adozona.hu
ÍH 2024.138
ÍH 2024.138
VÉGREHAJTÓI JOGKÖRBEN OKOZOTT KÁR A végrehajtói jogkörben okozott kárért való felelősség megállapításának anyagi jogi feltétele a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőségek igénybevétele. A végrehajtó jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása esetén igénybe vehető rendes jogorvoslati eszköz a végrehajtási kifogás. Ennél fogva ha a kárt az okozza, hogy a bíróság által kibocsátott végrehajtási lappal elrendelt végrehajtási eljárást az adós keresete alapján jogerős ítélet - anélkül, hogy a követelésé
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes, mint végrehajtást kérő kérelmére a bíróság végrehajtási lappal végrehajtást rendelt el a perben nem álló adóssal szemben. A 15 463 455 Ft ügyértékű végrehajtási eljárásban az önálló bírósági végrehajtó alperes járt el.
Más végrehajtást kérő kérelmére is indult végrehajtás az adóssal szemben. Ezt a másik végrehajtási ügyet az alperes nem csatolta a korábban megindult, a jelen per felperese által indított eljáráshoz.
A végrehajtó a 2007. május 30-án kelt intézkedéseivel megkereste...
ÍH 2024.138 VÉGREHAJTÓI JOGKÖRBEN OKOZOTT KÁR
A végrehajtói jogkörben okozott kárért való felelősség megállapításának anyagi jogi feltétele a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőségek igénybevétele. A végrehajtó jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása esetén igénybe vehető rendes jogorvoslati eszköz a végrehajtási kifogás. Ennél fogva ha a kárt az okozza, hogy a bíróság által kibocsátott végrehajtási lappal elrendelt végrehajtási eljárást az adós keresete alapján jogerős ítélet - anélkül, hogy a követeléséhez hozzájutott volna - a végrehajtási jog elévülése miatt megszüntette, a végrehajtást kérő károsult azonban az elévülési idő alatt végrehajtási kifogással nem élt, az igényérvényesítési feltétel teljesülése csak akkor állapítható meg, ha bizonyítja, hogy a kár végrehajtási kifogás előterjesztése esetén sem lett volna elhárítható. [1959. évi IV. törvény (1959. évi Ptk.) 349. §; 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 217. §]
A felperes, mint végrehajtást kérő kérelmére a bíróság végrehajtási lappal végrehajtást rendelt el a perben nem álló adóssal szemben. A 15 463 455 Ft ügyértékű végrehajtási eljárásban az önálló bírósági végrehajtó alperes járt el.Más végrehajtást kérő kérelmére is indult végrehajtás az adóssal szemben. Ezt a másik végrehajtási ügyet az alperes nem csatolta a korábban megindult, a jelen per felperese által indított eljáráshoz.
A végrehajtó a 2007. május 30-án kelt intézkedéseivel megkereste a földhivatalt az adós tulajdonában álló ingatlanok lefoglalása érdekében.
A felperes a 2015. június 8-án kelt és a végrehajtóhoz 2015. június 11-én érkezett nyilatkozatában kérte, hogy tegyen meg minden szükséges végrehajtási cselekményt a tartozás rendezése érdekében. A végrehajtást korábban foganatosító végrehajtó ezt követően további intézkedést nem tett.
A végrehajtási eljárásban a végrehajtást kérő 2020. február 7-én előterjesztett kérelmére az alperes 2020. február 11-én megkereste a települési önkormányzatot a lefoglalt két ingatlan adó- és értékbizonyítványának a beszerzése érdekében, majd a 2020. augusztus 19-én kelt irataiban értesítette a feleket, illetve jelen per felperesét is a megállapított becsértékről.
Az adós elévülésre hivatkozó keresete folytán jogerős ítélet az alperes előtt folyamatban lévő végrehajtási eljárást megszüntette.
A felperes keresetében kérte az alperest közhatalom gyakorlásával okozott kár megtérítésére kötelezni.
