Magyarország sereghajtó gazdasági növekedés terén a régióban az elmúlt 15 évet vizsgálva: hogyan tovább?

Megosztás Tetszik

A GKI Gazdaságkutató Zrt. cikksorozatában az új magyar kormány előtt álló rövid- és hosszú távú gazdasági kihívásokat mutatja be. Jelen írás a magyar gazdaság növekedési pályáját vizsgálja régiós összevetésben.

A téma aktualitását a 2026 első negyedéves gazdasági felpattanás adja: éves szinten 1,7 százalékos növekedés három és fél éves csúcsot jelent, látszólag megtörve az elmúlt évek stagnálását. Az új kormányzat fő stratégiai kihívása a növekedés fenntartása, amelyhez a GDP belső szerkezetének, valamint a nominális, a reál és a vásárlóerő-paritáson mért mutatókból levonható következtetések megértése is szükséges.

A hazai gazdaság elmúlt másfél évtizedes teljesítménye kettős képet mutat, ha a GDP volumenének növekedését (reál GDP) vizsgáljuk. A 2010-es évek elejének lassú bővülését (valamint a 2012-es visszaesést) követően egy rendkívül dinamikus szakasz következett. 2014 és 2019 között a hazai gazdasági bővülés üteme (évi 4,2 százalék) túlszárnyalta az EU-s átlagot (évi 2,1 százalék), amivel a vizsgált időszakban Magyarország stabilan a harmadik leggyorsabban növekvő gazdaság lett a régióban.

A Covid-járvány mindenütt jelentős visszaeséssel, majd gyors felpattanással járt, amit a hazai mutatók is lekövettek, ez jól jelezi a gazdaság nyitottságát és erős uniós beágyazottságát. Ugyanakkor az adatok egyértelműen rávilágítanak a jelenlegi legfőbb makrogazdasági problémára: 2022 után a hazai gazdaság lendülete megtört, a növekedési pálya ellaposodott: jelenleg a leglassabban bővülő gazdaság vagyunk a régióban (0,5 százalék 2025-ben, szemben a régiós 1,9 százalékkal). Ennek oka, hogy a korábbi, elsősorban az új munkaerő és tőke bevonására épülő extenzív növekedési modell kimerült. A mesterséges (költségvetési és EU-s forrású) többletkereslet az alacsony termelékenységnövekedés és a nem hatékony kapacitásbővülés miatt egyre kevésbé képes GDP-növekedést generálni; ehelyett részben inflációt, részben többletimportot okoz.

A reálnövekedés mellett érdemes megvizsgálni az euróban kifejezett nominális GDP-indexet is. Az elmúlt 15 évben regionálisan hazánk volt euróban mérve a leglassabban bővülő gazdaság (+70 százalék), messze elmaradva az uniós átlagtól is (120 százalék). Eközben a dinamikusabban felzárkózó régiós versenytársak jelentős előnyre tettek szert (Lengyelország: 155 százalék, Románia: 200 százalék). Mindez rámutat arra, hogy forintban mutatkozó hazai nominális növekedést jórészt az infláció fűtötte.

A relatív árszínvonal-különbségeket is figyelembe vevő, vásárlóerő-paritáson (PPS) mért index a viszonylagos lemaradás tényét erősíti meg. Bár 2010-hez képest a magyar gazdaság egyértelmű növekedést mutat (2025: +70 százalék), a bővülés üteme jóval lassabb a régió legtöbb országáénál: a versenytársak közül kizárólag Szlovákia mutatott a mienknél gyengébb dinamikát (+64 százalék). Eközben a román (+132 százalék) és a lengyel (+109 százalék) gazdaság tartósan és meredeken húzott el.

A reál és a PPS alapú indexek közötti markáns eltérés arra utal, hogy a hazai volumenbővülés csak korlátozottan konvertálódott át tényleges jólét növekedéssé. Ezt az eltérést a gazdaságszerkezet olyan strukturális jellemzői magyarázzák, mint az alacsony termelékenységnövekedés. Emellett a külföldi működőtőke által dominált, tőkeintenzív ágazatok magas súlya miatt a megtermelt hozzáadott érték jelentős része nem a belföldi jövedelmeket és az életszínvonalat növeli.

A gazdasági növekedést a szolgáltatások húzzák 2016 óta, miközben a korábban húzóágazatként funkcionáló ipar és az építőipar hozzájárulása csekély volt (sőt egyes években egyenesen visszafogták a bővülést). Ez egy szolgáltatásvezérelt gazdaság felé való strukturális átrendeződést jelez. Ezt az expanziót fundamentálisan a bővülő lakossági fogyasztás, a tudásalapú szolgáltatóközpontok (SSC-k) és részben ezen keresztül is a diplomás munkakörök térnyerése fűtötte.

A növekedés tényleges szerkezete éles kontrasztban áll a korábbi kormányzat deklarált „újraiparosítási” stratégiájával: a kiemelten támogatott ipar nem tudott húzóágazattá válni, a zömében a nagy állami infrastrukturális megrendelésektől (út-, vasút- és hídépítések) függő építőipar teljesítménye pedig rendkívül volatilis maradt. Az új kormányzat számára a makroszintű tanulság kettős: a kereslet stimulálása helyett a valós, versenyképes kapacitások megteremtésére kell fókuszálni, aminek feltétele, hogy a hazai gazdaság a magasabb hozzáadott értékű szegmenseken (például a szolgáltatószektoron) keresztül kapcsolódjon be a globális értékláncokba. Az olcsó munkaerőre és a masszív tőkebevonásra épülő, extenzív fejlesztési modell kimerült. Az új kormányzat fő kihívása így a mennyiségi hajsza felváltása egy stabil, fejlődésorientált gazdaságszervezéssel, amely egy intenzív, technológia- és tudásvezérelt modellváltást követel meg.