adozona.hu
Alkotmánybíróság kontra vagyonadó
//adozona.hu/archive/20090211_ado_alkotmanybirosag_vagyonado_adoalap
Alkotmánybíróság kontra vagyonadó
Tetszik
Adózni nem szeretünk, de muszáj. Szükséges rossz! Az adózó maga állapítja meg a törvények szerinti adóalapot, adót és maga is fizeti meg. Ha nem ezt teszi, az adóhatóság – természetesen a törvények keretei között – a mulasztást megállapítja, büntet és behajtja a tartozást. Súlyosabb esetekben akár büntetőeljárás is folytatható az adócsalóval szemben. Ez normális országokban így folyik. Nálunk ez a folyamat – finoman szólva – hézagos. Jó példa erre az Alkotmánybíróság legújabb döntése a vagyonadóról.
Egy civilizált társadalomban ez ellen tenni kell. Aki adózik, az azért kénytelen több adót fizetni az arányosnál, mert a nem adózóra eső részt is tőle szedik be. Ha a kék szemű nem adózik, a zöldszemű kétszer annyit kénytelen. A jelenség nem új, történelmi, politikai, adminisztratív, intézményi, jogfejlődési okai többé-kevésbé kimutathatóak. Az is látható, hogy a rendszerváltás idejében erős szándék nem fedezhető fel az intézkedések mögött. A rendszerváltásnál egyébként is megfigyelhető – nemcsak ezen a területen - a visszarendeződéstől való félelem, a jogok túlhangsúlyozása a kötelezettségekkel szemben. Az inga kilendült, s még ma sem állt – fejlettségünknek megfelelő - pályára. Az első érdemi próbálkozás az általános, kötelező vagyonnyilatkozat elrendelése volt. Ez adott volna egyfajta tisztázást az akkori helyzetre, s a jövőben képződő jövedelmek, vagyonok vizsgálatához nyújtott volna kiindulási pontot.
Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte ezt a törvényt, vagyis a kötelező vagyonnyilatkozatot, több okból. Igazat kell adni a taláros testületnek abban, hogy az akkori formájában alkalmatlan eszköz lett volna a vagyonképződés vizsgálatára, hiszen az anonim értékpapír és a bankszámla sem szerepelt benne. (Az akkori törvényhozás nagyon tartott a bankszámla láthatóvá tételétől, féltve a megtakarítási hajlandóságot. Más, külső körülmények hatására – OECD csatlakozás, EU közelítés, pénzmosás - számolta csak fel a túlzott védelmét.) Ezzel a döntéssel inkább az a baj, hogy elvi éllel mondta ki az aránytalanságot a magántitok védelme mellett az adó-megállapítással szemben. Emiatt hazánkban csak akkor kerülhet sor általános, kötelező vagyonnyilatkozatra, ha maga az Alkotmány mondja ki. Az ügy pikantériája, hogy Olaszországban vagy Szlovákiában mindez alkotmányos és működött.
Ugyanilyen időelőtti az alkotmánybírósági nyilvántartási felfogás is. A meglévő személyi számot a testület nem engedte adóhatósági használatra, ezért kell itthon az állampolgárt a személyi szám és a személyigazolvány szám mellett külön adóazonosító jellel és taj számmal is nyilvántartani. Félreértés ne essék, ezeknek a nyilvántartásoknak a létrehozása, karbantartása nekünk adófizető állampolgároknak több tízmilliárd forintunkba került/kerül. (Nem is értem, hogy az Egyesült Államokban miért elfogadható ezekre a zöldkártya. Lehet hogy nem eléggé „jogállamiak”?
Emellett sikerült Európa legszigorúbb adatvédelmi törvényét létrehoznunk, amelyet a mindenkori adatvédelmi biztosok állásfoglalásaikkal még szigorúbban értelmeznek, szinte fürdenek a józan észt teljesen nélkülöző megközelítésekben. Törvénymódosítások garmadájára volt szükség ahhoz, hogy a taj szám és az adóazonosító – vagyis hogy rendezi-e kötelezettségét, noha a juttatást igénybe veszi - bizonyos szegmensben összekapcsolhatóvá váljék. Az eltúlzott adatvédelmi felfogásnak köszönhetjük, hogy ma sem szabad összefuttatni a különböző helyiségekbe bejelentkező családtagok szociális segélyeit, vagyis a ravaszabbnak sokkal többet adunk az adónkból, mint ami – fejlettségünk mai szintjén - járna.