A keresete tényalapjaként előadta, hogy az adóssal történő egyeztetések eredménytelensége miatt 2015. június 8-án kérte a végrehajtót, hogy tegyen meg minden szükséges végrehajtási cselekményt. Másik végrehajtást kérő kérelmére is végrehajtás indult ugyanazon adóssal szemben, amelyet ugyanaz a bírósági végrehajtó foganatosított. A végrehajtó mindkét végrehajtási eljárásban lefoglalta az adós ingatlanait, azok adó- és értékbizonyítványát beszerezte, és az általa megállapított becsértéket a 2020. augusztus 19-én kelt levelével közölte.
Az alperes jogellenes magatartása abban nyilvánult meg, hogy egyrészt elmulasztotta a bírósági végrehajtási ügyvitelről és pénzkezelésről szóló 1/2002. (I. 17.) IM rendelet (Vüsz.) 24. §-a szerinti iratcsatolást - amely azzal a járt, hogy a másik végrehajtási eljárásban tett végrehajtói intézkedések hatálya nem terjedt ki a keresettel érintett végrehajtási eljárásra -, másrészt az alperes passzivitása folytán következett be az elévülés, mivel több, mint öt éven keresztül nem intézkedett a kérése ellenére sem a követelés behajtása iránt.
Nem vitatta, hogy a végrehajtó kártérítési felelőssége csak akkor állapítható meg, ha a végrehajtást kérő az intézkedés elmulasztása ellen ésszerű időn belül él végrehajtási kifogással. Jelen esetben azonban erre nem volt lehetősége, mert nem volt olyan konkrét végrehajtói intézkedés, ami ellen előterjeszthető lett volna kifogás. A perfelvételi tárgyaláson kiegészített jogi érvelése szerint nem vitásan a végrehajtó mulasztása is megalapozhatja a végrehajtási kifogás előterjesztését abban az esetben, ha van egy konkrét intézkedési kötelezettsége a végrehajtónak, amit elmulaszt, adott esetben azonban ilyen kötelezettségsértést nem lehet megállapítani.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Kiemelte: a végrehajtói jogkörben okozott kárért való felelősségre a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség szabályait kell megfelelően alkalmazni, és az ilyen kártérítési keresetnek előfeltétele a rendes jogorvoslat kimerítése. Ez a rendes jogorvoslat pedig a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 217. § (6) bekezdés c) pontja és (7) bekezdése alapján a végrehajtási kifogás. A jogorvoslati jogával azonban a felperes nem élt. Vitatta a felperesi követelés jogalapját és összegszerűségét is. Vitatta, hogy a felperesi követelés elévült volna, azt, hogy az eljárás során a jogszabályt és a felperes érdekeit sértve járt volna el, és hogy az ügyek Vüsz.-ben meghatározott csatolásának a hiánya kihatott az elévülés megállapítására és a végrehajtás megszüntetését eredményező per érdemi elbírálására. Vitatta azt is, hogy a felperesnek kára keletkezett, illetve azt, hogy a végre nem hajtott követelésétől elesett.
Az elsőfokú bíróság a fellebbezett ítéletével a keresetet elutasította.
Az ítélete indokolása szerint az alperes hivatkozott arra, hogy a kereset elutasítását már önmagában az megalapozza, hogy a felperes nem merítette ki a Vht. 217. § (1) bekezdése szerinti végrehajtási kifogást, mint a végrehajtói jogkörben okozott kártérítési igények esetén a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslatot. Vizsgálnia kellett ezért - az egységes bírói gyakorlat (PJD2019.8., BDT2018. 3853., PJD2019.16.) értelmében -, hogy a végrehajtási kifogás valóban alkalmas intézkedés lett volna a végrehajtói intézkedés korrigálására.
Felhívta, hogy a felperes által megfelelően idézett bírói gyakorlat szerint az az észszerű idő, amelyen belül a végrehajtást kérő kifogásolhatja a végrehajtói inaktivitást, nem az elévülési időt jóval meghaladó időtartam. Értelemszerű, hogy a végrehajtást kérő a végrehajtási kifogással a végrehajtási jog elévülését tudja elhárítani. A végrehajtási kifogás kapcsán ugyanis a bíróság határidő tűzésével intézkedés megtételére utasíthatja a végrehajtót, ezáltal a követelés elévülése, majd az eljárás megszüntetése elkerülhető.
