Áfa-levonási jog: időt nyerne a NAV?

Megosztás Tetszik

Nem tudom, tekinthető-e a NAV hivatalos álláspontjának az a sajtóban megjelent reagálása, miszerint az áfa-levonási jog gyakorlásával kapcsolatban 2012. június 21-én született európai bírósági ítélet kapcsán az adóhatóságnak csak a konkrét ügyeket lezáró jogerős magyar bírósági ítéletek ismeretében és birtokában áll módjában álláspontot kialakítani. Amennyiben nem időnyerési célzattal fogalmaztak így, hanem komolyan gondolják, akkor nagy baj van a NAV felkészültségével, legalábbis ami a nemzeti és az uniós jog öszefüggéseit illeti.

Mindenekelőtt kezdjük két, ma már inkább közhelynek tetsző tény leszögezésével. Abban az esetben, ha valamit az uniós és a nemzeti jog is egyaránt szabályoz, ott az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzetivel szemben, kivéve, ha ez alól maga az uniós jog enged kivételt. „Jog” alatt nem pusztán az írott jog, azaz a jogszabály szövege értendő, hanem az élő jog is, azaz ami az írott jog értelmezésén keresztül az adott jogviszonyban érintett/érdekelt felek és hatóságok jogalkalmazásában ölt testet.

Így van ez a szóban forgó esetben is, ahol az Európai Unió Bírósága (EuB) ítéletben, vagyis az elé terjesztett ügyekről (C-80/11. és C-142/11.) – azokat egyesítve – érdemben döntött. Jelen cikkben nem kívánok magával az ítélettel és lehetséges következményeivel részleteiben foglalkozni, most inkább csak azokat a momentumokat említem meg, amelyek cáfolják az adóhatósági álláspont kialakításának időelőttiségéről szóló vélekedést. Ezek közül kettőt emelek ki.

Először: fölöttébb meglepő lenne, ha a konkrét ügyekben végső soron ítélkező magyar bíróságok más következményekkel járó döntést hoznának, mint amit az EuB határozata sejtetni enged. Az EuB ugyanis a hozzá előterjesztett kérdések megválaszolásakor az ahhoz szükséges mértékben megismerte mind a tényállást, mind az az érintett magyar jogszabályokat, és ennek ismeretében mondta ki, hogy a kérdésekben megfogalmazott adóhatósági joggyakorlat ellentétes az uniós joggal (lásd az ítélet indokolásának 50. és 66. pontját). Nyilvánvaló, hogy ha az ügyek elbírálása kapcsán az eljáró magyar bíróságok nem az ezekbe a kérdésekbe ágyazott adóhatósági jogértelmezés és -alkalmazás helyességét tekintették volna perdöntőnek, akkor nem fordultak volna az EuB-hoz.

Másodszor: a konkrét ügyek apropóján kifejtett bírósági jogértelmezés (lásd az ítélet rendelkező részének 1. és 2. pontját) a tartalmilag hasonló kérdésben eljáró más nemzeti bíróságokat (Magyarországon innen és túl, az Európai Unió határain belül) is köti. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy ha mindazon jogvitás ügyek eldöntésében, ahol a tartalmi analógia folytán az EuB mostani válasza adná a felmerült kérdések megválaszolásához a megoldási kulcsot, akkor és ott ezt a kulcsot kell használni.

Persze, vethető közbe az ördög ügyvédjeként az érv, az EuB határozata az adóhatóságot nem, csak a bíróságot köti, meg különben is az adóhatóságnak a nemzeti jogot kell alkalmaznia közvetlenül, nem pedig az uniós jogot. Ez általában igaz is, csakhogy az áfa-levonási jog gyakorlásának most vitatott témájában az EuB nem az írott jogot kritizálta, hanem az adóhatóság által alkalmazott élő jogot. Ebben még az sem segített, hogy az alapul fekvő ügyek még a régi áfa-törvény (1992. évi LXXIV. törvény) bázisán keletkeztek, amely egyfelől az áfa-levonási jogot gyakorló számlacímzettől „kellő körültekintést” követelt meg, másfelől a számlára mint a „gazdasági eseményt vagy az előzetesen felszámított áfa összegét hitelesen igazoló dokumentumra” a régi áfa-törvényben nem szabályozott kérdésekben a számviteli törvénynek a számviteli bizonylatokra vonatkozó rendelkezéseit rendelte alkalmazni.

Rendkívül fontos mindehhez hozzátenni, hogy az adóhatóság ez irányú gyakorlatával nemhogy szakított volna, de fokozta az új áfa-törvény (2007. évi CXXVII. törvény) hatálybalépése óta eltelt időben. Tette és teszi ezt úgy, hogy 2008. január 1-je óta már a számviteli törvényhez fűződő köldökzsinór is elvágásra került, és azok az előbb idézett fogódzók sincsenek, amelyek az EuB ítélete nyomán egyébként sem szolgálhatnak megfelelő hivatkozási alapul.

Mégis honnan volt eredeztethető az adóhivatal bátorsága és töretlen buzgalma?  A válasz minden bizonnyal abban a félmondatban keresendő, amely az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések egyikében szerepel. Ott ugyanis egyértelmű utalás történik az ilyen típusú adóhatósági megállapításokat kvázi szentesítő bírói gyakorlatra. Nos, az EuB ítélete ezt a „kialakult bírói gyakorlatot” is erőteljesen megkérdőjelezte, így ha az adóhatóság változatlanul ezt az utat járná, a továbbiakban már nem számíthatna feltétlen  pernyertességre. Ezért nem tűnik célravezetőnek, ha jogvita esetén az adóhatóság ragaszkodna eddig következetesen képviselt álláspontjához, mert marasztaló bírósági döntés esetén az őt ért „kár” nagyobb, mint akkor, ha a vitás ügy az adóigazgatási eljárásban nyer orvoslást.

S itt érkeztünk el a dolog lényegéhez, ez az adózók számára kétségkívül kedvező EuB-döntés csak akkor tud „anyagi erővé” válni, ha az érintettek az ítélet tartalmának pontos ismeretében, azt saját ügyükre vonatkoztatva maguk és már most hivatkoznak rá, legyen az folyamatban levő vagy – bizonyos korlátok között – lezárt ügy, még akkor is, ha az adóhatóság – mint mondja – jelenleg nem tud álláspontot kialakítani. A következő cikk ehhez próbál majd segítséget nyújtani.