cégVagyonadó: az ördög a mérlegekben rejlik

Megosztás Tetszik

A parlamenti választások közeledtével a vagyonadó bevezetésének gondolata ismét a közéleti viták középpontjába került – hívja fel a figyelmet a Csővári Legal sajtóközleményében Csővári István és Simon Soma, a Csővári Legal adójogászai.

Ez a már önmagában is nehéz adónem az igazságos közteherviselés legmélyebb kérdéseit veti fel. De igazán akkor válik neuralgikussá, ha a társasági részesedések is az adóztatás körébe kerülnek. Márpedig a nagy vagyonok döntő része nem luxustárgyakban, hanem cégekben testesül meg. A céges vagyon adóztatása viszont szabályozási és gazdaságpolitikai dilemmák sorát nyitja meg: Hogyan közelítendő meg egy cég értékének a meghatározása a vagyonadózás szempontjából? A gazdasági szereplők elkerülhetetlen válaszreakciói mellett elérhető-e egyáltalán, hogy egy ilyen adó a gyakorlatban is hosszú távon fenntartható maradjon? Európában is csak kevés ország próbálkozott válaszokkal – a tapasztalataik pedig óvatosságra intenek, olvasható a Csővári Legal sajtóközleményében.

A „gazdag-listák” sem a kikötőkben parkoló jachtokról szólnak

Amikor vagyonadóról esik szó, a közbeszédben reflexszerűen luxusbirtokokra, magángépekre, sportkocsikra és jachtokra asszociálunk. Ezek a képek látványosak és könnyen érthetők, de a nagy vagyonok túlnyomó része nem ilyen vagyontárgyakban ölt testet; a leggazdagabbakról szóló listák is jól illusztrálják ezt: a rangsorok valójában nem luxustárgy-leltárak, hanem cégértékbecslések.

Ha komolyan felmerül egy egymilliárd forintos küszöb feletti vagyonadó bevezetése – különösen, ha attól érdemi adóbevételt várnak –, nem kerülhető meg a kérdés: hogyan kell figyelembe venni és értékelni a társasági részesedéseket?

Ez ráadásul messze nem csupán az a leggazdagabb néhány száz magyar ügye. Becslések szerint Magyarországon több ezren rendelkeznek egymilliárd forint feletti vagyonnal. Hogy közülük hányakat érintene ténylegesen egy ilyen adó, az nagyban azon múlna, hogy a céges részesedések bekerülnének-e a számításba, és ha igen, milyen értéken. Ebben az esetben a vagyonadó már nemcsak a legszűkebb csúcsgazdag réteget, hanem egy jóval szélesebb vagyonos kört is elérhet. Ami elvezet egy konkrét kérdéshez:

Mennyit ér valójában egy cég?

Az adópolitikai vitákban és közfelfogásban is gyakran beszélnek úgy a vagyonadóról, mintha a vagyon értéke magától értetődő lenne. Ez a kérdés azonban éppen a cégtulajdon esetében a legnehezebben megválaszolható.

Tőzsdén jegyzett részvényeknél a cégérték meghatározása viszonylag egyszerű: kézenfekvő támpontot ad az árfolyam adott napi vagy időszaki átlaga – írja a Csővári Legal sajtóközleményében Csővári István és Simon Soma, a Csővári Legal adójogászai.

A nem tőzsdei cégeknél az értékelés nemcsak a vagyonadó összegét befolyásolhatja, hanem azt is eldöntheti, hogy valaki egyáltalán alanya lesz-e a vagyonadónak. Vegyünk egy példát. Egy bevezetendő vagyonadó az egymilliárd forint feletti vagyont adóztatná meg. Egy magánszemélynek nyolcszázmillió forint van a bankszámláján, és emellett egy olyan kft. százszázalékos tulajdonosa, amelynek százmillió forint a saját tőkéje, miközben az elmúlt három évben átlagosan évi hatvanmillió forint nyereséget termelt és fizetett ki osztalékként.

