Elévülhet-e a szabadság kiadására vonatkozó igény? – Kúriai döntés

Megosztás Tetszik

A szabadság kiadására vonatkozó igény elévülése mindaddig nyugszik, amíg a munkavállaló azt menthető okból nem tudja érvényesíteni. Menthető oknak minősül az, hogy a munkáltató munkaszervezési okra hivatkozva nem adja ki a tárgyévi szabadságot teljes egészében – mondta ki a Kúria.

A Kúria Mfv.V.10.017/2026/7. számú határozata a következőket tartalmazza:

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

A felperes 2002-től állt közalkalmazotti jogviszonyban az alperessel szakorvos munkakörben. Ki nem adott szabadság napjainak száma 2009-től folyamatosan emelkedett. Ennek oka a felperes megbízásaival felmerülő többletfeladatok, a munkáltatói jogkört gyakorló vezetők helyettesítése, valamint a fekvő- és járóbeteg ellátás keretében az … szakorvosi munkakör szakágvezetői feladatainak ellátása volt. A munkáltatónál kialakult humánerőforrás-hiány miatt a fekvő- és járóbeteg ellátás, valamint az ügyeleti ellátás folyamatos biztosítása érdekében a munkáltató tartósan nem tudta kiadni a felperesnek a szabadságot teljes egészében.
Az alperes 2020-tól minden évben „értesítést” adott ki a tárgyévre megállapított szabadságnapokról. A 2020-ban kiadott értesítés szerint a felperes megelőző évről áthozott szabadsága 252 munkanap, tárgyévi szabadsága 42 munkanap volt, amely összesen 294 munkanap. 2021. évben a megelőző évről áthozott szabadsága 285 munkanap, tárgyévi szabadsága 47 munkanap volt, amely összesen 332 munkanap. 2022. évben az előző évről áthozott szabadsága 317 munkanap, tárgyévi szabadsága 46 munkanap, mindösszesen 363 munkanap volt. 2023-ban a megelőző évről áthozott szabadsága 337 munkanap, tárgyévi szabadsága 47 munkanap, összesen 383 munkanap volt, amelyből 16 munkanapot kiadtak neki. A perbeli időszakban a felperest a szabadság igénybevételében tartós keresőképtelenség nem akadályozta, a részére kiadott szabadságot igénybe vette. 
A felperes az alperesnél fennálló egészségügyi szolgálati jogviszonyát a 2023. december 1-jén kelt és e napon közölt felmondással 2023. december 31-ével megszüntette, és kérte a szabadságából igénybe nem vett arányos rész pénzbeni megváltását.

Az alperes főigazgatója által 2023. december 29-én készített feljegyzés megállapítása szerint a felperest összesen 37 munkanap szabadság illeti meg. E feljegyzést a felperes nem írta alá. Az alperes a 2023. december 29-én kelt elszámoló lap szerint a felperes részére 37 munkanapra járó szabadságmegváltás ellenértékeként 5 729 663 forint kifizetése iránt intézkedett. A felperes egészségügyi szolgálati jogviszonya 2023. december 31-én megszűnt, az alperes a 37 munkanapon túl ki nem adott szabadságnapokat nem váltotta meg.

