A másfél százalékos áfától az adópengőig

Megosztás Tetszik

Bérbeadott adómentesség, álszent módon felajánlásnak nevezett adókötelezettség, hadiadó és luxusadó, az áfa bevezetése, adópengő és még sok egyéb közteher. Ezúttal az újkori Magyarország adóztatását mutatjuk be az egykori APEH volt elnökhelyettese, dr. Juhász István „Az adózás története” című munkája alapján.

Az újkor története különösen gazdag adózási eseményekben. A pénzben való megváltás rendszerének általánossá válása már e kor terméke, létrejön az általános adókötelezettség.A nemzetállamok létrejötte, a képviseleti demokráciák megerősödése, az ipari forradalom, a létszükségleti szint felett megtermelt javak mennyisége, a kialakuló munkásosztály és érdekérvényesítési harcai mind erősítették azt az igényt, hogy az állam egyre nagyobb szerepet vállalt (kellett, hogy vállaljon) a társadalmi újraelosztásban, és ehhez szükségszerűen a központi hatalom adóbevételeit kellett növelni. Ebben a korban jelentek meg az alapvetőnek tekinthető gazdaságpolitikai (ennek részeként az adózással is foglalkozó) elméletek, illetve ezen elméletek markáns kidolgozói: Colbert, Smith, Ricardo, Marx.

Magyarország – csaknem kétszáz évvel – lemaradt ebben a fejlődésben, nem kis részben a török hódoltság, illetve a megkövesedett társadalmi szerkezet miatt. Továbbra is érvényben volt, hogy a nemesség országos és központilag kivetett adót nem fizetett, de rendkívüli szükségletek estén (például háborúk, járványok) úgynevezett subsidiumokat szedtek be tőlük is (a hivatalos szóhasználat szerint az adókat „felajánlották”). A nemesség csak személyi adómentes volt, de több területen és időben kiterjedt ez a vagyonbeli ügyleteikre is. Nem kis mértékben jelentett ez terepet adóelkerülési technikák kialakulására is: egyesek az adómentességüket bérbe adták.

Az újkori adózás alapját is a porták számára és nagyságára kivetett pénzösszegek képezték. Az egyes helységekre, községekre, vármegyékre kivetett adók kulcsát az úgynevezett rovások, azaz dikák adták meg. Kiszámított volt, hogy egy vármegyére mennyi dika azaz rovás jutott. Miután a porták nagysága és száma sokszor vitatott volt és ellentéteket szított, ezért az országgyűlés két ízben is ezek átvizsgálását rendelte el először 1715-21 között, másodszor 1825-ben. Ez utóbbi az 1838-as nádori vizsgálattal zárul le.

Az 1707-es Ónodi országgyűlés elfogadta az általános adófizetésről szóló törvényt. Az adó alapjaként a jövedelmet határozták meg, a portát, mint adózási egységet elvetették. Az adókötelezettséget kiterjesztették a nemességre, a főtisztekre és a papságra is. A kuruc harcok bukása után a Habsburg ház új adót vetett ki az állandó hadsereg fenntartására (1715). Erről az adóról az országgyűlés szavazott hadiadó (contributio) elnevezéssel, a jobbágyságra vetették ki. Ez elsősorban lótartási és élelmezési tételekből állott (porció), de emellett a katonák elszállásolásáról is gondoskodniuk kellett. A nemesség továbbra is kihúzta magát a teherviselésből.

Hatodik pont: Közös teherviselést!

Az adóztatásban jelentősebb változás a XVIII. században, Mária Terézia uralkodása idején következett be. Az 1767-es Úrbéri rendelete szabályozta a robot és egyéb szolgáltatások mértékét. Szembe került egymással a kodifikált jog és az addig alkalmazott szokásjog. Az uralkodó a földet akarta az adózás alapjává tenni, de ezt a nemesi kiváltságokkal élők nem hagyták. Így az adóreformot sem tudták végigvinni.