Korántsem mindegy, hogyan kell meghatározni a részesedés értékét. Ha a szabályozás a saját tőkét tekinti irányadónak (ami némileg leegyszerűsítve a tulajdonos által betett tőkét és a cég által megtermelt, de eredménytartalékban hagyott nyereséget jelenti), az érintett személy vagyona a példa szerint nem éri el az egymilliárd forintos küszöböt, vagyis nem válik vagyonadó-alannyá. Ha viszont a cég jövedelemtermelő képességét is figyelembe veszik, akkor ugyanaz a részesedés már jóval többet érhet – és ezzel a tulajdonos könnyen a vagyonadó hatálya alá kerülhet.

Nincs tökéletes értékelési módszer. A jogalkotónak választania kell az egyszerűség és a pontosság között. Az egyszerűbb szabály könnyebben alkalmazható, de könnyebben torzít is (például a saját tőke alapú értékelés esetén). A pontosabb értékelés közelebb vihet a cégek valós értékéhez, viszont jóval bonyolultabb adójogi szabályozást és adminisztrációt igényel. Egy társasági részesedésekre is kiterjedő vagyonadó-szabályozásban mindenképpen rögzíteni kell, hogyan számítják ki egy cég értékét. Emellett azt is szabályozni kell, milyen esetben és hogyan korrigálhat a hatóság. Minél inkább a valós piaci értékhez akar közelíteni a szabályozás, annál több adatra, szakértelemre és adóhatósági kapacitásra lesz szükség – derül ki a Csővári Legal sajtóközleményéből.

Az értékelési szabályok fontosságára magyar alkotmányossági példa is van. A 2009-es vagyonadó-törvényt – amely többek között nagy értékű lakóingatlanokat adóztatott volna – az Alkotmánybíróság még kihirdetése előtt részben megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság nem magát a vagyonadó gondolatát utasította el, hanem azt kifogásolta, hogy az adóalapul szolgáló forgalmi érték meghatározása a szabályozásban bizonytalan maradt. A törvény ugyanis nem kötötte az értéket konkrét jogügylethez, hatósági megállapításhoz vagy szakértői értékbecsléshez, és az adózóknak büntetéssel is számolniuk kellett, ha a hatóság vitatja az általuk meghatározott ingatlanértéket.

Ha a forgalmi érték bizonytalan meghatározása már ingatlanok esetében is alkotmányos problémát okozott, a cégek értékelésénél egy vagyonadó-törvénynek egyértelmű és előre rögzített szabályokat kellene tartalmaznia.

További kritikus szempontok

A cégvagyon adóztatása azonban az értékelésen túl is felvet kérdéseket. Bár kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy társasági részesedés ugyanúgy az adóalap része legyen, mint a készpénz, az értékpapír vagy az ingatlan, sok ország mégsem kezeli azonosan ezeket a vagyonelemeket. Ennek egyik oka gazdaságpolitikai. Az „aktív” (termelő vagy szolgáltató) vállalkozások vagyona nem pusztán felhalmozott magánvagyon: a tulajdonosi tőke az ilyen cégekben beruházásokat finanszíroz, munkahelyeket tart fenn és gazdasági növekedést eredményez. Sok adórendszer ezért igyekszik elkerülni, hogy az aktív vállalkozásokban fennálló részesedéseket ugyanúgy adóztassa, mint a passzív pénzügyi befektetésként tartott részesedéseket.

Másrészt egy vállalkozás értéke lehet magas, miközben a tulajdonosnál nincs annyi szabad pénz, amelyből a vagyonadót könnyen ki tudná fizetni. Ilyen helyzetben akár az is előfordulhat, hogy a tulajdonosnak pusztán az adófizetés miatt kell osztalékot kivennie vagy részesedést értékesítenie – hangsúlyozza Csővári István és Simon Soma, a Csővári Legal adójogászai.

Mindezek miatt számos vagyonadó-rendszer különbséget tesz az aktív vállalkozások és a befektetési tevékenységet folytató társaságok között. Egyes esetekben a tulajdonos vagyonadó-alapját is korrigálják a cégekben lévő eszközök aktív vagy passzív jellege alapján. Az aktív tevékenységet folytató vállalkozások esetében gyakoriak a mentességek vagy kedvezmények, míg az utóbbiaknál nehezebb indokolni az eltérő bánásmódot. Egy olyan társaság ugyanis, amely elsősorban értékpapírokat, készpénzt vagy ingatlanokat tart, gazdasági értelemben nem sokban különbözik attól, mintha ugyanazokat az eszközöket egy magánszemély közvetlenül birtokolná.

