adozona.hu
ÍH 2026.31
ÍH 2026.31 TÁVMUNKAVÉGZÉS - JOGNYILATKOZAT PÓTLÁSA A munkavállalók távmunka végzésére irányuló szerződés módosítási ajánlatának elutasításakor a munkáltatónak a felmondás szabályai szerint kell indokolnia. Ennek folytán az elutasítás indokaként csak azokat a körülményeket lehet vizsgálni, amire a kérelem elutasítása során a munkáltató hivatkozott azok kiegészítésének nincs helye. [2012. évi I. törvény (Mt.) 61. § (4)-(6) bekezdés; 64. § (2) bekezdés; 196. § (1) bekezdés.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint az I. rendű felperes az alperes cégcsoportjába tartozó több munkáltatónál - közte az alperesnél is - 2007. október 19. óta állt munkaviszonyban, 2024. július 10-én kötött újból munkaszerződést az alperessel. A II. rendű felperes 2007. október 19-től dolgozik az alperesi cégcsoportban és 2021. szeptember 13-tól az alperessel áll munkaviszonyban. Részére 2021. október 1. napjától heti négy nap otthondolgozás került megállapításra. A III. rendű felperes jogu...
ÍH 2026.31 TÁVMUNKAVÉGZÉS - JOGNYILATKOZAT PÓTLÁSA
A munkavállalók távmunka végzésére irányuló szerződés módosítási ajánlatának elutasításakor a munkáltatónak a felmondás szabályai szerint kell indokolnia. Ennek folytán az elutasítás indokaként csak azokat a körülményeket lehet vizsgálni, amire a kérelem elutasítása során a munkáltató hivatkozott azok kiegészítésének nincs helye. [2012. évi I. törvény (Mt.) 61. § (4)-(6) bekezdés; 64. § (2) bekezdés; 196. § (1) bekezdés.]
Az elsőfokú ítéleti tényállás szerint az I. rendű felperes az alperes cégcsoportjába tartozó több munkáltatónál - közte az alperesnél is - 2007. október 19. óta állt munkaviszonyban, 2024. július 10-én kötött újból munkaszerződést az alperessel. A II. rendű felperes 2007. október 19-től dolgozik az alperesi cégcsoportban és 2021. szeptember 13-tól az alperessel áll munkaviszonyban. Részére 2021. október 1. napjától heti négy nap otthondolgozás került megállapításra. A III. rendű felperes jogutódlással 2024. január 1-től került az alpereshez a K.k. Nonprofit Zrt. jogelődtől.Az alperesnél 2017 óta biztosított volt a home office formában történő munkavégzés, ennek szabályait az alperes utasításaiban rögzítette. A 28/2017 VIG. sz. utasítás 3.0. pontja meghatározta a home office keretében foglalkoztatott munkavállaló fogalmát, ahogy az ezt követően hatályos 20/2019 VIG. sz. utasítás 3.0. pontja is. Utóbbi szerint ilyen munkavállaló, aki a munkáltató működési körébe tartozó tevékenységet hetente legalább egy, legfeljebb négy, a munkáltatói jogkör gyakorló által engedélyezett munkanapokon a napi teljes beosztott munkaidejében a munkáltató székhelyétől, telephelyétől elkülönült helyen, információtechnológiai és számítástechnikai eszközzel végez és a munkavégzés eredményét elektronikus eszközzel továbbítja.
Az ezt követően hatályos 16/2023 VIG. sz. utasítás szerint a home office munkavégzés legfeljebb négy, a munkáltatói jogkör gyakorló által engedélyezett munkanapokon végezhető.
Az alperes esélyegyenlőségi tervének 4.2.3 pontja az emberi méltóság tiszteletben tartásáról szól. Ennek érdekében az alperes vállalta, hogy lehetőségéhez mérten olyan munkafeltételeket, munkakörülményeket és munkahelyi légkört alakít ki, melyek ezeknek az alapvető értékeknek a megőrzéséhez és megerősítéséhez hozzájárulnak. A 4.2.4. pont rögzíti a partnerség, együttműködés elvének érvényesítésére való alperesi törekvést, miszerint az alperes ennek érdekében átlátható szerződéses viszonyokat alakít ki, szem előtt tartva a kölcsönös előnyök egyidejű biztosítását, együttműködve az érdekképviseleti szervezetekkel és munkavállalókkal.
Az Építési és Közlekedési Minisztérium 2024. június 28-án meghozott 12/2024. (VI. 28.) számú részvényesi határozatában rögzítette, hogy a társaságnál, valamint a társaság többségi tulajdonában lévő gazdasági társaságoknál foglalkoztatott munkavállalók tekintetében otthoni munkavégzés (home office) nem engedélyezett. Ezért a társaság vezérigazgatóját haladéktalan intézkedésre utasította e tilalom érvényesítése és az otthoni munkavégzésre irányuló szerződések, felhatalmazások vagy megállapodások 2024. július 1. napjával történő megszüntetése érdekében.
Az Építési és Közlekedési Minisztérium 2024. július 4-én meghozott 15/2024 (VII. 4.) számú részvényesi határozata szerint a társaságnál, valamint a társaság többségi tulajdonában lévő gazdasági társaságoknál foglalkoztatott munkavállalók tekintetében a távmunkavégzés keretében történő foglalkoztatásra nincs lehetőség.
Az alperes a 13/2024. VIG. sz. utasítással (2024. augusztus 7.) a home office formájában történő munkavégzés szabályozásáról szóló 16/2023. VIG. sz. utasítást hatályon kívül helyezte, annak 4.0. pontjában indokolásként rögzítette, hogy az építési és közlekedési miniszternek, mint a M. Zrt. feletti tulajdonosi jogok gyakorlójának a 12/2024. (VI. 28.) számú részvényesi határozata értelmében az otthoni munkavégzés (home office) 2024. július 1-jétől nem engedélyezett a M.-V. Csoport munkavállalói számára.
Az alperes 2024. június 28-án 14:53 perckor elektronikus úton küldött hírlevelében tájékoztatta a M.-V. Csoport valamennyi munkavállalóját, így a felpereseket is, hogy az otthondolgozás lehetőségét megszünteti 2024. július 1-jétől, mivel a M. Zrt. feletti tulajdonosi jogok gyakorlójának a határozata értelmében e naptól az otthoni munkavégzés (home office) nem engedélyezett a M.-V. Csoport munkavállalói számára, és a miniszter utasítást adott a M. Zrt. vezérigazgatójának a határozat érvényesítésére.
