adozona.hu
ÍH 2025.142
ÍH 2025.142 SZABADSÁG KIADÁSA A szabadság kiadásának módja az éves fizetett szabadság alapjogi védelemben is részesülő jogintézményének egyik lényeges pontja. Az ILO egyezmény és a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló irányelv tagállami hatáskörbe utalja az éves fizetett szabadsághoz való jog kiadásáról szóló rendelkezéseket, a kiadás időtartama azonban korlátos, mert cél az éves szabadság adott évben, vagy ahhoz legközelebbi időpontban való kiadása, ellenkező esetben a jogintézmény nem tölti be célját, rendel
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított ítéleti tényállás szerint a felek 2019. januárjában 2023. december 31. napjáig szóló határozott idejű kollektív szerződést kötöttek. A kollektív szerződés 26.1. pontjában rögzítésre került, hogy a szabadságot esedékességének évében, de legkésőbb az esedékességet követő év április 30. napjáig kell kiadni azzal, hogy az esedékesség évét követően kiadott szabadság mértéke nem haladja meg a szabadság egyharmadát.
2023. január 1-től módosultak a munka törvé...
ÍH 2025.142 SZABADSÁG KIADÁSA
A szabadság kiadásának módja az éves fizetett szabadság alapjogi védelemben is részesülő jogintézményének egyik lényeges pontja.
Az ILO egyezmény és a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló irányelv tagállami hatáskörbe utalja az éves fizetett szabadsághoz való jog kiadásáról szóló rendelkezéseket, a kiadás időtartama azonban korlátos, mert cél az éves szabadság adott évben, vagy ahhoz legközelebbi időpontban való kiadása, ellenkező esetben a jogintézmény nem tölti be célját, rendeltetését. Ez következik mind az Alkotmánybíróság, mind az Európai Unió Bírósága gyakorlatából és esetjogából.
A magyar jog főszabályként az éves fizetett szabadság esedékesség évében való kiadását írja elő, az ettől való eltérés csak meghatározott rövid időtartamra és speciális feltételekkel biztosított, melyeket együttesen és szűken szükséges értelmezni arra is tekintettel, hogy az éves fizetett szabadság alapjog. [2012. évi I. tv. 123.§ (5), 135.§ (1)-(2), 277.§ (2), ILO 132. számú Egyezménye 9. cikk, Európai Unió Alapjogi Chartájának 31. cikk (2) bek. 2003/88/EK irányelv 7. cikk]
Az elsőfokú bíróság által megállapított ítéleti tényállás szerint a felek 2019. januárjában 2023. december 31. napjáig szóló határozott idejű kollektív szerződést kötöttek. A kollektív szerződés 26.1. pontjában rögzítésre került, hogy a szabadságot esedékességének évében, de legkésőbb az esedékességet követő év április 30. napjáig kell kiadni azzal, hogy az esedékesség évét követően kiadott szabadság mértéke nem haladja meg a szabadság egyharmadát.2023. január 1-től módosultak a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) egyes rendelkezései, köztük a szabadságra vonatkozó szabályok is. Az alperes 2023. februárjában kezdeményezte a felperesnél a kollektív szerződés munkaidő-beosztás szabályait taglaló pontjának és a szabadság kiadását szabályozó 26.1. pontjának módosítását. A módosítási javaslat azt tartalmazta, hogy az új rendelkezésben az szerepeljen, hogy "az Mt. 123. § (5) bekezdésének c) pontjában írottak alapján a munkáltató a szabadság egynegyedét legkésőbb az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki". A felperes elnöke 2023. február 28. napján megküldött elektronikus levelében a módosítási javaslat egyik pontját sem fogadta el arra hivatkozással, hogy ezek nem a munkavállalók érdekeit szolgálják. A felperes jogi képviselője 2023. március 1. napján kelt levelében tájékoztatta az alperest arról, hogy a kollektív szerződés módosítására vonatkozó egyik módosítási javaslatot sem kívánja a felperes elfogadni, minek részletes indokát is adta: a 26.1. ponttal kapcsolatban kifejtette, hogy a hatályos kollektív szerződés ezen rendelkezése érvénytelen, mivel mind a mérték (egyharmad), mind pedig az időtartam (április 30.) tekintetében az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjába ütközik. Az érvénytelenség jogkövetkezménye az Mt. 29. § (3) bekezdése alapján az, hogy a munkaviszonyra vonatkozó szabályt kell alkalmazni, vagyis a munkáltatónak az Mt. 123. § (1) bekezdése alapján a tárgyévben kellett volna kiadni a szabadságot. Így az alperes a kollektív szerződés megkötésétől a szabadság kiadása körében jogszabálysértően járt el, sérültek a munkavállalók alapvető jogai, ezért azt tartaná helyesnek, hogy azon munkavállalók vonatkozásában, akik esetében a kollektív szerződés hatálya alatt nem a tárgyévben került a szabadság kiadása, valamiféle anyagi kompenzációt nyújtana az alperes.
A peres felek 2023. december 18. napján új kollektív szerződést kötöttek, melynek 27.1. pontja értelmében az Mt. 123. § (5) bekezdésének c) pontjában írottak alapján a munkáltató a szabadság egynegyedét legkésőbb az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki.
A felperes keresetében a kollektív szerződés 26.1. pontja részleges érvénytelensége megállapítását kérte. Hivatkozásképpen előadta, hogy az jogszabályba, az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjába ütközik, ezért semmis, érvénytelen. A rendelkezés mind a mérték (egyharmad), mind pedig az időtartam (április 30.) tekintetében ellentétes a jogszabályi rendelkezéssel. Ez igaz a 2023. január 1-jét megelőző időszakra is. Ezért az Mt. 29. § (3) bekezdése alapján az alperesnek a munkaviszonyra vonatkozó szabályt kell alkalmazni, ami azt jelenti, hogy az Mt. 123.§ (1) bekezdése alapján a tárgyévben ki kellett volna adni a szabadságot. Vagyis az alperes a szabadság kiadása körében jogszabálysértően járt el, sérültek a munkavállalók alapvető jogai. Az Mt. 277. § alapján nem írható felül az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontja, ugyanis ezen jogi értelmezés teljesen kiüresítené a szabadság "átvihetőségére" vonatkozó szabályozást.
