Örökösödési adó és áfa: már a régi rómaiak is…

Megosztás Tetszik

Mezopotámia ura, Hamurabi rabszolgasággal büntette az adótartozásukat megfizetni képtelen alattvalókat, a Római Birodalom császárai pedig ha kellett vagyonadót, örökösödési adót szedtek be és kétkulcsos áfát alkalmaztak. Az egykori APEH volt elnökhelyettese, Dr. Juhász István "Az adózás története" című munkája alapján az ókor adóztatási gyakorlatát mutatjuk be.

Az adózás története majdnem egyidős az emberiség történetével. Amióta az emberek nagyobb csoportjai együtt, közösségben élnek, és valamiféle társadalmi szervezetet alkotnak, azóta vannak közös szükségletek is, amelyeket adókból, vámokból finanszíroznak. 

Az ősközösségi társadalomban közösségi szükséglet volt a varázsló, a törzsfőnök működésének, az idősek életfeltételeinek biztosítása.

Az intézményesített adóztatás az őskor végéhez, az államiság kialakulásával kezdődött. Az adózási rendszerek létrejöttének gyökerei az ókor társadalmaiból erednek és olyan feladatokhoz kötődnek, amelyeknél nagyobb néptömegek folyamatos ellátásáról kellett megoldani. Ennek megszervezése a királyok, fáraók, császárok és az államgépezetüket fenntartó tudással rendelkező papok, katonák és más írástudók feladata lett.

A mai értelemben vett adó a cserekereskedelem indulásához és a vámok fizetéséhez köthető.

Az ősi mezopotámiai kultúra mintegy tízezer évvel ezelőtt alakult ki. A sokféle adót a kezdetektől pontosan nyilvántartották, és be is hajtották. A mezopotámiai, babiloni templomgazdaságok megszervezték, hogy begyűjtsék a kirótt részesedésüket az állattartás, a halászat és más termény-előállító tevékenységek után. Anyagba vésett rovásaik, komplikált számításokon alapuló tábláik, állatjegyes pecsétnyomóik tanúskodnak erről. Elelinte természetben adóztak, majd az áruforgalom elterjedése után súlyra mért ezüstben vetették ki az adót. Hamurabi már törvényben szabályozta az adósok büntetését. Ekkor és itt alakult ki az adósrabszolgaság intézménye is.

Az adónyilvántartásban az ókori egyiptomiak is élen jártak. A fáraók – mint istenek – a matematikában és a csillagászatban is jártas tudós papokat alkalmaztak. Feljegyzések bizonyítják, hogy Egyiptomban már az i. e. 3. évezredben létezett egy „aratási adó”, a Níluson pedig vámot vetettek ki. Az írnokok palatábláikra tételesen feljegyezték a beszedett terményeket és a raktárgazdálkodás minden kiadott tételét. Ezért is lehetett kiemelkedő alkotása az egyiptomi szobrászatnak az írnok alakja, aki a Nílus áradásainak megfigyelése alapján feljegyzi a rizs és más termények művelésének mennyiségi és minőségi adatait. Ugyanakkor az egyiptomi falfestmények gyakori témája az, hogy a legyőzött népek ajándékot (adót) visznek a fáraónak.

Az asszír és a perzsa birodalom erős katonai szervezetet tartott fenn, ezt alapvetően az általuk meghódított területeken legyőzött és meghódított népekre kivetett adókból finanszírozták. A 2500 évvel ezelőtti perzsa birodalom jól fejlett közigazgatásának egyik fő célja a tartományok adójának beszedése volt. Az egyik leghatalmasabb
uralkodójuk Dareiosz volt, akinek gazdagságáról legendák szólnak.