Tévesnek tartotta azt a felperesi érvelést is, hogy a végrehajtási kifogás végrehajtói mulasztás esetén csak akkor gyakorolható, ha van olyan konkrét végrehajtói intézkedés, amelyet a végrehajtó elmulasztott. Tekintettel arra, hogy a végrehajtónak folyamatos eljárási, intézkedési kötelezettsége áll fenn a végrehajtást kérő követelésének a behajtása érdekében, ezért indokolatlan végrehajtói inaktivitás esetén fennáll a végrehajtási kifogás előterjesztésének a feltétele. A Vht.-ból nem következik a felperes által hivatkozott megszorító értelmezés.
Rámutatott arra is, hogy amennyiben a végrehajtási kifogást terjesztenek elő, és a bíróság kötelezi erre a végrehajtót, aki ennek ellenére nem foganatosít semmilyen végrehajtási cselekményt, akkor kellett volna vizsgálni azt, hogy mi a mulasztás oka. A végrehajtási kifogás előterjesztésének a hiánya azonban önmagában kizárja az alperes kártérítési felelősségének a megállapíthatóságát.
Az elsőfokú bíróság azt is kifejtette, hogy ha el is lehetne fogadni a felperes téves jogi álláspontját, akkor is van egy olyan kifejezett jogszabálysértő végrehajtói mulasztás, amellyel szemben bizonyosan fennállt a végrehajtási kifogás előterjesztésének a lehetősége. Ez pedig a végrehajtási perben eljáró bíróságok által megállapított az a mulasztás, hogy a Vüsz. 24. § (1) bekezdésébe ütköző módon nem történt meg a másik végrehajtást kérő által 2008-ban indított végrehajtási ügy csatolása a keresettel érintett végrehajtási eljáráshoz. A bírósági végrehajtó ezzel a jogszabályi kötelezettségét sértette meg, következésképpen a végrehajtási kifogás előterjesztésének a lehetősége folyamatosan fennállt. Amennyiben a végrehajtási kifogást előterjesztették volna, a végrehajtást foganatosító bíróság a jogsértés észlelése esetén utasíthatta volna a végrehajtót az ügyek csatolására, és elkerülhető lett volna az elévülés.
Az alperes 2020. február 11-i intézkedését az ügy csatolása hiányában nem lehetett a jelen végrehajtási eljárásra is kiható intézkedésnek tekinteni, mivel - az eljárás során tett alperesi nyilatkozat szerint - tény az, hogy a megkeresésen a keresettel érintett végrehajtási eljárás ügyszámát nem tüntették fel.
Az elsőfokú bíróság ezekkel indokolva megállapította, hogy a végrehajtási kifogás elmulasztása azzal járt, hogy nem teljesültek a perben még alkalmazandó Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959. évi Ptk.) 349. § (1) bekezdésében megkívánt konjunktív feltételek. A szükségképpeni törvényi tényállási elem hiányában ezért az alperesnek a kereset összegszerűségét vitató hivatkozásait már nem vizsgálta, és a felperes kereseti kérelmét elutasította.
A felperes a fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítéletnek a keresete szerinti megváltoztatását kérte.