A felperesek nyolc éven aluli gyerekeket nevelnek, ezért azzal a kérelemmel fordultak az alpereshez, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 61. § (4) bekezdésének c) pontjára tekintettel engedélyezze számukra a távmunka lehetőségét. Az I. rendű felperes 2024. július 12-én a II. rendű felperes 2024. július 1-jén, a III. rendű felperes 2024. július 17-én nyújtotta be a kérelmét.
Az alperes az I. rendű felperes kérelmét 2024. július 22-i keltezéssel, a II. rendű felperesét 2024. július 12-i keltezéssel elutasította. A III. rendű felperes kérelmének elutasításáról a döntés a per folyamán 2025. január 10-én kelt, és 2025. január 14-én személyen közölte azt az alperes a III. rendű felperessel. Az alperes valamennyi intézkedése ugyanazt a négy pontba szedett indokolást tartalmazta. "1.) A 2024. július 4-én kelt részvényesi határozatban foglaltakra tekintettel a M. M. Á. Zrt.-nél és a M. M. Á. Zrt. többségi tulajdonában lévő gazdasági társaságoknál, így társaságunknál, a M. Sz. K. Zrt.-nél foglalkoztatott munkavállalók tekintetében nincs lehetőség távmunkavégzés keretében történő foglalkoztatásra. 2.) Irodai jelenléttel történő munkavégzés a hatékonyságot növeli és a hibalehetőség kockázatát csökkenti. A munkavállalók a kérdéseiket azok felmerülését követően a lehetőségekhez képest szinte azonnal fel tudják tenni egymásnak és vezetőiknek, és az adott kérdést, feladatot részletesen tudják egyeztetni. Személyes jelenléttel történő munkavégzés során a kollégák a hasznos információt, gyakorlatot egymással egyidejűleg meg tudják osztani, ezen egyeztetés során felmerülő kérdéseket, álláspontokat rögtön meg tudják beszélni. Ez a fajta munkavégzés távmunkában nem valósítható meg olyan hatékonysággal, mint az irodai jelenléttel, mert távmunkában a kollégák egy adott kérdéssel kapcsolatban telefonon vagy skype-on keresik meg egymást, azt egymással egyeztetik, aminek következtében a többi munkatárs ebből a fajta tudásmegosztásból kimarad. Az irodában történő munkavégzés során a kollégák akkor is hasznos munkainformációkhoz juthatnak, ha nem közvetlenül egymással egyeztetnek, hanem csak hallják más kollégák szakmai beszélgetését. Növeli a megbeszélések, értekezletek hatékonyságát a személyes részvétel, mert a kollégák a megbeszélésen elhangzottakra rögtön tudnak reagálni, illetve az értekezlet szervezője vagy a jelenlévő kolléga a többi kollégák reakcióit vagy passzivitását látva a fontos információt kiemeli, kérdést intéz a jelenlevőkhöz annak érdekében, hogy meggyőződjön arról, hogy az információt, feladatot a jelenlévők biztosan megértették. 3.) Távmunkában a papír alapú dokumentálási elvárások megvalósítása sok esetben lassú, ami ebből következően lassítja a teljes munkafolyamatot és annak egyes részfeladatait is. 4.) A kiskorú, nyolc év alatti gyermek felügyelete, gondozása fokozott odafigyelést igényel, amely megosztja a figyelmét a munkavégzés és a gyermek felügyelet, gondozás között. Ez nem teszi lehetővé a munkavégzéshez szükséges megfelelő koncentrációt, ezáltal nem biztosítja az elvárt hatékonyságot, adott esetben nem tudja biztosítani a gyors, illetve a megfelelő reakciót, továbbá hibalehetőséget hordoz magában."
A felperesek keresetükben elsődlegesen annak megállapítását kérték, hogy az alperes 2024. június 28-án kelt hírlevelében foglalt, az otthoni munkavégzésre vonatkozó tilalom elrendelése érvénytelen, továbbá az alperesnek a home office formájában történő munkavégzés szabályozásáról szóló 16/2023. VIG sz. utasítás hatályon kívül helyezéséről szóló 13/2024. VIG sz. utasítása érvénytelen. Másodlagosan előterjesztett kereseti kérelmükben azt kérték, hogy a bíróság a felperesek távmunkavégzés engedélyezése iránti kérelmével kapcsolatban a munkáltató hozzájáruló nyilatkozatát az általuk rögzített tartalommal pótolja.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelmeket nem találta alaposnak, amelyben a felperesek annak megállapítását kérték, hogy az alperes 2024. június 28-án 14:53 perckor küldött hírlevelében foglalt tilalom elrendelése érvénytelen, ahogy a 16/2023. VIG. sz. utasítás hatályon kívül helyezéséről szóló 13/2024. VIG. sz. utasítás is.
Úgy foglalt állást, hogy az elsődleges - megállapításra irányuló - kereseti kérelemnek a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 172. § (3) bekezdése szerinti feltételei nem álltak fenn. Rámutatott, a Fővárosi Ítélőtábla a 2.Mpkf.35.021/2025/6. számú és a jelen elsőfokú eljárás 9. sorszámú végzéseiben már rögzítésre került, hogy a hivatkozott hírlevél a tartalma alapján sem megállapodásnak, sem jognyilatkozatnak nem minősül, így az fogalmilag nem érvénytelen és egy ezzel kapcsolatos megállapítás nem is lehet szükséges a felperesek jogainak az alperessel szemben való megóvása érdekében. Továbbá a felperesek sem vitatták, miszerint az Mt. 61. § (4) bekezdésének c) pontja szerinti, a távmunkavégzésben való foglalkoztatás iránti egyedi kérelem előterjesztésének lehetősége fennállt részükre, a 16/2023. VIG. sz. utasítás tartalmával egyező távmunka engedélyezése iránti kérelem előterjeszthető volt.