A felperes keresete, az alperes ellenkérelme

A felperes szabadságmegváltás jogcímén 51 102 370 forint és törvényes késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy a 2023-ban nyilvántartott őt megillető szabadságból 16 munkanapot kiadtak számára, 37 munkanapot a munkáltató megváltott, 330 munkanap szabadság megváltását azonban a munkáltató nem fizette ki, így erre tartott igényt. Hivatkozott arra, hogy a 2020. december 31-én meglévő szabadságát 2023. december 31-éig kellett volna kiadnia a munkáltatónak, amely kötelezettségének nem tett eleget. Álláspontja szerint a foglalkoztatására irányuló jogviszony fennállta alatt a fizetett szabadság kiadására vonatkozó igénye „nem enyészett el”, annak elévülése meg sem kezdődhetett, igénye az egészségügyi szolgálati jogviszonyának megszűnése folytán nyílt meg és annak elévülése is ekkor vette kezdetét. Állította továbbá, hogy a munkáltató 2020 és 2023 közötti értesítéseire tekintettel az elévülés megszakadt. 
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Vitatta a követelés jogalapját és összegszerűségét is arra hivatkozva, hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni. Előadta, hogy a felperes 2009-től 2019-ig tartó időszakra előterjesztett igénye elévült, így csak a 2020–2023. évek vizsgálata lehetséges. Kifejtette, hogy kizárólag a tárgyévi arányos szabadság megváltására kerülhet sor, és ettől a felek megállapodása sem térhet el. Az összegszerűség körében arra hivatkozott, hogy a távolléti díj mértékét a tárgyév szerint kell figyelembe venni.

Az első- és a másodfokú bíróság határozata

Az elsőfokú bíróság a kereset szerint marasztalta az alperest. Megállapította, hogy a szabadság kiadása az alperes kötelezettsége volt, amelynek nem tett teljeskörűen eleget.  A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) 134. § (1) bekezdés a) pontja alapján a szabadság kiadására vonatkozó munkavállalói igény a jogviszony fennállása alatt nem évül el. A Kúria, illetve az Európai Unió Bírósága (EUB) több döntésére hivatkozva arra a következtetésre jutott, hogy az elévülés a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) hatálybalépését követően sem következett be. Megállapította, hogy az Mt. 125. §-ában foglalt „arányos szabadság” kifizetése a teljes referenciaidőszakban ténylegesen ki nem adott fizetett szabadság iránti igényre terjedt ki. Megállapította az összegszerűség körében, hogy a szabadság kiadása, a távolléti díj mértéke, valamint a szabadságmegváltás összege az alperes bizonyítási érdeke volt, azonban e körben érdemi, vitató nyilatkozatot nem tett, ezért azt a bíróság a bérjegyzék és a csatolt elszámolás alapján állapította meg. 
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kifejtette, hogy a szabadság kiadása nem a munkavállaló, hanem a munkáltató döntésén alapuló rendelkezés, és az, hogy e kötelezettségének nem akart vagy nem tudott teljes mértékben eleget tenni nem eredményezheti azt, hogy a munkavállaló elessen az őt megillető fizetett szabadságtól. Ha a munkáltató ilyen irányú jogszabályi kötelezettségének nem tesz eleget, az nem eredményezheti a munkavállaló igényének „elenyészését”. 
A szabadság megváltása iránti igény esedékessége kizárólag a jogviszony megszűnésével állhatott be, ez az igény a munkaviszony fennállása alatt nem évülhetett el, az igény elévülése még kezdetét sem vette. A feleknek a munkaviszony megszűnésekor kellett egymással elszámolni, így ekkor terhelte a munkáltatót a ki nem adott időarányos szabadság megváltása iránti kötelezettség.

A felülvizsgálati kérelem és felülvizsgálati ellenkérelem

A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte, hogy azt a Kúria helyezze hatályon kívül és hozzon a jogszabályoknak megfelelő határozatot, a felperes keresetét utasítsa el. Állította, hogy a szabadság pénzbeni megváltása kivételes jogintézmény, amely kizárólag a munkaviszony megszűnésekor fennálló tárgyévi arányos szabadság ki nem adott részére vonatkozik. Érvelése szerint az eljárt bíróságok nem voltak figyelemmel a szabadság halmozódását tiltó ágazati szabályra. Mindez a szabadság rendeltetésének a védelmét szolgálja és ehhez a törvény nem kapcsol korlátlan utólagos pénzbeli megváltási jogkövetkezményt. 
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn.