Előadta, hogy a felperes az alperesi szerződés módosítást azért utasította el, mert az volt a célja, hogy a szabadság tárgyévet követő évre történő átvitelére ne kerülhessen sor.
Előadta, hogy jelen perben, mint szerződéskötő fél saját jogon kereshetőségi joggal, perbeli legitimációval rendelkezik: a szerződést kötő felek viszonylatában a jogi érdekeltség mindig fennáll, ezért az érvénytelenség minden formájának megállapítását kérheti. A megállapítási kereset jogszabályi feltételei, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 172. § (3) bekezdésében rögzített előírások is fennállnak: a felperes tagjai az alperessel állnak munkaviszonyban és a hatályos, jogszabályba ütköző kollektív szerződéses rendelkezés alapján kerülnek hátrányba a munka törvénykönyve rendelkezéseihez képest, amely körülmény már önmagában megalapozza a megállapítási kereset előterjesztését.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a felperesnek nincs kereshetőségi joga, perbeli legitimációja. Emellett a megállapítási kereset Pp. 172. § (3) bekezdésében írt feltételei sem teljesültek. A kollektív szerződés normatív részének személyi hatálya nem terjed ki a felperesre. Az Alkotmánybíróság 8/1990. (IV. 23.) számú AB határozatában is kimondta, hogy a munkavállalók meghatalmazása nélkül a szakszervezet nem indíthat keresetet a munkavállalók nevében. A felperesnek nincsenek olyan, a munkaviszonnyal kapcsolatos jogai, amelyek megóvása érdekében megállapítást kérhetnek. Hivatkozott arra is, hogy egy hatálytalan kollektív szerződés tekintetében nem merülhet fel a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása sem.
Hangsúlyozta, hogy a kérdéses jogszabályhely, az Mt. 2023. január 1. napjától módosult és annak eredményeképpen jelentősen megváltozott. Az Mt. 123. § (5) bekezdése, a 2022. december 31-ig hatályban volt Mt. 135. §-a és az Mt. 277. § (2) bekezdése egybevetéséből következően a kollektív szerződés támadott rendelkezése 2022. december 31. napjáig nem ütközött jogszabályba. Az Mt. 135. § ugyanis nem említette meg az Mt. 123. § (5) bekezdését, ezért alkalmazhatóvá vált az Mt. 277. § (2) bekezdése, mely szerint kollektív szerződés - eltérő rendelkezés hiányában - a II. és III. részben foglaltaktól eltérhet. Hivatkozott az Alaptörvény 28. cikkére és a törvény előterjesztői indokolására, mely szerint a kollektív szerződés normatív részének jelentőségét az adja, hogy a kollektív szerződést kötő felek megállapodása - törvény kizáró rendelkezése hiányában - a törvénytől eltérhet. Egyébiránt a bírói gyakorlat szerint abban az esetben tiltott az eltérés az egyébként diszpozitív Mt. szabályoktól, ha azok olyan mértékűek, hogy az adott jogintézmény alapvető jellegét veszik semmibe, vagy alapvető jogelveket sértenek (BH2006.9.3). A jogalkotó 2023. január 1-jei hatállyal módosította a szabadság átvitelére vonatkozó szabályozást és ekkortól rögzíti azt a törvény, hogy a kollektív szerződéssel sem lehetséges a szabadság átvitelre vonatkozó szabálytól az eltérés. Azt nem vitatja, hogy ettől az időponttól a kollektív szerződés rendelkezése jogszabályba ütközik.
Hivatkozott arra is, hogy a felperes saját felróható magatartására hivatkozással érvényesít igényt jelen perben, mivel az alperes 2023. februári kezdeményezését a kollektív szerződés módosítására visszautasította. Az a tény, hogy az új kollektív szerződés a szabadság következő évre történő átvitele kapcsán az Mt. szabályait ismétli, ellentmond annak a felperesi érvelésnek, hogy a tavalyi évben az lett volna az egyetlen elfogadható alternatíva a számára, ha az Mt. főszabálya szerint a tárgyévben kerül kiadásra a munkavállaló részére valamennyi szabadság.
Előadta, hogy a jogalkotó alkotmányellenesen járt el, amikor nem biztosított kellő felkészülési időt a jogalanyok számára a kollektív szerződések módosítására, mert a módosító rendelkezések a 2022. évi LXXIV. törvény kihirdetése folytán 2022. december 21. napján jelentek meg és azok már 2023. január 1-jén hatályba is léptek. A kilenc nap nem nyújtott kellő felkészülési időt, így a kihirdetett jogszabály, az Mt. módosított 135. § (2) bekezdés a) pontja is alkotmányellenes.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. A határozat indokolása szerint elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperest a perbeli legitimáció megillette-e. Az elsőfokú bíróság egyetértett a felperessel abban, hogy önmagában az a tény, hogy a jogvita alapjául szolgáló kollektív szerződést megkötő egyik fél maga a felperesi szakszervezet volt, már olyan jogi érdeket teremtett a felperes számára, amelynek alapján jelen jogvitában a perbeli legitimáció (kereshetőségi jog) a felperest megillette.
Ezt követően vizsgálta, hogy a felperes által előterjesztett megállapítási kereset a Pp. 172. § (3) bekezdésben rögzített törvényi feltételeknek megfelel-e. Megállapította, hogy helyesen hivatkozott arra az alperes, hogy a felperes nem tudta megjelölni azon jogát, amelynek az alperessel szembeni megóvása megalapozhatta volna a megállapítási kereset előterjesztését. A kollektív szerződést kötő szakszervezet megállapítási keresetet a kollektív szerződés kötelmi része tekintetében kérhet. A felperes egyetlen olyan jogot sem jelölt meg, ami az Mt. XXI. fejezetében szabályozott szakszervezeti jogok között szerepel és ami az alperessel szemben megóvandó, így indokolhatná a megállapítási kereset előterjesztését. Az vitathatatlan, hogy ha egy kollektív szerződés normatív részébe tartozó rendelkezés jogszabályba ütközés miatt érvénytelen, az az adott munkáltatónál munkaviszonyban álló munkavállalókra kihat és részükre adott esetben jogsérelmet okozhat. Azonban a perbeli esetben nem munkavállaló indított pert, hanem szakszervezet. Nem indítható megállapításra irányuló kereset, ha a jogvédelem szükségessége nem a felperessel, hanem a perben nem álló harmadik személlyel kapcsolatban áll fenn. Így a megállapítási kereset jogszabályban rögzített konjunktív feltételei nem állnak fenn, ezért a bíróság a keresetet elutasította.
