhatóság adóellenőrzést folytatott a felperesi gazdasági társaságnál a vizsgált 2019. január 1. és 2019. december 31. közötti időszakra személyi jövedelemadó (szja), és foglalkoztatással is kapcsolatos további adónemek tekintetében. Ennek eredményeként a felperes terhére 12 613 000 forint, teljes egészében adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg. Megállapította a kisadózó vállalkozások tételes adójáról és a kisvállalati adóról szóló 2012. évi CXLVII. törvény (katatörvény) alapján, hogy a felperesi gazdasági társaság és a katás egyéni vállalkozó közötti jogviszony esetében a katatörvény 14. § (3) bekezdésében foglalt legalább két feltétel teljesülése nem igazolható a munkaviszony vélelmének megdöntéséhez, így a katatörvény 14. § (2) bekezdésében foglaltak szerint a felek között munkaviszony állt fenn.

Az alperes (a másodfokú adóhatóság) az elsőfokú határozatot megváltoztatva a felperes terhére összesen 5 983 000 forint adókülönbözetet állapított meg, mely teljes egészében adóhiánynak minősült.

Az alperesi határozat indokolása szerint a feleknek a katás egyéni vállalkozó marketingtevékenységére vonatkozó nyilatkozatait a rendelkezésre álló bizonyítékok nem támasztották alá; a nevezett feladata kizárólag a felperes autóértékesítési és autókereskedési tevékenységével összefüggő okmányirodai ügyintézésre, esetenként névjegy, kulcstartó, tábla készíttetésére, zászlóbeszerzésre terjedt ki, utóbbiak terén is alapvetően azoknak az átvételére, ezért ezek körében kellett csak vizsgálni, hogy a katatörvény 14. § (3) bekezdés a)–g) pontjában foglalt feltételek fennálltak vagy sem.

Rögzítette, hogy a felperes által sem vitatottan a katatörvény 14. § (3) bekezdés b) és g) pontjában foglalt feltételek nem teljesültek. Megállapította, hogy a további feltételek közül nem állt fenn a 14. § (3) bekezdés a), c), d) és f) pontjában foglalt feltétel, míg az e) pont szerinti feltétel („a tevékenység végzéséhez szükséges eszközöket és anyagokat nem a 13. § szerinti adatszolgáltatásra köteles személy bocsátotta a kisadózó rendelkezésére”) fennállt, amely ugyanakkor a munkaviszony vélelmén nem változtat.

A keresetlevél és a védirat

A felperes a keresetlevelében kérte az alperesi határozat megváltoztatását akként, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a katatörvény 14. § (3) bekezdés a), c), d), e), f) pontjaiban foglaltaknak a katás egyéni vállalkozó megfelelt, és az alperes által alkalmazott jogkövetkezmények mellőzése szükséges.

Eljárásjogi jogszabálysértésként arra hivatkozott, hogy az adóigazgatási rendtartásról szóló 2017. évi CLI. törvény (Air.) nem rendelkezik külön a fellebbezés kiegészítés határidejéről, de álláspontja szerint arra az Air. 124. § (1) bekezdése vonatkozik.

Anyagi jogi szempontból állította, hogy az eljárás során rendelkezésre bocsátott bizonyítékok megalapozottan igazolták azt, hogy a katás egyéni vállalkozó tevékenysége szempontjából a katatörvény 14. § (3) bekezdés e) pontja szerinti feltétel mellett teljesült az a), c), d), f) feltétel is, továbbá tanúnyilatkozatok alapján megállapítható: az alperes által elvitatott marketingtevékenységet is elvégezte, és szellemi termékeit – amelyek az alperes téves feltételezése szerint a zrt.-től származtak – a felperes felhasználta.

Hangsúlyozottan utalt arra, hogy a jogszabályok kógens rendelkezése alapján a munkaviszonyra vonatkozó vélelem megdöntése vonatkozásában az alperesnek mérlegelési lehetősége nincs, mégsem eszerint járt el.