II. József kedvezményekkel fejlesztette a városokat, illetve az ipart. 1785-ben eltörölte a jobbágy nevet és szabad költözködést biztosított számukra. A sorozatos háborúk megnyirbálták a Habsburg államkincstár bevételeit. A rendek minden országgyűlésen hadakoztak a kirótt adók mértéke ellen. Az adóztatás kialakult rendszere – tarthatatlansága ellenére – 1848-ig fennmaradt. A nemesi adómentesség hangoztatása mellett színfoltot jelentett Bezerédj István (1796-1856) főnemes felajánlása: 1844-ben okiratban 300 forintot ajánlott fel hadi és házi (honi) adóra Tolna vármegye részére, azzal, hogy adója a megyei adóbevételek mértékét és saját vagyona mértékét is figyelembe véve változzon a következő években.

A reformkorban már megjelentek olyan írások, amelyek rámutattak egy modernebb adórendszer szükségességére. Fontos ezek között megemlíteni Kossuth Lajos Pesti Hírlapban megjelent vezércikkeit, amelyekben kiállt a nemzeti önrendelkezés és a közteherviselés mellett. Ezt képviselte az 1847-es országgyűlésen is az ellenzék vezéreként. Kiterjesztette a magyar nyelv hivatalossá tételéért folyó küzdelmet a választójog kiszélesítését célzó és az ősiség megszüntetését követelő eszmékkel, amik később a szabadságharc ideológiáját is adták.Széchenyi István 1843-ban cikksorozatot jelentetett meg a Jelenkor című újságban „Adó” és „Két garas” címek alatt. Ez utóbbi cikksorozatot 1844-ben gyűjteményes formában könyvként is kiadták.

Az 1848. március 15-i forradalom 12 pontjából a hatodik fogalmazta meg az adózásra vonatkozó követelményt: Közös teherviselést! Ezt nem sokkal később az 1848. évi Országgyűlés törvényben is kimondta, éppen elsősorban Kossuth Lajosnak köszönhetően, aki a Batthyány-kormány tagjaként Magyarország első pénzügyminisztere volt. A közös teherviselésről az 1848. évi VIII. törvénycikk szólt, mely kimondja az általános és egységes adókötelezettséget. Elsőként bocsátanak ki magyar papírpénzt, az úgynevezett Kossuth Bankókat, amelyek azóta is féltve őrzött kincsnek számítanak. Eltörlik az ősiséget, megszüntetik a nemesség adómentességét, eltörlik az úrbér, a dézsma, a robot, s más, a földesuraknak járó adó és más pénzbeli fizetések rendszerét. Az 1849. évi VII. törvénycikk az adókról szólt, bevezetve a földadót, a házadót, a keresetadót, a pálinkaadót, az italmérési adót és a távolléti adót (ez utóbbi szerint a külföldön tartózkodó adóalanyoknak háromszoros adót kellett fizetniük!).

Ezen jótékony hatású és az igazságos teherviselést eredményező törvényeket már nem tudták széleskörűen alkalmazni, mert a Szabadságharc leverése miatt Magyarország
közigazgatását a bécsi Királyi Kamara alá helyezték. 1849 után a bécsi kormány Magyarországot is az osztrák adórendszer alá vonta, és ennek következtében egyre több új adófajta jelent meg. Ferenc József 1849. október 20-án nyílt parancsba adta a korábban forradalmi követelésként megfogalmazott közös teherviselést. Felmérték a földek jövedelemtermelő képességét, ez alapozta meg – osztrák mintára – a kataszterek szerint számított földadó bevezetését.

Jelentős adóreform volt az 1850-es: a fogyasztási adó mellé (szesz, bor, cukor, húsadó) bevezették a közvetlen, vagy egyenes adókat: földadó, házadó, személykereseti és jövedelemadó. Bevezették a tőkekamatadót, a vállalati adót. Úgynevezett fényűzési adót róttak ki a cselédtartás, a kocsi- és lótartás, a tekeasztalok és a játéktermek után. Pénzbe került a hadmentesség, és az állam gondoskodott egyes egyházi jövedelmekről, így az alsópapság kárpótlásáról is. Az osztrák uralom idején bevezetett adórendszer, kis kivételektől eltekintve gyakorlatilag a század végéig fennmaradt.