Ugyanakkor az elsőfokú bíróság állást foglalt abban a kérdésben is, hogy a kollektív szerződés hivatkozott pontja 2022. december 31. napjáig nem ütközött jogszabályba és nem volt érvénytelennek tekinthető. Az Mt. 123. § (5) bekezdése az Mt. Második részéhez tartozó jogszabályi rendelkezés, melytől az Mt. 277. § (2) bekezdése alapján kollektív szerződés - eltérő rendelkezés hiányában - eltérhet. Ilyen eltérő rendelkezés, mely az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjában foglalt szabálytól való eltérést kizárttá vagy korlátozottá tette volna, 2022. december 31-ig nem volt. Ezért a felek érvényesen eltérhettek az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjában foglalt rendelkezéstől. Nem csak a nyelvtani, de a teleologikus értelmezés alapján is ez a konklúzió vonható le, az Mt. 277. §-hoz fűzött előterjesztői indokolásból is, mely szerint a normatív rész jelentőségét a törvényben az adja meg, hogy a kollektív szerződést kötő felek megállapodása - a törvény kizáró rendelkezése hiányában - e törvénytől eltérhet. Helytállóan hivatkozott arra is az alperes, hogy a bírói gyakorlat alapján abban az esetben tiltott az eltérés az egyébként diszpozitív Mt.-beli szabályoktól, ha azok olyan mértékűek, melyek az adott jogintézmény alapvető jellegét veszik semmibe, vagy alapvető jogelveket sértenek. A perbeli esetben ez nem volt megállapítható. A kollektív szerződés támadott rendelkezése az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjában foglalt jogszabályi előírástól az időtartam tekintetében egyetlen hónappal, a mérték szempontjából 1/12-eddel tért el. Miután azonban 2023. január 1-jei hatállyal az Mt. 135. § (2) bekezdés l) pontja az Mt. 123. § (5) bekezdésében foglalt előírástól csak a munkavállaló javára engedett meg eltérés, ettől kezdődően a támadott rendelkezés jogszabályba ütközött és semmisnek volt tekinthető.
Nem értett egyet az elsőfokú bíróság az alperessel abban, hogy azzal, hogy a felperes a kollektív szerződés módosításra vonatkozó alperesi javaslatot visszautasította, felróható magatartást tanúsított volna. A visszautasítás oka a rendelkezésre álló adatok alapján az volt, hogy a felperes jogi álláspontja szerint a módosítás a munkavállalók érdekét sértette volna. Felróható vagy a jóhiszeműség és tisztesség alapelvi követelményébe ütköző felperesi magatartás nem volt megállapítható azon tény alapján sem, hogy a kollektív szerződés hivatkozott pontja 2023. január 1. napjától jogszabályba ütközött.
Alaptalan az alperes időelőttiségre történő hivatkozása, tekintettel arra, hogy a per tárgya kollektív szerződés rendelkezésének részleges érvénytelensége volt, az időelőttiség kérdése nem merülhet fel.
Az Mt. 135. § (2) bekezdés l) pontja alaptörvényellenességét Alkotmánybíróság nem állapította meg, ezért az alaptörvényellenességgel kapcsolatos alperesi érvelést a bíróság nem fogadta el. Önmagában annak a ténynek sem volt jelentősége, hogy a peres felek 2023. decemberében újabb kollektív szerződést kötöttek, így a korábbi kollektív szerződés már nem volt hatályban.
Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést terjesztett elő.
A felperes fellebbezésében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a keresetnek való helyt adást. Hivatkozásképpen előadta, hogy az elsőfokú bíróság döntése tulajdonképpen kizárja a szakszervezeteknek azon jogát, hogy a kollektív szerződés teljes érvénytelenségének tárgyában keresetet terjesszenek elő. Továbbá amennyiben a szakszervezetnek nem lenne lehetősége arra, hogy a kollektív szerződés normatív részébe tartozó szerződéses kikötés részleges érvénytelenségének megállapítását kérje, akkor gyakorlatilag ellehetetlenülne a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenysége és a szerződés felmondásán kívül más lehetősége nem lenne abban a körben, hogy egy nyilvánvalóan jogszabályba ütköző rendelkezés ne maradjon hatályban.
A megállapítási kereset feltételei fennállnak, a felperesi szakszervezet tagjai az alperessel állnak munkaviszonyban és az alperesnél hatályos kollektív szerződés alapján jogszabályba ütköző kollektív szerződéses rendelkezések alapján kerülnek hátrányba az Mt. jogszabályi rendelkezéseihez képest. Ez a körülmény önmagában megalapozza a megállapítási kereset előterjesztését. Hivatkozott az Alkotmánybíróság 24/1990. (XI. 8.) és 49/1991. (IX. 27.) AB határozatában foglaltakra, melyben rögzítésre került, hogy a szakszervezetek védik és képviselik a munkavállalók érdekeit, valamint kitüntetett szerepet játszanak a munkavállalói érdekek védelme és a sztrájkjog gyakorlása területén. Az Mt. 270. §-ra tekintettel nem kizárt, hogy a szakszervezetek a munkavállalók bármilyen más, az Mt. keretein kívül eső érdekeinek védelmét is szolgálják. A szakszervezet alapszabályban rögzített célja, hogy a tagjai munkaviszonyával, foglalkoztatásával, szociális és gazdasági viszonyaival kapcsolatos érdekeit feltárja, képviselje és védje, különös tekintettel a munkahelyi szintű érdekvédelem megvalósulására. Ez önmagában megteremti a Pp. 172. § (3) bekezdésének alkalmazhatóságát. Ezen túl a felperes szerződést kötő fél volt, így nyilvánvalóan a jogvédelem a másik féllel szemben megilleti. Ha a szerződéskötési jog a szakszervezetet megilleti, az érvénytelenséggel kapcsolatos perindítási jog is megilleti. Emellett nincs elzárva a munkavállaló sem attól, hogy az egyéni jogvitájában hivatkozhasson érvénytelenségre.
