adozona.hu
BH 2024.11.272
BH 2024.11.272
A jogellenes munkaidő-beosztás lehetséges jogkövetkezménye tekintetében irányadónak kell tekinteni a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú közzétett precedensképes határozatát, és ennek megfelelő alkalmazásával a heti pihenőidőt megelőzően be nem osztott napi pihenőidő tartamára eső munkavégzés minősül rendkívüli munkaidőben végzett munkának, és ennek az Mt. 143. § szerint lehetséges jogkövetkezménye, meghatározott mértékű bérpótlék megfizetése merülhet fel [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (M
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes a perbeli, 2018. január 1-jétől 2018. november 30. napja közötti időszakban mozdonyvezető munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. Az alperes Kollektív Szerződésének (a továbbiakban: KSZ) 46. § j) pontja alapján a felperes vezényelt vontatási, utazói munkarendben, havi munkaidőkeretben volt foglalkoztatva, határon átnyúló szolgálatot nem látott el.
[2] Az alperes a munkaidőbeosztást, azaz tervvezénylést minden hónapra előre, a tárgyhónapot megelőző hónap 23. napjáig köz...
BH 2024.11.272 A jogellenes munkaidő-beosztás lehetséges jogkövetkezménye tekintetében irányadónak kell tekinteni a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú közzétett precedensképes határozatát, és ennek megfelelő alkalmazásával a heti pihenőidőt megelőzően be nem osztott napi pihenőidő tartamára eső munkavégzés minősül rendkívüli munkaidőben végzett munkának, és ennek az Mt. 143. § szerint lehetséges jogkövetkezménye, meghatározott mértékű bérpótlék megfizetése merülhet fel [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 104. § (1) bek., 143. § (2) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes a perbeli, 2018. január 1-jétől 2018. november 30. napja közötti időszakban mozdonyvezető munkakörben állt munkaviszonyban az alperessel. Az alperes Kollektív Szerződésének (a továbbiakban: KSZ) 46. § j) pontja alapján a felperes vezényelt vontatási, utazói munkarendben, havi munkaidőkeretben volt foglalkoztatva, határon átnyúló szolgálatot nem látott el.[2] Az alperes a munkaidőbeosztást, azaz tervvezénylést minden hónapra előre, a tárgyhónapot megelőző hónap 23. napjáig közölte a felperessel.
[3] Az alperes minden naptári héten biztosította a felperes számára a minimális 42 óra heti pihenőidőt, ezen kívül havonta egy alkalommal szombat 0.00 órától hétfő reggel 6.00 óráig a hétvégi heti pihenőidőt. A heti pihenőidő a munkaidőkeret átlagában elérte a heti 48 órát, de előfordult, hogy ezt meghaladó mértékű volt.
[4] Az alperes a KSZ rendelkezéseinek megfelelően 12 óra napi pihenőidőt biztosított a felperesnek, amely során a napi pihenőidőt lakóhelyen történő eltöltése érdekében a munkába járással kapcsolatban 1,5 óra utazási normaidőt is figyelembe vett. Abban az esetben, ha a munkavégzést heti pihenőidő és nem újabb munkavégzés követte, az alperes a napi pihenőidőt és az ahhoz kapcsolt utazási normaidőt nem biztosította a felperes részére.
A felperes keresete és az alperes ellenkérelme
[5] A felperes a többször módosított keresetében a rendkívüli munkavégzés díjazása jogcímén a 2018. január 1-jétől 2018. november 30-ig terjedő időszakra 92 184 forint és ezen összeg 2018. július 27-től számított késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresete jogalapjaként az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdésére, a munkaidő szervezés egyes szempontjairól szóló, az Európai Parlament és Tanács 2003/88/EK Irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 3. és 5. cikkére, a vasúti közlekedésről szóló 2005. évi CLXXXIII. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 68/B. § (1) bekezdésére, a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 5. § (1) bekezdésére, 104. § (1) bekezdésére, 107. § a) pontjára, 143. § (4) bekezdésére, valamint a Kollektív Szerződés 40. § 1. pontjának c) alpontjára, a 47. § (4) bekezdésére, a 10. számú melléklet 11. §-ára, továbbá az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatára, valamint az EUB több ítéletére hivatkozott. Álláspontja szerint a napi pihenőidő uniós fogalmának helyes értelmezéséből fakadóan az alperes köteles lett volna a lakóhelyi pihenőidő és az ehhez kapcsolódó utazási normaidő biztosítására azokban az esetekben is, amikor az adott napi munkavégzést követő naptári napon heti pihenőidőt osztott be. Keresetében elsődlegesen a napi pihenőidő hiányára és a heti pihenőidő alatt történt munkavégzésre hivatkozott.[6] Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen vitatta, hogy a munkaidő-beosztási gyakorlata jogszabályba ütközik, másodlagosan a heti pihenőidő elcsúsztatásának lehetőségét, végül a felperes számításának helyességét is.
