Pórul járhatnak a cégek a megemelt rehabilitációs hozzájárulással

Megosztás Tetszik

Rehabilitációs hozzájárulás címén ettől az évtől közel egymillió forintot kell fizetnie annak a munkaadónak, akinek több mint 20 fős állománya van de nem foglalkoztat megváltozott munkaképességű dolgozót.

Egy társaság idén januárban – egy pályázat elnyeréséhez – átlagos állományi létszámát 35 főre növelte. Megváltozott munkaképességű dolgozót nem alkalmaztak, miután a tevékenység ilyent nem is tett volna lehetővé. Persze a pályázatot nem nyerték meg, így a munkaviszonyokat is fel kellett bontani. A cég így nem folytatja tovább, február 1-ével végelszámolás indult. A dolgozók munkaviszonya – a végelszámolásra hivatkozással – január  31-én megszűnt. A cégnek azonban tetemes adótartozása van. Lássuk, miért?!

Az APEH szerint a foglalkoztatási törvényben található rehabilitációs hozzájárulás éves összege a kötelező foglalkoztatási szintből hiányzó létszám, megszorozva a 964.500 forinttal. A számítás során a létszámon a tárgyévi átlagos statisztikai állományi létszámot kell érteni, egy tizedes jegyre kerekítve. A hivatal álláspontja szerint a rehabilitációs hozzájárulás éves adókötelezettség. A cég esetében a január hónap jelenti a teljes (!) adóévet, ezért a januárra megállapított statisztikai állományi létszámot kell megszorozni a hozzájárulás éves mértékével, és az így kapott összeg lesz a fizetendő rehabilitációs hozzájárulás. Az említett cég esetében ez 1.736.100,-Ft fizetési kötelezettséget jelent. Ha a cég a végelszámolást 2010.03.01-jén kezdte volna meg, akkor az adóév két hónap lett volna (január, február), erre a két hónapra kellett volna számítani az átlagos statisztikai állományi létszámot. Az APEH ügyintézője szerint ekkor már nem érte volna el 20 főt a statisztikai létszám, vagyis egyáltalán nem kellett volna (!) rehabilitációs hozzájárulást fizetni.

Sajnos – ahogyan oly sok más esetben, itt is – joghézagról van szó. Érthető, hogy a statisztikai létszám az adott üzleti év (tárgyév, adóév, stb.) mutatószáma, ha ez nem azonos a naptári évvel, hanem rövidebb, attól még az adat ugyanaz marad. Ettől még nem lehet jogszerű egy rövid időszakra ugyanazt a brutális rehabilitációs hozzájárulást megállapítani, ami éves viszonylatú adó. Muszáj lenne arányosításnak szerepelni a törvényben, de onnan az hiányzik. Ilyenkor az „éves” kifejezésből kellene kiindulni, így ha az esetünkben január hónapban 35 fő a létszám, akkor 35/20 * 964.500 / 12 lenne a helyes számítási mód. Egy ilyen számítás azonban korántsem áll az adóhatóság érdekében.

A jelen helyzetben az APEH fittyet hányva a jogforrási hierarchia elvének, jogalkalmazói szerepből kizárólagos jogértelmezői szerepbe avanzsálva megfeledkezik arról, hogy tilos egy joghézagot analógiai módszerrel a saját érdekköre szerint a legkedvezőbben értelmeznie, ha ezzel sérti egy másik jogalkalmazó – jelen esetben a megszűnni kénytelen cég – érdekét. A módszer a bíróság előtt az adóhivatal számára pervesztést eredményezhet, ami rendszerint arra vezethető vissza, hogy a jogszabály-előkészítési munka során kifelejtett szakaszokat a legrátermettebb köztisztviselők visszaemelik a gyakorlatba, így próbálván a hibás jogszabályt orvosolni.

A dolog pikantériája az, hogy a foglalkoztatással kapcsolatos ominózus adószabályokat a Szociális és Munkaügyi Minisztérium és nem pedig a Pénzügyminisztérium hivatott előkészíteni… Kísértetiesen hasonlít a problémára a kulturális járulék esete, amely éppen 2010-től szűnt meg, mert miniadóként jogbizonytalanságot okozó, az adóztatás módszertanához, fogalmi rendszeréhez viszonyulni képtelen, rendszeridegen kifejezéseket és besorolási módszereket alkalmazó előírásai egyszerűen kilógtak a magyar adórendszerből. Természetesen a megszűntetés indoklásában a jogalkotó udvariasan gazdasági előnyként aposztrofálta a kulturális járulék jogrendünkből való törlését. A rehabilitációs hozzájárulás adóalanyi, előlegfizetési, arányosítási és beszámítási szabályai éppolyan labilisak, mint a kulturális járulék rendelkezései voltak. A rehabilitációs hozzájárulás társadalmilag stratégiai „adó-ösztönzőt” tartalmaz a megváltozott munkaképességűek munkába való integrációjához ezért, ezeknek az adófizetési szabályoknak pontosnak és minden helyzetre alkalmazhatónak kell lenniük, azt nem a gyakorlatban kell, ügyenként, akár bírósági úton megállapítani.

A rendszer azonban a bírósági felülvizsgálat esetén se működik tökéletesen, hiszen a hivatalnál kijárt, igencsak fáradtságos jogorvoslati procedúra költségeit senki sem téríti meg és a perköltség tekintetében a pervesztes államot se szokták a bíróságok nagyon magas összegben marasztalni. Aki tehát vitába keveredik a hivatallal mindenképpen veszít.

Ruszin Zsolt