Hivatkozott arra is, hogy az alperesnél hatályos kollektív szerződésnek mind a 2022. december 31. napjáig hatályos, mind a 2023. január 1. napján hatályos szabadság átvitelére vonatkozó rendelkezése jogszabályba ütközik. A 2023. január 1. napján történő jogszabályváltozásra figyelemmel az azt követő időszakra vonatkozóan nem lehet kérdés az, hogy a kollektív szerződés ezen része jogszabályba ütközik, ugyanakkor ez a helyzet az ezt megelőző időszak vonatkozásában is. A kollektív szerződés rendelkezése mind a mérték (egyharmad), mind pedig az időtartam (április 30.) tekintetében az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjába ütközik. Hibás az az álláspont, hogy az Mt. 277. §-a alapján de facto felülírható lenne az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontja, ugyanis ezen jogértelmezés teljesen kiüresítené a szabadság átvihetőségére vonatkozó szabályozást.
Az alperes fellebbezése az ítélet indokolásának megváltoztatására irányult a [2], [6], [22-25], [52-55] bekezdések vonatkozásában. Az ítélet [2] bekezdése kapcsán kérte annak törlését az indokolásából, hogy a "minek részletes indokolását is adta". Megítélése szerint ez iratellenes megállapítás, mert a felperes az elsőfokú ítélet indokolásával szemben nem adta annak részletes indokát, hogy miért nem kívánja az alperes kollektív szerződéskötésre vonatkozó ajánlatát elfogadni. Ezzel szemben a felperesi jogi képviselő azt fejti ki hosszan a levelében, hogy a kollektív szerződéses rendelkezés miért ütközik jogszabályba. Ezen túlmenően azonban nem adta indokát, hogy miért nem fogadja el az alperes kollektív szerződés módosítására vonatkozó ajánlatát. Ennek azért van jelentősége, mert a 2023. január 1-jétől az alperes által is elismert jogszabályba ütközést a felek orvosolhatták volna a módosítással, ez azonban a felperesnek felróható okból elmaradt.
Az ítélet [6] bekezdéséből kéri az "ezért került sor a szakszervezet képviselője részéről a kollektív szerződés módosítására vonatkozó kezdeményezés visszautasítására" mondat törlését, amennyiben az említett mondat ítéleti tényállásként értelmezendő. Előadta, hogy amennyiben az ítélőtábla álláspontja szerint az indokolás ezen része nem tényállás, hanem a felek előadásainak ismertetése, akkor az ítélet indokolásának kiegészítését kéri azzal, hogy az alperes a fenti felperesi előadást vitatta.
Arra tekintettel kérte az ítélet [22-25] bekezdésének a megváltoztatását, hogy a felperest kereshetőségi jog a perben nem illeti meg, mert semmilyen olyan joga nincs jelen per tekintetében, amely védelemre szorulna. A szakszervezet nem tud elmenni szabadságra, a szabadsághoz való jog egyértelműen munkavállalói és nem szakszervezeti jog. Bár a kereshetőségi jog és a megállapítási kereset feltételeinek vizsgálata nyilvánvalóan eltérő szempontrendszerek szerint történik, ezeknek van közös pontja, mégpedig az, hogy az igényt érvényesítő felperesnek van-e olyan joga, amely a per tárgyával kapcsolatban potenciálisan sérül. Ilyen azonban a kereshetőségi jog vizsgálata során nem található. Az elsőfokú ítélet a szakszervezet kereshetőségi jogát pusztán azon okból állapította meg, hogy a szakszervezet kollektív szerződést kötő fél. Ugyanakkor ez azon a tényen nem változtat, hogy nincs a jelen perben érvényesíthető joga.
Az ítélet [52] bekezdésének a megváltoztatását arra tekintettel kérte, hogy szükséges annak megállapítása, hogy a felperes saját felróható magatartására hivatkozott a keresetében és ezzel megsértette az Mt. 6. § (1) bekezdését. Valójában ugyanis a felperesi jogi képviselő levelében semmiféle jogi álláspontot és jogi érvelést nem fejtett ki annak kapcsán, hogy miért lenne a munkavállalók érdekét sértő a kollektív szerződés módosítása. Csak azt fejtegette hosszasan, hogy a kollektív szerződés hivatkozott rendelkezése miért ütközik jogszabályba. A munkavállalói érdeksérelemre vonatkozó érvelés nem a jogi képviselő levelében, hanem a szakszervezeti elnök előző napi e-mailjében található, azonban bármiféle indokolás nélkül. Így a felperes azzal, hogy pert indított a kérdésben a munkáltató ellen, saját felróható magatartására hivatkozik, hiszen a munkáltatói ajánlatot a formális jogsértés orvoslására elutasította. Kétségtelenül helyes az az ítéleti megállapítás, hogy a formális jogsértés 2023. január 1-től fennáll, azonban az ennek elhárításában való közreműködés elutasítása a felperes részéről jogellenességet eredményez.
Az ítélet [53] bekezdésének a módosítását és annak megállapítását kérte, hogy az időelőttiségére vonatkozó alperesi hivatkozás valójában éppen azt támasztja alá, hogy a felperes megállapítási keresete alaptalan. A szabadság kiadással kapcsolatos érdemi marasztalási keresettel érvelő munkavállalói igény esetében semmilyen akadálya nem lenne a kereset időelőttisége vizsgálatának. Az erre vonatkozó érv tehát nem alaptalan, mindössze a felperes igényének abszurditására mutat rá.
Az ítélet [54] bekezdésének a megváltoztatását arra tekintettel kérte, hogy a rövid hatálybalépési idő okán az Mt. 135. § (2) bekezdésének l) pontja alkotmányellenes.
