adozona.hu
ÍH 2022.96
ÍH 2022.96
VERSENYTILALMI MEGÁLLAPODÁS RÉSZLEGES ÉRVÉNYTELENSÉGE A versenytilalmi megállapodásban az alapbér egyharmadát el nem érő ellenérték kikötése e körben a megállapodás részleges érvénytelenségét eredményezi. Helyette a törvényi minimum szerinti összegben kell a munkáltatónak megfizetnie az elhelyezkedési korlátozást megtartó munkavállaló részére a versenytilalmi megállapodás ellenértékét. [2012. évi I. törvény (Mt.) 228. § (2), 29. § (3)]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, fizessen meg a felperesnek 1.560.000 forintot versenytilalmi megállapodás ellenértékeként, valamint ezen összeg késedelmi kamatát, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az általa megállapított tényállás szerint a felperes 2019. április 11-től létesített munkaviszonyt az alperessel ügyviteli alkalmazott munkakörben, személyi bérét 195.000 forintban határozták meg a felek és a munkaszerződésben 3 hónap próbaidőt kötöttek ki. Egyben a mu...
ÍH 2022.96 VERSENYTILALMI MEGÁLLAPODÁS RÉSZLEGES ÉRVÉNYTELENSÉGE
A versenytilalmi megállapodásban az alapbér egyharmadát el nem érő ellenérték kikötése e körben a megállapodás részleges érvénytelenségét eredményezi. Helyette a törvényi minimum szerinti összegben kell a munkáltatónak megfizetnie az elhelyezkedési korlátozást megtartó munkavállaló részére a versenytilalmi megállapodás ellenértékét. [2012. évi I. törvény (Mt.) 228. § (2), 29. § (3)]
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, fizessen meg a felperesnek 1.560.000 forintot versenytilalmi megállapodás ellenértékeként, valamint ezen összeg késedelmi kamatát, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.Az általa megállapított tényállás szerint a felperes 2019. április 11-től létesített munkaviszonyt az alperessel ügyviteli alkalmazott munkakörben, személyi bérét 195.000 forintban határozták meg a felek és a munkaszerződésben 3 hónap próbaidőt kötöttek ki. Egyben a munkaszerződés aláírásával versenytilalmi megállapodás is létrejött közöttük. Ennek 2.1. pontja értelmében a felperes a munkaviszonyát követően 24 hónap időtartamra vállalt tartózkodási kötelezettséget a munkáltatóval azonos tevékenységet végző, illetve azzal rendszeres gazdasági kapcsolatban álló szervezeteknél való munkavégzés kapcsán. Konkurens cégként az önálló bírósági végrehajtók és végrehajtói irodák kerültek nevesítésre. A szerződés 5. pontjában a kötelezettségvállalás ellenértékeként havi bruttó 40.000 forintot rögzítettek a felek azzal, hogy a munkáltató a munkaviszony megszűnésekor a tilalmi időszak hónapjai számának és havi bruttó 40.000 forint összegnek a szorzatát köteles megfizetni a munkavállaló részére egy összegben. A szerződés 6. pontja az elállás jogát rögzítette, mely szerint a munkáltató a munkaviszony megszűnését megelőzően legkésőbb a felmondási idő kezdetéig egyoldalúan dönthet arról, hogy a munkavállalót a kötelezettségvállalás alól mentesítse.
A felperes 2019.május 28-án a munkaviszonya azonnali hatályú felmondásáról szóló okiratot adott át a végrehajtói irodában tartózkodó Sz. M. végrehajtó-helyettesnek. A végrehajtó-helyettes és szintén az irodában tartózkodó F. D. ezt követően értesítették a munkáltatói jogkört gyakorló dr. M. E-t.