És akkor jött a pálinkaadó

A kiegyezés után az új államszervezet kiépítése és fenntartása súlyos pénzügyi gondokat hozott, de a gazdasági fellendülés megteremtette a teherviselés alapját is. Ez az a kor, amelyben létrejönnek a mezőgazdaság termékeinek feldolgozását biztosító nagy vállalkozások: a malomipar, a cukorgyártás a sörgyárak, a pezsgőgyártás, a fémipar, a vagon és gépgyárak. Gondoljunk csak a ma is ismert márkákra: Dreher, Törley, Ganz.

Az adók két csoportra oszthatóak: egyenes adóként funkcionált a földadó, a házadó, a jövedelem- és személyes kereseti adó, közvetett adó terhelte a szesz, a bor, a sör, a hús és a cukor termelését, forgalmazását. Kereseti adót vetettek ki a cselédekre, a napszámosokra, az ipari munkásokra. A legalacsonyabb keresetűekre adóminimumot állapítottak meg.

A modernkori adózásunk alapját a földadózás egységes és mindenkire kiterjesztett alkalmazása jelentette. Ehhez viszont egyértelmű és tisztán alkalmazható mérő értékrendszer kellett. Az 1875. évi VII. törvény rendelkezik az egységes földnyilvántartásról, melynek során kialakult az úgynevezett kataszteri nyilvántartás, melyből létrehozható volt a földadó-kataszter, melynek kulcsa, az aranykorona értékben meghatározott 1 kataszteri hold földterület tiszta jövedelmének a százalékos aránya. Ez egy olyan jó rendszerré vált, hogy tulajdonképpen a mai napig leginkább ezt alkalmazzák a földterületek minőségi értékének meghatározására.

A föld, a ház, a jövedelmi és a személyes kereseti adók a korábbiakhoz képest 1880-tól átalakulnak, különösen a személyi kereseti adó, amelybe olvadva megjelennek a tőkekamat, a járadékadó és a bányaadó elemei is. Az 1880-as évek végétől olyan új adónemek is alkalmazásra kerülnek, melyekkel kapcsolatban a korszak szakkifejezésével élve úgynevezett „fényűzési adók” elnevezést is használhatjuk, ilyenek például: a vadászfegyver, a lótartás, a játékasztalok, a cselédtartás utáni fizetési kötelezettségek.

A közigazgatási kiadások zömét megyei-városi pótadóként vetették ki. Az államháztartási hiány mégis egyre nőtt, újabb hitelfelvételre került sor. Az 1909-ben bekövetkezett földkataszter kiigazítások befejezése és végrehajtása lehetővé tette a modern magyar adórendszer kiépítését, mely ugyan az osztrák pénzintézetek befolyása alatt működött, de már a Magyar Királyi Adóhivatalok kiépítését hozta magával. Ennek megvalósításában nagy és kiemelkedő szerepe volt Wekerle Sándornak, a kor egyik legkiválóbb közgazdasági szakemberének, aki pénzügyminiszter lett az 1880-as évek végétől, majd nem sokkal később miniszterelnökké választották. Wekerle Sándor 1880 és 1890 között a fogyasztási adók megemelésével és adóminimum megállapításával, valamint kedvezőbb kamatozású kölcsönökkel alig tíz év alatt stabillá tette az államháztartást, intézkedései nyomán a korábban válságos helyzetű államháztartásban a század végére csökkent a deficit, sőt volt olyan év (például 1891-ben), amikor többlettel zárt. Nevéhez fűződik adórendszerünk átalakítása, mely az 1909. évi adóreform-törvények (1909. évi V-XII. törvénycikkek) formájában nyert végső elfogadást.

