A szabadság kiadásának, illetve pénzbeli megváltásának bizonyítása kinek a terhére esik, ha az vitatott?

Megosztás Tetszik

A szabadságot – a munkavállaló előzetes meghallgatása után – a munkáltató adja ki. A BH2023.3.75 számú döntés szerint az irányadó anyagi és eljárásjogi rendelkezések alapján a munkáltató érdekében áll a szabadság kiadásának, illetve pénzbeli megváltásának bizonyítása, ezért a bizonyítás sikertelenségének következményeit viselni köteles. A döntés alapja a Kúria Mfv.VIII.10099/2022/7. számú ítélete.

A tényállás

A felperes gazdaságvezető munkakört töltött be. Feladatát képezte többek között a szabadság nyilvántartása, a kiadott szabadságnapokat a jelenléti ívek alapján havonta rögzítette a bérszámfejtő programban, s az éves szabadságnapok számát, továbbá az előző évről áthozott szabadságnapokat is jelezte a Magyar Államkincstár (MÁK) felé, illetve rögzítette a bérszámfejtő programban.

A felperes felett a munkáltatói jogkört az intézményvezető gyakorolta.

A peres felek 2018. május 11-ei hatállyal közös megegyezéssel megszüntették a közöttük fennállt közalkalmazotti jogviszonyt. Megállapodásuk 3. pontja a következőket tartalmazta: „A munkavállalót megilleti a szabadságmegváltás pénzben megfizetve”. A munkáltató 2018. június 1-jén 48 munkanap ki nem vett szabadságot váltott meg pénzben.

A felperes bírósághoz fordult, keresetében további szabadságmegváltás megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

A felek álláspontja

A felperes arra hivatkozott, hogy a jogviszonyát megszüntető megállapodás 3. pontja és az elszámolólap alapján igazolásra került, hogy jogviszonya megszűnésekor 133 munkanap szabadságát nem adta ki az alperes, melynek részbeni megváltására vállalkozott. Álláspontja szerint a szabadság megváltása iránti igénye nem évült el, az elévülés a jogviszonya megszűnésekor kezdődött. A szabadság kiadása, annak nyilvántartása nem tartozott a feladatai közé, ő csupán a kitöltött jelenléti ívek alapján a kiadott szabadságnapokat rögzítette a bérszámfejtő rendszerben.

Az alperes a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodásban elismerte a 10 évre visszamenőleg ki nem adott szabadság megváltása iránti igényét, ebből 48 munkanapot meg is váltott és ez szintén megszakította az elévülést.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a felperes a rendelkezésére álló bizonylatok, illetve jelenléti ívek alapján 48 munkanap ki nem adott szabadsága megváltására volt jogosult, e kötelezettségét teljesítette. Hivatkozott arra is, hogy a jogviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodás és a szabadság számítása körében készült elszámoló lap nem egy időben készült, nem képez egységet, így annak ellenére nem követelheti a fennmaradó összeget a felperes, hogy a megállapodást az alperes elnökével aláíratta. Előadta, hogy az elszámoló lapot a felperes maga készítette, az elnök pedig bízva a felperesben elfogadta azt.

Az első- és a másodfokú bíróság határozata

A törvényszék megállapítása szerint a felperest 2008. május 9-étől 2018. május 11-éig 353 munkanap szabadság illette meg. Az alperesnek kellett bizonyítania azt, hogy a perbeli időszakban ebből hány munkanap szabadságot adott ki a felperesnek. A munkaidő-nyilvántartáson kihúzással jelezték, ha a felperes távol volt munkahelyéről, ez azonban munkahelyen kívül történő munkavégzést is jelenthetett, így nem igazolta azt, hogy ténylegesen milyen jogcímen volt távol, így azt sem, hogy a munkáltató által kiadott szabadságát töltötte.

Az ítélet szerint a felek egyező előadása alapján 225 munkanap szabadság kiadására sor került, illetve a bíróság további 50 munkanap szabadság kiadását bizonyítottnak találta, így összesen a perbeli időszakban a munkáltató igazoltan 275 munkanap szabadságot biztosított a felperesnek. Ez alapján a jogviszony megszűnésekor 78 munkanap szabadság megváltásáról kellett volna rendelkeznie a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 125. §-a alapján. Az alperes ebből 48 munkanap szabadságmegváltást megfizetett, ezért a meg nem váltott szabadság 30 munkanap.

Az ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Alaptalannak ítélte az alperes arra való hivatkozását, hogy a felperes maga dönthetett szabadságáról. A felperes felett a munkáltatói jogkört az intézményvezető gyakorolta, neki kellett volna intézkednie a szabadság kiadásáról és annak kivétele ellenőrzéséről. Az, hogy a felperes rugalmas munkaidőben dolgozott, illetve, hogy őt terhelte a MÁK felé a jelentési kötelezettség a szabadság tekintetében, nem jelenti azt, hogy ő rendelkezett a szabadság kiadásáról is. Az, hogy az érintett napokon a szabadságot kiadta a munkáltató, az alperesnek kellett volna igazolnia. A szabadság jogcímén történő távollétet nem volt elegendő valószínűsíteni.

A felülvizsgálati kérelem és felülvizsgálati ellenkérelem

Az alperesi munkáltató szerint a bíróság közhitelesen nyilvántartott tényt, adatot nem vett figyelembe, a bizonyítékok értékelése kirívóan okszerűtlen volt, az alperes valós tényállításával szemben a felperes utólagos kitalációját fogadta el, és olyan szabadságnapokat ítélt meg a felperesnek, amelyekre nem volt jogosult. Ha a jelenléti ív nem tartalmazza a felperes aláírását, az egyértelmű, hogy nem volt jelen a munkahelyén, szabadságon volt. Úgy vélte, ha munkát végzett a felperes, akkor okirati bizonyítékokkal dokumentálva, vagy tanúkkal kellett volna alátámasztani, hogy az általa hivatkozott, alperes által vitatott napokon milyen munkát végzett. Az alperes nyilatkozata szerint támogatta a felperest, hogy akkor vegye ki a szabadságát, amikor azt eltervezte, az ennek megfelelő dokumentáció hiánya pedig a felperes terhére esik.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn. Érvelése szerint köztudomású tény, melyet nem vett figyelembe a bíróság az adott ügyben nem merült fel. A ki nem adott szabadság mértékének számítását, annak helyességét a munkáltatónak kellett volna bizonyítania. Az Mt. 134. § (1) bekezdés c) pontja szerint a munkaidő-nyilvántartás kötelezettsége a munkáltató kötelezettsége lett volna, ennek azonban nem tett eleget. Ugyancsak nem tett eleget a szabadság kiadására vonatkozó kötelezettségének, sértve ezzel az Mt. 122. § (1) bekezdését és 125. §-át, mivel a ki nem adott szabadságot teljes mértékben nem váltotta meg.

OLVASSA TOVÁBB cikkünket, amelyben a következőkről lesz még szó:

• A Kúria milyen döntést hozott az ügyben?
• A munkaügyi perben kinek kell bizonyítania az igényelt juttatással összefüggő számítások helyességét, ha az vitatott és – bérvita esetén – a juttatás megfizetését?