A felperes ezt követően az O. K. v.-i Igazgatóságnál helyezkedett el. 2020. május 7-én írásban felszólította a munkáltatói jogkör gyakorlóját, hogy 2019. május 28-tól 2021. május 28-ig terjedő időre fizessen meg a részére mindösszesen 1.585.345 forintot a versenytilalmi megállapodás ellenértékeként, mivel a versenytilalmi megállapodásban foglalt kötelezésnek eleget tett, tartózkodott a versenytársnál való elhelyezkedéstől. Az alperes válasziratában a követelést nem ismerte el, hangsúlyozva, hogy a megállapodásban rögzített díj mértékére tekintettel a megállapodás önmagában érvénytelen, és a felperes a jogviszony létrejöttekor és fennállta alatt e körben jelzéssel nem élt, az érvénytelenség okának megszüntetésére sem tett semmilyen kezdeményezést. Mindezeken túl utalt arra is, hogy a jogviszony megszüntetésére vonatkozó okirat átadásakor a felperes eljárása nem volt tisztességes, mivel a munkáltatói jogkör gyakorlója jelenlétének hiányában érdemben a versenytilalmi megállapodásról nem tudtak tárgyalni a felek.
Az elsőfokú bíróság a pontosítással 1.666.639 forintban megjelölt, 2019. május 29-től 2021. május 28-ig terjedő időre a garantált bérminimum összegének 1/3-át elérő összegben meghatározott kereseti kérelmét túlnyomórészt megalapozottnak találta. Döntését a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 228. § (1) és (2) bekezdésére, 27. § (1) és (3) bekezdésére, valamint 29. § (3) bekezdésére alapította.
Rögzítette, abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a 2019. április 11-i versenytilalmi megállapodás semmis-e, az az egész megállapodásra kiterjed-e, illetve részleges érvénytelenség esetén a munkaviszonyra vonatkozó szabályt kell-e alkalmaznia, vagy a felek az érvénytelen rész nélkül nem állapodtak volna meg.
Figyelemmel arra, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlója akként nyilatkozott, az általa követett gyakorlat szerint munkaviszony versenytilalmi megállapodás megkötése nélkül az alperesnél nem létesíthető, ezért a perbeli esetben megalapozottan nem hivatkozhatott az alperes arra, hogy az érvénytelen rész nélkül a felek nem állapodtak volna meg a munkaviszony létesítésekor. Mindezt alátámasztotta az a körülmény, hogy a versenytilalmi megállapodás megkötésére a perbeli időszakban, azt megelőzően és azt követően is a munkaszerződés megkötésével együttesen került sor a munkavállalók esetében. Nem vitatottan a felperesnél meghatározott versenytilalmi ellenérték nem érte el az Mt. 228. § (2) bekezdése szerinti értéket, azaz a munkabér 1/3-ad részét. Utalva a versenytilalmi megállapodással és a tanulmányi szerződéssel kapcsolatos joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló jelentésére, és az ez alapján kialakított 1/2019. (V. 20.) KMK vélemény megállapításaira, megállapította, nem lehet nem létező szerződésnek tekinteni a versenytilalmi megállapodást, mert az ellenértéket tartalmaz, csak nem az Mt. 228. § (2) bekezdése szerint konkrétan megjelölt mértéket. Emiatt nem lehetett a nem létező szerződésre hivatkozással az alperes fizetési kötelezettség alóli mentesülését megállapítani. A perbeli esetben részleges érvénytelenség állt fenn a kikötött ellenérték nem megfelelősége miatt, és az Mt. 29. § (3) bekezdésének második tagmondata alapján jogszerű lehetőség volt a versenytilalmi megállapodás havi mértékének az Mt. 228. § (2) bekezdésében foglalt mértékre történő korrigálására.
A versenytilalmi megállapodás 5.1. pontja a munkaviszony megszűnésének időpontjában konkrétan meghatározta a munkáltató fizetési kötelezettségét, erre figyelemmel a mérték a tilalmi időszak hónapjainak és a részben érvénytelen kikötéssel szemben a személyi bér 1/3-ában, azaz bruttó 65.000 forint szorzatában állapítható meg jogszerűen. Ezért az ezt meghaladó részében - a 2020. és 2021. évre a garantált bérminimum jogszabályi változásaira figyelemmel meghatározott mértékben - a kereseti kérelmet nem találta megalapozottnak.
Hangsúlyozta, hogy az alperes érvelésével ellentétben az 1/2019. (V. 20.) KMK vélemény a 2012. július 1-jétől hatályos Mt. versenytilalmi megállapodással és tanulmányi szerződéssel kapcsolatos bírói gyakorlatát összegzi, és a joggyakorlat egységesítése érdekében tartalmaz megállapításokat. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az abban foglaltak nem irányadóak a perbeli esetben.
