Az áfa-levonási jog érvényesíthetősége, avagy a szürke 50 árnyalata

Megosztás Tetszik

Az elmúlt években az adólevonás jogszerűségének megítélése körében kialakult hazai (hatósági és bírói) joggyakorlat mind időben, mind térben meglehetősen heterogén képet mutatott azon ügyletek kapcsán, melyek közeli, vagy távolabbi környezetében valamilyen adókijátszási elem volt tetten érhető.

A jogértelmezések időben kirajzolódó különbözősége az adóhatóság gyakorlatában leginkább egy „húzd meg, ereszd meg” tendenciával jellemezhető, melyre jelentősen hatott a bírósági trendek alakulása is. A legutóbbi időkben – a „húzd meg” szakaszban és nyilvánvalóan helytelenül – a jogértelmezés gyakran odáig egyszerűsödött, hogy az adólevonási jogot elvitathatónak tartották abban az esetben is, ha az adókijátszást megvalósító magatartás kizárólag a számlakibocsátónál (vagy éppen a vevőnél), extrém esetekben pedig csak közvetetten, az adóalanytól távolabb eső kereskedelmi pontokon volt kimutatható. Az azonos tényállások nemegyszer eltérő megítélés alá estek a különböző megyei, régióbeli igazgatóságokon, térben is megosztva ezzel a jog értelmezését és értelmezőit, sőt, olykor megesett, hogy adott igazgatósághoz tartozó szervezeti egységek munkája nyomán keletkezett eltérő jogi output azonos input mellett. Ebbe a jogbizonytalanságban szenvedő környezetbe „érkeztek meg” az Európai Bíróság magyar vonatkozású, előzetes döntéshozatali eljárás keretében kimunkált ítéletei, melyek rendeltetése a közösségi jog kötelező érvényű értelmezésén keresztül éppen e jogbizonytalanság eloszlatása lett volna.

Jelen szakértői cikkben megkísérlek választ adni arra, hogy az Európai Bíróság ítéletei, az azóta született magyar bírósági határozatok és a megismerhető adóhatósági interpretálások alapján a luxemburgi ítéletek betöltötték-e a rendeltetésüket, azaz napjainkban, 2013 márciusában egy jóhiszemű, ésszerű és megfontolt gazdálkodást folytató adóalany tisztában van-e (kerülhet-e) azokkal a protokollokkal, melyek alkalmazása esetén alappal bízhat adólevonási jogának érvényesíthetőségében. Ennek során kitérek az Európai Bíróság, a Kúria, illetve a Nemzeti Adó- és Vámhivatal által kimunkált elvekre, az azokban rejlő koherenciákra, valamint a tetten érhető értelmezési nehézségekre és zavarokra, azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy a gazdasági események által produkált színes élethelyzetekre tekintettel pontos és megbízható szakmai álláspont csak a konkrét tényállási elemek teljes körű ismeretében alakítható ki. A terjedelmi korlátokra tekintettel a különböző döntéshozatali szinteken hivatkozott elvek, gondolatok természetesen nem idézhetőek teljes körűen, azonban törekedtem a leglényegesebb alapvetések bemutatására.

A közösségi jog Európai Bíróság általi értelmezése

Szerzői véleményként a jogértelmezés kritikája, hogy amennyiben a 2012-es év második felében született uniós bírósági döntések alapjául szolgáló nemzeti bíróságok előtt lévő perek felperesi címzetteit például nem Tóthnak, hanem Tóthovának hívják, és a vállalkozás illetékessége okán az alapeljárás – ennek megfelelően az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése is – valamelyik szomszédos országban realizálódik, Magyarországon érezhetően eltérő lett volna a jogértelmezés alakulása, minimálisan az újszerű, áthangolt jogértelmezési folyamat intenzitása. Elengedhetetlenül kellettek tehát azon magyar vonatkozású ügyek, melyek remélhetőleg katalizátorként fognak hatni a magyar bírósági és hatósági gyakorlat jogértelmezési fejlődésére.

Az előző állítást, vagyis a magyar vonatkozású ügyek jelentőségét támasztja alá, hogy az Unió Bírósága a Mahagében Kft., Dávid Péter, Tóth Gábor ügyekben nem addig nem létező jogelveket munkált ki, hanem a hivatkozott ítéletekben csak továbbéltek, finomodtak az Optigen, Axel Kittel, Recolta ügyekben már megjelenő értelmezések.