Az ítélet [55] bekezdése kapcsán pedig az a megállapítás, hogy a felperes jogainak megóvásához szükséges a megállapítási kereset, egy már hatályát vesztett kollektív szerződéssel kapcsolatban nem állhat fenn, nincs olyan joga a felperesnek, amely egy gyakorlatilag nem létező jognyilatkozathoz kapcsolódna.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az alperesi fellebbezéssel érintett részében az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Előadta, hogy helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperesi jogi képviselő részletes indokát adta annak, hogy miért nem kívánja elfogadni az alperesi ajánlatot. Még ha el is fogadja azt a tényt, hogy csak 2023. január 1-től érvénytelen a kollektív szerződés vitatott része, akkor annak nem az automatikus következménye, hogy az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontja lép a helyébe és ebben a körben módosítják a felek a kollektív szerződést. A felperesi jogi képviselő ténylegesen megindokolta, hogy nem kívánja a módosítási javaslatot elfogadni és leírta, hogy a munkáltatónak a szabadságot a tárgyévben ki kell adnia. A szakszervezetnek ebben a körben nem is lenne indokolási kötelezettsége, ennek az együttműködési kötelezettség szem előtt tartásával tett eleget. Összefoglalva a felperesi szakszervezet nem kívánt olyan tartalmú megállapodást kötni, hogy a szabadság átvételére tárgyéven túl is sor kerülhessen. Amennyiben az alperesi ajánlat a kollektív szerződés vitatott részének hatályon kívül helyezésére irányult volna, akkor azt támogatták volna.
Az alperes A/6. szám alatt csatolta a jogi képviselő részére küldött válaszlevelet, ezen új bizonyíték csatolása azonban nem felel meg a Pp. 373. § (2) és (3) bekezdésében foglaltaknak, így annak figyelembevételére nincs lehetőség. Az alperesi válaszlevélből sem tűnik ki egyébiránt az, hogy a szakszervezet felróhatóan járt volna el és felelőssége lenne abban, hogy az érvénytelen rendelkezés hatályban maradt.
A 2/2010. (VII. 28.) PK vélemény 10. és 1. pontjai világosan rögzítik, hogy a szerződő felek jogi érdekeltsége mindig fennáll és ők az érvénytelenség bármely jogkövetkezményének a levonását kérhetik. Így a perbeli legitimáció kérdése kapcsán helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy nincs jelentősége annak, hogy a kollektív szerződés normatív részét képező rendelkezés részleges érvénytelenségének megállapítását kéri a felperes.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az időelőttiség kérdése fel sem merülhet a perbeli esetben, a keresetlevél előterjesztésekor egyébiránt a kollektív szerződés még hatályban volt. Önmagában az a körülmény, hogy a felek újabb kollektív szerződést kötöttek, nem befolyásolja azt, hogy a keresetlevél előterjesztésekor a még hatályban lévő kollektív szerződés részleges érvénytelenségének megállapítására és per indítására ne kerülhessen sor.
Az Alkotmánybíróság nem állapított meg alaptörvényellenességet, így erre való hivatkozás alaptalan.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme a felperes fellebbezésével érintett körben az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Hivatkozásképpen előadta, hogy a felperes fellebbezése nem felel meg a Pp. 371. §-ának, nem tartalmaz arra nézve utalást, hogy az ítélet mely részét vagy rendelkezését kifogásolja, illetve semmilyen anyagi vagy eljárási jogszabálysértésre nem hivatkozik. Ennek folytán a fellebbezést vissza kell utasítani, illetőleg másodlagosan kérte annak elutasítását és az ítélet helybenhagyását.
Ha a szakszervezet nem a kollektív szerződés egészének, vagy a kötelmi rész valamely részének érvénytelenségét állítja, akkor nincs megállapítás iránti joga, hiszen a szakszervezet nem tud szabadságra menni. A felperes által megjelölt jogok nem szakszervezeti, hanem munkavállalói jogok voltak, a pert ugyanakkor a felperesi szakszervezet saját nevében és nem munkavállaló tagjai képviseletében indította.
A Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 1.Mf.31.063/2024/9. számú ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A határozat indokolása szerint a másodfokú bíróság megállapította, hogy a felperesnek, mint a perben támadott kollektív szerződést kötő félnek a kollektív szerződés normatív részében szabályozott rendelkezés vonatkozásában nincs perbeli legitimációja. Ezen túl megállapította, hogy a megállapítási kereset feltételeit helytállóan vizsgálta az elsőfokú bíróság és helytállóan állapította meg, hogy nem állnak fenn a megállapítási kereset konjunktív jogszabályi feltételei, a Pp. 172. § (3) bekezdésében foglaltak nem teljesültek.
A Kúria mint felülvizsgálati bíróság Mfv.V.10106/2024/5. számú végzésével a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletét hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Megállapította, hogy a kollektív szerződés úgynevezett normaszerződés, olyan szerződés, amely norma létrehozására is irányult, a kontraktuális normát integrálja a munkajogi rendszerbe. A normatív tartalmú klauzulák is mutatnak szerződéses természetet. Önmagában az a körülmény, hogy a normatív tartalmú kollektív szerződéses klauzulák alapján - mivel azok az Mt. 13. §-a szerint munkaviszonyra vonatkozó szabályok - a munkavállalók és a munkáltatók is érvényesíthetnek igényt, nem vezethet ahhoz, hogy az ilyen tartalmú megállapodások ne minősüljenek szerződésnek. Az a tény, hogy a felperes szerződő fél volt, olyan jogi érdeket teremt számára, amely megalapozza a kereshetőségi jogot az Mt. 285. § (1) bekezdésére tekintettel. Az, hogy ezeknek a kollektív szerződéses rendelkezéseknek sajátos személyi hatálya van, nem eredményezi azt, hogy a szakszervezet harmadik személynek minősülne és ezzel megszűnne a perbeli legitimációja, még akkor sem, ha a kollektív szerződés hatályba lépésével bizonyos tekintetben perbeli legitimációt nyer az egyes munkavállaló is. A felperes ez ügyben rendelkezett perbeli legitimációval és megállapítás iránti keresetet is előterjeszthet, ennek ellenkezője esetében az érvénytelenség megállapíthatóságára csak egyéni jogvitákban kerülhetne sor és az egyes ügyben hozott döntések nem lennének irányadóak a többi munkavállalóra. Az Mt. 272. § (1) bekezdésben meghatározott jog védelmének integráns része az, hogy a szakszervezet az alkotmányos és törvényi felhatalmazáson alapuló szerződéskötési joga körében a bíróság előtt érvényesíthesse az általa kötött megállapodás érvénytelenségének megállapítására irányuló igényét, e nélkül jogvédelmi igénye súlyosan csorbulna. Az adott esetben pedig a jogviszony természeténél fogva kizárt a marasztalást, mert ilyen követelést valóban csak az egyes munkavállalók támaszthatnak.