Jellemző a társadalmunk mostani helyzetét teljesen figyelmen kívül hagyó jogfelfogásnak a készletező adatgyűjtésre vonatkozó ombudsmani verdikt. Az adóhivatal adatokat kért a nagy értékű utazásokról az idegenforgalmi cégektől. Az adatvédelem felkentje először törvényesnek minősítette az eljárást (az adózás rendjéről szóló törvénynek meg is felelt). Utóbb kifogásolta, majd az APEH akkori elnöke 3 perc alatt az Országgyűlés egyik albizottsága előtt találta magát. Hiába bizonygatta az eljárás törvényességét és célszerűségét (az adózatlan jövedelem-felhasználásra kívánt fényt deríteni), az ún. készletező adatgyűjtés fontosságát; az intézkedést vissza kellett vonni. Elképzelhető, hogy a mai Magyarországon Al Caponét még adóügyben sem lehetne elkapni? Attól tartok, izzadni kellene, nagyon.
A 90-es évek második felében jogalkotási szinten is érződött, hogy a tétlenséget feladva törvényi szinten is csinálni kellene valamit az adózatlan gazdaság visszaszorítására. A korábban bevezetett jövedéki adórendszer eredményesnek bizonyult (az olajszőkítéseknek befellegzett). A vállalkozások egymás közötti pénzmozgásának bankszámlára terelése alkotmánybíráinknál kicsapta a biztosítékot. (Ebben az időben Franciaországban 10 ezer frank felett működött ilyen rendszer –alkotmányosan. Nálunk az egymillió forintos határ nem volt jó.) A házipénztáradó sem felelt meg a láthatatlan alkotmány kritériumainak. (Ez tudvalevőleg az osztalékadó nélkül elköltött pénz formálisan legális tartózkodási helye.)
A tömegesen elrendelt vagyonosodási vizsgálatok kezdtek hatékonyak lenni. A nagy számban indult eljárások milliárdos adóeltitkolásokat lepleztek le.
Ki tudja miért, a „megtámadottak” érdekében többen felléptek. Először egy országgyűlési képviselő nyílt levélben. Aztán jött az Országgyűlés, és kétfajta amnesztiát is törvénybe iktatott. Az offshore cégekbe menekített pénzekre és a nálunk nagyon gyakori „tagi hitelekre”. Mindkét esetben az a lényeg, hogy néhány százalék adóval kiváltható az esetleges vagyonosodási vizsgálat. A törvényalkotó annyira sietett, hogy ezekben az esetekben a szabályt már a kihirdetés napján, a folyamatban lévő ügyekre is hatályosították.
Aztán jött az új országgyűlési biztos és az eljárások felfüggesztését követeli kifejezetten hibás jogi hivatkozással, durva általánosítással. Mindezt annak ellenére, hogy az adóhatósági döntések bíróság előtt megtámadhatóak. (Igaz, ő volt az is, aki nyilatkozatában az APEH-ot vádolta meg azzal, hogy munkatársait vegzálja. Az APEH elnökével folytatott megbeszélés után pedig kijelentette, hogy nem az APEH-ra gondolt!) Az „érdekes jogfelfogás” példája lehet a színlelt munkaszerződéssel összefüggő parlamenti hezitálás. Az amnesztiát végül is harmadszorra léptették életbe. Gyöngyszem az Alkotmánybíróság közelmúltbeli döntése a vagyonadóról. A szakszerű különvélemény ellenére a többség úgy döntött, hogy értékalapon ingatlanadó csak akkor alkalmazható, ha azokat egyenként felértékelik, s az érték bíróság előtt megkérdőjelezhető. Vagyis sehogy. Ilyen adó ugyanis a világon sehol nincs, hiszen az eljárás költségei meghaladhatják a beszedett adó összegét.
A bemutatott intézkedések, értelmezések és döntések bizony azt a látszatot keltik, hogy az adóelkerülők felderítését célzó lépésekben hiba van. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a jogállamiság eszméje alatt a demokrácia mostani szintjén a jogalkotásban és még inkább a jogfelfogásban az egyéni jogokat egyensúlytalanul helyezik szemben a közösségi jogokkal. Legalábbis adóügyekben. Az adót tisztességesen fizetőkben pedig az fogalmazódhat meg, hogy akkor most adózzunk vagy ne adózzunk. Az adóelkerülés ugyanis jó eséllyel megúszható.
Bér
Nyugdíj
Osztalék
Ingatlan illeték