Az első- és a másodfokú határozat
[7] A törvényszék ítéletével kötelezte az alperest 76 920 forint rendkívüli munkavégzés díjazása és ezen összeg után 2018. július 27-től számított késedelmi kamata megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.[8] Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja szerint - miután az Mt. 104. § (1) bekezdése és 106. § (1) bekezdése nem ad egzakt iránymutatást a napi és heti pihenőidő egymáshoz való viszonya tekintetében, az Alaptörvény 28. cikkébe és az Mt. 5. § (1) bekezdésében rögzített rendelkezés alapján azt az értelmezést kellett kiválasztani, amely megfelel az uniós jogi és az alaptörvényi követelményeknek is.
[9] Megállapította, hogy a munkavállalók napi és heti pihenőidőhöz való jogát rögzítő, az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdését az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatában (a továbbiakban: AB határozat) értelmezte. Megállapította, hogy a pihenőidők önálló jogcímen illetik meg a munkavállalókat, mivel rendeltetésük is eltérő. Az AB határozata ugyanakkor a pihenőidő biztosításának feltételeire, azok egymáshoz való viszonyára egyebekben nem tartalmaz megállapításokat.
[10] A jogszabály teleologikus értelmezése során - figyelemmel a Munka Törvénykönyvről szóló 1992. évi XXII. törvény 2001. évi módosítására, továbbá az Mt. 2023. január 1-től hatályos szabályozására - arra a következtetésre jutott, hogy a jogalkotó szándéka szerint a napi pihenőidő a következő napi munkavégzéshez kapcsolódott.
[11] Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a napi és heti pihenőidő egymáshoz való viszonyának értelmezése során az Európai Unió munkaidő-szervezéssel kapcsolatos jogharmonizációs rendelkezései az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikk (3) bekezdése és az Mt. 5. § (1) bekezdése alapján nem volt mellőzhető. Az előbbiek alapján a jogvitában a nemzeti jogszabályok és az Irányelv 3. és 5. cikkének egymáshoz való viszonyát vizsgálta és az Európai Unió Bírósága C-477/21. számú ítéletét tekintette irányadónak.
[12] Az elsőfokú bíróság érvelése szerint az Európai Unió Bírósága a feltett kérdésekre adott válaszában egyértelműen megerősítette, hogy a napi és heti pihenőidő önálló uniós jogi jelentéstartalommal bíró fogalmak, amelytől eltérő értelmezés a nemzeti szabályokból sem következhet. Az alperesi értelmezés a heti és napi pihenőidő közötti formális különbségtétel mellőzésével arra helyezte a hangsúlyt, hogy a munkavállaló számára biztosítva legyen különbségtétel nélkül a legalább 35 órás pihenőidőt. Az EUB azonban a felperesi értelmezésnek megfelelően foglalt állást és követelményként fogalmazta meg, hogy az uniós szabályozásban szereplő 11+24 óra napi-illetve heti pihenőidő tagoltság valamilyen módon megjelenjen a nemzeti szabályozásban. A minimum időtartam mellé tehát az Európai Unió Bíróságának döntése új elemként az önálló jogcímen való biztosítás követelményét is feltüntette garanciális jelentőséggel. Ebből pedig az következik, hogy az olyan szabályozás, amelyben a napi pihenőidő bármilyen megkülönböztetés nélkül feloldódik az egységes pihenőidőben, nem átlátható és nem egyeztethető össze az uniós szabályokkal.
[13] Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az EUB ítéletéből következően a napi pihenőidő nem a következő napi munkavégzéshez, hanem a már ledolgozott munkanaphoz kapcsolódik, amelyet az uniós bírósági gyakorlat is alátámaszt (C-151/02.). Mindezek alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Mt. 104. és 106. §-ának együttes értelmezése csak akkor felel meg az uniós jogi követelményeknek, ha napi pihenőidő attól függetlenül megilleti a munkavállalót, hogy ezt munkavégzés követi vagy sem. Vagyis a munkáltatónak a heti pihenőidő mellett a napi pihenőidőt is biztosítani kell.
[14] Az elsőfokú bíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a felperes a jogszabálysértő alperesi gyakorlat jogkövetkezményeként megalapozottan tarthat-e igényt a rendkívüli munkavégzés ellenértékének megfizetésére figyelemmel az Mt. 143. § (4) bekezdésére, továbbá a Kollektív Szerződés 41. § (8) pontjára, annak 10. mellékletére, valamint 40. § 1. pont c) és d) alpontjaira.
[15] Megállapította, hogy a nemzeti szabályozásban nincs kifejezett jogszabályi rendelkezés arra az esetre, amikor szabálytalanul kerül sor a munkaidő beosztására, azonban a magyar munkajogi gyakorlat konkrét jogkövetkezményeket alkalmaz arra az esetre, amennyiben a munkaidőkeret vagy a munkaidő-beosztás szabályait a munkáltató megsérti (Mfv.II.10.268/2016/4., Mfv.X.10.257/2019/7., közzétéve BH 2020.246. szám alatt).
