adozona.hu
Így könyveltek ők
//adozona.hu/altalanos/Igy_konyveltek_ok_7E7CDU
Így könyveltek ők
A könyvvezetést a törvényhozás is legalább olyan erővel fejlesztette, mint a kereskedelem elvárásai. Könyvviteli időutazásunk utolsó állomásához érkeztünk.
Elsőként a poroszok „Általános Jog” törvényében (1794) található meg a kötelező mérlegkészítés –, amelynek elmulasztói már akkor is kellemetlen következményekkel számolhattak: „Egy kereskedő, aki vagy egyáltalán nem vezet szabályos könyvelést, vagy az évente legalább egyszer kötelezetően elkészítendő vagyonmérleget elmulasztja elkészíteni, és ezáltal nem ismeri saját helyzetét, egy esetleges fizetésképtelenségnél, mint gondatlan bankárt, megbüntetik.”
Ide kívánkozó érdekes adalék, hogy bizonyos szintű könyvvezetési ismeretekkel a 18. században már rendelkeznie kellett a gondos háziasszonyoknak is. Így például jegyzőkönyv (lényegében leltár) készítését a háztartás vagyontárgyairól (ez volt a Házibútorok könyve, amelyben a „bútor” fogalma alatt nem csupán a mai fogalmak szerint ide tartozót értették, hanem olyasfajta javakat is, mint az ágynemű), valamint „Jövedelemkönyv” és „Konyha- vagy költségkönyv” vezetését is elvárták a magára valamit is adó háziasszonytól.
Az N. Nagyváthy János tekintetes nemes Szala vármegye táblabírája által „Magyar házi gazdasszony” címmel 1820-ban kiadott könyvecske e tárgyban is részletes útmutatóul szolgál
A 19. század vége óta mind a kereskedelemtudomány és az üzemgazdaságtan felismerései, mind a törvényhozás követelménye a pénzügyi és vezetői számvitel fejlődésének kedveztek – immár az adótörvényekben is megfogalmazott követelményekkel is kiegészítve azt. Például a porosz jövedelemadó törvény (1891) alapján az adóbevallást csatolni kellett a kereskedelmi mérleghez. Ez utóbbi készítésének alapelveit ekkor már – kötelező érvénnyel – törvény szabályozta.
A számítógépek és hiper-szuper könyvelőprogramok világában riasztónak tűnhet, hogy kollégáink sokáig vezették a könyveket aprólékos pontossággal, kézi kitöltéssel. Az átírásos eljárásokkal – történelmi léptékkel nézve nem is olyan régen ez forradalmi újítás volt – a számlabevitel a naplóból átmásolható volt, így elődeink sok időt és munkát takaríthattak meg.
Ehhez a könyveket fel kellett osztani lapokra – a főkönyvi kartonok elődeire –, ami ugyancsak hatalmas előrelépés volt a mai kor számviteli rendszere felé.
Később az átírási eljárásokat automatizálták: először az írógépek használatával, majd megjelentek a könyvelő-automaták. Ezek még manuális-mechanikus berendezések voltak, de hamarosan megjelentek az elektromechanikai áttétellel működő eszközök is.
Ha megnézünk egy mai számviteli tankönyvet, akkor még az alapismereteket oktatók sem adják alább 300 oldalnál. Nem is beszélve azokról a vaskos jogszabály-gyűjteményekről, amelyeket a könyvelőknek munkájuk során gondosan tanulmányozniuk kell.
Jómagam gyűjtöm a második világháború előtt kiadott könyvvitellel, számvitellel foglalkozó könyveket. Egyik kedvencem az 1913-ban kiadott „Egyszerű könyvviteltan” címet viselő könyvecske, amelyben Szatmáry Sándor foglalja össze a kereskedelmi könyvelés tudnivalóit az önállóan tanulók számára. Ez a 12,5 x 18,30 centiméter nagyságú – inkább füzet, mint könyv – a kettős könyvvezetés elméletén és gyakorlati példáin túl az üzleti tervek készítéséig, az üzleti levelezéssel kapcsolatos tudnivalókon át a csőd-törvényig mindent érint, szentelve néhány bekezdést a magánszemélyek bevételeinek és költségeinek nyilvántartására is (nem mellesleg érthető és olvasmányos formában), és mindössze 96 oldal (ideértve a tartalomjegyzéket is)!
Azt hiszem, Kedves Kollégák, erre mondhatjuk azt, hogy „no comment”…
A témában közölt korábbi cikkeinket ITT és ITT olvashatja el!
Hozzászólások (0)