A jogerős ítélet

Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes keresetét. Hangsúlyozta, hogy a hatóság által a fellebbezés kiegészítésére biztosított határidő kapcsán nem alkalmazható a felperes által felhívott Air. 124. § (1) bekezdése, az ugyanis magára a fellebbezés előterjesztésére vonatkozik és nem annak kiegészítésére.

A felperes kifogásával szemben a jogerős ítélet kiemelte, hogy valóban, ha a katatörvény 14. § (3) bekezdésében felsorolt feltételek közül legalább kettő fennáll, akkor a munkaviszony megállapítására vonatkozó vélelmet megdőltnek kell tekinteni, ugyanakkor az adóhatóság az eset összes körülményét vizsgálja, mert a rendelkezés lényege szerint a kisadózónak a vállalkozással kötött szerződését valódi tartalma alapján, a rendeltetésszerű joggyakorlás elvére figyelemmel kell minősíteni. A felperest terhelte a törvényi vélelem megdöntése kapcsán a bizonyítási kötelezettség, nem az adóhatóságot.

A jogviszony munkaviszonyként történő minősítése körében általánosságban megjegyezte, hogy a katás egyéni vállalkozó egyben a felperes vezető tisztségviselője volt, a vezető állású munkavállalók munkarendje pedig a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 209. § (4) bekezdése alapján ex lege kötetlen, így a munkarend kötetlenségére mint a jogviszony megbízási jellegét megalapozó körülményre vonatkozó felperesi hivatkozás nem foghatott helyt, továbbá a nevezett személy tevékenysége önállótlan volt.

Az elsőfokú bíróság a konkrét tények, bizonyítékok értékelése során először megállapította, hogy az alperes jogszerűen következtetett a marketingtevékenység megvalósulásának hiányára, mert a képek és szlogenek egy része ugyan valóban nem a zrt.-től származott, de azt a hozzátartozói nyilatkozatok sem erősítették meg, hogy a marketingtartalmak a katás egyéni vállalkozó javaslata alapján kerültek megjelentetésre. A továbbiakban ezért a katatörvény 14. § (3) bekezdés a), c), d), f) pontjainak fennállását/fenn nem állását csak az okmányirodai ügyintézés és a kisebb beszerzések körében vizsgálta, és részletesen kifejtett álláspontjában egyetértett az alperesi megállapításokkal e feltételek teljesülésének hiánya kapcsán, így a munkaviszony vélelme nem dőlt meg.

Végül rögzítette, hogy a felperes először a perben hivatkozott arra – a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (Kp.) 78. § (4) bekezdésébe ütköző módon – hogy a kisadózó tevékenysége, annak gyorsasága mellékes lett volna a felperesi ügymenetben.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

A felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a jogerős ítélet megváltoztatását annak megállapításával, hogy a katatörvény 14. § (3) bekezdés a), c), d) f) pontjában foglalt körülmények megvalósultak és a törvényi vélelem megdőlt, ezáltal kérte a megtámadott közigazgatási cselekmény megsemmisítését és a közigazgatási szerv új eljárás lefolytatására kötelezését.

Hivatkozása szerint a jogerős ítélet az Air. 73. § (1) bekezdés c) pontjába, a katatörvény 14. § (3) bekezdés a), c), d), f) pontjaiba, az Air. 118. §-ába, a Kp. 2. § (1) bekezdésébe, a 78. § (2) bekezdésébe, a 84. § (2) bekezdésébe, a 85. § (5) bekezdésébe, a 88. § (1) bekezdés c) pontjába és polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 279. § (1) bekezdésébe ütközik, valamint a Kúria Kfv. 35.093/2023/8. számú ítéletének (a továbbiakban: Kúriai döntés) [29], [30], [31], [35], [37], [38], [39], [45], [46] bekezdéseivel ellentétes és elvi tartalmától is eltérve ítéli meg a felek közötti jogviszonyt.

Az eljárási jogszabálysértés kapcsán fenntartotta, hogy az Air. 124. § (1) bekezdésében megállapított fellebbezési határidőket az adóhatóság nem jogosult megváltoztatni, az ezt jogszerűnek elfogadó jogerős ítélet a Kp. 2. § (1) bekezdését sérti, mert a jogorvoslat korlátozása lényeges jogsértés és a lényeges jogsértésre alapított fellebbezés sem lehet megalapozatlan.