[16] Az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy a jogvita elbírálása során a bíróság nem vonja el önkényesen a munkáltató munkaidő-beosztáshoz történő rendelkezési jogát, így nem minősíti át az egyes időtartamokat sem. Kizárólag arról dönt, hogy az alperes által alkalmazott munkaidő-beosztás megfelel-e a vonatkozó jogszabályoknak, nemleges válasz esetén pedig érvényre juttattja a kötelezően alkalmazandó szabályokat a szabályos és szabálytalan beosztás közötti eltérésből adódó jogkövetkezmények alkalmazásával. Ennek következtében a napi pihenőidő és a hozzá kapcsolódó utazási normaidő beékelődik a munkaidő-beosztás szerinti heti pihenőidőt megelőző munkavégzés befejezése és a heti pihenőidő közé, vagyis a heti pihenőidő a napi pihenőidő és az utazási normaidő tartamával meghosszabbodik. Figyelemmel volt arra, hogy a felperes a vele közölt munkaidő-beosztástól eltérően nem végzett munkát, a pihenőidő szabályszerű beosztásától ugyanakkor az alperes eltért. A jogszabályoknak megfelelő munkaidő-beosztást ezért rávetítette a tényleges munkaidő-beosztásra, amelyből az következett, hogy a felperes ténylegesen a napi pihenőidőt követően, a heti pihenőidőben végzett munkát, így jogszerűen tarthatott igényt a pihenőidőben teljesített rendkívüli munka ellentételezésére.
[17] A felperes az igényét a KSZ 10. számú melléklete 11. §-ára alapította, amit az alperes nem vitatott. Mindez megfelelt az Mt. 143. § (4) bekezdésének is. A felperes igénye csak annyiban lehetett megalapozott, amennyiben az elcsúsztatott heti pihenőidőben ténylegesen munkavégzés történt, vagyis amennyiben a heti pihenőidőt munkavégzés követte.
[18] A számítások során az alperes által beosztott heti pihenőidő eltolódásakor a felperest megillető 1 és 1 óra utazási normaidőt csak egyszeresen vette figyelembe, ennek körében a felperes másodlagos számítását találta elfogadhatónak. A perben a felek heti pihenőidőként az azt megelőző utolsó tényleges szolgálat befejezése és a heti pihenőidőt követő munkakezdés közötti megszakítás nélküli munkamentes időtartamot számították. A munkamentes időszakból levonták az utazási normaidőt és a 12 órás napi pihenőidőt. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint azonban a jogcím nélküli - munkamentes - pihenőidőket az alperes nem használhatta fel arra, hogy így korrigálja a munkaidő-beosztás szabálytalanságát és számolja el a heti pihenőidőket, ezért az ezen alapuló alperesi számításokat alaptalannak találta. Rögzítette, hogy a bíróságnak a legkisebb beavatkozással kellet orvosolni a munkáltatói szabályszegést, amely során az alperes által elkészített tényvezénylésekben nem vitatottan teljesült a heti minimális 42 óra heti pihenőidő, a munkaidőkeret átlagában pedig a minimális 48 óra heti pihenőidő. Ezért az elsőfokú bíróság a marasztalási összeget 76 920 forintban határozta meg, amelynek helyességét a felperes sem vitatta.
[19] A peres felek fellebbezése alapján eljárt ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[20] A másodfokú bíróság az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése, az Mt. 104. § (1) bekezdése, 106. § (1) bekezdése, a Vtv. 68/A. § (4) bekezdése, a Kollektív Szerződés 47. § 4. pontja, az Mt. 5. § (1) bekezdése, az Irányelv 3. és 5. cikke és az EUB C-477/21. számú ítéletben az előzetes döntéshozatal során adott válasza alapján a peres felek fellebbezését megalapozatlannak találta.
[21] Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen vonta le azt a következtetést, hogy a pihenés időtartama mellett a kiadott pihenőidő jogcímének is jelentősége van, így az alperes érvelésével szemben a pihenőidőt elkülönítve és konkrét jogcímen kell kiadni. Egyetértett avval is, hogy a napi pihenőidő nem a következő munkavégzéshez, hanem a már ledolgozott munkanaphoz kapcsolódik. Rámutatott arra, hogy az előzetes döntéshozatali eljárásban hozott ítélet alapvetően meghatározta a tagállami bíróság jogértelmezésének kereteit, mert az uniós jog tartalmát a tagállami jog rendelkezéseire figyelemmel állapította meg. Mindezekből következően az a tény, hogy a hazai szabályozás az uniós jog minimál követelményéhez képest több pihenőidőt biztosít, nem befolyásolta a napi pihenőidő kiadására vonatkozó szabályok előbbi értelmezését.