A Kúria döntése és jogi indokai

Az alperes felülvizsgálati kérelme nem megalapozott. 
Az alperes a jogerős ítéletben megállapított tényállást nem vitatta, így azt a Kúria a felülvizsgálati eljárásban irányadónak tekintette. Eszerint a felperes ki nem adott szabadságnapjainak száma 2009-től folyamatosan emelkedett. A munkáltató a kialakult humánerőforrás-hiány miatt tartósan nem tudta kiadni a felperesnek a fizetett szabadságnapokat. 
A felperes kereseti kérelme a 2009-től 2022-ig a számára természetben ki nem adott szabadság megváltására irányult, míg az alperes álláspontja szerint a 2020 előtti időszakra felmerült követelés elévült.

Helytállóan állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a munkáltató joga és kötelezettsége a szabadság kiadása, amelynek időpontját – a jogszabályokban meghatározott feltételeket is figyelembe véve – a munkáltatói jogkör gyakorlója határozza meg. A szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, – erről a munkáltatónak kell gondoskodnia – és csak a jogszabályban megállapított feltételek fennállta esetén van arra mód, hogy erre a tárgyévet követő évben kerüljön sor. Megállapítható tehát, hogy a fentiek szerint a szabadság kiadásáról teljes egészében a munkáltatónak kell rendelkeznie a jogszabályban meghatározott módon, figyelembe véve a munkavállaló igényeit is. A perbeli esetben az alperes e kötelezettségének a betegellátás folyamatos biztosítása, valamint humánerőforrás problémák miatt maradéktalanul nem tett eleget és 2009-től folyamatosan a jogszabállyal ellentétesen az adott tárgyévben nem adta ki teljes mértékben a felperest megillető szabadságot. Az időmúlásnak az igények érvényesíthetősége szempontjából kétféle anyagi joghatása lehet: a jogvesztés vagy az elévülés. Az elévülés az igények érvényesíthetőségének időbeli korlátok közé szorítását jelenti, mivel meghatározott idő elteltével az adott anyagi jogot nem lehet bíróság előtt érvényesíteni. 
Ha az igényérvényesítéssel való késlekedésnek nem a jogosult nemtörődömsége volt az oka, hanem valamilyen, a jogosult szempontjából menthető ok akadályozta őt az igényérvényesítésben, akkor indokolatlan őt elzárni a bírósághoz fordulás lehetőségétől. Ebben az esetben a menthető ok megszűnése után meghatározott ideig (egy évig) még akkor is bírósághoz fordulhat követelése kikényszerítése érdekében, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból a törvény által biztosított időnél kevesebb van hátra. 
Ennek megfelelően, ha a munkavállaló valamilyen menthető okból, önhibáján kívül nem tudja igénybe venni az adott tárgyévben őt megillető teljes szabadságot, úgy e követelésének elévülése mindaddig nyugszik, amíg ezen akadály meg nem szűnt.
Az Mt. 5. § (1) bekezdése szerint a törvény rendelkezéseit az Európai Unió jogrendjével összhangban kell értelmezni. Az EUB több ítéletében vizsgálta a munkavállalók szabadság kiadására és megváltására való jogosultságának elévülésére vonatkozó rendelkezéseket. A C-120/21. számú határozatában kifejtette, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a munkavállaló által a referencia-időszak során megszerzett fizetett éves szabadságra való jogosultság hároméves határidő elteltével elévül, amely határidő azon év végén kezdődik, amelynek során e jog keletkezett, amennyiben a munkáltató nem tette ténylegesen lehetővé a munkavállaló számára e jog gyakorlását. Megállapította továbbá, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jognak a referencia-időszak, vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végén történő elvesztése csak azzal a feltétellel következhet be, hogy az érintett munkavállalónak ténylegesen lehetősége volt arra, hogy e jogát időben gyakorolja. Az EUB a C-684/16. számú határozatában rögzítette, hogy a bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a munkáltató igazolta-e, hogy meghozta a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló ténylegesen gyakorolni tudja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. A munkáltatónak a szabadság kivételére kell ösztönözni a munkavállalót, pontosan és időben kell tájékoztatni őt arról, hogy amennyiben nem veszi ki a szabadságot, azt a jogát az érintett időszak végén elveszíti, és az már nem helyettesíthető pénzbeli juttatással. A bizonyítási teher a munkáltatóra hárul. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy a szükséges gondossággal járt el és hogy az általa tett intézkedések ellenére a munkavállaló önként és tájékozott módon mondott le a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlásáról noha a munkaviszonya alatt lehetősége lett volna élni e jogával, nem jár a szabadságmegváltás.
A felperes egészségügyi szolgálati jogviszonya 2023. december 31-én történő megszűnését megelőzően az alperes nem biztosította számára annak lehetőségét, hogy az őt megillető szabadságnapokat regenerálódása céljából teljeskörűen igénybe vehesse, a fentebb megjelölt jogszabályi rendelkezések ellenére a felperes részére a szabadságát a perbeli időszakban maradéktalanul nem adta ki. Ennek megfelelően a felperes alperessel fennálló jogviszonyának fennállta alatt a szabadság kiadása iránti igényének elévülése az igény esedékessé válásától kezdődően mindvégig nyugodott az elévülés nyugvásának megszűnésére okot adó körülmény hiányában.
2023. december 31-én a felperes jogviszonya megszűnt, így a szabadság természetben történő kiadására ezt követően már nem volt lehetőség. A felperes menthető okból nem tudta érvényesíteni a jogviszonya fennállta alatt a szabadság kiadása iránti igényét, a jogviszonya megszűnése után pedig az Mt. 125. §-a alapján már csak a szabadság megváltását kérhette.

