László Csaba: a minimálbér adómentességét ma már biztos nem engedném

Megosztás Tetszik

A Pénzügyminisztériumban indult a karrierje, saját bevallása szerint nem pártpolitikus alkat, mégis pénzügyminiszterként távozott végül a közszférából. Az ő nevéhez fűződik többek között a minimálbér adómentessége és a közalkalmazottak bérének 50 százalékos emelése, ami miatt sok kritika is érte. A népszavazás kimenetele szerinte korlátot szabhat az adórendszer átalakításának. Egyébként az egykulcsos adó nagy híve. László Csabával, a KPMG adópartnerével beszélgettünk.

Adózóna: Mit szól a népszavazás eredményéhez? Milyen hatással lehet ez a reformokra? 

László Csaba.: Több következménye lehet, és egyik sem kedvező. Egyrészt azt üzeni az embereknek, hogy bizonyos szolgáltatásokért nem kell feltétlenül közvetlenül is fizetni. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy ezekre a területekre kevesebb pénz jut, vagy ha mégis kompenzálja a kormány a kiesett pénzt, akkor valahol máshol kell megemelni az adókat, vagy valahonnan el kell venni a pénzt. Másrészt viszont elbátortalaníthatja a kormányzatot a további reformok végrehajtásában. Ez utóbbit egyébként nagyobb veszélynek érzem.

Adózóna: A Fidesz előállt egy-két javaslattal, amelyből akár arra is gondolhatnánk, hogy nem kell adót emelni ahhoz, hogy ezeket a bevételeket pótoljuk.

L.Cs.: A költségvetés elég nagy, mindig rá lehet mutatni egy előirányzatra, hogy onnan kellene elvenni, de az biztos, hogy valahol valakinek az fájni fog. Egyébként a költségvetésben már elköltött játékadót például még egyszer elkölteni, azt gondolom matematikailag viszonylag nehezen kivitelezhető javaslat. 

Adózóna: A népszavazás miatt kialakult helyzet Ön szerint nem kényszerítheti a kormányt arra, hogy hozzányúljon a kiadási oldalhoz?

L.Cs.: Önmagában ez a nagyságrend most nem fogja a költségvetést megmozgatni. Bár ha jól értem azért lehetett ezekről az ügyekről népszavazást rendezni, mert valamilyen módon bebizonyították, hogy ezek a tételek nem a költségvetéshez kötődnek, ami szerintem teljes abszurditás. Az egyetemek és a főiskolák költségvetési intézmények, részei a költségvetésnek. Minden bevételük és minden kiadásuk része a költségvetésnek. Bár a háziorvosok vállalkozók, de a vizitdíj egy közhatalmi alapon kivetett díj. A kórházak döntő többsége szintén önkormányzati kórház, költségvetési intézmény. Ez viszont önmagában is érdekes kérdéseket vet fel. Ha a népszavazásban szereplő tételek nem költségvetési tételek, akkor most a költségvetésnek úgymond nincs felelőssége, vagyis az így kiesett bevételeket nem kellene pótolni. De, hogy ennek mi lesz a vége, nem tudom. Valahol ezt a magyar állampolgárok fogják kifizetni. Ha a vizitdíjkiesést valamilyen módon pótolja a költségvetés, akkor ezt valahol az szjá-n, az egyéni járulékon, áfán, vagy éppen a rendőrök fizetésemelésén fogjuk megspórolni… nincs ingyen ebéd.

Adózóna: Az adórendszer átalakításáról szóló, mostanában napvilágot látott javaslatok is úgy tűnnek, mintha egyfajta visszarendeződést mutatnának. Mintha mégsem merne a kormány nagy átalakításba kezdeni. Ön hogy látja ezt?