[22] A másodfokú bíróság érvelése szerint a napi és heti pihenőidő rendeltetése, kiadása alaptörvényi követelmények mentén történő értelmezéskor az elsőfokú bíróság helyesen indult ki az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatából, amely megállapította, hogy minden munkavállalónak joga van a napi és heti pihenőidőhöz. A napi pihenőidő a két munkavégzés közötti regenerálódást biztosítja, a heti pihenőidő az egymást követő munkanapok okozta testi és lelki megterhelést kívánja egyensúlyozni. Ebből következően nem tekinthető alaptörvény konform értelmezésnek, hogy a napi pihenőidőt csak az azt közvetlenül követő munkavégzés esetén kell kiadni.
[23] A másodfokú bíróság álláspontja szerint ezért az alperes munkaidő-beosztása, vagyis a napi pihenőidő heti pihenőidőt megelőző kiadásának elmaradása ellentétben áll az Európai Unió Bírósága ítéletében kifejtett követelményekkel, az Alkotmánybíróság jogértelmezésével, illetve az Mt. 104. és 106. §-ai előbbiekkel összhangban értelmezett rendelkezéseivel, ezért az jogszabálysértő volt.
[24] A jogerős ítélet indokolása szerint az alperes fellebbezése az alkalmazott jogkövetkezmények tekintetében is megalapozatlan volt. Az alperes munkaidő-beosztása szabálytalan volt, a felperest emiatt közvetlen jogsérelem érte, ezért az elsőfokú bíróság az alperes érvelésével szemben helyesen fejtette ki, hogy itt nem csupán a jogsértés megállapítására és ellenőrzés során alkalmazható jogkövetkezmények alkalmazására van mód, hanem az alperesi munkaidő-beosztásban érvényre kell juttatni az Mt. 104. és 106. §-ainak helyes értelmezéséből fakadó beosztási követelményeket.
[25] A másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperes helyes hivatkozása szerint a munkaidő-beosztás az Mt. 96. § (1) bekezdése alapján a munkáltató joga és kötelezettsége is, ugyanakkor az Mt. 6. § (1) bekezdése alapján felróható magatartásra előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat, ezért a perben alappal nem hivatkozhat az alperes arra, hogy az általa készített munkaidő-beosztás jogsértő volta esetén a felperes nem igényelheti a jogkövetkezményeket a jogszerűnek minősülő munkaidő-beosztás alapulvételével. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes a peresített időszakban a heti pihenőidejében végzett munkát, mert a lakóhelyi napi pihenőidőt a munkavégzést követően akkor is biztosítani kell, ha a munkavégzést nem munkavégzés követi, a lakóhelyi napi pihenőidőt közvetlenül a munkavégzést követően kell kiadni (EUB ítélet 56. és 57. pont).
[26] Az elsőfokú bíróság csak a jogszerűnek minősülő munkaidő-beosztásból indulhatott ki, amikor azt vizsgálta, hogy a felperest megillető, de kiadni elmulasztott napi pihenőidőt követő heti pihenőidőben történt-e munkavégzés. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az EUB ítéletéből az is következett, hogy a napi pihenőidő kiadásának meg kell előznie a heti pihenőidő kiadását. Az alperes által készített munkaidő-beosztást egy jogszabályi követelményeknek megfelelő beosztással kellett összevetni, így megállapítható volt, hogy a felperesnek a heti pihenőidejét kellett volna töltenie, amikor ténylegesen az alperesi beosztás alapján már munkát végzett. Mindezek alapján a Kúria döntéseiből következően rendkívüli munkavégzést kellett megállapítani, amelynek ellenértéke megillette a felperest.
[27] Az alperes fellebbezését a másodfokú bíróság a marasztalási összeg megváltoztatása tekintetében is alaptalannak találta.
[28] A másodfokú bíróság egyetértett azzal az elsőfokú ítéleti megállapítással is, hogy a törvényi minimumot meghaladó heti pihenőidőt az Európai Unió Bírósága és az Alkotmánybíróság határozata alapján csökkentő tényezőként nem lehetett figyelembe venni. A minimális pihenőidők rendszerében az időtartam mellett annak is jelentősége van, hogy a munkavállaló milyen típusú pihenőidejét tölti, ezért a pihenéssel töltött időszakok nem kompenzálhatták a napi pihenőidőként kiadni elmulasztott pihenés időtartamát, nemcsak a pihenés ténye, hanem annak jogcíme is jelentőséggel bírt.