Arra hivatkozott, hogy a felhívott jogszabályok szerint a kártérítési felelősség jogalapjának valamennyi feltétele fennáll, az elsőfokú bíróságnak okszerűtlen és illogikus az a következtetése, hogy általa elhárítható lett volna a kár, ha él a kifogás lehetőségével. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tényállásból helytelenül következtetett arra, hogy a követelése előterjesztésének előfeltétele lett volna a végrehajtási kifogás,
Hivatkozott arra, hogy a másik végrehajtást kérő kérelmére tekintettel 2020. február 11-én történt olyan végrehajtói intézkedés, ami megszakította a követelés elévülését (az alperes megkereste az önkormányzatot az árverés alá vont ingatlan becsértékének a megállapításához szükséges értékbizonyítvány beszerzése végett). Bár a végrehajtótól nem a felperes, hanem a másik végrehajtást kérő kérte a végrehajtás folytatását, de az alperes értelemszerűen és az általa kialakított gyakorlatnak megfelelően együttesen kezelte a két végrehajtási ügyet. Nem vitás tehát (miután erről jogerős döntés született), hogy az alperes megszegte a Vüsz. 24. §-ában előírt kötelezettséget, mert bár a gyakorlatban "csatolni" kívánta a két végrehajtási ügyet, és maga is a két végrehajtási ügyet egyként kezelte, ugyanakkor ezt nem jogszerűen tette, mert nem elég egy aktában intézkedni a közös végrehajtás ügyében, hanem az ügyszámokat is a csatolás jogszabályban rögzített feltételeinek megfelelve kellett volna megjelölni. Az elsőfokú bíróság is tényként rögzítette, hogy az alperes intézkedett, mégpedig a két végrehajtási ügyben együttesen eljárva, ténylegesen "csatolva" a két aktát, ugyanakkor ezt a Vüsz. 24. §-ában foglalt adminisztratív kötelezettséget megszegve tette, ezáltal ténykedése csupán a másik végrehajtást kérő ügyében szakította meg az elévülést.
Érvelése értelmében további feltétel az, hogy általa elhárítható lett volna-e a kár, ha a végrehajtóval szembeni rendes jogorvoslat lehetőségével él. Az elsőfokú bíróság okszerűtlenül, illogikusan következtetett, amikor egyrészt kötelezővé (az igényérvényesítés előfeltételévé) tette a végrehajtási kifogás érvényesítését, másrészt azt állapította meg, hogy általa elhárítható lett volna a kár, ha él a végrehajtási kifogással, mint jogorvoslattal. Megismételte, hogy végrehajtási kifogást akkor észszerű és lehetséges előterjeszteni, ha van olyan intézkedés, ami miatt azt elő kell terjeszteni. A mulasztás miatti végrehajtási kifogást is akkor lehet csak előterjeszteni, ha van olyan konkrét intézkedés, amit a végrehajtó elmulasztott megtenni, és azt a végrehajtást kérő észleli. A felperes számára nem volt érzékelhető törvénysértés, mulasztás. Az alperes ugyanis nem mulasztott el intézkedni, hiszen a maga módján "csatolta" a két végrehajtási ügyet (történetesen jogszabálysértően).
A közhatalom gyakorlására felhatalmazott bírósági végrehajtó tevékenységében (annak szakszerűségében, okszerűségében, lelkiismeretes elvégzésében) okkal, joggal bízhat bárki. Nincs olyan törvényi rendelkezés, amely a végrehajtást kérőre hárítaná annak a felelősségét, hogy a végrehajtó jogszerű eljárását, tevékenységét számon kérje, ösztökélje, szólítsa fel a végrehajtót a jogszerű eljárásra, mert különben a végrehajtó mentesül annak a kötelezettsége és felelőssége alól, hogy úgy járjon el, ahogy az az adott helyzetben egy végrehajtótól elvárható. Ebből az is következik, hogy elévülési időn belül nem észlelhette a végrehajtó törvénysértését (az csak a végrehajtás megszüntetési perben született jogerős ítéletből derült ki a számára), abban a perben pedig már nem is volt mód a végrehajtási kifogás beadására, mert akkorra a végrehajtási ügy jogerősen megszűnt.
Szerinte az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg azt is, hogy módjában állt volna végrehajtási kifogást előterjeszteni, azért, mert az alperes észszerű időn belül nem tett az ügyben semmit, hiszen az alperes intézkedett az elévülési időn belül. Az alperes által megtett intézkedésről már csak akkor szerzett tudomást, amikor a végrehajtás megszüntetési per bírósága kimondta.
Állította, hogy - noha végrehajtási kifogás a végrehajtó passzivitása miatt lett volna benyújtható - az elévülés nem a végrehajtó passzivitása miatt, hanem az időben foganatosított végrehajtási cselekményének jogszabálysértő mivolta miatt következett be, amit a passzivitása miatti panasz nem előzhetett volna meg. Eszerint más törvénysértés miatt következett be az évülés, nem azért, ami miatt végrehajtási kifogással lehetett volna élni.
Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság téves, okszerűtlen következtetéssel állapította meg, hogy a végrehajtó passzivitása miatti végrehajtási kifogás alkalmas lett volna arra, hogy megelőzze az alperes jogsértését, hiszen a jelen esetben nem volt a felperes számára érzékelhető törvénysértés, mulasztás.
Az alperes az ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen rögzítette, hogy végrehajtási kifogás előterjesztésével a végrehajtási jog elévülése elhárítható lett volna.
A végrehajtónak az a kötelezettsége és felelőssége, hogy megfelelően járjon el, amennyiben esetleg mégis kárt okoz, a felelősségét csak akkor lehet megállapítani, ha az, aki ilyen követelést érvényesít, a rendes jogorvoslati lehetőségeket korábban kimerítette. Amennyiben ez a feltétel hiányzik, nincs helye további bizonyításnak, a végrehajtási kifogás hiánya önmagában kizárja a végrehajtó kártérítési felelősségének a megállapíthatóságát,
A fellebbezést az ítélőtábla alaptalannak találta.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 370. § (1) bekezdése szerint a fellebbezési kérelemre, annak és a fellebbezési ellenkérelemnek a korlátai között bírálta felül, mivel a felperes a Pp. 379., vagy 380. §-a szerinti, az ítélet kötelező hatályon kívül helyezésével járó okra nem hivatkozott, és ilyet az ítélőtábla sem észlelt.
Az ítélőtábla így az elsőfokú ítéletben megállapított tényállást fogadta el helytállónak, amelyet alapul véve az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetésével és az érdemi döntésével egyetértett, és az indokait csak a fellebbezésre tekintettel pontosítja és egészíti ki a következők szerint.
A jelen ügyben alkalmazandó 1959. évi Ptk. 349. § (1) bekezdésében meghatározott "ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható", illetőleg "a károsult a kár elhárítására alkalmas jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette" az - akkori elnevezéssel - államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség megállapításának az egymást feltételező anyagi jogi igényérvényesítési feltételei. Ebből következően, ha az állapítható meg, hogy a kár rendes jogorvoslattal bármely okból nem volt elhárítható, akkor az nem lehet akadálya a kárfelelősség megállapításának, hogy a károsult a jogorvoslati lehetőséget nem vette igénybe. Míg, ha van a kár okaként megjelölt intézkedés/mulasztás miatt rendes jogorvoslati lehetőség, akkor azt a károsultnak ki kell merítenie ahhoz, hogy az államigazgatási jogkörben okozott kártérítési igényt érvényesíthessen.
A felperes a fellebbezésében azért tartotta okszerűtlennek az elsőfokú bíróságnak azt a következtetését, hogy az adott esetben a kára elhárítható lett volna, ha él a végrehajtási kifogás lehetőségével, mert állítása szerint az elévülési időn belül nem tudott az alperesnek az erre alapul szolgáló arról a jogsértő végrehajtói magatartásáról, hogy nem egyesítette az ő végrehajtási ügyéhez a másikat, ezért valójában nem volt lehetősége végrehajtási kifogást előterjeszteni, tehát a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható.
Az ítélőtábla nem értett egyet ezzel az érveléssel.
Az irányadó tényállás szerint a végrehajtás megszüntetési perben a bíróság a jogerős ítéletével a felperes által indított végrehajtási eljárást azért szüntette meg, mert a 2015. június 11-től megkezdődött öt éves elévülési időn belül nem történt a végrehajtó és a végrehajtást kérő részéről sem az elévülést megszakító cselekmény, valamint a jelen ügy felperese a becsérték megállapítás alapjául szolgáló adó- és értékbizonyítvány beszerzése iránti végrehajtói megkeresésre, mint a perbeli végrehajtásra is kiterjedő, így a végrehajtási jog elévülését megszakító végrehajtási cselekményre vonatkozó tényelőadást még a végrehajtó ezt tartalmazó tanúvallomása alapján sem tett. A kára tehát azért következett be, mert a végrehajtási joga elévült.