A fentiek alapján a részlegesen érvénytelen perbeli versenytilalmi megállapodás kapcsán a szerződésben rögzített 40.000 forint ellenérték helyett 65.000 forintban határozta meg annak jogszerű összegét, és 24 hónap figyelembevételével 1.560.000 forint megfizetésére kötelezte az alperest. A késedelmi kamatról a kereseti kérelem szerint az Mt. 160. §-ában foglaltak figyelembevételével határozott. Hangsúlyozta, a megállapodás alapján a munkáltatót fizetési kötelezettség terhelte arra az esetre, ha a munkavállaló a megállapodás szerinti kötelezettségének eleget tett. A felperes versenytársnál nem vitatottan nem helyezkedett el, a 2019. július 1-jétől létesített új jogviszonyával teljesítette a versenytilalmi megállapodás rá vonatkozó részét. Az alperest a fizetési kötelezettség alól nem mentesíti az a körülmény, hogy a perbeli jogviszony rövid ideig állt fenn és azt a felperes szüntette meg a próbaidő alatt, azonnali hatállyal. Kiemelte, a munkáltató számára a munkavállalói egyoldalú jognyilatkozat közléséig lett volna lehetőség a versenytilalmi megállapodástól elállni. Bár a felperes a jogviszonyt megszüntető nyilatkozatát nem a munkáltatói jogkör gyakorlójának adta át, de a jogkör gyakorlója a megszüntetés tényéről való értesülését követően a felperessel egyeztetést nem folytatott sem ekkor, sem a 2020. májusi hozzá intézett felhívást követően.
Mellőzte az alperes által megjelölt két tanú meghallgatására vonatkozó bizonyítási indítványt, azok szükségtelen volta miatt, mivel a felmondás átadásának körülményeire nézve a felek egybehangzó előadást tettek.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú eljárásban előadottakat változatlanul fenntartva kiemelte, az elsőfokú bíróság helytelenül foglalt állást úgy, hogy az Mt. 29. § (3) bekezdésének utolsó tagmondata a perbeli esetben nem alkalmazható. Nem vitatta, hogy a törvényes képviselő úgy nyilatkozott, fontos számára a munkavállalók tudásának megőrzése, mindez azonban nem jelenthette azt, hogy a kikötött összegnél 50 %-kal magasabb mértékkel is megkötötte volna a versenytilalmi szerződést. Erre nézve az alperesi képviselőt az elsőfokú bíróság nem is nyilatkoztatta. Ugyanakkor mindvégig következetesen állította azt a perben, hogy ilyen feltételek mellett a szerződés megkötésére nem került volna sor, a végrehajtói iroda a felperes felvétele idején komoly problémákkal küzdött, így jelentősen magasabb összegű terhet vállalni észszerűtlen döntés is lett volna. Mindezeken túl azt is hangsúlyozta, a felperes perbeli jogviszonya igen rövid ideig állott fenn és ez idő alatt sem változtattak a kikötött mértéken.
Az 1/2019. (V. 20.) KMK vélemény megalkotását a bírói gyakorlat egységesítése és bizonyos elvi kérdések értelmezése indokolta, mivel a korábbi évek során az általa is hangoztatott jogi állásponthoz igazodó gyakorlat is érvényben volt. Kizárólag a KMK vélemény megalkotását követően jelent meg egységesen ettől eltérő álláspont. Az összefoglaló jelentésből is kitűnik, hogy évekig nem volt egységes a gyakorlat, így a KMK véleményben foglaltak figyelembevétele nem volt elvárható a perbeli jogviszony kapcsán.
Mindezek alapján alkalmazható a jelen ügyben az a megoldás, miszerint a felperessel kötött munkaszerződés versenytilalmi megállapodása törvénybe ütköző, ezért semmisnek tekintendő. A semmisség nem terjed ki az egész munkaszerződésre csak a versenytilalmi megállapodásra, az viszont teljes terjedelmében érvénytelen. Ezért a felperest nem illeti meg az ellenszolgáltatásául kikötött összeg, ellenben nem is kötötte a versenytilalom.
