Kúria: ekkor kell órabéres munkavállalónak távolléti díjat fizetni

Megosztás Tetszik

Munkaidőkeret alkalmazása esetén az órabéres munkavállalót abban az esetben is távolléti díj illeti meg az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napon, ha munkavégzésre be van osztva, mondja ki a Kúria határozata.

A felperesi munkáltató gyógyfürdőt üzemeltet. A hatályos kollektív szerződés alapján a munkavállalók éves munkaidőkeretben kerülnek foglalkoztatásra. A 2018. október és 2019. március közötti időszakban a munkáltató nem fizetett távolléti díjat a napi munkaidőre azon órabéres munkavállalók esetében, akik a hétköznapi munkaszüneti napon munkát végeztek, ha az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti nap miatt csökkent a teljesítendő munkaidő.

A munkáltató csak azon órabéres munkavállalók részére fizetett távolléti díjat, akik nem dolgoztak a hétköznapi munkaszüneti napon. Amennyiben a hétköznapi munkaszüneti napi munkavégzés 8 óránál rövidebb volt, a munkavállalók részére a távolléti díjat a ledolgozott munkaidő és a 8 óra különbözetére megfizette.

Munkaügyi ellenőrzést követően a munkaügyi hatóság a munkáltatót munkaügyi bírsággal sújtotta és kötelezte, hogy fizesse meg a megjelölt órabéres munkavállalók részére a távolléti díjat a napi munkaidőre, ha az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti nap miatt csökkent a teljesítendő munkaidő.

A Kúriának az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja és 93. § (2) bekezdése értelmezésével abban a kérdésben kellett döntenie, hogy az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napra kell-e fizetni az órabéres munkavállaló részére távolléti díjat.

Azt a felperes maga sem vitatta – és a gyakorlatban ekként alkalmazta is –, hogy az órabéres munkavállalót távolléti díj illeti meg, amennyiben az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napra munkavégzésre nincs beosztva. Amennyiben azonban a munkavállaló munkavégzésre be volt osztva, és ténylegesen munkát végzett a hétköznapra eső munkaszüneti napon, részére távolléti díjat nem fizetett.

A Kúria az eljárt bírósággal azonosan a következőket állapította meg: az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontjának alkalmazása esetén nem annak van döntő jelentősége, hogy az órabéres munkavállaló az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napon végez-e ténylegesen munkát, vagy sem, hanem annak, hogy bármely okból csökkent-e a teljesítendő munkaideje. E tekintetben lényeges körülmény, hogy a felperes a munkaidőt az Mt. 93. § (1) bekezdésének megfelelően munkaidőkeretben határozta meg, mivel ebben az esetben a teljesítendő munkaidőt a munkaidőkeret tartama, a napi munkaidő és az általános munkarend alapulvételével kell megállapítani, akként, hogy az általános munkarend szerinti munkanapra eső munkaszüneti napot figyelmen kívül kell hagyni [Mt. 93. § (2) bekezdése]. A törvény indokolása szerint a hétköznapra eső munkaszüneti napot attól függetlenül le kell vonni, hogy a munkavállaló a beosztása szerint e napon egyébként végez-e munkát vagy sem. Ekkor ugyanis a munkavállaló által teljesítendő munkaidő – ellentétben a hétvégére eső munkaszüneti nappal – mindenképpen csökken. Az így kieső munkaidőre járó díjazást ellensúlyozza az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja, amikor előírja, hogy erre az időre a munkavállalót távolléti díj illeti meg. Az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontjában meghatározott távolléti díj azért jár a munkavállalónak, mert az Mt. 93. § (2) bekezdése alapján munkaidőkeret alkalmazása során a hétköznapra eső munkaszüneti nap figyelmen kívül hagyása miatt csökken a teljesítendő munkaideje.

Erre figyelemmel annak sincs jelentősége, hogy a felperes tevékenysége megszakítás nélküli, és emiatt az Mt. 102. § (2) bekezdése alapján munkaszüneti napra rendes munkaidőt is beoszthat. Ez a szabály ugyanis a munkaidő beosztásához kapcsolódik, míg az Mt. 146. § (3) bekezdés d) pontja a teljesítendő munkaidő meghatározásához kötődik, a kettő nem azonosítható egymással. Az Mt. 93. § (2) bekezdése valamennyi munkaidőkeretet alkalmazó munkáltatóra vonatkozik, e szabálytól kollektív szerződés is csak a munkavállaló javára térhetne el az Mt. 135. § (2) bekezdése szerint. (Kúria Kfv.VII.37.342/2020/7. számú ügyben hozott határozata.)