Árfolyam az áfában: egy elszámolási hiba tanulsága

A Kúria Kfv.I.35.020/2024/3. számú végzésével szerintem súlyosan vitatható módon zárta el az EUB előzetes döntéshozatalát! Az ítélet szövegé a Határozatok Tárából töltöttem le, a szűkített verzió itt érhető el, az 51. oldalon: https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/hirlevel/hirlevel2403.pdf

Az ügyben nem volt vitás, hogy a munkagépeket ténylegesen kiszállították Magyarországról. A Fővárosi Törvényszék maga is elfogadta, hogy „a szállítás megtörtént és a gépek ténylegesen elhagyták Magyarország területét”, mégis színleltnek minősítette a közösségi értékesítéseket arra hivatkozva, hogy a román és horvát közvetítők szerepe formális volt, és a magyar végső vevő már előre ismert volt.

Itt válik fontossá az Optigen és az Italmoda közötti különbség.

Az Optigen és társai egyesített ügyekben, C-354/03, C-355/03 és C-484/03, az EUB abból indult ki, hogy a héa fogalmai objektív természetűek, az egyes ügyleteket önállóan kell megítélni, és egy korábbi vagy későbbi csalárd ügylet nem változtatja meg automatikusan az adott ügylet minősítését. De ennek van egy döntő feltétele: az adóalany nem tudott és nem is tudhatott a csalásról.

Ez a feltétel itt valóban problémát jelent a felperesnek. A magyar bíróság ugyanis nem egy kívülálló, jóhiszemű kereskedőt látott, hanem azt állapította meg, hogy maga a felperes alakította ki és irányította a konstrukciót. Ilyen tényállás mellett az Optigen jóhiszeműségi védelme önmagában nem alkalmazható.

Csakhogy ebből még nem következik az, amit a magyar bíróság levont.

Az Italmoda egyesített ügyekben, C-131/13, C-163/13 és C-164/13, az EUB azt mondta ki, hogy a közösségi értékesítés adómentessége megtagadható attól, aki objektív körülmények alapján tudta vagy tudnia kellett, hogy az adott ügylettel héacsalásban vesz részt.

Ehhez azonban előbb kell egy héacsalás.

A Kúria végzéséből viszont nem az derül ki, hogy a konstrukció végén eltűnt volna az áfa, valamelyik szereplő ne vallotta volna be a közösségi beszerzést, vagy klasszikus körhintacsalás történt volna. A feltárt gazdasági előny az volt, hogy a magyar vevőnek ne kelljen a 27 százalékos magyar áfát hónapokra előfinanszíroznia. Maga a végzés ezt jelöli meg a konstrukció lényegének.

Az áfa-finanszírozási előny azonban nem azonos automatikusan a héacsalással.

Ha tehát nem Italmoda-típusú csalás történt, hanem a felek egy valós árumozgásokkal járó struktúrát azért választottak, hogy az áfa előfinanszírozását elkerüljék, akkor már a Halifax szerinti visszaélési tesztet kellene alkalmazni: az elért adóelőny ellentétes-e a héaszabályozás céljával, és az ügyletek alapvető célja ezen előny megszerzése volt-e. Az adóoptimalizálási szándék önmagában nem tesz egy ténylegesen végrehajtott ügyletet nem létezővé.

Pontosan ezért nem érzem elfogadhatónak a Kúria indokolását. A felperes maga vetette fel a Héa-irányelv 14. és 138. cikkének értelmezését, valamint azt, hogy az ismert körülmények között létrejöhetett-e a tulajdonosként való rendelkezési jog átruházása. A Kúria erre mindössze azt mondta, hogy ez „valójában a beszerzett bizonyítékok mérlegelése körébe tartozik”, majd közölte, hogy nem látott kirívóan okszerűtlen bizonyítékértékelést.

Ezzel a Kúria összemosta a ténykérdést és a jogkérdést.

Az, hogy mit csináltak ténylegesen a román és horvát szereplők, ténykérdés. De az, hogy ezek a körülmények az uniós héajog autonóm fogalma szerint elegendők-e a „tulajdonosként való rendelkezés jogának” átszállásához, már uniós jogértelmezési kérdés is.

A Kúria mint végső fokon eljáró bíróság csak akkor mellőzhette az EUB megkeresését, ha a CILFIT-feltételek valamelyike fennállt: a kérdés nem releváns, azt az EUB már megválaszolta, vagy a válasz minden észszerű kétséget kizáróan egyértelmű. A C-561/19. Consorzio Italian Management ügy ezt 2021-ben ismét világosan rögzítette, és azt is megköveteli, hogy a végső fokú bíróság indokolásából kitűnjön, melyik kivételre támaszkodik.

A Kúria felsorolta a Teleos, Mecsek-Gabona, Collée, Twoh International és Halifax ügyeket, majd kijelentette, hogy a kérdés rendezett. Csakhogy a felperes által kifejezetten felhívott Optigenre nem adott választ, az Italmoda közvetlenül idevágó „tudta vagy tudnia kellett – héacsalás” tesztjét pedig egyáltalán nem elemezte.

Pedig éppen ebből látszik, hogy a jogkérdés nem volt triviális: más a helyzet, ha jóhiszemű adóalany kerül csalási láncba; más, ha tudatosan vesz részt héacsalásban; és megint más, ha egy adózó valós, határon átnyúló árumozgásokkal olyan konstrukciót épít fel, amelynek célja az áfa előfinanszírozásának elkerülése.

Ezeket nem lehet egyetlen „bizonyítékértékelés” szóval elintézni.

Lehet, hogy az EUB végül azt mondta volna, hogy a közvetítőkre történő értékesítések valóban mesterségesek voltak és az adómentesség nem jár. De ezt az EUB-nak kellett volna lehetőséget adni eldönteni, ha a releváns uniós jogi mérce nem volt acte clair vagy acte éclairé.

Ezért szerintem a probléma nem egyszerűen az, hogy a Kúria másként mérlegelte a bizonyítékokat. A komolyabb aggály az, hogy egy vitatható uniós jogértelmezési kérdést bizonyítékértékeléssé minősített, majd erre hivatkozva kizárta az EUB-t az ügyből, önkényesen. Semmi gond nem lett volna abból, ha a Kúria visszaadja a törvényszéknek az ügyet, hogy futtassa azt meg az EUB előtt is.

Azzal, hogy a Kúria kihagyta az EUB-t egy 415 millió forintos adóhiánnyal és 830 millió forintos adóbírsággal járó ügyben már a hatékony bírói jogvédelem és az EUMSZ 267. cikkének érvényesülése szempontjából is jogállamisági aggályt vet fel. Megjegyzem, hogy a gépet értékesítő utólag átháríthatta az adót és ha annak levonásának nincs akadálya, akkor a számlakibocsátó bírságolása se lehetett volna 200% !!!