[29] Mindezek alapján az összegszerűség számításánál a rendkívüli munkavégzés időtartamát az alperesi fellebbezéssel ellentétben nem a minimum követelmények mentén, vagyis a heti 42 óra, illetve legalább 48 óra alapulvételével, hanem az alperes által beosztott heti pihenőidő és a felperest jogszerűen a heti pihenőidőt megelőzően megillető napi pihenőidő figyelembevétel kellett meghatározni. Mindezek alapján az alperes által megjelölt "az összes követelés a minimum 42 órás viszonyítási alap vizsgálatával" elnevezésű alperesi számítási módszer alapulvételével az összegszerűség megváltoztatására nem volt lehetőség.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[30] Az alperes a Pp. 523. § (1) bekezdésében - a vitatott értékhatárt el nem érő pertárgyérték - foglaltakkal szemben a Pp. 409. § (2) bekezdése a) és b) pontjára figyelemmel kérte a felülvizsgálat engedélyezését. Álláspontja szerint a felvetett jogkérdés súlyát igazolja, hogy a felülvizsgálati kérelem benyújtása időpontjában azonos tárgyban az alperes munkavállaói 685 peres eljárást indítottak, amelynek pertárgyértéke összesen 2 111 815 249 Ft. A felmerült jogkérdés ezentúl a jövőbeni általános munkarendre is közvetlen kihatással lesz.[31] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen a felperes keresetének elutasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a marasztalási összeg 42 669 forint és kamataira történő leszállítását, valamint a felperes perköltségben történő marasztalását kérte.
[32] Álláspontja szerint a jogerős ítélet az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdésébe, 28. cikkébe, az Mt. 5. §-ába, 104. §-ába, 106. §-ába ütközően jogszabálysértő, továbbá helytelenül értelmezte az Mt. 96. § (1) bekezdését, 107. § a) pontját és 143. § (4) bekezdését.
[33] Az alperes álláspontja szerint az eljáró bíróságoknak abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy az Mt. 104. § (1) bekezdése és 106. § (1) bekezdésének rendelkezéseiből, illetve ezeknek az Alaptörvénnyel, valamint az Irányelvvel összhangban történő értelmezéséből levezethető-e, hogy a napi pihenőidő kiadása abban az esetben is kötelező, ha az adott munkavégzést közvetlenül követően a munkáltató a munkaidő-beosztásban heti pihenőidőt osztott be. Az Mt. 104. § (1) bekezdésének és a 106. § (1) bekezdésének értelmezése során a jogalap vizsgálata körében azt kellett vizsgálni, hogy a magyar jogszabályoknak van-e olyan értelmezési tartománya, amely konform az uniós előírásokkal az Mt. 5. § (1) bekezdésére figyelemmel, továbbá a magyar jog szabályainak összessége megfelel-e az Alaptörvény rendelkezésének.
[34] Az alperes érvelése szerint az Mt. 104. § (1) bekezdés szövegének nyelvtani értelmezése alapján megállapítható, hogy a napi pihenőidő juttatásának feltétele az, hogy a napi munkavégzés befejezését követő munkanapra a munkáltató a munkavállaló részére munkavégzést írjon elő. Mindezt alátámasztja a jogalkotó szándéka is, amely az Mt. 104. § (5) bekezdése 2023. január 1. napjától hatályos rendelkezéseihez fűzött, és amely megfelel a több évtizede fennálló gyakorlatnak is.
[35] Az Alaptörvény-konform értelmezés körében rámutatott arra, hogy a jogerős ítéletben foglaltakkal szemben az Alaptörvény kizárólag a pihenéshez való jogot és annak megnyilvánulási formáit rögzíti, annak feltételeit azonban az alsóbbrendű jogszabályok, pl.: az Mt. határozza meg. A másodfokú bíróság a hivatkozott 12/2020. (VI. 22.) AB határozatból téves következtetésre jutott, mivel az Alkotmánybíróság kizárólag azt állapította meg, hogy napi és heti pihenőidő egyidőben történő kiadása az Alaptörvény rendelkezésébe ütközik, figyelemmel arra, hogy az önálló jogcímen illeti meg a munkavállalókat. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor nem vizsgálta a napi és heti pihenőidő jogosultsági feltételeit és annak pontos mértékét az Mt. vonatkozásában, így az AB határozatból azokra vonatkozóan következtetést sem lehet levonni. Az AB határozatból egyértelműen nem következik az a megállapítás, hogy a napi pihenőidőt minden munkavégzést követően önálló jogcímen kell kiadni a heti pihenőidőn felül.
[36] Az alperes álláspontja szerint a teleologikus értelmezés során az Alaptörvény 28. cikke alapján az Mt. 104. § (1) bekezdésének és az Mt. 106. § (1) bekezdésének rendelkezéseit együttesen kell vizsgálni. A másodfokú bíróság azonban az együttes értelmezés során tévesen, a teljes szabályozási koncepcióból egy elemet önkényesen kiemelve értékelt. Korábbi érvelését fenntartva rámutatott arra, hogy a napi pihenőidő biztosításának kötelezettsége akkor áll fenn, ha a napi munkavégzés befejezését követő munkanapra a munkáltató munkavégzést ír elő, így az Mt. 106. § szerinti heti pihenőidő kiadása előtt ez a kötelezettség a munkáltatót nem terheli. Az Mt. 106. § (1) bekezdése szerinti heti pihenőidő pedig úgy értelmezhető, hogy annak tartamába az Irányelv 3. cikke szerinti (uniós) napi pihenőidő tartama benne foglaltatik, így annak kiadása előtt a (magyar) napi pihenőidőt nem kell még egyszer kiadni. Ettől eltérő értelmezés elfogadása esetén nem csupán az alperesnél alkalmazott, hanem az általános munkarend fenntartása is ellehetetlenülne, ezért a bíróságok által elfogadott értelmezés ellentmond a józan ész követelményének is.