Érdemben sem találta megalapozottnak a felperesek elsődleges kereseti érvelését, amelyben az Építési és Közlekedési Minisztérium 2024. június 28. napján a 12/2024. (VI. 28.) számú, és a 2024. július 4. napján hozott 15/2024. (VII. 4.) számú részvényesi határozatok érvénytelenségét állították. Kereseti kérelem hiányában a minisztérium határozatainak érvényességét nem vizsgálhatta a Pp. 1. § (2) bekezdése értelmében. Alaptalannak találta azt az érvelést is, hogy a 13/2024. VIG. sz. utasítás azért nem alperesi saját hatáskörben hozott döntés, mert annak alapja a vitatott részvényesi határozat volt. A 13/2024. VIG. sz. utasítás a döntés meghozatalára jogosult vezérigazgatótól származott, érvényessége és a hatáskör szempontjából nem volt jelentősége annak, hogy az utasítás kibocsátását milyen indokok tették szükségessé.
Egyetértett az alperesi érveléssel, miszerint a munkáltatót saját gazdálkodása körében meghozott intézkedésével kapcsolatban megilleti a döntési szabadság, és önmagában a home office szabályzat hatályon kívül helyezéséről szóló utasítás amiatt nem érvénytelen, hogy nem biztosított hosszabb felkészülési időt az érintett munkavállalóknak. Az esetleges munkavállalói érdeksérelem nem alapoz meg önmagában érvénytelenséget.
Mindezeken túl kiemelte, az Mt. 62. § (2) bekezdésének megsértését sem tudta megállapítani, mivel a munkáltató a 13/2024. VIG. sz. utasítással nem Mt. 61. § (4) bekezdés c) pontja szerinti távmunka biztosításának lehetőségét, hanem az otthondolgozás rendszerét szüntette meg, melyből nem következik, hogy a távmunka engedélyezése iránti kérelem ne lenne előterjeszthető, és azt mindhárom felperes meg is tette.
Érvelése szerint az esélyegyenlőségi terv ugyancsak nem alapozta meg a felperesek elsődleges keresetét. Annak 6.5. pontjából nem következik egyoldalú kötelezettségvállalás, vagy megállapodás a home office szabályzat fenntartására, és az, hogy a munkáltató ne dönthetne egyoldalúan az általa kibocsátott szabályzat visszavonásáról. Az esélyegyenlőségi tervben megfogalmazottak szerint a lehetőségekhez képest kell értelmezni azt a vállalást, hogy az alperes az otthoni munkavégzés foglalkoztatási rendszerét kidolgozza és működteti.
Ugyanakkor alaposnak találta a felperesek másodlagos kereseti kérelmét, amelyben a távmunkavégzés engedélyezése iránt előterjesztett kérelmükkel kapcsolatban a munkáltató hozzájáruló nyilatkozatának pótlását kérték. E körben döntését az Mt. 61. § (4) bekezdés c) pontjára, (6) bekezdésére, 64. § (2) bekezdésére alapította.
Egyetértett a felperesekkel abban, hogy az I. és II. rendű felperesek vonatkozásában a munkáltató által közölt elutasító döntés nem tartalmaz valódi, okszerű indokolást, abból nem derül ki világosan, hogy vonatkozásukban miért nem biztosítható a távmunka lehetősége. Valamennyi munkavállaló szó szerint azonos indokolást kapott annak ellenére, hogy munkájukat eltérő helyen és munkakörben végzik. A döntés indokaiból nem derül ki világosan, hogy az alperes a munkavállalók munkakörülményeit megvizsgálta, a távmunka lehetőségét mérlegelte. A közhelyszerű, általános, és egyező indokok abba az irányba mutattak, hogy az alperes az indokolási kötelezettségnek csupán látszólagosan megfelelve utasította el a kérelmeket, az elutasítás világos okának megjelölése nélkül.
Értékelte azt a körülményt is, hogy az alperes nyilatkozata szerint az Mt. 61. § (4) bekezdésében megjelölt indokból távmunka végzésre vonatkozó engedélyt 2024. július 1-jét követően egyáltalán nem adott ki. Azáltal, hogy 15/2024. (VII. 4.) számú részvényesi határozat 2. pontjában a miniszter előzetesen mentesítette a munkáltatót a rendelkezés végrehajtásának felelőssége alól, megállapíthatónak találta, hogy a miniszter is tisztában volt azzal, intézkedése jogszerűségi aggályokat vet fel.
Az alperes az elutasító döntésében az indokok között első helyen szerepeltette a fenti részvényesi határozatot, amiből következik, hogy a távmunkavégzés engedélyezésének akkor sem lehet helye, ha annak egyébként a feltételei fennállnak. Mindezek miatt az indokolás további részében feltüntetett elutasítási indokok e körülményből fakadóan is aggályosnak minősülnek azzal együtt, hogy szintén általános és közhelyszerű megállapításokat tartalmaznak, amelyek a döntés érdemi alátámasztására alkalmatlanok. Azok tartalmukban az irodai személyes jelenléttől elvárt előnyöket hangsúlyozzák anélkül, hogy részletezésre kerülne, miért ütközik akadályba a távmunka biztosítása az egyes munkavállalóknál, és esetükben a hátrányként feltüntetett körülmények miként állapíthatóak meg. Az alperes nem vitatta az I. rendű felperes azon érvelését sem, hogy nem a budapesti székhelyen, hanem Debrecenben egy egyszemélyes irodában dolgozik. Továbbá a korábban biztosított home office munkavégzés tartalmában megfeleltethető a távmunka feltételeinek, így a munkakörülményekben változás nem következett be a home office eltörlésével sem.
Az alperes nem tudta kimutatni, hogy a felperesek esetében milyen objektív akadálya volt a távmunka engedélyezésének. Kifejezetten jogellenesnek találta az elsőfokú bíróság a határozatok 4. pontjában a munkavállalók kiskorú gyermekeire történő hivatkozást elutasítási indokként, miszerint a gyermek jelenléte nem teszi lehetővé a koncentrációt, ezáltal nem biztosítja az elvárt hatékonyságot és hibalehetőséget hordoz magában.