Mivel az elsőfokú bíróság érdemben is elbírálta a keresetet, a másodfokú bíróság azonban nem döntött a kollektív szerződés 26.1. pontjában rögzített rendelkezés semmissége tekintetében előterjesztett fellebbezésről, erre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította azzal, hogy ennek során érdemben kell elbírálni a felperes fellebbezését.
A felperes fellebbezése - az alábbiak szerint - alapos, az alperes fellebbezése - az alábbiak szerint - megalapozatlan.
A megismételt eljárásban a másodfokú bíróságnak már nem kellett dönteni a felperes kereshetőségi jogáról és arról, hogy a felperes előterjeszthette-e megállapítás iránti keresetét a perbeli követelés tárgyában, mert azt a Kúria Mfv.V.10106/2024/5. számú végzésében megállapította. A megismételt eljárás során mindenekelőtt arról kellett a másodfokú bíróságnak dönteni, hogy a 2019. januártól 2023. december 31-ig szóló határozott idejű kollektív szerződés 26.1. pontjának azon rendelkezése, hogy a szabadságot esedékesség évében de legkésőbb az esedékességet követő év április 30. napján kell kiadni azzal, hogy az esedékesség évét követően kiadott szabadság mértéke nem haladja meg a szabadság egyharmadát, 2023. január 1. napját megelőzően is érvénytelen volt-e. 2023. január 1. napját követően ugyanis a felek között nem volt vitatott, hogy ezen jogszabályi rendelkezés az Mt. 135. § (2) bekezdésébe ütközött.
A 2022. december 31-ig hatályos rendelkezések az alábbiak: az Mt. 123. § (1) bekezdése általános szabályként előírja, hogy a szabadságot esedékesség évében kell kiadni. A (2) bekezdés ettől eltérően megengedi, hogy a szabadságot, ha a munkaviszony október 1-jén vagy azt követően kezdődött, a munkáltató az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki. A (3) bekezdés szerint a szabadságot, ha a munkavállaló oldalán felmerült ok miatt nem lehetett az (1) bekezdésben meghatározottak szerint kiadni, az ok megszűnésétől számított hatvan napon belül ki kell adni. A (4) bekezdés pedig egy vélelmet állít fel, mely szerint az esedékesség évében kell kiadottnak tekinteni a szabadságot, ha igénybevétele az esedékesség évében megkezdődik és a szabadság következő évben kiadott része nem haladja meg az öt munkanapot.
Az (5) bekezdés eltérést enged az esedékesség évében történő kiadástól. E szerint a munkáltató kivételesen fontos gazdasági érdek vagy a működését közvetlenül és súlyosan érintő ok esetén a) a szabadság kiadásának közölt időpontját módosíthatja,
b) a munkavállaló már megkezdett szabadságát megszakíthatja,
c) kollektív szerződés rendelkezése esetén a szabadság egynegyedét legkésőbb az esedékességét követő év március 31-ig adhatja ki. Ez utóbbi rendelkezésbe ütközés volt a pernek a tárgya. Releváns még a 123. § (6) bekezdése, ami a munkáltató és a munkavállaló adott naptári évre szóló megállapodása esetén megengedi, hogy a szabadságot az esedékesség évét követő év végéig adják ki.
Az Mt. XI. fejezetének végén a 64. cím rendelkezik az eltérő megállapodásról. Az alperes arra hivatkozott, hogy az Mt. 135. § (2) bekezdése a perbeli időben nem írta elő, hogy a 123. § (5) bekezdésétől csak a munkavállaló javára lehetséges az eltérés. Ezzel összefüggésben irányadó még az Mt. 277. § (2) bekezdés is, mely szerint kollektív szerződés - eltérő rendelkezés hiányában - a Második és a Harmadik részben foglaltaktól eltérhet.
2023. január 1-től módosult az Mt. 135. § (1) bekezdés g) pontja, az ezzel kapcsolatos, a 2022. évi LXXIV. törvényhez fűzött előterjesztői indokolás szerint a módosítás kiegészíti az Mt. 135. § (2) bekezdés l) pontját és ezzel kollektív szerződés az Mt. 123. § (5)-(6) keltezésében foglaltaktól csak a munkavállaló javára térhet el. A módosítással az apasági és a szülői szabadsággal kapcsolatos irányelvi rendelkezések átvétele miatt került sor.
A másodfokú bíróság hangsúlyozza, hogy a szabadság kiadásának módja az éves fizetett szabadság alapjogi védelemben is részesülő jogintézményének egyik lényeges pontja. Az éves fizetett szabadság jogintézményét az Alaptörvény, az ILO 132. számú egyezménye, mint nemzetközi egyezmény, az Európai Unió Alapjogi Chartája és ezzel összefüggésben a munkaidő-szervezésről szóló 2003/88/EK irányelv is védi.
Az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése szerint minden munkavállalónak joga van a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz.
Az Alkotmánybíróság a 3378/2019. (XII. 19.) AB határozatában hangsúlyozta, hogy az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése a fizetett szabadság "rendszeres" igénybevételének a régi Alkotmányban biztosított jogát már az évenkénti, azaz mindig az adott évben biztosítandó jogként fogalmazta meg, kifejezésre juttatva ezzel azt, hogy a fizetett szabadsághoz való jog olyan speciális alapjog, amelynek tényleges értelme és célja (regenerálódás, rekreáció) szempontjából az időtényezőnek meghatározó szerepe van. Az aktuálisan megjelenő rekreációs szükséglettől minél távolabbi időpontban következik be a szabadság igénybevétele és ezzel a pihenésnek a lehetősége, a fizetett szabadsághoz való jog annál inkább kiüresedik, funkciótlanná válik.
