Adam Smith adózási alapelvei, érvényesülésük napjainkban

Megosztás Tetszik

Nem szeretünk adózni! Ennek alapján talán fölöslegesnek tűnik a kérdés, hogy milyen a jó adózás? Ha viszont tudomásul vesszük az adózás szükségszerűségét, akkor már nem értelmetlen a kérdéssel foglalkozni. Sokan, sokféleképpen próbáltak erre válaszolni, de közülük is figyelmet érdemelnek Adam Smith nézetei: ő már a XVIII. század közepén megfogalmazta a jó és a rossz adózás alapelveit is.

Adam Smith (1723-1790) a XVIII. században élt skót közgazdász, a logika professzora, (erkölcs)filozófus volt. A közgazdaság atyjának is szokták nevezni. Legfontosabb műve az 1776-ban megjelent „Vizsgálódás a nemzetek gazdagságának okairól és természetéről”, röviden „A nemzetek gazdagságáról” volt (eredetileg angolul An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, röviden: The Wealth of Nations). Ebben elemezte a gazdasági szabadság következményeit, a munkamegosztást, a piacok működését és a „laissez faire, laissez paissez” (vagyis az állami beavatkozást elvető) gazdaságpolitikájának nemzetközi kihatásait.

Ez volt a közgazdaságtan első rendezett műve. A nyugati világ egyik legnagyobb hatású műveként tartják számon, „a kapitalizmus Bibliája” jelzővel is szokták illetni. Bírálói ugyanakkor az egyik legártalmasabb irodalmi terméknek minősítik (Lenin Állam és forradalom című műve, valamint Hitler Mein Kampf-ja mellett).

A könyv a kor divatos, a gazdagság (és így az adózás, adóztathatóság) forrását a földben kereső fiziokrata tanokkal szemben a munkaérték-elméletben és a munkamegosztás elméletében kereste a keletkező új értékét. A mű a korai közgazdaságtan fejlődését új pályára állította, és megalapította a klasszikus közgazdaságtant.

Adam Smith összegző, szintetizáló munkájának eredményeként már 1766-ban összeállította a jó adózás alapelveit (de persze neki is megvoltak az elődei).

Adam Smith négy elvet rögzített. Ezek szerint az adó:

1.         legyen áttekinthető (transzparens), az önkényt kizáró,
2.         legyen igazságos, ne legyenek privilégiumok,
3.         legyen kényelmesen teljesíthető, ne gerjesszen ellenérzést,
4.         legyen olcsón beszedhető.

Hangsúlyozta továbbá, hogy az adórendszer ne hátráltassa a termelést.

Az alapelvek kiállták az idők próbáját, kis korrekcióval ezeket az alapelveket ma is mértékadónak tartjuk. Nézzük ezeket kicsit bővebben is!

Az áttekinthetőség (transzparencia) azt jelenti számunkra, hogy az adózással kapcsolatos szabályokat mindenki által megismerhető, világos tartalmú jogszabályokban kell közzé tenni, úgy hogy a megismerésre, alkalmazásra legyen elegendő felkészülési idő (ez ab ovo jelenti a visszamenőleges kötelezettségek tiltását is!). Az önkény kizárása emellett kell hogy jelentse azt is, hogy a jogszabályt végrehajtó adóhatóság sem értelmezheti eltérően a szabályokat, mint a jogi nyelvben kevésbé járatos adózó.

Az alapelvet tehát ma is mértékadónak tekintjük, még akkor is, ha időnként tapasztalhatjuk ennek kevésbé sikeres érvényesülését.

A 2. alapelv a legfőbb korrekciós tétel! Adam Smith az állam beavatkozását a gazdaságba természetellenesnek ítélte, a politikusokról az volt a véleménye, hogy alattomos és ravasz lények, akiket a pillanatnyi helyzetek irányítanak. E megállapítás valóságtartalmát nem célom elemezni!

Nehéz az adórendszer igazságosságát mérni, minősíteni. Helyette inkább a méltányos szabályokat szokás elvárni.

Az alapelvvel szemben, ma (elsősorban a keynes-i gazdaságfilozófia követői) az állami beavatkozás szükségességével értenek egyet, az adószabályokkal a kormányzatok folyamatosan beavatkoznak a gazdasági és társadalmi folyamatokba. A kedvezmények és mentességek rendszere gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, demográfiai, lakáspolitikai stb. célokat fogalmaznak meg, ennek érdekében alkalmaznak ösztönzéseket. Különösen jól látható ez, ha megnézzük a személyi jövedelemadózás vagy a társasági adózás szabályait.

A neoliberális (monetarista) szemlélet képviselői ugyanakkor tagadják az állami beavatkozás ésszerűségét, szükségességét, ők a kedvezmények leépítését hangsúlyozzák.

Smith harmadik alapelve a kényelmes teljesíthetőséget, és a minél kisebb ellenállást tekinti fontosnak

Első ránézésre ezt az alapelvet sokan lehetetlennek tartják betartani, érvényesíteni. Ha viszont felülemelkedünk a zsigeri hozzáálláson, akkor látható, hogy az áfát és a jövedéki adót a társadalom túlnyomó része elfogadja, a termékek és szolgáltatások áraként megfizeti (mi mást is tehetne, de a lényeg mégis az, hogy nem áll ellene). Ugyanígy elfogadjuk azt, hogy jövedelmeinkből a kifizető az adóelőleget, adót levonja, és kis eltéréssel ugyan, de ténylegesen már csak az elkölthető, szabad rendelkezésű (diszponibilis) jövedelemhez jutunk hozzá.