Rámutatott, hogy az Mt. 61. § (4)-(6) bekezdései 2023. január 1-jétől léptek hatályba, a módosítás oka az Európai Parlament és Tanácsnak a szülők és a gondozók vonatkozásában a munka és a magánélet közötti egyensúlyról és a 2010/18/EU tanácsi irányelvnek a hatályon kívül helyezéséről szóló 2019/1158 (2019. június 20.) irányelvének (a továbbiakban: Irányelv) a hazai jogba való átültetése volt. Kifejtette, az Irányelv preambulumának (1)-(6) bekezdésében, (34) bekezdésében és a 9. cikk (1) bekezdésében megfogalmazottak alapján az Mt. 61. § (4)-(6) bekezdésének hatályba léptetésével az Mt. módosításának indoka éppen az volt, hogy a gyermekek legalább nyolcéves koráig biztosítsa a gyermeket nevelő munkavállalók számára a rugalmas munkafeltételeket a gondozási feladatok elvégzése céljából. Ezért azon alperesi elutasító döntés, ami a távmunka lehetőségét a kiskorú gyermekek puszta létezésére alapozva utasítja el, nyilvánvalóan és súlyosan jogellenes. Így a munkáltató hozzájáruló nyilatkozatát pótolta az I. és II. rendű felperesek keresete szerint.
A III. rendű felperes vonatkozásában kifejtette, a felek között nem volt vitatott, hogy az engedélyezés iránti kérelmet a III. rendű felperes 2024. július 17-én nyújtotta be, a 2025. január 10-én kelt elutasító döntést 2025. január 14-én közölte az alperes, megszegve az Mt. 61. § (6) bekezdésében rögzített határidőt. Rámutatott, a munkáltató mulasztását sem az adminisztratív hiba ténye, sem az nem mentesítette, hogy utóbb, hozzávetőleg fél éves késedelemmel a közlést megtette. Azáltal, hogy a III. rendű felperes a távmunkavégzésről szóló részvényesi határozatról a központi intranetes oldalon a helyben szokásos módon történő közzététellel esetleg tudomást szerezhetett, az alperes még nem felelt meg az Mt. 61. § (6) bekezdésében rögzített nyilatkozattételi kötelezettségnek, mindez az alperesi döntést nem pótolta. Ellenben alátámasztotta, a munkáltató eleve abból indult ki, pusztán a részvényesi határozat alapján a feltételek fennállása esetén csak elutasító határozat születhet.
Az Mt. 61. § (6) bekezdése szerint a mulasztás egyenes következménye volt, hogy a bíróság a munkáltató hozzájáruló nyilatkozatát pótolta, ezzel kapcsolatban a jogszabály egyéb körülmény, feltétel vizsgálatát nem írja elő. Ezért az alperesi hivatkozással szemben nem kellett vizsgálnia az eset összes körülményét, azt, hogy a pótolni kívánt jognyilatkozat feltételei fennállnak-e, így a III. rendű felperes esetében a jognyilatkozat pótlásáról rendelkezett a kereseti kérelem szerint.
Mindezeken túl megjegyezte, a felek között vitás volt, hogy milyen feltételek és körülmények mentén lehet elhatárolni az otthondolgozást a távmunkától. A kérdésnek a per eldöntése szempontjából nem tulajdonított jelentőséget, mivel a felperesek kereseti kérelme nem home office-ra, hanem távmunka engedélyezésére vonatkozott. A home office formában történő munkavégzésre vonatkozó alperesi szabályozást a 16/2023. VIG. sz. utasítás hatályon kívül helyezte, ezért a határozathozatal során mellőzte a home office utasításra történő utalást, egyben azt az alperesi érvelést is alaptalannak találta, hogy a jognyilatkozat pótlásának lehetősége legfeljebb 2024. augusztus 8. napjáig, a home office utasítás hatályon kívül helyezéséig áll fenn.
Az alperes az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében elsődlegesen annak részbeni megváltoztatásával a másodlagos kereset elutasítását, egyebekben az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Indokolásul előadta, az elsőfokú eljárásban többször felhívta a figyelmet arra, hogy a felperesek a távmunkavégzés fogalmát összemossák az otthondolgozási kedvezmény fogalmával. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az otthondolgozást a munkáltató kedvezményként biztosítja és e tekintetben saját gazdálkodása körében - stratégiai és munkaszervezési okok mentén - szabadon dönthet ezen kedvezmény biztosításáról. Az I. és a II. rendű felperes, mint otthoni munkavégzés, míg a III. rendű felperes lakóhelyen történő munkavégzésként kérvényezte a távmunkavégzést.
Az Mt. 196. § (1) bekezdése alapján és az Mt.-hez fűzött Kommentárból egyértelműen látható, hogy a távmunkavégzés fogalmi eleme a munkáltató székhelyétől, telephelyétől elkülönült munkavégzés. Nem kizárólag otthoni munkavégzésről van szó a távmunka esetében, hanem arról, hogy nem a szokásos munkavégzési helyen (székhelyen, telephelyen) történik a munkavégzés. Ezért az elsőfokú ítéletben helyesen levezetett érvek mentén az otthoni munkavégzés lehetőségének megszüntetése révén nem lehet helye a jognyilatkozat pótlásának.
Az Mt. 61. § (5) bekezdése alapján a munkavállaló a 61. § (1) bekezdése szerinti kérelmét indokolni köteles. Az I. és II. rendű felperesek egyező indokolást adtak kérelmük alátámasztására és kizárólag kérelmük jogalapját jelölték meg. Emellett pusztán annyit adtak elő, hogy az otthondolgozási kedvezmény számukra kedvező és hasznos volt korábban. Nem tértek ki arra, az Mt. 61. § (4) bekezdésében választható lehetőségek közül miért pont a távmunkát kérik engedélyezni és ezt pontosan mi indokolja. Már maga a kérelem mellőzte a szükségszerű és a távmunkavégzés engedélyezésre irányuló indokolást, így annak elutasítása nem jogellenes és nem lehet helye a pótlásnak sem. Az elsőfokú bíróság érvelése szerint az otthondolgozási kedvezmény megszüntetése, így az erre alapított kérelem elutasítása is jogszerű volt. Ezt meghaladó indokot a felperesek nem jelöltek meg.
Hangsúlyozta, az Mt. 61. § (4) bekezdés c) pontja szerinti kérelem a munkaszerződés módosítására irányul, a módosításnak szükségszerűen a munkáltató önálló döntésének kell lennie. Mindhárom felperes az otthoni munkavégzésre irányuló kérelmet terjesztett elő, amit saját gazdálkodási és stratégiai döntése alapján egyedileg is megvizsgálva utasított el. A felperesek olyan távmunkavégzésre irányuló kérelmet nem terjesztettek elő, amely a távmunkavégzés Mt. szerinti meghatározása alapján az alperes telephelyétől elkülönült helyre irányult volna. Így arról a munkáltató dönteni sem tudott. Kiemelte, az I. rendű felperes tekintetében a kérelem beterjesztését megelőzően is a lakóhelyhez közeli fióktelep került meghatározásra irányadó munkavégzési helyként, amely biztosítja számára az Mt.-ben és az uniós irányelvekben megfogalmazott jogokat. De ennek ellenére is megvizsgálta azon körülményeket (egyedi, különös méltánylást érdemlő helyzet), amelyek mentén jelenleg is biztosít egyedi - és tipikusan szóbeli - megállapodások alapján távmunkavégzést a munkavállalói számára és a felperesek esetében ezen különös méltánylást érdemlő helyzetek nem állnak fenn.