[37] Az alperes egyetértett a bírósággal abban, hogy a felperes kereseti követelésének jogalapja körében az Irányelv 3. és 5. cikke, valamint az EUB C-477/21. számú ítéletének figyelembevétele nem volt mellőzhető. Ennek keretében az eljárt bíróságoknak arról kellett állást foglalni, hogy a tagállami jog az Irányelvet megfelelően átültetve rendelkezett-e a napi és heti pihenőidőről, a magyar szabályozás értelmezhető-e az Irányelvvel összhangban. Az Mt. 5. § (1) bekezdésében rögzített és az EUB eseti döntéseiben is megjelenő lojalitási kötelezettség szem előtt tartásával annak vizsgálata szükséges, hogy az Irányelv által elérendő célok a magyar szabályozásban megvalósultak-e, amelynek során a nemzeti jog által elfogadott értelmezési módszerek alkalmazásával kell eljárni. Az Irányelv az elérendő célokat az EUB ítéletének 35. és 38. pontjában foglalta össze és megállapította, hogy az alapvető cél a munkavállalók élet és munkafeltételei hatékony védelmének, továbbá biztonságuk és egészségük védelme javításának garantálása érdekében a tagállamok azon kötelezettsége, hogy a jogok hatékony érvényesülése biztosítva legyen, vagyis a munkavállalók ténylegesen részesüljenek az Irányelv által előírt minimális napi és heti pihenőidőben.
[38] Az alperes hangsúlyozta, hogy az EUB az előzetes döntéshozatali eljárás keretében kizárólag az uniós jogi aktusok értelmezésére vonatkozóan rendelkezik hatáskörrel, nem értelmezheti a tagállam belső jogát, ez utóbbi ugyanis a nemzeti bíróság feladata. Az értelmezés során annak vizsgálata szükséges, hogy a heti pihenőidő és a napi pihenőidő tekintetében a magyar és az uniós jog azonos fogalmakat használ-e, figyelemmel arra, hogy a magyar jogi fogalmak az implementáció következményeként nem szükségképpen azonosak az Irányelv 3. és 5. cikkében foglalt napi, illetve heti pihenőidő fogalommal. Az EUB az ún. CILFIT és Társai ítéletben (C-283/81.) rögzítette, hogy a közösségi jog sajátos terminológiát használ, így a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos a közösségi jogban és a különböző nemzeti jogokban. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében nem vitatta, hogy a heti pihenőidő és a napi pihenőidő az uniós jogban autonóm fogalmak, ugyanakkor egyetlen tagállam sincs elzárva attól, hogy az Irányelv átültetésének eszközeit és módszereit maga határozza meg. Ennek keretében az autonóm uniós jogfogalmakkal kifejezett irányelvi célt saját, eltérő jogfogalmain keresztül valósítsa meg. Az implementáció során ugyanis az a követelmény, hogy az Irányelvben meghatározott cél maradéktalanul teljesüljön.