Az anyagi jogi jogkérdés vonatozásában is megismételte az az álláspontját, hogy az adóhatóságnak nem kellett átminősítenie a megbízási jogviszonyt munkaviszonnyá, hiszen a munkaviszony fennállásáról törvényi vélelem rendelkezett. Továbbra is sérelmezte, hogy a tényállás kiegészítésének keretében beszerzett okirati bizonyítékok ellenére az volt az alperes megállapítása, hogy a katás egyéni vállalkozó marketing tevékenységet nem végzett, így ezt is jogsértően fogadta el az elsőfokú bíróság.

Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, annak jogszerűségére tekintettel.

A Kúria döntése és jogi indokai

A felperes felülvizsgálati kérelme – a következők szerint – alaptalan.

A kereseti kérelemhez kötöttség egyfelől meghatározza a bíróság feladatát, mert a kereseti kérelmet ki kell merítenie (továbbá be is határolja azt, mert az ítéletében nem terjeszkedhet túl azokon a kereteken, amelyeket a felperes keresetének tartalma szab meg); másfelől mindezzel összefüggésben a perbeli bizonyítás alapját is a kereseti kérelem adja.

A Kúria kiemeli, hogy a következetes bírói gyakorlat szerint a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség. Kivételesen kerülhet csak sor a tényállás felülmérlegelésére, amennyiben az elsőfokú bíróság által feltárt tényállás a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen mérlegelésén alapul vagy az ítélet iratellenes megállapításokat tartalmaz. Ha azonban a bíróság a bizonyítékok egyenként és a maguk összességében való mérlegelésére vonatkozó feladatát elvégezve hozza meg az ítéletét és az így megállapított tényállásból vonja le a jogi következtetését, akkor a felülmérlegelés kizárt. Nyilvánvaló okszerűtlen ítéleti következtetésnek az minősíthető, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni, ilyen következtetés azonban a perbeli esetben nem volt feltárható.

A Kúria az elsőfokú határozat, az alperesi határozat, a kereset, a jogerős ítélet, illetve a felülvizsgálati kérelem összevetése alapján megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a felperes keresetét teljeskörűen elbírálta, ítéletét részletesen megindokolta, a bizonyítékok helyes értékelésével, megfelelő jogértelmezéssel és jogalkalmazással meghozott döntése jogszerű. A jogerős ítélet a kereseti kérelemben foglaltakat megfelelően ismertette, az egyes kereseti kérelmi elemeket megvizsgálta és összevetette a jogvita eldöntése szempontjából releváns tényekkel.

A Kúria a fellebbezés kiegészítése kapcsán biztosított határidővel összefüggésben állított eljárási jogszabálysértés vonatkozásában megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a jogerős ítéletben jogszerűen foglalt állást e kereseti kérelem alaptalanságáról.

A keresetlevélben a felperes előadta, hogy a 2023. február 17-i „Tájékoztatás, felhívás fellebbezés kiegészítésére” tárgyú adóhatósági iratból értesült a tényállás kiegészítés során feltártakról és először 5 nap, majd a kérelmére 10 nap határidőt biztosítva nyújthatta be 2023. február 27-én a fellebbezés kiegészítését.

A tisztességes hatósági eljáráshoz való jog az észszerű, az ügyfél jogai gyakorlásának elősegítését megtestesítő határidők alkalmazásának követelményét is magában foglalja.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata a tisztességes hatósági eljárás követelménye kapcsán az alábbiak szerint foglalható össze. Az Alkotmánybíróság elvi éllel rámutatott arra, hogy „a tisztességes hatósági eljárás követelménye egyetlen hatósági eljárásban sem sérülhet, jóllehet az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdéséből fakadó követelményrendszer eltérő lehet az egyes szakigazgatási eljárásokban, azok sajátosságaira tekintettel” (3223/2018. (VII. 2.) AB határozat, Indokolás [34]).