Amint azonban a szabályozás megpróbál különbséget tenni az aktív vállalkozások és a pusztán befektetési célú társaságok között, ezzel egyúttal új adóoptimalizálási lehetőségeket vezet be. A tulajdonosok számára kézenfekvővé válhat, hogy a személyes vagyon helyett minél több eszközt céges formában tartsanak – igyekezve úgy alakítani a struktúrát, hogy az a szabályozás szerinti „aktív” vállalkozási vagyon kategóriájába essen – olvasható a Csővári Legal sajtóközleményében.

Európai leckék

Európában ma mindössze három ország működtet társasági részesedésekre is kiterjedő, átfogó nettó vagyonadót: Norvégia, Spanyolország és Svájc. Franciaország 2018-ban kivezette a társasági részesedések adóztatását, és ma már csak ingatlanvagyont adóztat. Hollandia az 5 százalék feletti részesedéseket teljesen kizárja az adóalapból, és csak a portfolió befektetéseként tartott részvényeket adóztatja. Mindhárom megmaradt rendszer ugyanazzal a problémával szembesül: hogyan kell értékelni a nem tőzsdei részesedéseket, és hogyan lehet különbséget tenni az aktív/operatív vállalkozások és a puszta befektetési vagyon között. A három ország három különböző utat választott.

Spanyolország a mentesség oldaláról közelít. A szabályozási elv az, hogy az aktív vállalkozások tulajdonosait ne terhelje a vagyonadó, szemben azokkal, akik egyszerűen csak befektetési vagyont tartanak céges formában. Az úgynevezett „family business” részesedések ezért mentesülhetnek az adó alól, ha a tulajdonos legalább öt százalékos egyéni – vagy húsz százalékos családi – részesedéssel bír, ténylegesen részt vesz a vállalkozás irányításában, és a cég valódi gazdasági tevékenységet végez. A szabályozás ugyanakkor igyekszik kiszűrni azokat a cégen belüli eszközöket, amelyek nem a működést szolgálják – tehát például a felhalmozott értékpapírokat, ingatlanokat vagy felesleges pénzeszközöket –, és ezeket visszaszámítja a tulajdonos adóalapjába – írja Csővári István és Simon Soma, a Csővári Legal adójogászai a Csővári Ügyvédi Iroda sajtóközleményében.

Mindez azonban a gyakorlatban rendkívül nehezen alkalmazható szabályrendszert eredményezett. Az adóhatóságnak eszközszinten kell vizsgálnia, hogy egy cég vagyonának melyik része szolgálja ténylegesen a működést és melyik része minősül passzív befektetésnek – ami szinte minden esetben vitára ad okot. A rendszer komplexitása ráadásul épp azoknak kedvez, akik a legfelkészültebb tanácsadókkal rendelkeznek: a mentesség feltételeinek formális teljesítése a vagyon megfelelő strukturálásával gyakran elérhető, miközben a gazdasági tartalom nem feltétlenül változik.

Norvégia egészen más utat választott. Az ő modelljük nem tesz különbséget aktív és passzív vállalkozások között, és nem mentességekkel kezeli az értékelési problémát, hanem két eszközzel: egyszerűsített értékeléssel és diszkonttal. A nem tőzsdei cégek részvényeit a vagyonadó szempontjából a saját tőke alapján tartják nyilván, és a cég jövedelemtermelő képességét nem veszik figyelembe. Ez a módszer kiszámítható és könnyen alkalmazható, de szisztematikusan alulértékeli a részesedéseket: a norvég statisztikai hivatal becslése szerint a nem tőzsdei cégek piaci értéke nagyjából kétszerese az adóértéküknek. Erre jön rá egy további, húszszázalékos értékelési kedvezmény, amelyet tőzsdei és nem tőzsdei részvényekre egyaránt alkalmaznak, míg a bankbetétek és pénzeszközök teljes értéken jelennek meg az adóalapban.