Amikor még 1,5 százalék volt az áfa

Az I. világháború nehéz éveiben adózásunk, a hadiadók, hadikölcsönök felé fordul, hogy ki tudja elégíteni a hirtelen jelentkező igényeket. Az 1918-cal lezáruló „nagy háború” után és annak számunkra nézve szomorú következményei ellenére az ország igen hamar jelentős gazdásági fejlődésnek indult. 1921-ben vezették be az általános forgalmi adót (1921. évi XXXIX. törvénycikk). Az általános forgalmi adókulcs 1,5 százalék volt, a cukorra és állatokra viszont 2 százalékot kellett fizetni. Két különös törvény is hatályba lépett 1921-ben, az 1921. évi XV. törvénycikk a betétek, a folyószámla-követelések és a természetben elkülönítve őrzött
készpénzletétek, továbbá a belföldi részvények és szövetkezeti üzletrészek, a külföldi pénznemek és a külföldi értékpapírok vagyonváltságáról, valamint az 1921. évi XLV. törvénycikk az ingatlanok, a felszerelési tárgyak, az áruraktárak, az ipari üzemek és egyéb jószágok vagyonváltságáról (röviden I. és II. . vagyonváltságról szóló törvények). A két törvény az I. világháború idején szerzett vagyonok egy részét vonta el, ezzel is megalapozva az államháztartás gazdasági stabilitását.

Az, hogy az adózás a közgondolkozás részévé vált, ezeknek az előzményeknek köszönhető, amit az is jól bizonyít, hogy 1921 farsangjára megjelenik egy Luxusadó című alkalmi lap, amelyben a gazdag adóelkerülőket figyelmeztetik humoros, vicces formában kötelezettségeik teljesítésére.

A változó társadalmi-gazdasági helyzetnek megfelelően szükségessé váltak az ezt kiszolgáló adótörvények, amelyekre 1922-ben került sor. Maguk a törvényszövegek híven követik Wekerle hosszú távú elgondolásait. A törvények szakmai alaposságát bizonyítja, hogy ezen törvények szinte változtatások nélkül mindvégig fennmaradtak égészen a világháború kezdetéig, sőt egyes részeiben még egészen 1948-ig, jól szolgálva a jelentkező legkülönbözőbb társadalmi igények kielégítését.

A gazdasági fellendülést hozó húszas éveket követően a nagy gazdasági világválság Magyarország gazdaságát is visszavetette, az a harmincas évek közepére állt viszonylagosan helyre. A 30-as évek második felének pénzügyi-gazdasági prosperitásához ezek a gazdaságot előmozdítani tudó törvények is nagymértékben hozzájárultak. Gondoljunk csak az 1938 körüli évek erős pengőjére, és kiugró gazdasági eredményeire, melyet az akkori statisztikai adatok mutattak. 1938-ban összesen 72 adójogcímen 1,2 milliárd pengő adóbevétele volt az országnak, ebből 42,8 százalék volt az egyenes adók, 16,3  százalék a forgalmi adók, 13,4 százalék az illetékek, 12,3 százalék a fogyasztási adók, 10,1 százalék a jövedékek, 5,1 százalék pedig a vámok részaránya.

A második világháború pusztítást, inflációt és termeléskiesést – ezáltal bevételkiesést – hozott. 1945-ben bevezették az adópengőt, aminek értékét – a pengő és az adópengő arányát – naponta állapították meg. 1946-ban került bevezetésre az adójegy, ami kéthavi lejáratú adópengő volt. Ezt kezdetben csak a közadók megfizetésére használták, de később más közszolgáltatások díját is adópengőben fizették. A pénzromlás ellen végleges megoldást csak az 1946 augusztusában bevezetett forint jelentett. Ekkor egy forint 400 000 kvadrillió pengővel volt egyenértékű.
OLVASSA EL az adózás történetével foglalkozó korábbi cikkeket is ITT és  ITT!