Arra vonatkozóan, hogy mikor minősül egy eljárás tisztességesnek, terjedelmes alkotmánybírósági joggyakorlat áll rendelkezésre. A 3311/2018. (X.16.) AB határozat [26] bekezdésében az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog magában foglalja mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák, az iratokat megismerje és az igazgatási szervek a döntéseiket indokolják. A tisztességes hatósági eljárás azonban nem pusztán a jogszabályok megtartásával azonos, bár az mindenképpen szükséges feltétele annak. A [34] bekezdés szerint a tisztességes eljáráshoz való jog alapján az egyes eljárási garanciák olyan értéket jelentenek, amelyek megszegése vagy be nem tartása kihat az ügy érdemére, az ügy kimenetelétől függetlenül, tekintve, hogy a sérelem eléri az alaptörvény-ellenesség szintjét.

Az elvi megállapításokat illetően változatlanul irányadó 6/1998. (III. 11.) AB határozat úgy foglalta össze a tisztességes eljáráshoz való jog lényegét, hogy az olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért az egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes [ABH 1998, 91, 95].

A jelen ügyben a felperes nem tudta alátámasztani, hogy a fellebbezés kiegészítése kapcsán a fellebbezésre irányadó Air. 124. § (1) bekezdése szerinti határidő az alkalmazandó, ezt nem írja elő jogszabályi rendelkezés, ezért az adóhatóság szabta 10 napos határidő kapcsán kellett megítélni, – a tisztességes hatósági eljárás követelményére is tekintettel – hogy az adóhatóság eljárása a felperest az ügyféli jogai gyakorlásában korlátozta-e.

A Kúria az elsőfokú bíróság megállapításával egyetértve rögzíti, hogy a felperes az ügyféli jogainak sérelmét nem igazolta, az adóhatóság tájékoztatást, felhívást tartalmazó irata alapján megismert tényekre a fellebbezés kiegészítését – a kérelmére 10 naposra meghosszabbított – határidőn belül a bizonyítékaira hivatkozással elő tudta terjeszteni, azt az alperes a határozatában értékelte.

Az anyagi jogi kérdések kapcsán a Kúria elsődlegesen hangsúlyozza, hogy a jogerős ítélet a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményére a katatörvény vizsgált rendelkezéseinek jogalkotói alapkoncepciójának részeként utalt, ezt a követelményt felperes és a kisadózó közti jogviszony konkrét tényeinek, bizonyítékainak értékelése során nem szerepeltette, ezért az elsőfokú bíróság e körben kifejtett indokaival kapcsolatban a Kúria jogsértést nem állapított meg.

A katás egyéni vállalkozó marketingtevékenységével kapcsolatban megfelelően állapította meg a jogerős ítélet, hogy annak elvégzése nem igazolt, így a katatörvény 14. § (3) bekezdés meghatározott pontjait az okmányirodai ügyintézés és a kisebb beszerzések körében vizsgálta.

A katatörvény 14. § (3) bekezdés a)–g) pontjaival kapcsolatos, a vitatott a), c), d) és f) pontokat érintő vizsgálatot megelőzően a Kúria kiemeli, hogy helytállóan foglalt állást az elsőfokú bíróság abban, hogy a katatörvény 13. § (1) bekezdésének esetében – mely a felperes és a katás egyéni vállalkozó vonatkozásában megvalósult – a törvény állítja fel a munkaviszony vélelmét a katatörvény 14. § (2) bekezdése értelmében. A katatörvény 14. § (3) bekezdéséből következően pedig a vélelem megdöntése vitathatatlanul a felperes gazdasági társaság érdekkörében merül fel, neki kell bizonyítani a kimentés útján, hogy a közte és a katás egyéni vállalkozó között létrejött jogviszony nem munkaviszonyt takar.

A felperes a keresetében és a felülvizsgálati kérelmében maga is a saját bizonyítási kötelezettségére utalt, amikor azt adta elő, hogy a vélelem megdöntése szerinti feltételek fennállását – álláspontja szerint – bizonyította.

