A 98 százalékos különadó és jogbiztonság

Megosztás Tetszik

A választók felhatalmazásával (vissza)élve az Országgyűlés a 2010. évi XC. törvénnyel két új adót hívott életre. Az egyik a magánszemélyeket, a másik a pénzügyi szervezeteket terheli, s mind a kettőt különadóként nevesíti a törvény. A törvény megalkotásával egyidejűleg az Országgyűlés módosította az alkotmányt is. Jelen írásomban csak a magánszemélyeket terhelő különadó alkotmányosságával foglalkozom.

A törvény elfogadásával egyidejűleg az Országgyűlés az Alkotmánynak a közteherviselésre vonatkozó 70/I. §-át egy új (2) bekezdéssel egészítette ki. A 70/I. § korábbi szövege a szakasz (1) bekezdéseként, változatlan tartalommal él tovább. Az alkotmány új rendelkezése a „külön mértékű adókötelezettség” lehetőségét két feltételhez köti: a kifizetésnek a jó erkölcsbe kell ütköznie és a közszférából - ideértve az állam tulajdonában vagy irányítása alatt álló, valamint az állam által támogatott szervezeteket - kell származnia. A két feltételnek egyidejűleg kell teljesülnie.

Az Alkotmány módosításának indoka nyilvánvaló, a kormányzat e módosítással akarta biztosítani a magánszemélyeket terhelő különadó alkotmányosságát. A kérdés: sikerült-e?

Az alkotmányi felhatalmazás alapján a törvény a különadó mértékét 98 százalékban határozta meg, s azokra a kifizetésekre vonatkozóan érvényesíti, amelyek a közpénzből finanszírozott, illetve működési támogatásban részesített intézményekből való távozással összefüggésben kerülnek kifizetésre 2010. január 1-től kezdődően (függetlenül attól, hogy a különadóra vonatkozó szabályozás október 1-én lépett hatályba). Az adó e kifizetések 2 millió forint feletti részét terheli. Lényegében az új törvény elveszi azt, amit más törvények és érvényes munkaszerződések alapján jogszerűen fizetnek.

Az alkotmány új rendelkezése felveti azt a kérdést, hogy az új rendelkezés és az Alkotmány változatlanul hatályos korábbi rendelkezései miként viszonylanak egymáshoz. Ugyancsak kérdés, hogy az Alkotmány új rendelkezéséből következő felhatalmazás mire terjed ki.

Úgy gondolom, hogy az Alkotmány új 70/I. § (2) bekezdésében foglaltak az Alkotmány más rendelkezéseit nem írják felül, azokat nem módosítják, nem hatálytalanítják. Következésképpen az Alkotmány e rendelkezésére alapított törvényi szabályozás csak akkor lehet alkotmányos, ha megfelel mindazoknak az alkotmányos követelményeknek, amelyek az Alkotmány más rendelkezéseiből következnek. Így a szabályozás akkor minősíthető alkotmányosnak, ha a különadó eleget tesz az Alkotmány 70/I. § (1) bekezdéséből fakadó követelményeknek, a jogbiztonsággal kapcsolatos, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethető követelményeknek, továbbá nem érvényesít az Alkotmány 70/A. §-a által tiltott hátrányos megkülönböztetést. Egy adó nem lehet alkotmányos, ha alkalmazására büntetésként, szankcióként kerül sor, s ezáltal az adó elszakad eredeti rendeltetésétől. Márpedig esetünkben éppen erről van szó.

A 98 százalékos adóra vonatkozó szabályozás véleményem szerint sérti az Alkotmány előzőekben említett rendelkezéseit. Miért gondolom úgy, hogy a szabályozás alkotmányellenes? A jogalkotó az adót rendeltetésellenesen, büntetésként, szankcióként érvényesíti. Ebben a tekintetben nem következetes, hiszen a jövedelem 2 százalékát az adózónál hagyja, mintegy elismerve annak jogosságát, erkölcsösségét.

A jogalkotó a szabályozás megalkotásakor azzal a feltételezéssel él, hogy a távozással összefüggésben fizetett összegek 2 millió forint feletti része sérti a jó erkölcsöt. E feltételezés nem helytálló, a kifizetések erkölcsös voltának bizonyítására viszont nem ad lehetőséget a törvény. Ez egyszerre sérti a közteherviselésre és a jogbiztonságra vonatkozó alkotmányos követelményeket.

A szabályozás visszamenőleges hatályú, az október 1-i hatálybalépés ellenére a január 1-től teljesített kifizetésekre alkalmazni kell. A visszamenőleges hatályú szabályozás sérti a jogbiztonságot, különösen azon kifizetések esetében, amelyekre az adókötelezettség kiterjed, annak ellenére, hogy azok nyilvánvalóan nem sértik a jó erkölcsöt.

A 98 százalékos adó alkalmazásával az állam szerzett jogot, illetőleg jogszabályból, szerződésből származó várományokat von el, sértve ezzel is a jogbiztonságot. A szerzett jog elvonása nemcsak a kifizetett jövedelmek tekintetében merül fel, hanem a kifizetett jövedelmek alapján már megállapított, illetve megállapítandó nyugdíjak tekintetében is, mivel a 98 százalékos adó hatálya alá tartozó kifizetések nem képeznek járulékalapot, s így nem jár utánuk ellátás sem.

A szabályozás az előzőeken túlmenően sérti az alkotmány 70/A § (1) bekezdésében foglalt, a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezést is.

Úgy vélem: azzal, hogy a jogalkotó csak a közszférában, illetve a közpénzből támogatott körben történő kifizetésekre érvényesíti a különadót, hátrányos megkülönböztetést érvényesít a magánszféra hasonló kifizetéseivel összevetve. Ráadásul ezt úgy teszi, hogy a törvény „alkotmányos alapját” képező 70/I § (2) bekezdésében a közszféra terhére érvényesítendő hátrányos megkülönböztetést alkotmányos szintre emeli. A szabályozásból az a következtetés vonható le, hogy a jogalkotó álláspontja szerint a jó erkölcs követelménye eltérő a közszférában és a magánszférában, illetőleg a jó erkölcsbe ütköző kifizetések eltérően ítélendők meg e két körben. Az állami szférában jó munkával sokat keresni erkölcstelen, a magánszférában erkölcsös.

Az előzőekben kifejtett gondolatmenetet követve az a határozott véleményem, hogy a jogbiztonságnak és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az alkotmányos követelménye legsúlyosabban az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésének az alaptörvénybe iktatásával sérült. Összességében úgy vélem: a törvény alapvetően sérti a jogbiztonságot, hiszen a jogalkotó a jogalkotás folyamatában követi el a joggal való visszaélést.

Tímár András