Mit kell számításba venni a végkielégítésnél? Döntött a Kúria

Megosztás Tetszik

Külföldi munkavégzés során a munkavállalók a béren kívül saját bankszámlájukra havi négyszeri útra repülőjegy-térítést is kaptak. Később munkáltatójuk rendkívüli felmondással elbocsátotta őket. A volt munkavállalók vitatták a végkielégítés összegét. Az ügy a Kúriánál kötött ki.

A felperesek az A. oroszországi gyárában végeztek munkát kiküldetésben. Az alperes az I.r. felperes munkaviszonyát 2007. november 23-án, a II.r. felperesét 2007. november 26-án szüntette meg rendkívüli felmondással – olvasható a Kúria sajtótitkárságának közleményében.

Az elsőfokú bíróság által hozott, a másodfokú bíróság  közbenső ítéletével helybenhagyott közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperesek munkaviszonyát, amelyek a közbenső ítélet jogerőre emelkedésének napjával szűnnek meg. A munkaviszony jogellenes megszüntetésére alapított, valamint a munkaviszonnyal összefüggő egyéb követelések megalapozottsága tárgyában továbbfolyó perben az elsőfokú bíróság részítélettel döntött a felperesek végkielégítés és felmentési időre járó átlagkereset iránti keresetéről.  Az elsőfokú részítélet az alperest az I.r. felperes javára 6 203 333 forint, a II.r. felperes javára 2 151 964 forint megfizetésére kötelezte, a meghaladó keresetet elutasította.

A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes a kiküldetésben foglalkoztatott dolgozóinak 2005 novemberéig a munkabér és egyéb juttatások mellett biztosította természetben a ki- és beutazást. Ezen járat megszűnését váltotta ki ezt követően a repülőjegy-térítéssel. A kiküldetésben dolgozók bérezése tehát nem változott, az utaztatás költségeinek térítésében történt változás. A napidíj, illetve a költségtérítés vonatkozásában nem merült fel, hogy az valamely korábban folyósított bérelemet váltana ki, azok a kint tartózkodás személyes szükségleteinek, költségeinek az ellentételezését szolgálták. Mindezek alapján az átlagkereset számításának alapjául nem vehető figyelembe a repülőjegy-térítés, az adóköteles napidíj összege és a II.r. felperes esetében az adóköteles utazási költség összege.

A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú ítéletet fellebbezett részében helybenhagyta.

A felperesek felülvizsgálati kérelme nem alapos – állapította meg a Kúria.

Az eljáró bíróságok jogszerűen, a Pp. 213. § (2) bekezdése  és a 3/2000. számú Polgári Jogegységi határozatban foglaltak alapján döntöttek részítélettel a felperesek végkielégítés és felmondási időre járó átlagkereset iránti igényeiről. E perjogi döntésük okáról a jogszabályok helyes megjelölésével és alkalmazásával indokolási kötelezettségüknek eleget téve számot adtak.

A felperesek alaptalanul sérelmezték az Oroszországban történő munkavégzés kiküldetéskénti minősítését. A jogvita elbírálása szempontjából ugyanis nem annak van jelentősége, hogy az egyes jogszabályok eltérően nevezik a magyar munkáltató magyar munkavállalójának külföldön történő ideiglenes munkavégzését, hanem annak, hogy a felek a magyarországi munkavégzésre vonatkozóan létrejött munkaszerződésüket a munkavégzés helye vonatkozásában nem végleges jelleggel módosították. A munkaszerződés felek általi konszenzussal történő módosítása folytán a jogviszonyra nem irányadó a felperesek által hivatkozott Mt. 83/A § (3) és (4) bekezdése, amely a munkáltató utasítási jogkörébe tartozó (tehát egyoldalú) kirendelés jogintézményét szabályozza.

Az eljáró bíróságok a keresetlevél mellékleteként csatolt megállapodások alapján helytállóan minősítették a felperesek oroszországi munkavégzését átmenetinek, arra ugyanis a felperesek alperesnél fennálló munkaviszonyának megtartása mellett került sor, és amely idő alatt  Magyarországon is történt alkalmanként munkavégzés. Az, hogy a külföldi munkavégzésre a felek megállapodást kötöttek, továbbá hogy annak időtartama az I.r. felperesnél a kezdetektől, a II.r. felperesnél utóbb   határozatlan volt, nem jelenti, hogy a külföldi munkavégzésre szóló megállapodás nem átmeneti időre vonatkozott, az végleges lett volna, vagyis azt követően ne kellett volna Magyarországon munkát végezniük.

A felperesek jogerős részítélettel elbírált igényeiket olyan átlagkereset-számítással kérték megítélni, amelybe a kifizetett repülőjegy-térítés és napidíj is beszámít, mert a bérjegyzékkel alátámasztott állításuk szerint ezen juttatások rendeltetése a munkavégzés ellentételezése volt, és ösztönzésül is szolgált. Az alperes ezen előadást vitatta, így a bérjegyzéken feltüntetett elnevezések és a számfejtés módja ellenére jogszerűen vizsgálták az eljáró bíróságok a juttatások valódi rendeltetését (EBH1999.54.).

Azok bevezetésének időpontja, számításának módja alapján helytállóan állapították meg, hogy a repülőjegy-térítés a havi négyszeri Magyarországra történő haza- és visszaút, a napidíj pedig a kinntartózkodás teljes (szálláson kívüli) költségét fedezte. Annak bizonyítása, hogy e megállapítás ellenére ezen juttatásokat részben vagy egészben nem ezen költségek megfizetésére, hanem (többlet)munkavégzés ellentételezésére szánták, és a felperesek állítása szerint ebben a peres felek között konszenzus jött létre, a felpereseket terhelte. Az eljáró bíróságok jogszerű következtetést vontak le arról, hogy a bizonyítékok a felperesek állítását nem támasztják alá. Az, hogy az utazási és a hétvégi lakhatási költségekre nemcsak a repülőjegy-megváltást lehetett felhasználni, továbbá hogy a hazautazás mellőzésével megtakarítást lehetett elérni, nem változtat a juttatások költségtérítési jellegén.

A törvényszék helytállóan állapította meg, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy a hétvégi munkavégzés ellentételezéséül kapták volna átalány formában a fenti két juttatást. Abból ugyanis, hogy adat merült fel a perben a hétvégén történő munkavégzésre, az ellentételezés módjára vonatkozó megállapodásra megalapozott következtetés nem vonható le.

A munkáltató mérlegelési körébe tartozó gazdálkodási, célszerűségi kérdés, hogy a repülőjegy-térítést milyen formában, azaz tételes elszámolás mellett, vagy átalányként juttatja, továbbá hogy annak összegét nem az üzleti kártyára utalja, hanem a bérrel együtt számfejti. Mindez nem változtat a költségtérítési jellegén sem, továbbá az sem, hogy ennek számfejtése bruttó összegben, illetve milyen elnevezéssel történik, és hogy az adóbevalláshoz szükséges iratokon a munkáltató azt miként tünteti fel.

A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős részítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdés alapján hatályában fenntartotta.