A katatörvény 14. § (3) bekezdése sorolja fel a kimentési okokat, akkor kell a vélelmet megdőltnek tekinteni, ha a felsorolt körülmények közül egynél több megvalósul: a) a kisadózó a tevékenységet nem kizárólag személyesen végezte vagy végezhette; b) a kisadózó a naptári évi bevételének legalább 50 százalékát nem a 13. § szerinti adatszolgáltatásra köteles személytől szerezte; c) a 13. § szerinti adatszolgáltatásra köteles személy nem adhatott utasítást a tevékenység végzésének módjára vonatkozóan; d) a tevékenység végzésének helye a kisadózó birtokában áll; e) a tevékenység végzéséhez szükséges eszközöket és anyagokat nem a 13. § szerinti adatszolgáltatásra köteles személy bocsátotta a kisadózó rendelkezésére; f) a tevékenység végzésének rendjét a kisadózó határozza meg; g) a kisadózó vállalkozás minden kisadózóként bejelentett tagja, illetve a kisadózó egyéni vállalkozó a naptári év egészében a 2. § 8. pont a) vagy g) alpont szerint nem minősül főállású kisadózónak feltéve, hogy a kisadózó vállalkozás naptári évi bevételének legalább 50 százalékát olyan személytől szerezte, akivel/amellyel a kisadózó a naptári évben nem állt a 2. § 8. pont a) vagy g) alpontban említett jogviszonyok egyikében sem.

A felperes a katatörvény 14. § (3) bekezdés a) pontjához kapcsolódóan arra hivatkozott, hogy iratellenes az alperesi megállapítás a teljesítési segéd bevonása kapcsán és a jogszabályi rendelkezésnek megfelelés már akkor megállapítható, ha a kisadózó saját maga döntheti el, hogy tevékenységét személyesen végzi, vagy van arra lehetősége, hogy mást vonhasson be tevékenysége elvégzésébe.

Az elsőfokú bíróság a megbízási szerződést és a katás egyéni vállalkozó megelőző eljárásban tett nyilatkozatát (nem volt szüksége másra maga mellett) értékelte, és figyelemmel volt a felperes előadására (betegsége esetén is inkább bevárták) és a nevezett személy élettársának nyilatkozatára is. Megállapította a jogerős ítéletben, hogy helyettes állításának, igénybevételének szerződéses vagy felek közötti szóbeli megállapodás szerinti kikötése sem feltétlenül támasztja alá a polgári jogi keretek közötti munkavégzést (megbízási jogviszonyt), mert az alperesnek nem a szerződést kellett figyelembe vennie, hanem a tényleges állapotot, és ténylegesen sem került sor helyettes eljárására; a beszerzéseknél egyértelműen nem, az okmányirodai ügyintézés kapcsán pedig, hogy egyik járulékos egyik járulékos tevékenységet (iratok visszajuttatását) néhányszor más fejtette ki, súlytalan a felek nyilatkozatához képest és azt egyéb bizonyíték sem támasztotta alá.

A katatörvény 14. § (3) bekezdés c) pontja, a tevékenység végzésének módját illető utasítási jog vonatkozásában a felperes a keresetlevelében arra hivatkozott, hogy az okmányirodai ügyintézéshez szükséges iratok polcra helyezése nem jelent utasításadást a katás egyéni vállalkozó tevékenység végzésének módjára, az alperes sem nevezett meg egyetlen konkrét utasítást sem. A jogerős ítéletben foglaltakat azért sérelmezte, mert nem volt a vizsgálat tárgya az ügyvezetői tevékenységre vonatkozó megbízási szerződés, e körben, és a nevezett személy munkarendjének kötetlensége kapcsán az Mt.-re hivatkozás nem lehet releváns.

A Kúria rögzíti, hogy az elsőfokú bíróság a felperes és a katás egyéni vállalkozó közötti utasításadási kikötést és gyakorlatot értékelte a jogerős ítéletben. Kiemelte, hogy nem azt kellett értékelni, hogy a felperes adott-e konkrét utasítást, hanem azt, hogy adhatott-e, vagyis, hogy fennállt-e a lehetősége az utasításadásnak a tevékenység végzésének módjára nézve. Figyelembe vette a megbízási szerződést, azzal, hogy annak 7. pontja kizárta az ilyen irányú utasítási jogát a felperesnek, de úgy ítélte meg, hogy az okmányirodai ügyintézéshez szükséges iratok polcra történő elhelyezése az érintettek által sem vitatottan egyértelműen arra vonatkozott, hogy azokat a katás egyéni vállalkozó a felperes utasítása alapján vigye el az okmányirodába.