Az elsőfokú eljárásban több alkalommal hangsúlyozta, hogy a kérelmek elbírálása során saját gazdálkodását érintő körben üzleti döntést hozott, amit a bíróság nem vizsgálhat, ezt az MK 95. számú állásfoglalás is megerősíti. A bíróság nem jogosult arra, hogy a munkáltató vezetésének körébe tartozó olyan kérdések eldöntésébe beavatkozzék, amely a munkaügyi jogvita keretein kívül esik. Önállóan, hatékonysági szempontok szerint mérlegelte a döntését és ítélte meg úgy, a leghatékonyabb és legcélszerűbb az, ha a munkavégzés irodai munkavégzés formájában történik. Mindhárom felperes ilyen típusú munkát végez, így a kérelmek elutasításáról szóló döntésben megfogalmazott, az irodai munkavégzés során történő személyes jelenlétre vonatkozó indokok szükségképpen azonosan jelennek meg a döntéseiben. A kérelmek tekintetében egyedi vizsgálatot végzett és mérlegelése alapján részletes indokolással ellátott, írásbeli döntést közölt a felperesekkel. Az indokok megfelelnek a valóságnak, az azokban foglaltak világosak és okszerűek.
Az elsőfokú bíróság nem indokolta annak az érvelésének a mellőzését, hogy az Mt. 61. § (4) bekezdése szerinti más jogokat az otthoni munkavégzés elutasítása ellenére automatikusan - kérelem nélkül - biztosít a felperesek számára. Az Mt. 61. § (4) bekezdés b) pontjának megfelelően minden munkavállalónak lehetősége van a rugalmas munkarendben történő munkavégzésre, törzsidőben kötelező az irodai munkavégzés, a fennmaradó peremidő vonatkozásában a munkavállalók szabadon osztják be a munkaidejüket. Így adottak azok a jogok, amelyek az elsőfokú ítélet indokolásának [80]-[82] bekezdésében megjelennek. Sem az Mt., sem más jogszabály nem írja elő, hogy az Mt.-ben és a vonatkozó uniós jogforrásokban szereplő munkavállalói jogok kizárólag a távmunkavégzés engedélyezésével biztosíthatóak, ahogy azt sem, hogy az Mt. 61. § (4) bekezdésében felsoroltak közül többet is köteles lenne nyújtani a munkáltató. A rugalmas munkaidő biztosításával maradéktalanul érvényre juttatta azokat a célokat, amelyek az elsőfokú ítéletben megjelölt Irányelv tűzött ki a tagállamok számára.
Az elsőfokú bíróság szintén nem tette az ítélete részévé azt a munkáltatói észrevételt, hogy az I. és II. rendű felperesek távmunkavégzésre irányuló kérelmükben nem jelölték meg az Mt. 61. § (5) bekezdése alapján előírt időpontot, hogy mikortól kérik a változtatást. A kérelmek a munkaszerződés módosítására irányultak, így elengedhetetlen volt ennek az időpontnak a megjelölése. Ennek hiányában a kérelmek olyan tartami hiányosságban szenvedtek, amely miatt jogszerűen a jognyilatkozatot a bíróság sem pótolhatja. Emellett az I. és II. rendű felperesek kérelmeinek indokolása sem tartalmaz megfelelő indokot, így emiatt sem pótolható a jognyilatkozat.
A III. rendű felperes kérelmében ugyan megjelölte, hogy 2024. július 17-től kéri a munkaszerződés módosítását és a távmunkavégzés engedélyezését, de azt nem jelölte meg, hogy heti hány napra kéri az engedélyt. Az elsőfokú bíróság így a döntésével, miszerint három napban engedélyezte a távmunkavégzés formájában történő munkavégzést, a kereseten túlterjeszkedett, döntése a Pp. 342. § (1) bekezdésébe és a Pp. 2. § (2) bekezdésébe ütközött. A kérelem hiányossága miatt az engedélyezésről a munkáltató sem tudott érdemben dönteni, a szerződés nem lett volna módosítható, emiatt is megalapozott a munkáltatói elutasítás.
A felperesek az érdemben helyes elsőfokú ítélet helybenhagyását kérték.
Érvelésük szerint a per eldöntése szempontjából irreleváns az a fellebbezési érvelés, hogy a távmunkavégzés fogalmát összemosták az otthondolgozási kedvezmény fogalmával. Az elsőfokú bíróság az Mt. 61. § (6) bekezdésének második mondata alapján kérelmüknek megfelelően pótolta a munkáltatói hozzájáruló nyilatkozatokat. Az elsőfokú eljárásban elfogadták az alperes elhatárolással kapcsolatos érvelését, az azzal ellentétes alperesi állítás téves.
Az alperes emellett a fellebbezésében a Pp. 373. § (2) bekezdésébe ütköző állításokat tett, a távmunkavégzésre irányuló kérelmek körében az elsőfokú eljárásban az egyező indokok kifogásolására nézve érvelést nem terjesztett elő, ahogy az MK 95. számú állásfoglalásra sem hivatkozott. Mindezt már a másodfokú eljárásban sem pótolhatja az alperes.
Hangsúlyozták, részletes, világos, valós, okszerű és megalapozott érvekkel támasztották alá a távmunkavégzésben való munkavégzés indokait, azt, hogy milyen előnyökkel jár a munkavállalók és a munkáltató számára is, és milyen módon biztosítható ezen keresztül számukra az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód követelménye. Az alperes ennek tisztázására irányuló indítványt nem tett, így az indokok további részleteinek kifejtése sem volt indokolt.