Kréta szigetén az őslakosok még kecskét, bárányt, gyümölcsöt adóztak isteneiknek, az állam bevételeit viszont pénzben – tálentumban – szedték be. A kikötői és bányászati illetékek és a behozatali vámok adták az állam fő bevételét, de bérbeadásból is jelentős volt a bevétel. Az ókori görögöknél nem volt általánosan kivetett, minden polgárra vonatkozó adózás, serénykedtek viszont az uralkodók által leigázott városállamok lakóinak megadóztatásában. Az athéni állam bevételeit közvetett adók (például vámok), valamint az athéni polgárok munka- és szolgáltatási ügyleteit és a nem athéniakat (utóbbiakat lényegesen nagyobb mértékben) terhelő adók garantálták.

Szolón i. e. 594-ben az adósrabszolgaság eltörlésével igen jelentős törvényt hozott. Ezt kövezően az athéni polgárok csak vagyonukkal és nem személyükkel feleltek az
adósságaikért.

A Római Birodalomban már egységes adózási rendszereket működtettek, adóslistán tartották számon az adózó állampolgárokat. Szükségük is volt erre a birodalom egyre nagyobbá válása folytán. Vagyonadót (tributum-ot) csak rendkívüli helyzetekben (többnyire csak háborúk, vagy nagyobb katasztrófák idején) vetettek ki. Az adóalapot  a két választott censor által végzett vagyonbecslés alkalmával megállapított vagyon képezte, az adókulcs 1-2 százalékos volt. Az adókivetés és ellenőrzés is a censorok feladata volt a Római Köztársaság területén, míg a provinciákban a procuratorok gyűjtötték be a közvetlen adókat.

A Római Köztársaság nagymértékű terjeszkedése tette lehetővé, hogy i. e. 167-től az Itália területén élő polgárok mentesüljenek a közvetlen adók megfizetése alól. A közvetett és eseti adókkal kapcsolatos adóztatási feladatokat (kivetés és beszedés) a hatósággal kapcsolatban lévő magánszemélyek, az úgynevezett adóbérlők végezték. A rendszerből szükségszerűen következő igazságtalanságok általános elégedetlenséghez, sőt olykor lázongásokhoz is vezettek.

Augustus császár volt az, aki adóreformjával új alapokra helyezte a birodalmat. Hosszú uralkodása alatt háromszor is összeíratta az impérium lakosságát annak érdekében, hogy az adókat minden provinciában pontosan ki lehessen vetni. A cenzus idején mindenkinek a szülőhelyén kellett regisztráltatnia magát, így került József és Mária is Betlehembe, valószínűleg az i. e. 8-ban tartott összeírás alkalmával.

Augustus újítása volt az örökösödési adó bevezetése (mértéke 5 százalék), és az, hogy felszámolta az adóbérlők rendszerét. A „vámszedők” nem véletlenül voltak az ókorban közutálatnak örvendő személyek: mivel szabad kezet kaptak az adók kivetésére és behajtására, gyakran a központi hatalom előírásainál többet követeltek. Augustus reformjával állami hatóságok vették át az adók összegyűjtését, az adószedők már csak hivatalos alkalmazottként járhattak el. Népszerűtlenségük azonban megmaradt, és a korrupciót sem sikerült teljesen felszámolni, mint azt az egyik evangélistának, a kapernaumi vámszedő Máténak az esete is bizonyítja. Később Augustus császár az adókivetési jogot a saját provinciáiban az állami hatóságok (a quaestorok) kezébe helyezte vissza, és a senatori provinciákban is korlátozták az adóbérlők visszaéléseit.

Augustus idejében egyébként az általános forgalmi adó (amit az áruk eladása után számítottak fel) 1 százalék volt, kivéve a rabszolgák kereskedelmét, amire 4 százalékot számítottak fel. A kiszámítható adóbevételek tették lehetővé a római lakosok számára a bőkezű szociális juttatások, az ingyenkenyér és a szórakoztatás biztosítását is. A birodalom hanyatlásának idején a jól működő adóbehajtás rendszere is megroppant. A késői császárok a kieső jövedelmek pótlására önkényes adókat vetettek ki, s ezek sorozatos lázadásokhoz vezettek a provinciákban.