A beszerzések terén rögzítette, hogy a katás egyéni vállalkozó egyben ügyvezető is volt, és a másik ügyvezetővel való közös egyeztetésük eredményeként a megrendelésekről a felperesi gazdasági társaság döntött; az ily módon megrendelt áruk elhozásakor utasításra járt el, melyen nem változtat, hogy azt a két ügyvezető mellérendeltségre jellemző egyeztetései előzték meg.

A Kúria rögzíti, hogy a 14. § (3) bekezdés c) pontja esetében a vélelem akkor dönthető meg, ha szerződő partner nem adhatott utasítást a tevékenység végzésének módjára vonatkozóan. Arra helytállóan hivatkozott a felperes, hogy az utasításnak tehát nem a tevékenységre, hanem ellátásának módjára kell vonatkoznia, azonban a jogszabályi rendelkezést megfelelően értelmezte az elsőfokú bíróság. Az a contrario értelmezés alapján, ha az érintett (itt a felperes) a tevékenység végzésének módjára utasítást „adhatott”, akkor a feltétel nem teljesül és nem alkalmas a munkaviszony vélelmének megdöntésére.

A beszerzéseknél (megrendeléseknél) a tényleges állapotot tekintve egyértelműen nem volt kizárt a tevékenység végzésének módjára adott utasítás, ahogy a napi rutinfeladatokhoz tartozó okmányirodai ügyintézésnél sem jelenthető ki általánosan, hogy az iratok polcra helyezése mindig, minden esetben csak a tevékenység megkezdésére utalt, ezért a felülvizsgálati kérelem ezen érvelése nem volt alapos.

A katás egyéni vállalkozó ügyvezetői státuszát maga a felperes is hangsúlyozta a mellérendeltséget illetően, így arra reagált az elsőfokú bíróság, tehát nem állja meg a helyét, hogy azzal az elsőfokú bíróság jogsértően foglalkozott azon okból, hogy nem volt tárgya a vizsgálatnak. Kizárólag az Mt.-re utalás, a vezető állású munkavállalói státusz szerinti meghatározás volt szükségtelen a jogerős ítéletben, mert nem munkaügyi jogvita a per tárgya.

A katatörvény 14. § (3) bekezdés d) pontja szerinti feltétel („a tevékenység végzésének helye a kisadózó birtokában áll”) tekintetében a felperes arra hivatkozott, hogy a telephelyén történő helyszíni munkavégzés hiányában a d) pontban foglalt feltételeket teljesültnek kell tekinteni. A jogerős ítéletben az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a munkavégzés helyét nem a katás egyéni vállalkozó határozta meg, az ügyintézésekhez szükséges anyagokat a felperes székhelyén kellett felvennie, és az ügyintézések lebonyolítása után oda kellett visszavinnie; az okmányirodai feladatok és a beszerzések kapcsán is külső helyszíneken járt, azok nem is lehettek a birtokában, és ezen nem változtat, hogy a kapcsolódó iratválogatást esetleg otthon végezte volna.

A Kúria kiemeli, hogy a katatörvény 14. § (3) bekezdés d) pontja alapján a munkaviszony létrejöttére vonatkozó vélelmet akkor kell megdőltnek tekinteni, ha a tevékenység végzésének helye a kisadózó birtokában áll. A vélelem ezen okból történő megdöntésének lehetőségét tehát a tevékenység ellátásnak helyszíne határozza meg. A Kúria egyetértett az elsőfokú bírósággal, hogy a munkavégzés fenti – otthonán kívüli – helyszínei egyértelműen nem álltak a katás egyéni vállalkozó birtokában, a vélelem megdöntésére nem volt alkalmas a felperesi hivatkozás és nem alapos a felülvizsgálati kérelem.