Az alperes állításával szemben a távmunkavégzés iránti kérelmükben megjelölték, hogy a távmunkát az alperes telephelyétől elkülönült helyen (otthonukban, lakóhelyükön) kívánják végezni. E körben kifogást az alperes az elsőfokú eljárásban még nem terjesztett elő, így a fellebbezésben sem teheti meg azt új állításként.
Az alperes nem a jogalkotói célt, szándékot és annak szellemiségét vette alapul a tényállás megítélésében és a kérelmek elbírálásakor. Az I. rendű felperes határozottan visszautasította azt az érvelést, hogy a lakóhelyéhez közeli fióktelep meghatározásával biztosította az alperes az Mt.-ben és az Irányelvben megfogalmazott jogokat számára. Az Mt. alapvetően nem ismeri és nem alkalmazza a fióktelep fogalmát a munkavégzési hely tekintetében, hanem telephelyként hivatkozik rá. Az Mt. 196. § (1) bekezdése értelmében a távmunkavégzés esetén a munkavállaló a munkáltató telephelyétől elkülönült helyen végzi a munkát a munkaidő egészében vagy egy részében. Ennek tükrében önellentmondásos az alperes álláspontja az I. rendű felperes vonatkozásában, a távmunkavégzés lehetőségeként fióktelepen biztosított munkavégzés körében. Az I. rendű felperes kifejezetten vitatta azt, hogy az olyan telephelyen történő munkavégzés lehetőségével, amely 19 km-re van a lakóhelyétől, az alperes eleget tenne az Irányelvből és az Mt.-ből fakadó kötelezettségének a távmunkavégzést érintően és az egyenlő bánásmód követelménye sem biztosított. Ilyen kifogással pedig egyébként sem élt az elsőfokú eljárásban az alperes.
Az Mt. 61. § (4) bekezdés c) pontja alapján a munkáltatónak nincs mérlegelési jogköre a tekintetben, hogy fennállnak-e a különös méltánylást érdemlő helyzetek a kérelmet előterjesztő, nyolc éven aluli gyermeket nevelő munkavállalók esetében, hiszen ezt a különös méltánylást érdemlő helyzetet maga az Mt. 61. §-a és az Irányelv 9. cikke is alapértelmezetten fennállónak tekinti az érintett munkavállalók esetében. Kizárólag annak a mérlegelésére terjed ki a munkáltatónak a hatásköre, hogy a távmunkavégzés objektív feltételei fennállnak-e vagy sem, méltányossági alapú mérlegelési jogköre nincs. Az alperes a kérdés megítélésekor nem a jogalkotói célt, szándékot és annak szellemiségét vette alapul. Továbbá annak ténye, hogy az alperes más, az Mt. 61. § (4) bekezdésével nem érintett munkavállalók esetében lehetőséget biztosít a távmunkavégzésre, nem bír relevanciával a per eldöntésénél.
Fenntartották azt az álláspontjukat, hogy az alperes egyedi elbírálás nélkül, "futószalag-szerűen" utasította el a kérelmeket, amely álláspontot az elsőfokú bíróság is osztott ítéletében. Az általuk felhozott érvrendszerre érdemi ellenvéleményt az alperes nem tudott előadni, csak általánosság szintjén, konkrétum megfogalmazása nélkül érvelt. Az MK 95. számú állásfoglalással szemben nem világos, nem okszerű és nem valós az alperesi indok. Álláspontjuk szerint a nyolc éven aluli gyermeket nevelő munkavállaló esetében a távmunkavégzésre irányuló kérelemnél az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód biztosítása érdekében azt kell elsősorban vizsgálni, hogy fennállnak-e a távmunkavégzés keretében történő munkavégzés feltételei. Ezért a kérelem csak akkor utasítható el, ha a világos, okszerű és valós indokok alapján a távmunkavégzés összeegyeztethetetlen a munkakör és az elvégzendő feladat jellegével. Az alperes kiüresíteni igyekszik az Mt. 61. § (6) bekezdésének második mondatát, amennyiben korlátozás nélkül jogalappal hivatkozhat az MK 95. számú állásfoglalás érintett részére, amivel a bírói döntés lehetőségét zárná ki.
Az alperesnél alkalmazott rugalmas munkarend irreleváns a perbeli kérelmek elbírálásánál. Ez a munkarend minden munkavállalóra igaz, akinek munkaköre lehetővé teszi ezt a munkaidőbeosztási formát, és nemcsak azokra, akik nyolc éven aluli gyermeket nevelnek saját háztartásukban. Így a rugalmas munkarenddel az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség megvalósulása önmagában nem biztosított. Hangsúlyozták továbbá, hogy a törzsidő napi hat óra időtartamot jelent főszabály szerint, a teljes munkaidőt mégis csak a munkáltató székhelyén/telephelyén kell valamikor más időpontban ledolgozni, ami jelentős szervezési feladatokra ró a kisgyermekes szülőkre. Továbbá az Mt. és a vonatkozó uniós jogforrásokban biztosított munkavállalói jogok biztosítását a távmunkavégzés engedélyezésével egyetlen jogszabály sem zárja ki, ily módon megfordítható az ekörben előadott alperesi érvelés. Azáltal, hogy a munkavállaló jogosult kérelmet előterjeszteni, így tulajdonképpen eldönti azt, hogy a rugalmas munkafeltételek közül melyen keresztül biztosítható számára a munkája és családi életének összehangolása.
Az I. és II. rendű felperesek tekintetében a távmunkavégzés kezdő időpontjának megjelölésével kapcsolatos hiányokat érintően sem megalapozott az alperesi fellebbezés. Eltérő időpont nem került a kérelemben megjelölésre, így az Mt. 48. § és 58. §-a alapján a távmunkavégzésre vonatkozó munkaszerződés-módosítást követő naptól kívánták érvényesíteni igényüket. Az elsőfokú bíróság e kérdést a 2025. február 18-i perfelvételi tárgyaláson tisztázta, amire az alperes semmiféle észrevételt nem tett, kifogással nem élt, utóbb ezt már a fellebbezésében sem teheti meg.