Kifogásolta, hogy a munkáltatói szerződésszegés jogkövetkezménye körében előadottakra az elsőfokú bíróság nem reagált. E szerint a teljesítés elmaradásának, mint szerződésszegésnek a jogkövetkezménye jelen esetben nem az, hogy a szerződésben foglalt összeget ki kellene fizetnie a munkáltatónak a felperes részére, hanem az, hogy a felperes mentesült a szerződésben foglalt következmények alól. Mindezt alátámasztja a Kúria Mfv.II.10.194/2015/7. számú határozata is.
Megítélése szerint az elsőfokú bíróság tévesen fogadta el teljesítettnek a versenytilalmi megállapodást a felperes részéről. A felperes nem helyezkedett el a tilalmazott munkakörben, azonban terhére esett volna annak bizonyítása, hogy a versenytilalmi megállapodás miatt nem fogadott el a tilalom hatálya alá tartozó munkaviszonyt. Erre nézve pedig a felperes nem ajánlott fel bizonyítást. Teljesítés hiányában álláspontja szerint a felperest még a megállapodás érvényessége esetén sem illeti meg a kifizetés. E mellett a jogi végzettségéből adódik az, hogy a szerződés szerinti szűk területre vonatkozó korlátozás jelentős hátrányként mutatkozott volna a további elhelyezkedésében, sőt, a felperes célirányosan helyezkedett el az O. K. v.-i Igazgatóságnál.
Tévesnek tartotta azt is, hogy az elsőfokú bíróság mellőzte az általa idézni kért tanúk meghallgatását. A tanúk ugyanis a versenytilalommal kapcsolatos munkáltatói gyakorlatra, illetve egyes felperesi nyilatkozatokra is tudtak volna érdemben előadást tenni.
Mindezek okán az elsőfokú döntés sérti az Mt. 27. § (1) és (3) bekezdését, 29. § (3) bekezdését, 6. § (1), (2) bekezdését, valamint a 31.§ alapján alkalmazandó, a polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:62. § (1) bekezdését, ezért a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján annak megváltoztatásával a kereset elutasítása indokolt.
A felperes az érdemben helyes elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Rámutatott, az alperes maga is arra hivatkozott, hogy a jelenlegi kúriai joggyakorlat a felperesi érvelést támasztja alá. Az alperes e körben saját felróható jogi tévedésére hivatkozott fellebbezésében, és ily módon kíván mentesülni a fizetési kötelezettsége alól.
Téves a versenytilalmi megállapodás semmisségére vonatkozó fellebbezési hivatkozás is, hiszen a perben kifejtésre került, hogy a helytelen összegszerűség kikötése nem eredményez semmisséget. Feltűnő értékaránytalanságra is megalapozatlanul utalt az alperes, mert ilyen körülmény a perbeli esetben nem merült fel és ilyen jogcímre az alperes sem hivatkozott korábbi beadványaiban.
A teljesítés körében tett alperesi hivatkozás is alaptalan, mivel nem vitatottan a tilalommal érintett munkakörben nem helyezkedett el, ezért további bizonyítás e körben nem volt indokolt. A tanúk meghallgatása nem lehetett releváns, mert az elsőfokú bíróság alapvetően jogkérdésben döntött. Ugyancsak figyelmen kívül kell maradnia annak, hogy más munkavállalók kapcsán az alperes milyen gyakorlatot folytatott és az alperes azt sem fejtette ki, hogy a tanúk milyen felperesi nyilatkozatokra tudtak volna érdemben reflektálni, ezért a felesleges bizonyítási eljárást helyesen mellőzte az elsőfokú bíróság.
A fellebbezés nem alapos.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését a Pp. 370. § (1) bekezdése és 371. §-a alapján kizárólag a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta felül. A felek nem vitatták a kereseti kérelmet elutasító rendelkezést és a jogalapot meghaladóan az összegszerűség kérdését, így az a felülbírálat tárgyát nem képezte.
Az elsőfokú bíróság a tényállást az alábbi pontosítás, kiegészítés mellett helyesen tárta fel és a bizonyítékokat helyesen, a Pp. 279. §-ának megfelelően értékelve az irányadó jogszabályoknak és joggyakorlatnak, érdemben helyes döntést hozott.