A katatörvény 14. § (3) bekezdés f) pontjában írt feltétel („a tevékenység végzésének rendjét a kisadózó határozza meg”) vonatkozásában a felperes előadta, hogy a kisadózó tevékenységének ellátását determináló külső körülményekre hivatkozva nem lehet elzárni az adózót a vélelem megdöntésétől. A jogerős ítélet pedig rögzítette, hogy a rugalmasság is jellemezte a katás egyéni vállalkozó munkarendjét az ügyintézések ütemezését illetően, de munkarendjét elsődlegesen nem ő, hanem a felperes és az okmányirodák működése, utóbbi nyitvatartása határozta meg.

A Kúria hangsúlyozza, hogy a 14. § (3) bekezdés f) pontja szerint a vélelmet akkor kell megdőltnek tekinteni, ha a tevékenység végzésének rendjét a kisadózó határozza meg. Arra helytállóan utalt a felperes, hogy nem lehet kizárólag külső, objektív tényezőkre hivatkozni az adóhatóság részéről és csak ezen az alapon elvitatni a munkarend meghatározását a kisadózótól (és ezáltal a vélelem megdöntésétől elzárni az adózót), a jelen esetben azonban nem ez történt.

Az eset összes körülményeinek értékelésével jutott arra a következtetésre az elsőfokú bíróság, hogy noha a feladatok ütemezésében fennállt a katás egyéni vállalkozónál egyfajta rugalmasság, de a munkarendjét nem kizárólag a saját szubjektív körülményei határozták meg, hanem igazodott a felperes működéséhez. Azt nem igazolta a felperes, hogy a kisadózó a munkarendjét függetlenül maga határozta meg. A vélelem megdöntésére nem volt alkalmas a felperesi hivatkozás és nem alapos a felülvizsgálati kérelem.

A fentiek alapján az is megállapítható, hogy a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott iratellenesség, a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen értékelése nem áll fenn. A jogerős ítélet azokban az esetekben, amelyekben a felperes keresete tartalmazott bizonyítékokra hivatkozást (például tanúnyilatkozatokra hivatkozás) az ellenbizonyítás érdekében – így a katatörvény 14. § (3) bekezdés egyes pontjainál – ezeket ütköztette az adóhatóság által feltárt bizonyítékokkal, a felperesi érveket a jogerős ítélet indokolása értékelte, az elsőfokú bíróság az adóhatósági érvelést és a saját értékelését is megjelenítve indokolta a döntését.

A perbeli esetben az elsőfokú bíróság a Pp. 279. § (1) bekezdésével és a Kp. 78. § (2) bekezdésének megfelelően járt el, mert nemcsak az adóhatóság által feltárt bizonyítékokat, értékelést jelenítette meg, hanem a felperesi bizonyítékokat, az azokra vonatkozó felperesi értékelést is és mindezen bizonyítékot a megelőző eljárásban megállapított tényállásra is vetítve vizsgálta.

A közzétett Kúriai döntéstől való eltérést a felperes nem támasztotta alá, mert a hivatkozott Kúriai döntés tényállása eltérő: abban az ügyben széles szakmai gyakorlattal rendelkező szőlő és borgazdasági szakmérnök, növényvédelmi szakmérnök, gazdasági agrármérnök kisadózóként kötött, szőlészeti szaktanácsadási feladatok ellátására vonatkozó megbízási szerződése volt a vizsgálat tárgya, a jelen esetben ugyanakkor nem egy speciális szaktudást igénylő tevékenység végzése, hanem okmányirodai ügyintézés, árumegrendelés alkotta a kisadózó tevékenységét. Ebből adódóan a katatörvény 14. § (3) bekezdés vizsgált pontjaira (személyes tevékenység végzése, utasításadás a tevékenység végzésének módjára, a munkavégzés helye a kisadózó birtokában van-e, a tevékenység végzésének rendjét ki határozza meg) szükségszerűen eltérő értékelés vonatkozhat.

Mindezekre tekintettel a jogerős ítélet nem sértette meg a felperes által megjelölt jogszabályi rendelkezéseket, ezért azt Kúria a Kp. 121. § (2) bekezdése alapján hatályában fenntartotta – olvasható a kuria-birosag.hu-n.