A III. rendű felperes heti távmunkavégzéssel érintett napjainak számára vonatkozó alperesi fellebbezési érvelés ugyancsak megalapozatlan. A kérelem benyújtása óta ezen aggályait az alperes csak a fellebbezésben jelenítette meg, amit a Pp. 373. §-a alapján jogszerűen már nem tehet meg. Emellett hangsúlyozta a III. rendű felperes, hogy a kérelmében szereplő szövegezéshez képest a keresetében szövegszerűen szerepel az a kiegészítés, hogy "heti legfeljebb három munkanapon" legyen biztosított számára a távmunkavégzés, így az elsőfokú bíróság nem terjeszkedett túl a kereseten. A Pp. 185. §-a alapján a perfelvétel során egyébként is jogszerű lehetőség volt a keresetváltoztatáshoz.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a távmunkavégzés iránti kérelmeket az alperes jogellenesen utasította el, az irányadó jogszabályhelyek és az MK 95. számú állásfoglalásban meghatározott szempontrendszer szerint értékelte a peradatokat. A fellebbezésben előadottak nem alkalmasak arra, hogy az elsőfokú megalapozott döntés megváltoztatását eredményezzék. Az alperes nem bizonyította, hogy az érintett munkavállalói kérelmek valódi elbírálása megtörtént, amit alátámaszt az a tény is, hogy nem került elfogadásra egyetlen, az Mt. 61. § (4) bekezdés c) pontjára alapozott munkavállalói kérelem sem. Közben, 2017-től 2024-ig az otthonról történő munkavégzés feltételei biztosítottak voltak a munkavállalók számára, és sem a munkakörökben, sem az erőforrásokban, sem a feladatokban, sem a munkakörülményekben érdemi változás nem történt, és ezen idő alatt az alperes a munkavégzés színvonalára és annak hatékonyságára egyetlen alkalommal sem tett észrevételt. Emellett az alperes nem hozott fel olyan tényt, körülményt, amely alapján akár anyagi, akár eljárásjogi szempontból az ítélet hatályon kívül helyezése lenne indokolt.
Az alperes a fellebbezésben előadottakat fenntartva hangsúlyozta, a felperesek az elsőfokú eljárásban nem vitatták, hogy a távmunkavégzésre irányuló kérelmük az otthondolgozás további biztosítására irányult. A fellebbezése alapja az, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében ezt a tényt nem vette figyelembe, továbbá önmagában az a tény, hogy szövegszerűleg egyező utasítással került átadásra a felpereseknek az elutasítás, nem jelenti egyenesen arányosan azt, valamint abból nem következhet, hogy a munkáltató ne végzett volna egyedi bírálatot a kérelmek elbírálása során. Az indokolásból az indokok világosan kiderülnek, attól, hogy a felperesek eltérő helyen és munkakörben dolgoznak és az indokolás ugyanaz, még nem vonható le az a következtetés, hogy nem történt egyéniesített vizsgálat.
Ezen túlmenően mind a fellebbezésben, mind az elsőfokú eljárásban nyomatékosította, hogy a kérelmek elutasításának, azaz az irodai munkavégzés kizárólagosságának gazdasági, üzleti és célszerűségi indokai voltak, amit az elsőfokú bíróság nem is vizsgált és nem tért ki ítéletében. A munkáltató indokolási kötelezettségének saját lehetőségei határán belül mindenben eleget tett, világos, valós és okszerű indokokat szerepeltetett az elutasítás okaként.
Álláspontja szerint az elutasítási indok nem értelmezhető úgy, hogy a kérelmezők gyermekei miatt utasította el a kérelmeket. Üzleti és gazdasági célja a gyors és hatékony munkavégzés, egyre szélesebb körben lát el az alperesi társaság "back office" tevékenységet, amely növekvő munkaterhet ró magára a társaságra és ezáltal minden munkavállalóra. Igénye a gyors, közvetlen, ellenőrzött, azonnal reagálható, így személyes jelenléttel, élőszó keretében egyeztetendő, valamint zavarásmentes információáramlásra épülő irodai munkavégzés, ezt fejtette ki saját hatáskörben és döntési szabadságában a kérelmek elutasításának indokolásában. Kiemelten hangsúlyozta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének [81] bekezdésében rögzítette, hogy a felhívott Irányelv által is elvárt rugalmas munkarendet alanyi jogon biztosítja. Semmilyen értelmezéssel nem vezethető le azon felperesi hivatkozás, hogy ennél több lehetőség biztosítására a munkáltató az Mt. 61. § (4) bekezdésére alapozott kérelem esetén köteles lenne.
A fellebbezés nem alapos.
A másodfokú bíróság a Pp. 370. §, és 371. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta felül és erre tekintettel a másodfokú eljárás tárgyát kizárólag a jognyilatkozat pótlására vonatkozó bírósági döntés jogszerűsége képezte.
Az elsőfokú bíróság a tényállás helyesen állapította meg és megalapozott volt az arra alapított érdemi döntése is. Az elsőfokú bíróság kifejtett indokaival a másodfokú bíróság teljes mértékben egyetértett, ezért a fellebbezés kapcsán az alábbiakat emeli ki.
Az alperes a felperesek távmunka iránti kérelmének elutasítását lényegében két körülménnyel indokolta. Egyrészt a 2024. július 4-i részvényesi határozat rendelkezéseire utalt, amely szerint az alperesnél nincs lehetőség távmunkavégzés keretében történő foglalkoztatásra, másrészt arra alapította döntését, hogy a nem irodai jelenléttel megvalósuló munkavégzés nem tekinthető hatékony feladatteljesítésnek.
Az Mt. 61. § (6) bekezdése értelmében a munkavállaló munkaszerződés-módosítására irányuló ajánlatára a munkáltató 15 napon belül köteles nyilatkozni arról, hogy elfogadja-e ezt a módosítási javaslatot. A kérelem elutasítása esetén a munkáltatónak meg kell indokolnia a nyilatkozatát, amelyből az elutasítás okának világosan ki kell tűnnie, az elutasító jognyilatkozat indokának valóságát és okszerűségét a munkáltatónak kell bizonyítania.
Az Mt. 61. §-ában szabályozott munkaszerződés módosítások kapcsán az Mt. 64. § (2) bekezdésében foglaltakat kell alkalmazni, ennek folytán az elutasítás indokaként csak azokat a körülményeket lehet vizsgálni, amire a kérelem elutasítása során a munkáltató hivatkozott és az indokok kiegészítésének nincsen helye.