A másodfokú bíróság a tényállást annyiban pontosítja és egészíti ki, hogy a felek által 2019. április 11-én megkötött munkaszerződés 50. pontja rögzíti, hogy a munkaszerződés mellékletét képezi - egyebek mellett - a versenytilalmi megállapodás.
A fellebbezés kapcsán a másodfokú bíróság az alábbiakra mutat rá.
A fentebb kiegészítéssel irányadó és a felek által nem vitatott tényállás szerint a munkaszerződés megkötésével egyidejűleg a felperes és az alperes versenytilalmi megállapodást is kötött. Ebben a felek meghatározták a tilalom terjedelmét, a konkurens cégek körét, a kötelezettségvállalás ellenértékét, amit havi bruttó 40.000 forinttal kívántak számítani. Egyben rögzítették a munkáltatót a munkaviszony megszűnését megelőző időpontig megillető egyoldalú elállási jogot is. A záró rendelkezések között a 7.2. pont arról is rendelkezik, hogy amennyiben a megállapodás egyes részei érvénytelenné válnak, úgy ez a szerződés más pontjait és a megállapodásban szabályozott kötelmeit nem érinti.
A versenytilalmi megállapodás az Mt. 228. §-ban szabályozott azon jogintézmény, melyet a felek a köztük fennálló munkajogviszonyra tekintettel kötnek meg, és amely megállapodás alapján a munkavállaló megfelelő ellenérték fejében a munkaviszony megszűnése utáni időtartamra - legfeljebb 2 évre - kötelezettséget vállal arra, hogy nem tanúsít olyan magatartást, amellyel a munkáltatója jogos gazdasági érdekeit sértené vagy veszélyeztetné. A 228. § (2) bekezdése kógens szabályként rögzíti, hogy a versenytilalmi megállapodásban vállalt korlátozás teljesítéséért a munkáltató ellenértéket köteles fizetni, ennek minimum összegét az azonos időszakra járó alapbér egyharmadában rögzítve.
Az elsőfokú bíróság helyesen értékelte a munkáltatói jogkör gyakorlójának perben tett nyilatkozatát arra nézve, hogy "a felperesi jogviszony létesítése esetén sem lehetett, és az elveim szerint a mai napig sem lehet versenytilalmi megállapodás nélkül munkaszerződést kötni" Ezzel azonos nyilatkozatot tett a felperes is, miszerint a munkáltatói jogkör gyakorlója elmondta, hogy versenytilalmi megállapodás nélkül munkaszerződés nem köthető. Ezen túlmenően a munkaszerződésben rögzített kitétel is azt támasztja alá, hogy a munkajogviszony létesítésére a versenytilalmi megállapodás megkötésével egyidejűleg kerülhetett sor, amely megállapodás a felek által aláírt munkaszerződés mellékletének minősült, és így tartották számon azt a peres felek is. Mindezek okán megalapozatlanul hivatkozott az alperes arra, hogy a versenytilalmi megállapodásban kikötött összegnél magasabb, a törvényi minimumot elérő értékkel a felek nem kötötték volna meg a versenytilalomra vonatkozó megállapodást, ennek teljeskörűen ellentmondanak az említett és az elsőfokú bíróság által értékelt bizonyítékok. Helyesen hivatkozott arra a felperes, önmagában az a körülmény, hogy az alperes esetlegesen tévedésben volt a jogszerű mérték meghatározása körében, a fizetési kötelezettsége alól mentesülést nem eredményez, ahogy a végrehajtó iroda anyagi helyzete sem.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti rendelkezésekről és törvénymódosításokról szóló 2012. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Mth.) 12. §-a értelmében az Mt. 228. §-ába foglalt szabályozást a 2012. július 1-jét követően megkötött versenytilalmi megállapodások tekintetében kell alkalmazni. A felek nem vitatottan ezen időpont után több mint 6,5 évvel később kötöttek meg a megállapodást, és a 228. § (2) bekezdés a törvényi minimumként meghatározott ellenértéket egyértelműen és attól eltérést nem engedő módon rögzíti.
