Robot, füstpénz, fejadó: közterhek a középkor Magyarországán

Megosztás Tetszik

"Sok van a rovásán" - a szólás az adóztatásból ered; a jobbágyok nem tudtak írni, ezért adótartozásukat és adófizetésüket rovásbotra vésték fel. A magyar királyok importáltak adónemeket, de ők maguk is fantáziadúsnak bizonyultak, ha adókról volt szó. Ezúttal a középkor magyarországi adóztatási szokásait tekintjük át az egykori APEH elnökhelyettese, dr. Juhász István "Az adózás története" című összeállítása alapján.

A korai középkortól kezdve, amikor az európai államok megerősödtek (nagyrészt a korábbi római birodalom szétesett részein) a királyok általában nem tudták pontosan számba venni birodalmuk alattvalóit, ezért a legjelentősebb bevételi forrásként az állami, azaz a királyi birtokok jövedelmei szolgáltak. Ez gyakran közvetett formában valósult meg, például a birtokok haszonbérletével vagy a királyi jogok áruba bocsátásával (regáléjövedelmek). Ezt egészítették ki a nagyobb királyi haszonvételek, például a harmincadnak nevezett határvámok, a sójövedelem, a nemesi birtokok területén lévő bányák utáni illeték, a pénzverésből és később a postából szerzett jövedelmek.

A Bibliára hivatkoztak

A jobbágyok terheinek legnagyobb részét az úgynevezett földesúri szolgáltatások alkották, amelyeknek egy része szintén adójellegű juttatás volt, például a kilenced. A kilenced valójában az egyházi tizeddel azonos mértékű 10 százalékos adó volt, amelyet kezdetben természetben, később pénzben is meg lehetett fizetni. Az egyház viszont elegendő hatalommal és megfelelő intézményrendszerrel rendelkezett ahhoz, hogy hitéleti, vagyonszerzési, oktatási, fejlesztési és egyéb céljaik érdekében tized formájában adót szedjen. Hivatkozásul a Biblia szolgált: „Adjátok meg azért mindenkinek, a mivel tartoztok: a kinek az adóval, az adót; a kinek a vámmal, a vámot; a kinek a félelemmel, a félelmet; a kinek a tisztességgel, a tisztességet.” (Pál levele a rómabeliekhez 13.7.)

A kezdetben többnyire természetben lerótt adók jelentős részét később már pénzjáradék formájában kellett megfizetni. Kivételt képeztek a katonaság részére nyújtott olyan kötelező szolgáltatások, mint a szállásadás, étkeztetés (portio) és a hadba szállítás (forspont).

A középkori elvonások mértéke (mintegy 20-25 százalék) jóval magasabb volt, mint a Római Birodalom idején, és a nemesi adómentesség miatt a terhek egyenlőtlenebbek voltak.

A protestáns hit terjedése és a felvilágosodás megváltoztatta az adózással kapcsolatos gondolkodást is. Felismerték, hogy a civilizált társadalmak nem létezhetnek a polgárok
által tudatosan vállalt áldozatok nélkül, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy az adók a hatalom kezében könnyen az elnyomás eszközeivé válhatnak.

István király közmunkásai

Ebben az időszakban alakultak ki az adózással kapcsolatos első közgazdasági elméletek is. A Magyar Királyságban a kereskedelem csomópontjai a fejedelem szálláshelyei
körül létesült „vásárhelyek” voltak. Sok településünk máig őrzi ezt az elnevezést. Az államrend megszilárdításában óriási szerepe volt Géza fejedelemnek, majd fiának
Istvánnak, aki 44 vármegyéből álló közigazgatási rendszert hozott létre. Amikor István német tanácsadókat hívatott országépítő munkájához, akkor azok a már bevált adózási
formákat próbálták meghonosítani. A legismertebbek a füstadó, a telekadó, a közmunka, a kilenced és a tized voltak. A megye jövedelmeinek kétharmada a királyt, egyharmada az ispánt illette. A várnép természetben tartotta el a várat és lakóit. Ez volt a robot és a terményben szolgáltatott kilenced.

A kereszténység felvétele után bevezették az egyházat illető tized fizetését is. Ebben az időben szinte minden járadékot természetben fizettek. A termés, az állatok szaporulatának tizede az egyházat illette. A pénzforgalom csak a XIII. században vált általánossá. Első írásos dokumentum alapján II. András királyunknál találkozunk jelentős
adóztatási tevékenységgel, melyet 1217-ben vetett ki rendkívüli adóként. Ennak alapja az volt, hogy a királyi birtokokat fel- és szétosztatta a földesurak között, akiktől aztán annak jövedelméből adókat és illetékeket vételezett be. Ez igencsak ellenére volt a köz- és a főnemességnek, akik aztán országos ellenállási mozgalmat szerveztek ellene. Így arra kényszerült, hogy az 1222-ban kiadott Aranybullában az őt támogató királyi servienseknek biztosítsa az adómentességet. Ez a mentesség lényegében megmaradt a XIX. század közepéig (sőt részben még azt követően is).