Magyarország a 2000. évi LXVI. törvénnyel hirdette ki a fizetett éves szabadságról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1970. évi 54. ülésszakán elfogadott 132. számú Egyezményét. A 4. cikk (2) bekezdése szerint az "év" kifejezés a jelen cikk szerinti naptári évet vagy bármely más, azonos hosszúságú időszakot jelent, amelyet az érintett ország illetékes hatósága vagy e célra elfogadott fóruma állapít meg. A 9. cikk rendelkezik arról, hogy a jelen egyezmény 8. cikk (2) bekezdésében feltüntetett minimális megszakítás nélkül fizetett éves szabadságot legkésőbb a szabadságra való jogosultság keletkezésének évét követő egy éven belül ki kell venni, illetve ki kell adni, a fennmaradó rész pedig a jogosultság keletkezését követő év vége után legfeljebb 18 hónapon belül kell kivenni, illetve kiadni. A (2) bekezdés szerint az érintett munkavállaló hozzájárulásával az éves szabadságnak a meghatározott minimális időtartamon felüli részét el lehet halasztani a jelen cikk (1) bekezdésében megjelölt határidőn túl megjelölt későbbi időpontig. A (3) bekezdés szerint a (2) bekezdésben szereplő minimális időtartamot és halasztási határidőt az illetékes hatóság határozza meg, az érintett munkaadói és munkavállalói szervezetekkel folytatott konzultáció vagy kollektív tárgyalások útján, vagy pedig az egyes országok gyakorlatához illeszkedő, az ország sajátos feltételeinek megfelelő bármely más módon.
Az Alapjogi Charta 31. cikkének (1) bekezdése rögzíti, hogy minden munkavállalónak van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. A (2) bekezdés szerint minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz. Az Európai Unió Bírósága a C-569/16. és C-570/16. sz. egyesített ügyekben (Bauer) kimondta az éves fizetett szabadság tekintetében a Charta 31. cikke (2) bekezdésének a magánfelek közötti közvetlen hatályát azzal, hogy annak érdekében, hogy a Charta 31. cikkének (2) bekezdésével való összhang biztosított legyen, a bíróság az adott feltételeknek megfelelő helyzetben köteles a hatásköreinek keretén belül biztosítani az említett rendelkezésből eredő jogi védelmet, és garantálni e rendelkezés teljes érvényesülését, szükség esetén mellőzve az említett nemzeti szabályozás alkalmazását.
A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i, az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelve 7. cikke szól az éves szabadságról, melynek (1) bekezdése szerint a tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.
Az EUB ítélkezési gyakorlata szerint a fizetett szabadságnak kettős célja van: egyrészt annak a lehetővé tétele, hogy a munkavállaló kipihenhesse a munkaszerződése alapján rá háruló feladatok végrehajtását, másrészt pedig, hogy rendelkezésére álljon a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő. (C-37/19 ítélet [57.]). A Bíróság azt is kimondta, hogy a 2003/88. irányelv 7. cikkének (1) bekezdése az éves fizetett szabadsághoz való, az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdésében biztosított alapvető jogot tükrözi és konkretizálja (C-514/20. számú ítélet). Az EUB arra is rámutatott, hogy a több egymást követő referencia-időszakban megszerzett fizetett éves szabadsághoz való jog csak akkor felel meg e kettős célnak, ha az átvitel nem halad meg bizonyos időbeli korlátot, mivel az ilyen határon túl az éves szabadság pihenőidőként már nincs jótékony hatással a munkavállalóra, és csak a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő minőségét tartja meg (C-214/10, EU:C:2011:761, 31. és 33. pont; C-518/20 és C-727/20, EU:C:2022:707, 27. pont). A Bíróság megállapította, hogy a fizetett éves szabadság akkor fejti ki a legteljesebben jótékony hatását a munkavállaló biztonságára és egészségére, ha az esedékesség évében, azaz a folyó évben veszik ki, a pihenőidő nem veszíti el e jelentőségét akkor sem, ha később használják fel (C-124/05.; 30. pontja).
Az ILO egyezmény és a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló irányelv tehát - meghatározott korlátokkal és a jogintézmény céljának figyelembevételével - tagállami hatáskörbe utalja az éves fizetett szabadsághoz való jog kiadásáról szóló rendelkezéseket, a kiadás időtartama azonban korlátos, mert cél az éves szabadság adott évben, vagy ahhoz legközelebbi időpontban való kiadása, ellenkező esetben a jogintézmény nem tölti be célját, rendeltetését. Ez következik mind az Alkotmánybíróság, mind az Európai Unió Bírósága gyakorlatából és esetjogából.
Az új Mt. a kollektív szerződés, mint munkaviszonyra vonatkozó szabály kapcsán eltérő szabályozási alapra helyezkedett azzal, hogy a munkaviszonyra vonatkozó szabály a kollektív szerződéssel szemben - általános szabályként - diszpozitív természetű, hiszen az Mt. 277. § (2) bekezdése szerint az Mt. Második és Harmadik részében foglaltaktól eltérhet. Ugyanakkor az Mt. Második és Harmadik része is tartalmaz a kollektív szerződéssel szemben is kógens, valamint relatív diszpozitív szabályokat is, bár ezek kivételesek. A kollektív szerződések viszonylatában eltérő szabály érvényesül figyelemmel az Mt. 276.§ (5) bekezdésére is. E vonatkozásban irányadó az Mt. 277. § (4) bekezdése, mely szerint a szűkebb hatályú kollektív szerződést szerződés az általánostól - ennek eltérő rendelkezése hiányában - csak a munkavállaló javára térhet el. Mindez úgy jelenik meg az Mt-ben, hogy az általános szabályokhoz képest az Mt. az egyes jogintézmények szabályaihoz kapcsolódóan különös szabállyal rögzíti, ha a jogalkotói szándék - kivételesen - kógens, vagy relatív diszpozitív szabály alkotására irányult, illetve azt is, ha a jogalkotó az eltérés lehetőségét korlátozni kívánta. Ilyen szabályokat a kommentár szerint "rendszerint" az eltérő megállapodás című szakaszoknál lehet találni (Nagykommentár a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényhez).
Mindezek alapján a másodfokú bíróságnak arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy az Mt. 123. § (5) bekezdés c) pontjától lehetséges volt-e az eltérés 2022. december 31-ig kollektív szerződés útján a munkavállaló hátrányára, vagy az kizárt annak ellenére, hogy azt az eltérő megállapodások kizárása között az Mt. 135. § (1)-(2) bekezdése nem szabályozza.
