Áfaügyek: a NAV sem tehet meg bármit

Megosztás Tetszik

Az adócsalók ellen használt teljes fegyver-arzenáljától nem fosztotta meg az Európai Bíróság a NAV-ot, de a korábbinál macerásabban tagadhatja meg az áfalevonás jogát az adózóktól.

Horváth András, a NAV-botrány kirobbantója írja húszoldalas elemzésében többek között, hogy „[t]avaly nyár óta borzolja a kedélyeket a Nemzeti Adó- és Vámhivatalban az Európai Bíróság 2012. június 21-ei ítélete, […a]z adóhivatal  felső szintű vezetői (egy jól sejthető irányból indulva) telekürtölték a hivatalt azzal, hogy az ítélet miatt jelentősen megnehezült a láncolatos ügyletek felderítése” („Az adócsaló hálózatok elleni fellépés helyzete Magyarországon”, www.atlatszo.hu, 2013. november 8.). A szerző dolgozatában leszögezi azt is, hogy mindez voltaképp nem érhette volna meglepetésszerűen, az újdonság erejével az adóhatóságot, hisz az az Európai Bíróság (EuB) következetesen képviselt állandó ítélkezési gyakorlatából következett. Ez kétségkívül igaz, de véleményem szerint abban is van igazság, hogy az EuB magyar ügyekben 2012-ben hozott nem is egy, hanem három marasztaló ítélete valóban „sokkolhatta” az adóhatóságot. Hogy miért? – arra a következőkben kísérlek magyarázatot adni.

A kezdetek még a ´90-es évekre nyúlnak vissza, amikor az adóhatóság az áfa-levonás jogszerűségének megítélésével kapcsolatban kidolgozott – divatos szóval élve – egy olyan terméket, amely miután kiállta a bíróságok, kivált a Legfelsőbb Bíróság ítélkezésének próbáját, viszonylag kis bizonyítási erőfeszítéssel biztosította az adóhiányt eredményező megállapítások „futószalagon” való meghozatalát. Témánk szempontjából ennek a „terméknek” két fontos összetevője volt. Az egyik az, hogy az adóhatóság az áfa-levonás jogszerűségének megkérdőjelezéséhez sokszor nem a feltárt tényállás objektív, azaz önmagában való értékelésével és minősítésével jutott el, hanem ahhoz az ügylethez vagy az ügyletben résztvevő személyekhez kapcsolható más jogszabályt használt fel, s ha utóbbival összefüggésben állapított meg jogsértést, akkor ez vált az áfa-beli marasztalás elsődleges hivatkozási alapjává, mondván jogellenesség jogot nem teremt. Ennek legtipikusabb példája a számviteli törvény ilyen célú felhasználása volt.

A másik fontos összetevő a számla címzettjével, az áfa-levonási jog érintettjével szemben érvényesített objektív felelősség volt. Az objektív felelősség ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a vétlentől, a felróható magatartást nem tanúsítótól is megtagadható volt az áfa-levonási jog gyakorlása, ha a láncolatos ügylet bármely más szereplőjénél egyszer már bizonyítást nyert – akár az előzőek értelmében is – az áfa-levonás jogszerűtlensége. Ennek jogszabályi alapját egészen 2012 végéig az az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvénynek az idén január 1-jével hatályon kívül helyezett 130. §-a adta. („Az adókötelezettséget érintő jogviszony (szerződés, ügylet) alanyainak ellenőrzése során ugyanazon jogviszonyt az adóhatóság nem minősítheti adózóként eltérően, a jogviszony egyik alanyánál tett megállapításait hivatalból köteles figyelembe venni a jogviszony másik alanyának ellenőrzése során.”)  

Nos, az EuB verdiktje a konkrét ügyeken túlmutatóan egyben arra is határozottan rávilágított, hogy ez a „termék” valójában „hibás termék”, mivel az 2004. május 1-je, vagyis Magyarország európai uniós tagsága óta nem egyeztethető össze az elsőbbséget élvező európai uniós joggal. Nincs tehát objektív felelősség, ezért attól, akinél magánál a levonási jog áfa-jogszabálybeli feltételei teljesülnek, és aki a láncolatos ügyletben egyébként jóhiszemű szereplőként jár el, nem tagadható meg az áfa-levonási jog gyakorlása, még akkor sem, ha a láncolatos ügylet más szereplőjénél bebizonyosodik a jogosulatlan áfa-levonás. (Jóhiszemű az, aki nem tud és nem is kell tudnia a látszattal ellentétes valóságról.)
Másrészt a jogosulatlan áfa-levonást az adóhatóságnak a feltárt tényállás objektív értékelésével kell megalapoznia, ahhoz áfán kívüli más jogszabálybeli jogsértést – fő szabály szerint – nem használhat fel hivatkozási alapként, és ennek eredményeként az áfa-levonási jog gyakorlását attól tagadhatja meg, akinek vétkessége ilyen módon bizonyítást nyer, beleértve azt is, akiről szintén bebizonyosodik, hogy a láncolatos ügyletben rosszhiszemű szereplőként jár el. (Rosszhiszemű az, aki tud vagy tudnia kell a látszattal ellentétes valóságról.)

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az EuB lefegyverezte volna az adóhatóságot az adócsalókkal, adókijátszókkal szembeni harcban, de azt jelenti, hogy más, az eddiginél magasabb, szigorúbb követelményeket állított fel a jogszerű küzdelem érdekében. Olyan követelményeket, amelyek testre szabottan, az egyes gyanús esetek összes releváns (objektív és szubjektív) körülményének felderítésén alapulnak, ami bizony a korábbiakhoz képest sokkal macerásabb bizonyítási eljárást igényel. Ez pedig igenis sokkoló lehet, lehetett az adóhatóság számára, különösen olyan körülmények között, amikor ezt a nem kis erőfeszítéssel, ráfordítással együttjáró stratégiai irányváltást amúgy rendkívül feszített költségvetési bevételi előirányzatok teljesítésével kell párhuzamosan megoldani, s amiben ráadásul a meghatározó súlyt jó ideje az áfa képviseli.