L.Cs.: Ott voltam azon a megbeszélésen, amit a minap a miniszterelnök úr tartott az adótanácsadókkal. Az Akadémián korábban elhangzott három javaslat elég masszív ellenállásba ütközött a szakma részéről. Ez a találkozó is részben ennek volt köszönhető. Ez a több mint 1,5 órás beszélgetés viszont úgy gondolom nem volt haszontalan. A kormány talán jobban megérti, hogy a szakma miért gondolja az elmúlt 2-4 év tapasztalatai alapján, hogy alapvető változásokra van szükség. Az eddig elhangzott javaslatok nem elégségesek ahhoz, hogy átütő eredményt lehessen elérni. Itt azonban visszacsatolhatunk megint a népszavazás következményeihez: elképzelhető ugyanis, hogy a politikai következmények az adórendszer átalakításának is határt szabnak. Ez pedig nem szerencsés.

Adózóna: Már eddig is több konkrét és kidolgozott javaslatot hoztak a kormány tudomására, ezek azonban, úgy tűnik, mégsem jelennek meg a kabinet által nyilvánosságra hozott javaslatokban. Miért gondolja, hogy ennek a mostani találkozónak valóban lesz foganatja?

L.Cs.: Mi ebben a tekintetben egyet tudunk csinálni: mindenki elmondja a maga véleményét. Az a beszélgetésen is kiderült, hogy vannak bizonyos világos irányvonalak, amelyek közül néhány megvalósítása igazából „politikai“ döntés kérdése. Ha azt mondjuk, hogy nincs áfaemelés, ha nincs ingatlanadó, ha nem nyirbáljuk meg a kedvezményeket, ha nincs egykulcsos adó és a kiadásokhoz sem vagyunk hajlandóak hozzányúlni, akkor természetesen adócsökkentésre az a 200-250 milliárd forint marad, amiről a kormányzat beszél. Ennek a fele ráadásul elmegy szja-valorizációra, ami azt jelenti, hogy a GDP kevesebb mint fél százaléka marad a versenyképesség javítására. Ez őszintén szólva szabad szemmel sem látható és nem érzékelhető. Az utóbbi pár évben ráadásul az üzleti klíma is kifejezetten romlott. Ha ezen nem tudunk érdemben változtatni, akkor tényleg elképzelhető, hogy az 1-3 százalékos növekedési ütembe beragadunk, annak ellenére, hogy komoly EU pénzek áramlanak az országba.

Adózóna: A GKI nem olyan régen előállt az úgynevezett szuperbruttósítás javaslatával. Ön mit szól ehhez?

L.Cs.: Nem nagyon hiszek ebben a megoldásban, szerintem ez érdemben nem változtatna a helyzeten. Én az egykulcsos adó mellett állok. Általában az a kifogás ellene, hogy méltánytalan. Véleményem szerint ma a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelműek valamilyen oknál fogva alig vagy egyáltalán nem fizetnek óriási  adót. A kettő közötti tartományban viszont már a mai progresszivitás mellett sincs különbség az adóterhelésben. Méltánytalanság szempontjából a magyar társadalomban szerintem az egészségügyhöz és az oktatáshoz való hozzáférés esetében sokkal nagyobb problémák vannak. Az ilyen fajta egyenlőtlenségnek pedig generációkon átnyúló hatása van.

Adózóna: Az egykulcsos adó bevezetése Ön szerint nem eredményezne nagy bevételkiesést?

L.Cs.: Ez egyrészt mérték kérdése, másrészt egy adót annál könnyebb beszedni, minél átláthatóbb és minél egyszerűbb az adminisztrációja. Az biztos, ha jól állapítják meg a kulcsot, akkor ennek van kifehérítő hatása is.

Adózóna: Ön a Pénzügyminisztériumban (PM) kezdte a pályafutását. Mennyire volt ez tudatos választás?