Az alperes a felperesi kérelmek elutasításakor nem hivatkozott a távmunkavégzéssel összefüggő kérelmek hiányosságaira, a munkavégzés helyével kapcsolatos körülményekre, a bírósági eljárás tárgya pedig az Mt. 61. § (5)-(6) bekezdéséből fakadóan csak az lehetett, hogy a munkáltató által közölt indokolás megfelel-e az Mt. 64. § (2) bekezdése szerinti valós, világos és okszerű indokolás követelményének. Emellett megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy a Pp. 373. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú eljárásban nem felhozott érvre, indokra, körülményre hivatkozni a másodfokú eljárásban már egyébként sincs lehetőség.
Helyesen fejtette ki az elsőfokú bíróság, hogy a 2019/1158. számú Irányelv átültetése érdekében módosult 2023. január 1-jétől az Mt., így a 61. § (4) bekezdését az Irányelv rendelkezéseire tekintettel kellett értelmezni. Helytálló volt az a hivatkozása is, hogy a munkáltatói döntés alapját képező 15/2024. (VII. 4.) részvényesi határozat tartalma - amely általánosságban, eltekintve bármilyen szempont mérlegelésétől, tilalmazza a távmunkavégzést - eleve megkérdőjelezte azt, hogy az alperes érdemben megvizsgálta a felperesek kérelmét. Ezt igazolja az is, hogy egyediesítés nélküli, azonos tartalmú döntést kaptak a munkavállalók kérelmük elutasításáról annak ellenére, hogy eltérő körülmények (munkakör, munkavégzési hely) között végzik a munkájukat. Szintén a fentieket támasztja alá, hogy az alperes perben tett nyilatkozata szerint a részvényesi határozat meghozatalát követően kizárólag azon munkavállalók számára biztosított távmunkavégzésre lehetőséget, akik saját egészségi állapotuk okán, mozgásukban való korlátozottságuk és nem az Mt. 61. § (4) bekezdése szerinti feltételekre hivatkozással kérelmezték azt.
Nem merült fel adat arra, hogy az alperes felperesenként külön-külön megvizsgálta a kérelem teljesíthetőségét az általuk ellátott feladatokra figyelemmel, az alperes e körben tett állítását semmilyen adattal, okirattal nem támasztotta alá és bizonyítási indítvánnyal sem élt. Ennek hiányában az sem állítható megalapozottan, hogy az elsőfokú bíróság az MK 95. számú állásfoglalásban írtakkal ellentétben a munkaügyi jogvita kereteit meghaladva a munkáltató működését érintő hatékonysági és célszerűségi szempontokat vizsgált. Ezenkívül ugyanakkor a másodfokú bíróság álláspontja szerint értékelhető az a körülmény is, hogy az elutasító döntések indoka ellentétes volt az alperes korábbi, a munkavállalók felé tett azon tájékoztatással, ami a rugalmas munkafeltételek - többek között a home office - biztosításának az eredményességét hangsúlyozta.
Emellett utal arra is a másodfokú bíróság, hogy a felperesek jogszabályi hivatkozással [Mt. 61. § (6) bekezdése] alátámasztva megjelölték, hogy kérelmük a távmunkavégzés keretében, munkáltatójuk telephelyétől elkülönült munkahelyen történő foglalkoztatásukra irányul. Azt pedig jogszabályi rendelkezés nem tiltja, hogy ilyen szerződéses munkahelyként a felek a munkavállaló lakóhelyét (otthonát) határozzák meg a megállapodásukban. Ezzel egyezően rögzíti a Kúria joggyakorlat-elemző csoportja az atipikus foglalkoztatási formák bírói gyakorlatáról készített összefoglaló véleményében (IV. pont), hogy nemcsak a kizárólag a munkáltató telephelyétől elkülönült helyen történő munkavégzés minősül távmunkának, hanem az is, ha a munkavállaló a munkáját a munkaidő egy részében végzi otthon. Mindez nem jelenti a home office és a távmunka fogalmának összemosását. Emellett az I. rendű felperes esetében az a körülmény, hogy nem az alperes székhelyén, hanem a lakóhelyéhez közeli debreceni telephelyen végzi a munkáját, nem zárhatja el az I. rendű felperest attól, hogy az Mt. 61. § (4) bekezdés c) pontja szerinti módosítást kérjen a munkajogviszonyában. Az I. és II. rendű felperesek arra is helytállóan utaltak, hogy a változtatás (szerződésmódosítás) kezdő időpontjának megjelölésével kapcsolatos hiányosságot - ami felhívásra pótolható a kölcsönös együttműködés keretében - az alperes a kérelem elutasításakor nem jelzett. Önmagában ez a munkáltató döntését egyébként sem tenné jogszerűvé és a felperesek a perfelvételi tárgyaláson a szükséges pontosítást megtették. Továbbá valamennyi felperes kereseti kérelme tartalmazta azt, hogy heti hány napra kérik a távmunkavégzés engedélyezését, ezért nem foghattak helyt az alperes e körben kifejtett érvei sem.
Az Irányelv a 9. cikk (1) bekezdésében a gyermeket nevelő munkavállalók, gondozást végzők számára a gondozási feladataik elvégzése céljából számukra a rugalmas munkafeltételek igénybevételéhez szükséges tagállami intézkedések megtételét írja elő. Az Irányelv átültetése érdekében az Mt. 61. § (4) bekezdésében meghatározott lehetőségek mindegyike a rugalmas munkafeltételek gyűjtőfogalmába tartozik, és a munkavállalóra a kérelem benyújtásáig irányadó feltételek megváltoztatását teszik lehetővé. Ezért az alperes által hivatkozott, az irodai munkavégzésre általánosan alkalmazott "rugalmas munkarend" nem feleltethető meg az Mt. 61. § (4)-(6) bekezdésében foglalt eljárás alapján biztosított kedvezménynek, illetve az e körben előterjesztett kérelem megalapozott elutasítási indokaként. A munkarend meghatározása a munkaidő-beosztására vonatkozó szabály, ami a munkáltató egyoldalú intézkedése, attól eltér az Mt. 61. § (4) bekezdésében felsorolt kedvezmény, azzal együtt, hogy a rugalmas munkaidő beosztás a munkavégzés munkaszerződésben meghatározott munkavégzés helyét egyébként sem érinti.
Tekintettel arra, hogy a felperesi kérelmek elutasítása jogellenesnek minősült, az Mt. 61. § (6) bekezdése alapján a bíróság jogosult pótolni a munkáltató hozzájárulását a perbeli jogviszonyokat érintően.
(Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.142/2025/12.)