Az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra is hivatkozott, hogy a szabadság nem halmozódhat, így a jogviszony megszűnésekor csak a tárgyévben ki nem adott szabadságot kell megváltani. A Kúria e jogkérdésben már több esetben állást foglalt és az e körben kifejtett érvelésektől nem kíván eltérni. Az Mfv.II.10.734/2016/9. számú ügyben kifejtette, hogy mivel a jogviszony megszűnését követően természetben már nincs mód a munkavállalót időarányosan megillető, de ki nem adott szabadság természetben való kiadására, úgy annak megváltása kötelező és e kötelezettség nem csupán a tárgyévben ki nem adott szabadság vonatkozásában terheli a munkáltatót. Hasonló módon foglalt állást a Kúria az Mfv.II.10.504/2015/4. számú ügyben is.
Szintén nem kívánt eltérni a Kúria az Mfv.I.10.304/2018/8. számú határozatban kifejtett álláspontjától sem. Az abban foglaltakat megerősítve megállapította, hogy a szabadság megváltásra irányuló követelés munkajogi igény, amelyek esetében az elévülésre vonatkozó szabályokat alkalmazni kell. A Kúria az Mfv.IV.10.110/2021/4. számú határozatában a szabadság kiadására, illetve megváltására vonatkozó igény elévülése körében nem foglalt állást, általában utalt a munkaviszonyból eredő követelések elévülésével kapcsolatban alkalmazandó jogszabályi rendelkezésekre, amelyektől a jogerős ítélet nem tért el. 
Helytállóan állapította meg a bíróság, hogy az Mt. 146. § (1) bekezdés a) pontja szerint a szabadság idejére a munkavállalót távolléti díj illeti meg, az Mt. 148. §-a pedig rögzíti azt, hogy a távolléti díjat miként kell kiszámítani. Bár az alperes vitatta az összegszerűséget, nem volt olyan felülvizsgálati kérelme, amely az összegszerűség módosítására vonatkozott, hiszen a kereset elutasítását kérte, így ezzel kapcsolatban előadását a Kúria érdemben nem vizsgálta. 
Mindezek alapján megállapítható, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati érvelésben megjelölt anyagi jogszabályhelyeket nem sértette, így azt a Kúria hatályában fenntartotta – olvasható a Kúriai döntések 2026. évi 09. számában a kuria-birosag.hu-n.