Egyrészről figyelembe kell venni, hogy az Mt. 123. § (1) bekezdése főszabályként azt tartalmazza, hogy a szabadságot esedékességének évében kell kiadni és az ettől eltérő kivételes szabályokat rögzíti ezt követően. Ilyen kivételes szabály, lex specialis, hogy a munkáltató kivételesen fontos gazdasági érdek vagy a működését közvetlenül és súlyosan érintő ok esetén a kollektív szerződés rendelkezése esetén a szabadság egynegyedét legkésőbb az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki. Ez az általános szabályhoz képest speciális, különös szabályozás, amely kifejezetten kollektív szerződéses megállapodást követel meg. Az, hogy ettől a különös szabálytól még kollektív szerződés eltérhetne, ráadásul a munkavállaló hátrányára, nem illeszthető be az Mt. jogdogmatikai rendszerébe az Mt. 277.§ (2) bekezdése alapján, az Mt. 277. § (4) bekezdésére is figyelemmel. A fizetett éves szabadság kiadására vonatkozó kollektív szerződéses eltérő rendelkezést, a különös szabályt ugyanis maga az Mt. 123.§ (5) bekezdés c) pontja tartalmazza. Ettől további eltérés nem lehetséges. A magyar jog főszabályként az éves fizetett szabadság esedékesség évében való kiadását írja elő, az ettől való eltérés csak meghatározott rövid időtartamra és speciális feltételekkel biztosított, melyeket együttesen és szűken szükséges értelmezni arra is tekintettel, hogy az éves fizetett szabadság alapjog.
Emellett az éves fizetett szabadság kiadása alapvető jog, mely szigorúan szabályozott az Mt-ben, illetőleg nemzetközi egyezményben és az Európai Unió Alapjogi Chartájában is. Az Alaptörvény 28. cikke szerint a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Az Alkotmánybíróság az éves fizetett szabadságot az adott évben biztosítandó jogként fogalmazta meg (3378/2019. (XII. 19.) AB határozat. Emellett a bíróságnak a nemzeti jogot az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében szabályozott lojalitás elve alapján az uniós joggal is összhangban kell értelmezni. Az Mt. 123. § megfogalmazásából is az tűnik ki, hogy csak kivételes eseten van lehetőség arra, hogy a szabadságot ne az adott évben adja ki a munkáltató, hanem az azt követő évben és ennek egyértelmű időbeli korlátja és mértéke is meghatározásra került azzal, hogy erre kollektív szerződésben van lehetőség. Az az alperesi értelmezés, hogy ettől a munkavállalók hátrányára való további, ráadásul egzakt korlát nélküli eltérés lehetséges, nem felel meg az Mt-nek, az Alaptörvénynek, az ILO 132. számú Egyezményének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 31. cikk (2) bekezdésének és a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv 7. cikkébe ütközne. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a kollektív szerződés 26.1. pontjának részleges érvénytelenségét megállapította.
Megalapozatlan az alperes hivatkozása a felperes saját felróható magatartására. Nem volt vitatott az, hogy 2023. január 1-től, az Mt. módosításától a kollektív szerződés 26.1. pontja az Mt. előírásába ütközött, az alperes szerint ugyanakkor a jogellenességet a felperes magatartása okozta, aki nem fogadta el az alperes szerződés módosítására vonatkozó ajánlatát az általa megadott tartalommal és szöveggel - mely egyébiránt egyezett az Mt. által biztosított eltérési lehetőség maximumával is, valamint a később elfogadott kollektív szerződéses megállapodás rendelkezésével is. Az alperes 2023. februári levelében több szabályozási kérdésben is kezdeményezte a hatályos kollektív szerződés módosítását, így javaslatai a munkaidő-beosztásra vonatkozó 21. és a szabadság kiadására, közlésére vonatkozó 26.1 és 26.2. pontot is érintették. A felperes elnöke erre úgy válaszolt, hogy a módosításra tett javaslat egyik pontját sem tudja elfogadni, mert az elnökség úgy látja, hogy ezek a pontok nem a munkavállalók érdekeit szolgálják, később ezt további levelében is megerősítette. Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy önmagában az, hogy a felperes az alperes által felajánlott szöveget nem kívánta elfogadni, mert adott esetben a munkavállalókra kedvezőbb megállapodást kívánt elérni, nem minősül saját felróható magatartásnak. A felperesi jogi képviselő a 20. számú tárgyalási jegyzőkönyvben konkrétan nyilatkozott is az ajánlat elutasítására nézve, elmondta, hogy a felperesnek az volt a célja, hogy a szabadság tárgyévet követő évre történő átvitelére ne kerülhessen sor. Az, hogy az alperes számára nem érthető, hogy a felperes miért nem járult hozzá a kollektív szerződés általa javasolt tartalommal történő módosításához, saját felróható magatartást nem jelent és a felperes részéről jogellenességet sem eredményez. A felperes magatartása sem a jóhiszemű eljárás alapelvi követelményébe, sem az együttműködési kötelezettség alapelvi követelményébe nem ütközött és az elsőfokú bíróság helyesen utalt arra, hogy ezen a későbbi megállapodás tartalma sem változtat.
A fellebbezéshez csatolt utólagos levél irreleváns, csupán az alperes alkufolyamatban képviselt álláspontját igazolja, egyébiránt a Pp. 373. § (3) bekezdés szerint meg nem engedett új bizonyíték csatolása: mivel az alperes ellenkérelméhez maga csatolta a felperes elutasító levelét, semmi akadálya nem volt, hogy jogi álláspontja alátámasztására további leveleket csatoljon az elsőfokú eljárásban.
Megalapozatlan az alperes indokolást támadó fellebbezési hivatkozása: amikor az elsőfokú bíróság a határozatban megállapította, hogy részletes indokát adta a szakszervezet jogi képviselője az álláspontjának, nem annak alaposságát rögzítette. Egyébiránt pedig a [6] bekezdésben a fél jogi álláspontját ismerteti, e vonatkozásban az alperes ellenkérelmét ismertető ítéleti rész tartalmazza a vitatást.
A másodfokú bíróság Alaptörvénybe ütközést nem észlelt és nem tartotta indokoltnak az Alkotmánybírósághoz fordulást sem.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy a kollektív szerződés 26.1. pontja részlegesen érvénytelen.
(Fővárosi Ítélőtábla, 1.Mf.31.047/2025/3.)