[39] Az alperes álláspontja szerint minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a tagállami jog napi és heti pihenőidő fogalmai nem felelnek meg egy az egyben az uniós jog napi és heti pihenőidő fogalmának, így a tagállami napi és heti pihenőidő fogalmat az uniós napi és heti pihenőidő fogalmakkal automatikusan helyettesíteni nem lehet. A hazai szabályozásban a napi pihenőidő fogalmának tartalma eltér az irányelvi napi pihenőidő fogalomtól, az Mt. 104. §-a az Irányelvnél szűkebb körben, csak két egymást követő munkanapon történő munkavégzés között biztosítja a napi pihenőidőt a munkavállaló számára, míg az irányelvi szabályozás ilyen korlátozást nem tartalmaz. Rámutatott továbbá arra is, hogy az Irányelv 5. cikkében szereplő heti pihenőidő összességében 35 óra egybefüggő pihenőidőről szól, amelynek része egy 24 órás pihenőidő. Az EUB ítélete világossá tette, hogy a heti pihenőidő címet viselő 5. cikk heti pihenőidő alatt, az ott említett 24 órás egybefüggő időszakot érti, amelyhez kötelezően hozzáadódik a 3. cikk szerinti napi pihenőidő. Ebből pedig az is következik, hogy az 5. cikk szerinti heti pihenőidő alatt tehát nem a 35 órás időszakot kell érteni, hanem az egyértelműen az 5. cikkben szereplő 24 órás időszakot. Az alperes álláspontja szerint a tagállam nincs elzárva attól, hogy az Irányelv végrehajtása céljából olyan heti pihenőidő fogalommal rendelkezzen, amely magában foglalja a 3. cikk szerinti napi és a 24 órás uniós heti pihenőidő kategóriáját is. Az Mt. 106. §-a az Irányelv 5. cikkében foglalt teljes, 35 órás pihenőidő átültetését szolgálta, magában foglalva a 11 órás napi és 24 órás heti pihenőidőnek való megfelelést is. Az Mt. 106. §-a szerinti heti pihenőidő tehát olyan fogalom, amely az Irányelv 5. cikke szerinti teljes követelményrendszert kielégíti. Az Európai Unió Bírósága kimondhatja, hogy az Irányelvben használt kifejezéseket önálló uniós jogi fogalomnak kell tekinteni és az unió területén egységesen kell értelmezni, ugyanakkor ha nyilvánvaló, hogy a nemzeti szabályozás szerinti napi és pihenőidő fogalma nem azonos az Irányelv szerinti fogalmával, úgy ilyen formális értelmezés a tagállami bíróság számára az Alaptörvényből fakadó értelmezési követelményre is figyelemmel nem lehet irányadó.
[40] A jogerős ítélet azon megállapítása, hogy a különböző pihenőidő kiadására elkülönítve és konkrét jogcímen kell, hogy sor kerüljön, teljes mértékben helytállóak az Irányelv 5. cikkének értelmezése tekintetében, a magyar jogi szabályozás azonban más fogalmakat alkalmaz, ezért az eljáró bíróságoknak a formális jogértelmezés helyett azt kellett volna érdemben vizsgálniuk, hogy az Irányelv által elérendő célok a magyar szabályozásban megvalósultak-e. Álláspontja szerint a magyar jogi szabályozás, az Mt. 104. § (1) bekezdése és a 106. § (1) bekezdése az Irányelv 3. és 5. cikkeivel kapcsolatban értelmezhető az irányelvi célt (a munkavállalók munkahelyi biztonságának, higiénéjének és egészségének javítása) megvalósítóként. A napi és heti pihenőidő szabályozás tekintetében a magyar jognak létezik olyan értelmezési tartománya, amely megfelel Magyarország és az EU jogrendjének is. Felülvizsgálati érvelése szerint ezért az Mt. 106. §-a szerinti heti pihenőidőt megelőzően nem kellett további, az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti napi pihenőidőt biztosítani, így az alperes mulasztása sem állapítható meg.
[41] Az alperes nem értett egyet a bíróságok által alkalmazott jogkövetkezményekkel sem. Álláspontja szerint az általa alkalmazott munkaidő-beosztás nem volt jogszabálysértő, a koherens tagállami jog szabályait alkalmazta és ennek megfelelően osztotta be a felperes munkaidejét, heti pihenőidejét, biztosította továbbá az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti napi pihenőidőt a felperes részére. A perben nem állította, hogy nem kerülhet sor semmilyen jogkövetkezmény alkalmazására az alperesi munkaidő-beosztási gyakorlat felperes által állított szabálytalanságának megalapozottsága esetén. Abban a nem várt esetben, ha esetleg az kerülne megállapításra, hogy az alperes által alkalmazott munkaidő-beosztás nem volt teljes mértékben jogszerű, az önmagában nem eredményezné, hogy a felperes ne a munkaidő-beosztás szerint végzett volna munkát, azaz az Mt. 107. § a) pontja alapján a rendkívüli munkavégzés megállapítása nem jogszerű abban az esetben, ha az Mt. 106. § (3) bekezdése szerinti heti pihenőidőt közvetlenül megelőző munkavégzést követően az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti napi pihenőidő nem került biztosításra a felperes részére, mivel ez időben a felperes munkát nem végzett. Álláspontja szerint a perben a felperes által megjelölt jogkövetkezmény nem alkalmazható, a bíróság azonban a felperes keresetéhez kötve van, az általa megjelölt jogcím alapján a kereseti követelés ugyanakkor megalapozatlan volt.
[42] Kifejtette, hogy a munkaidő-beosztástól eltérő munkavégzés megállapítása tekintetében kizárólag a tényleges munkaidő-beosztás vehető figyelembe, márpedig a jelen perben a felek között nem volt vitatott, hogy a felperes a vele közölt munkaidő-beosztástól eltérően nem végzett munkát, ha igen, akkor azt az alperes rendkívüli munkavégzésként elismerte és elszámolta. A per tárgyát képező esetben sem többletmunka, sem a beosztástól eltérő időben végzett munka nem merült fel. A beosztás és ezek a tények együtt határozzák meg, hogy egy tényleges munkavégzés rendes vagy rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésnek minősül-e, ez utóbbi esetben pedig azt is, hogy a munkavégzés heti pihenőidőben történő rendkívüli munkavégzésnek tekinthető-e.