Az Mt. 29. § (3) bekezdésének harmadik tagmondata a fentebb kifejtettek szerint a perbeli esetben nem volt alkalmazható, az alperes egyértelmű nyilatkozatot tett, hogy versenytilalmi megállapodással együtt kívánt munkaviszonyt létesíteni a munkavállalókkal, így a felperessel is. Ezért helyesen alkalmazta az elsőfokú bíróság az Mt. 29. § (3) bekezdését, miszerint a versenytilalmi megállapodás érvénytelen része helyett az ellenértékre irányadó a kógens törvényi rendelkezést kell alkalmazni, mindezt egyébként a perbeli versenytilalmi megállapodás 7.2. pontja is rögzítette.
Az Mt. 29. § (3) bekezdésében az érvénytelenség jogkövetkezményeire rögzített szabályokat a Kúria 1/2019. (V. 20.) KMK véleménye közzétételének időpontja sem írja felül. A KMK vélemény és az alapjául szolgáló jelentés is az Mt. rendelkezéseivel összefüggésben, arra alapítottan tartalmaz megállapításokat és értékeléseket. Az a körülmény, hogy esetlegesen a bírói gyakorlatban ellentétes döntések is születtek a versenytilalmi megállapodás Mt. 228. § (2) bekezdésébe ütköző ellenérték megítélésével és a jogkövetkezmény alkalmazásával kapcsolatosan, az elsőfokú döntés helyességét nem érinti. Az Mt. 228. § (2) bekezdéséből és 29. § (3) bekezdéséből következőn a perbeli versenytilalmi megállapodásban rögzített törvényi minimumot, azaz az alapbér egyharmadát el nem érő kikötés helyett az Mt. 228. § (2) bekezdésében rögzített szabályt kell alkalmazni a részleges érvénytelenség jogkövetkezményének orvoslására.
Megalapozatlanul hivatkozott az alperes az elsőfokú eljárásban és a fellebbezésében is a Kúria Mfv.II.10.194/2015/7. számú határozatára, amely - perbelitől eltérő - tényállás esetében a versenytilalmi megállapodás az ellenszolgáltatás körében semmilyen összeget nem tartalmazott, az elhelyezkedési tilalom ezért nem kötötte az adott ügyben a munkavállalót. Továbbá a perbeli esetben a feltűnő értékaránytalanság kérdése sem merülhetett fel.
Arra is rámutat a másodfokú bíróság, hogy a versenytilalmi megállapodás tartalma sem úgy értelmezendő, ahogy azt az alperes állította a fellebbezésében. A felperest nem terhelte bizonyítási kötelezettség arra nézve, hogy új jogviszonyát milyen motiváció alapján és miért az adott munkáltatónál létesítette. A felperest a megállapodás alapján az a kötelezettség kötötte, hogy ne helyezkedjen el a tilalommal érintett munkáltatónál, illetve munkakörben. A versenytilalmi megállapodás ugyanis nem tevőleges magatartást vár el a munkavállalótól, hanem valamely magatartástól való tartózkodást (EBH2018.M.28.) A felperes mindezt teljesítette, így a megállapodásban kikötött ellenérték helyett annak részleges érvénytelensége okán az Mt. 228. § (2) bekezdése szerinti mértékben megalapozottan tarthat igényt a versenytilalmi megállapodás ellenértékére. Az eltérő tényállás okán a BH 2007.308. számú döntés sem irányadó, hiszen a felperes nem kártérítési igényt érvényesített és nem vitatottan a rá vonatkozó szerződéses megállapodást megtartva tudott új jogviszonyt létesíteni.
Az elsőfokú bíróság megalapozottan mellőzte a tanúk meghallgatására vonatkozó alperesi bizonyítási indítványt is. A perben okirat igazolta a jogviszony megszüntetésének módját, időpontját, a felperes munkavégzésével kapcsolatos problémáknak, a megszüntetés előzményének, illetve az átadáskor elhangzott nyilatkozatoknak nem volt jelentősége. Kizárólag azt kellett értékelni, hogy a felperes 2019. május 28-án azonnali hatállyal próbaidő alatt megszüntette a jogviszonyát, az alperes pedig a megszüntetés időpontjáig a versenytilalmi megállapodásban foglaltaktól nem állt el, ezen időpontot követően az alperest ez a jogosultság már egyébként sem illette volna meg (EBH 2001.559.).
A fentiekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla, 2.Mf.31.056/2022/8.)