A tulajdonképpeni adómentességnek a különböző időszakokban eltérő értelmezése volt. Kezdetben az adómentesség személyhez volt kötve, és minden nemes, akár volt birtoka, akár nem, s akár nemesi birtokán, akár szabad királyi városban lakott, nem tartozott adót fizetni; 1405-től viszont a királyi városokban lakó nemesek már adókötelesek voltak.

Az Árpád-ház kihalása után következő Anjou-házi uralkodók megszilárdították az ország gazdaságát. Ezt szigorú adópolitikával érték el. 1325-től a pénzrendszer alapja az aranyforint lett. Az első állandó és ismétlődő adó kivetése Károly Róbert királyunk nevéhez fűződik, aki a többszöri pénzhamisításokból keletkező veszteségek pótlására vezette be a kapuadó-ként elhíresült eredetileg ”a kamara haszna” azaz ”lucrum camerae” elnevezésű adót, amelyet minden olyan portára (kapura) kivetettek ahol egy szénával vagy gabonával teli szekér átmehetett. Évi 18 arany dénárt kellett megfizetni. Ez a kapuadó a későbbiekben is megmaradt, és Mátyás király alatt mértéke is jelentősen megnövekedett. Nemeseknek azonban – kivéve azokat, akik királyi városban laktak – nem kellett adót fizetniük. A korabeli földművesek nem tudtak írni és olvasni, az adótartozásukat úgynevezett rovásbotra vésték, amelyeken aztán az adóbefizetés tényét a rovásboton szintén az azt ferdén áthúzó rovással igazolták. Ez olyannyira elterjedtté vált, hogy a pásztoroknál még a XIX. század végén is alkalmazták az állataik hasznosítása során. 1379-ből való az első fennmaradt adójegyzékünk. Sopronban készült. Ebből kiderül a város nagysága, s az is, hogy a lakosok 20-25 százaléka kézművesként adózott.

A XV. századra túlsúlyba került a pénzbeszedés. A robot teljesen elvesztette jelentőségét. A terménybeszolgáltatás viszont továbbra is jelentős maradt (kilenced, tized).

A mohácsi tragédia egyik okozója

Újabb nagyobb adórendszerbeli változás és korszerűsítés Mátyás király nevéhez fűződik. Mátyás kincstári reformja szerint mindenki vagyonának mértéke szerint
adózott. A nincsteleneket kereseti, vagy fejadóra kötelezték. A jobbágyoktól kapuadót, később füstpénzt szedtek, s megemelték a hadiadót is. A füstpénz több bevételt hozott, mint a kapuadó, mert egy-egy telken több háztartás is lakott, s ezt „füstönként” rótták ki. Ezen felül rendkívüli adókat is szedtek. Meg is négyszereződött az állam bevétele. Mátyás magasabb és rendszeresen kivetett adóival biztosította például a fekete sereg létrehozását és fenntartását. Az e célra szedett adóbevételeket subsidiumnak hívták. Kellett ez azért is, hogy megfelelő védelmet tudjon nyújtani az egyre jobban nyomuló törökök ellen. Nagy eredménynek mondható, hogy ez az adórendszer gyakorlatilag 1715-ig fennmaradt.

Mátyás halála után hatalmi harc folyt a trónért. Ulászló már a trónra lépéskor elzálogosította a koronajavakat, vagyis a későbbi adóbevételeket. Ezek részben a Szapolyai család, részben a Fuggerek kezére kerültek. Megszüntették a hadiadót, ami áttételesen ugyan, de a mohácsi tragédiához is hozzájárult, hiszen nem volt az országnak jól felszerelt hadserege, mint Mátyás idejében. A hosszú hódoltság alatt igencsak sanyarú sorsa volt az adózóknak. Jellemző volt a kettős adóztatás. Fizették a harádzsot a szultánnak, a kapuadót a királynak, a robotot duplán teljesítették, sőt dívott az emberadó is a hódoltsági területeken. A török Porta évenként összeírta az adózókat, s szigorúan behajtották a fejadót. Eszerint mindenki adóköteles volt, akinek a fejbősége egy bizonyos méretet elért.

A duplán sanyargató adószedők elől a lakosság a mocsarakba, pusztákba menekült. Az adók mértékét ráadásul az aktuális kiadásoknak megfelelően változtatták. Az ottomán uralom alatt álló területeken nem kellett megfizetni az egyházi tizedet, és az adók mértéke – még a bégek sarcaival együtt is – kisebb volt, mint a katolikus országokban, ez viszont gyengítette a török hódítással szembeni ellenállást.
OLVASSA EL a témában korábban megjelent cikkünket is ITT!