2022-ben a kormány egyszerre emelte a vagyonadó felső kulcsát – 0,85-ről 1,1 százalékra –, szűkített egyes értékelési kedvezményeket, és megemelte az osztalékadót is. Az intézkedéscsomag hatására mintegy ötven-nyolcvan tehetős vállalkozó költözött külföldre, döntően Svájcba. A norvég eset tanulsága adójogi szempontból egyértelmű: a vagyonadó emelése – különösen, ha az osztalékadó emelésével párosul – meglehetősen gyors adózói reakciókat válthat ki, és a tulajdonosok nemzetközi mobilitása a szabályozás hatékonyságának valós korlátja – olvasható a Csővári Legal sajtóközleményében.

Svájcban a vagyonadót kantoni szinten vetik ki, és a rendszer erőssége az értékelési módszertan átláthatóságában rejlik. A nem tőzsdei cégek értékelésére egy szövetségi szinten rögzített egységes módszert alkalmaznak, amely a cég saját tőkéjét és jövedelemtermelő képességét súlyozott átlagolással kombinálja: a jövedelmi értéket kétszeres, az eszközértéket egyszeres súllyal veszik figyelembe. A jövedelmi érték kiszámításakor az elmúlt évek átlagos nyereségét egy a szövetségi adóhatóság által évente közzétett diszkontrátával számítják jelenértékre. A módszer tehát nemcsak a felhalmozott vagyont, hanem a cég profittermelő képességét is megpróbálja megragadni. Kisebbségi részesedés – ötven százalék alatti tulajdonhányad – esetén harminc százalékos átalánydiszkont alkalmazható. Vannak kivételek is: az ingatlankezelő, a holdingjellegű és a pusztán befektetési célú társaságokat kizárólag a saját tőke alapján értékelik, mivel ezeknél a jövedelmi módszer torzítana. A kantoni verseny miatt az értékelés részletei kantonról kantonra eltérhetnek, de a szövetségi szabályok egységes alapot teremtenek – és ami legalább ilyen fontos: a módszertan előre rögzített és nyilvános, így az adózók előzetesen modellezhetik a saját adóterhelésüket – hangsúlyozza Csővári István és Simon Soma, a Csővári Legal adójogászai, olvasható a Csővári Legal sajtóközleményében.

Struktúrák és mobilitás

Mindezek mellett a céges részesedések adóztatása további kérdéseket is felvet. A nagy magánvagyonok ritkán jelennek meg egyszerű, könnyen átlátható formában. Holdingstruktúrák, társaságokon keresztül tartott nagy értékű ingóságok és különböző vagyonkezelői konstrukciók ékelődhetnek a cégek és magánszemély tulajdonosaik közé. Minél jelentősebb a vagyon, annál valószínűbb, hogy ilyen összetettebb jogi struktúrákban jelenik meg.

Ehhez társul egy további gazdasági realitás is: a leggazdagabb adózók sokszor a legmobilisabbak is. A tőke, a tulajdonosi struktúrák – és adott esetben maguk a tulajdonosok – viszonylag könnyen mozoghatnak a különböző országok között. Nem véletlen, hogy több, vagyonadót alkalmazó ország tapasztalata szerint is gyakran ilyen adóoptimalizálási folyamatok állnak a vártnál alacsonyabb költségvetési bevételek mögött.

Egy tartósan működő vagyonadó-rendszer ezért nemcsak pontos szabályokat, hanem bizonyos fokú gazdasági és társadalmi egyensúlyt is feltételez. Olyan szabályozási környezetet, amelyben az érintettek a hozzájárulást inkább igazságos közteherviselésként, mintsem kifejezetten ellenük irányuló politikai intézkedésként érzékelik. Ha Magyarországon bevezetik a vagyonadót, a céges vagyon kezelése lesz a szabályozás valódi próbája – és az európai tapasztalatok alapján az alkalmazkodási reakciók sem fognak váratni magukra – olvasható a Csővári Legal sajtóközleményében.