Az olcsó beszedhetőség minősítéséhez persze szükséges az, hogy véleményünk legyen arról, hogy mi számít olcsónak.

Jelenleg az állami adóhatóság (NAV) 100 forint adót 1,10-1,20 forint közötti költséggel tud beszedni, nyilvántartani, ellenőrizni, végrehajtani (stb.). Ez nem számít túl soknak, bár európai összehasonlításban (különösen a skandináv, angolszász államokkal, vagy Németországgal, Ausztriával összehasonlítva) van még mit javítanunk. Az említett országokban a magyar költséghányad 60-80 százalékával képesek a működtetésre.

A „nagyadók” (például áfa, szja, jövedéki adó) esetében ez a költséghányad nálunk is jóval alacsonyabb, ugyanígy a kevés adóalanyra vonatkozó különadóknál (például tranzakciós illeték, távközlési adó) is, ugyanakkor a sok adózóra vonatkozó, jóval kisebb bevételt hozó kisadók esetében ez a hányad akár nagyságrenddel magasabb is lehet (például illetékek, szakképzési hozzájárulás, rehabilitációs hozzájárulás, kulturális adó).

Ez a magas költséghányad különösen jellemző a helyi adókra, előfordul, hogy a nem kellően átgondolt helyi adó bevezetése esetén a bevétel túlnyomó része (vagy akár azt meghaladó összeg is) a konkrét adóval kapcsolatos költség.

Az alapelvvel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy ez megjelenik a jelenlegi jogszabályainkban is, a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény 33. §-a szerint: „Új fizetési kötelezettség megállapítása során figyelemmel kell lenni arra, hogy annak kivetésével, beszedésével, nyilvántartásával, ellenőrzésével összefüggő adminisztrációs költségek ne legyenek aránytalanul magasak a fizetési kötelezettségből származó bevétel összegéhez képest, illetve azokat nem haladhatják meg.”

Az alapelvekhez fűzött kiegészítés – „az adórendszer ne hátráltassa a termelést” – Smith korában természetesnek volt tekinthető, hiszen az állam gazdasági szerepvállalása elenyésző volt, illetve Smith maga is hangoztatta az állami beavatkozás kártékonyságát.

Korunkban (itt és most Magyarországon) inkább azzal értünk egyet, hogy az állami beavatkozás elfogadható, ha az segíti a gazdaság működését, illetve az adóval való beavatkozásnak jól megfogalmazható céljai vannak (gondoljunk például a környezetvédelmi célokat segítő „zöldadókra”).

Adam Smith nem csak a jó adózás elveit fogalmazta meg, hanem téziseket állított fel a rossz adózásra is.

Véleménye szerint a következő négy módja van annak, hogy egy rossz adózás több terhet jelent, mint amennyi előny származhat az alkalmazásukból:

1.         Egy adó rossz, ha az adminisztrációja nagy bürokráciát igényel.
2.         Egy adó rossz, ha gátolja a vállalkozásokat, és elbizonytalanítja az embereket abban, hogy olyan gazdasági ágazatokba fektessenek, ahol nagymértékű foglalkoztatásra nyílna lehetőség. Amíg ez a rossz adó fizetésre kötelezi a befektetőket, csökkenthetik a befektetéseiket, de akár ki is vonhatják a tőkét.
3.         Egy adó rossz, ha az adó elkerülésére ösztönöz. A szabályok először az igazságosság általános alapelveivel szemben a késztetést teremtik meg, majd megbüntetik azokat, akik nem tudnak ellenállni. Az adóelkerülés szintén rossz, mert ellehetetleníti azokat az előnyöket, amelyeket a társadalom szerezhetett volna a tőkebefektetésekkel.
4.         Egy adó rossz, ha a társadalmi szereplőket arra készteti, hogy ellenérzéssel (gyűlölettel) tekintsenek az adószedőkre, és fölösleges zaklatások, atrocitások érjék őket.

Ezek mindegyikével ma is egyet lehet érteni!

Az alapelveket sokan, sokféleképpen újrafogalmazták, ugyanakkor ezeknél az új alapelveknél gyakran felismerhetőek az előzőekben ismertetett gyökerek.

Adam Smith jelentőségét jól szemlélteti az, hogy Puskin az Anyeginben is megemlíti, egyértelműen, mint a modern közgazdaságtan képviselőjét. Puskin e művét 1823 és 1831 között írta, természetesen a modernitás itt azt jelenti, hogy a XIX. század elején Adam Smith nézetei modernnek számítottak.

Anyeginről a következőket írta a költemény bevezető részében:
Rossz lábon állt a verszenével,
Untig skandálhatunk neki:
Jambus? choreus? Botfülével
Meg nem különböztetheti.
Mit ér Theokritos, Homeros?
Ő Adam Smith-szel jut ma célhoz;
A gazdaságtan bölcse lett
S arról mond mély itéletet:
Az állam jólétben s erőben
Hogy nő meg és hogy boldogul,
S hogy még aranyra sem szorul,
Ha van nyerstermelése bőven.
Az apja erre csak legyint,
S földjét zálogba adja mind. 

(Puskin Anyegin (részlet)
Fordította: Áprily Lajos