A felperesnek, aki 2015. június 8-án közölte az alperessel, hogy az adós az ígérete ellenére a tartozását nem fizette meg, és "a végrehajtó van abban a helyzetben, hogy az adós vagyonát felkutassa […] ami a kötelezettsége is", annak az ismeretében, hogy a végrehajtási eljárásban a rendes jogorvoslati kérelem a Vht. 217. §-ában szabályozott végrehajtási kifogás, tisztában kellett lennie azzal, hogy a végrehajtási jogának az elévülése csak a végrehajtást foganatosító bírósághoz kifogás benyújtásával akadályozható meg, amiatt, hogy 2015. június 8-a óta nincs tudomása végrehajtói intézkedésről.
A felperes azonban az ellene a végrehajtás megszüntetése iránti perben alperesként sem arra hivatkozott, hogy 2015. június 8-a után bármikor kérte a végrehajtótól az intézkedését, és értékelhető magyarázatot sem adott ennek az elmaradására.
A fellebbezésében pedig alaptalanul támadta az elsőfokú ítéletet arra hivatkozással, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt az állítását: abban a hitben volt, hogy a saját végrehajtási ügye folyamatban van, amit az is alátámasztott, hogy az alperes 2020. február 11-én a lefoglalt ingatlanok adó- és értékbizonyítványának a megküldése iránt intézkedett, így az elévülési idő lejártáig nem volt indok arra, hogy kifogással éljen. A felperes ugyanis a végrehajtás megszüntetési perben hozott jogerős ítéletben megállapított tényállással megegyező saját állítása szerint is az alperes 2020. augusztus 19-én kelt értesítéséből szerzett tudomást az alperes 2020. február 11-ei intézkedéséről. Ez pedig - az elévülési idő megkezdődését eredményező utolsó végrehajtói megkeresése ismeretében - nyilvánvalóan nem kelthette benne azt a benyomást, hogy az alperes az elévülés kezdő időpontjától számított öt éven belül az ő végrehajtási ügyében intézkedett.
Az önálló bírósági végrehajtó kártérítési felelőssége az egyes végrehajtási cselekményeire/mulasztásaira alapítható. A károsultnak ezért a kár okaként megjelölt intézkedés miatti jogorvoslati lehetőséget kell kimerítenie. A végrehajtónak a végrehajtás alá vont követelés állami kényszer útján való behajtása érdekében szükséges intézkedései elmaradása miatt keletkező kár elhárítása érdekében igénybe vehető rendes jogorvoslati lehetőség pedig a végrehajtási kifogás. Erre tekintettel nem volt okszerűtlen az elsőfokú bíróságnak az a következtetése, hogy az adott esetben elhárítható lett volna a felperes állított kára, ha él a végrehajtási kifogás igénybevételével. Mivel indokolatlanul ezt nem vette igénybe, a felperes nem tudta azt igazolni, hogy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható.
Ez alapján megállapítható, hogy a felperest az állítása szerint ért kár rendes jogorvoslattal elhárítható lett volna, ugyanakkor az annak az elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőséget nem vette igénybe. A felperesnek ez a mulasztása eleve kizárta az alperes kártérítési felelősségének a megállapíthatóságát, függetlenül attól, hogy a felperes bizonyítani tudta-e az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt, ahhoz szükséges feltételeket. Ennélfogva az elsőfokú bíróság helytállóan következtetett arra, hogy az 1959. évi Ptk. 349. § (1) bekezdése szerinti anyagi jogi igényérvényesítési követelmény hiányában a felperes keresetének nincs jogalapja. Nem tévedett ezért azzal sem, hogy a keresetet az 1959. évi Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt feltételek további vizsgálata nélkül el kellett utasítani, ami miatt egyrészt nincs ok a felperes fellebbezésében igényeltek szerint a tényállás kiegészítésére, és nincs törvényes indok az elsőfokú bíróságtól eltérő jogkövetkeztetés levonására sem.
Az ítélőtábla ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése I. fordulata alapján helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Gf.III.30.056/2023/8.)