L. Cs.: Eredetileg úgy volt, hogy az egyetem után egy a szülővárosom, Debrecen közelében lévő termelő szövetkezetbe (tsz) megyek dolgozni. Az egyetemen akkor már kezdtek megjelenni a számítógépek, és akkoriban elég sokat foglalkoztam programozással egy Commodore 64-esen. Egy szerencsés véletlen folytán a PM agrárfőosztályára épp kerestek egy olyan elemzőt, aki számítógépes modellezéshez is értett. Így kaptam egy elemzői állást a minisztériumban. Bár agrárközgazdászként végeztem, nem feltétlenül szerettem volna tsz-ben dolgozni. Nekem ez egy nagyon jó lehetőség volt. 1989-ben aztán felszámolták a mezőgazdasági főosztályt. Ekkor egy rövid ideig adóval foglalkoztam, aztán a költségvetési reform kidolgozásakor – 1989-ben – Kupa Mihály maga mellé hívott dolgozni. Ezt követően majdnem fél évet külföldön voltam, utána a nemzetközi főosztályon dolgoztam, aztán megint költségvetési területre kerültem helyettes államtitkárnak. 1998-ban pedig a kormányváltás után közigazgatási államtitkárnak neveztek ki. Egy év után távoztam. Ekkor próbáltam ki magam először az üzleti életben. Közel három évet húztam le a bankszektroban.

Adózóna: Úgy tudom, hogy Ön soha nem volt párttag. Nem jelentett ez hátrányt a pénzügyminisztériumi pályafutása során?

L.Cs.: A PM már akkor is inkább egy szakmai szinten szerveződött intézmény volt. Köztisztviselőként 10 minisztert szolgáltam, ilyen közegben ez inkább előny volt. Szerintem sokkal nehezebb lett volna a helyzetem, ha egyértelműen valamilyen párthoz vagyok köthető. Én egyébként sem vagyok pártpolitikus alkat.

Adózóna: Hogy érti ezt?

L.Cs.: Én nem az a fajta pártpolitikus vagyok, aki minisztersége előtt és után is a pártban tölti a karrierjét. A 2002-es választások előtt például felajánlott  Medgyessy Péter  egy olyan helyet az országos listán, amellyel biztosan parlamenti képviselő lehettem volna, tehát maradhattam volna ezen a pályán is. Ez nekem négy évre mindenképpen egyfajta egzisztenciát jelenthetett volna, de visszautasítottam. Úgy gondoltam, hogy ha  úgy adódik, hogy én leszek a pénzügyminiszter, akkor azt teljes erőbedobással fogom csinálni, de a politikai pályám akkor fog véget érni, amikor kilépek a József Nádor térről, legyen az 2 hónap, 2 év vagy akármennyi. Két év lett belőle. Mielőtt valami félreértés keletkezne, szeretném tisztázni, hogy önmagában semmi bajom a politikával, mint szakmával. Egy ország sorsát befolyásolja, hogy a politikusok milyen színvonalon látják el a feladatukat. Nagyon nagy bajnak tartom, hogy a fiatalok egyre jobban elidegenednek ettől a szakmától, ami óhatatlanul kontraszelekcióhoz vezet. Ezért is lenne hasznos, ha az én példámhoz hasonlóan a civil élet és a politika között gyakoribb és könnyebb lenne az átjárás. 

Adózóna: A pénzügyminisztersége idején és utána Önt ért bírálatokat mennyire érzi jogosnak?

L.Cs.: Nem mindig könnyű feldolgozni azokat a kritikákat, amit egy pénzügyminiszter kap, főleg egy olyan kiélezett szituációban, mint ami akkor volt. Az én esetemben ráadásul olyan új kihívások is megjelentek, amelyek nehezen voltak kezelhetőek. A rendszerváltozástól az én pénzügyminiszterségem idejéig például nem volt olyan, hogy az állami vagyon is a pénzügyminiszterhez tartozzon. Ez már önmagában is nemcsak többletmunkát, de többletkonfliktust is generált az egyébként sem könnyű pozíció mellé. Emellett persze voltak olyan problémák is, amelyeket nem sikerült jól kezelni. Szóval hibáztam én is nem egyszer. Vannak olyan dolgok, amelyek a mai napig is foglalkoztatnak. Ilyen például a sáveltolás vagy a közalkalmazottak 50 százalékos béremelése. Valószínűleg ez utóbbit inkább több lépésben kellett volna végrehajtani több reformlépést kikényszerítve. Vagy a minimálbér adómentessége. Ezt ma már biztosan nem engedném. Emellett a túlzottan ambiciózus költségvetési célkitűzések kommunikációs veszélyét sem jól mértük fel. Mivel a költségvetési hiánycélt mindig alulteljesítettük, hiába csökkentettük a hiányt, a piac mindig csak annyit nézett, hogy a hiánycél már megint nem teljesült. Nem véletlen, hogy mostanában előrejelzéseiben ilyen óvatos a PM. Jellemző, hogy a költségvetési politika fellazulását részben az én nevemhez kötik, de ha valaki megnézi a 2004-es számokat és feltételezi, hogy az előző évek átlagosan 1-1,5 százalékos hiánycsökkentése folytatódott volna, akkor már 2006-ban közel lehettünk volna a 3 százalékos maastrichti költségvetési hiánycél teljesítéséhez. Amikor én 2003-ban a 2008-as euró csatlakozás mellett érveltem, akkor ebből a feltételezésből indultam ki. Meg is lehetett volna csinálni.

Adózóna: A politikától mennyire távolodott el?

L.Cs.: Teljesen. Azt nagyon komolyan gondoltam, hogy a politikai pályám akkor ér véget, amint a József Nádor teret elhagyom. Én az üzleti szférában képzelem el az életem és ebből az következik, hogy távol tartom magam a politikától. Ehhez szigorúan tartom magam. Ami mellesleg nem esik nehezemre. Annak örülök, hogy olyan megbeszélésekre, mint ami most is volt a miniszterelnök úrnál, mint szakembert hívnak meg. 

Adózóna: Minek a hatására kezdett az adózás felé orientálódni?

L.Cs.: Én okleveles könyvvizsgáló és adószakértő is vagyok, így annak a lehetősége mindig nyitva állt, hogy egyszer az adózás valamilyen formában előtérbe kerül a pályám során. Amikor a PM-ből eljöttem 2004-ben, itt a KPMG-nél ajánlottak egy számomra érdekes munkát. Mivel most már több mint 3 éve vagyok adópartner, ezért értelem szerűen az időm jó részét adózással kapcsolatos dolgokkal töltöm. Emellett azért más projekteket is szoktam irányítani.

Adózóna: Szabadidejében mivel szeret foglalkozni?

L.Cs.: Van két lányom, így természetesen a családommal annyi időt töltök, amennyit lehet. Ez a munka, amit csinálok ugyanakkor igényli, hogy sokat sportoljak. A Pénzügyminisztériumnak van egy kosárlabda szakosztálya, ahol kosarazom. Ez a közösség egyébként számomra példaértékű ebben az országban. Gyakorlatilag olyan emberek, akik egymásnak beosztottai, a legkülönbözőbb időszakokban töltöttek be különböző pozíciókat, a legnagyobb barátság és a legnagyobb tisztelet mellett játszanak együtt több mint 10 éve. Az olyan konfliktusok is kívül maradnak a pályán, amiért gyakran napközben ölre mentünk. Emellett amennyit lehet futok, néha teniszezem. Sokat hallgatok zenét és koncertekre is szeretek járni.

Adózóna: Ön tanít is, ha jól tudom. 

L.Cs.: Igen, a Corvinus Egyetemen a pénzügytanszéken tanítok már jó ideje, mint címzetes egyetemi tanár.

Adózóna: Mint egyetemi tanár, hogy látja a felsőoktatási képzés helyzetét?

L.Cs.: Az utóbbi években kifejezetten romlott a színvonal mind nyelvi, mind szakmai szinten – ezt a HR-eseinktől is sokszor hallom.