[43] A felperes által érvényesített igény tekintetében tényként állapítható meg, hogy a felperes maga sem állít munkaidőkereten felüli munkavégzést és a munkaidő-beosztás törvényi határidőn belüli módosítását sem. Hiányzik tehát a felperes által előadott tényállási elemek közül az a váratlanság, rendkívüliség, amelynek pótlékkal való kompenzálása a rendelkezés fő célja az Mt. 107. § a) pontjával érintett esetekben. Az alperes álláspontja szerint az állapítható meg, hogy a felperes által a rendkívüli munkavégzés jogalapjaként hivatkozott Mt. 107. § a) pontja alkalmazását megalapozó feltételek nem állnak fenn, így annak alapján érvényesített igény nem megalapozott.
[44] Az alperes további érvelése szerint a másodfokú bíróság tévesen értelmezte a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú eseti döntését is és ebből tévesen vont le következtetést a felperesi kereset megalapozottságára. Az eseti döntésben a Kúria elvi jelentőségű megállapítást kizárólag az Mt. 106. § (3) bekezdése tekintetében tett, ugyanakkor a perbeli esetben az alperes nem pihenőnapokat osztott be a felperesnek, hanem pihenőidőt, márpedig a pihenőidő beosztására a pihenőnapok beosztásától eltérő szabályok vonatkoznak. A Kúria határozatait nem lehet kiterjesztő módon értelmezni, annak megállapításai kizárólag az annak meghozatala alapjául szolgáló döntés keretei között, az alapul szolgáló tény és jogállításokkal összhangban, azokra tekintettel értelmezhetőek. A jelen perben a felperesi tény és jogállításokra figyelemmel a Kúria hivatkozott határozatában foglaltak nem alkalmazhatóak.
[45] Az alperes azt is kifogásolta, hogy a jogerős ítélet semmilyen megállapítást nem tett az alperes fellebbezésében előadott azon jogi érvelésre, mely szerint a munkaidő-beosztás nem minősül a munkáltató mérlegelési jogkörébe tartozó kérdésnek, így megalapozatlan az elsőfokú bíróság ítéletének azon hivatkozása, hogy a bíróság a munkaidő-beosztás "szabályosítására" az Mt. 285. § (3) bekezdése alapján lenne jogosult, mivel a felhívott jogszabályhely a per tárgyát képező munkaidő-beosztás tekintetében nem alkalmazható.
[46] A jogerős ítélet a jogkövetkezmény alkalmazása tekintetében álláspontját az Mt. 107. § a) pontjára és a Kúria BH 2020.246 számú döntésére alapítja és ezek alapján állapítja meg, hogy amennyiben a jogszerű munkaidő-beosztást alapul véve a felperes ténylegesen munkát végzett, amikor a heti pihenőidejét kellett volna töltenie rendkívüli munkavégzés címén jogosult ellentételezésre.
[47] Az alperes a perben és jelen felülvizsgálati kérelmében is kifejtette, hogy a heti pihenőidő csúsztatásának a munkaidő-beosztás "szabályosításának" és annak alapján a munkaidő-beosztás utólagos bírói módosításának nincs helye. Nyilvánvalóan téves és jogsértő az elsőfokú bíróság által tett, a jogerős ítélet által helybenhagyott, az Mt. 143. § (4) bekezdésére alapított igény megalapozottsága tárgyában levont jogkövetkeztetés is, figyelemmel arra, hogy ezen igény alkalmazásának feltételei a felperessel közölt munkaidő-beosztás átminősítésének jogszerű lehetősége hiányában nem megállapíthatóak.
[48] Azt, hogy az adott esetben milyen jogkövetkezmény érvényesíthető, a felperesnek kell megjelölnie és tételes jogszabállyal alátámasztani. A bíróság a felperes keresetéhez kötve van. A perbeli esetben ugyanakkor a keresetben a megjelölt Mt. 107. § a) pontja alkalmazását megalapozó feltételek nem álltak fenn.
[49] Az alperes kifejtette, hogy a jogerős ítélet a pótlék összegszerűségét is jogszabálysértő módon, az adott hétre beosztott heti pihenőidő alapján állapította meg. Álláspontja szerint a hivatkozott BH 2020.246 számú döntésben a Kúria egyértelműen a Kollektív Szerződésben rögzített heti minimális 42 óra pihenőidőhöz képest vizsgálta a munkáltató által a munkavállalók számára beosztott pihenőidőt, és ennek alapján tett megállapítást. A döntés elvi tartalma is kifejezetten kimondja, hogy a munkáltató ezen 40 órát (jelen esetben a Kollektív Szerződés előírásai szerinti 42 órát) kitevő pihenőidő biztosításával eleget tesz a heti pihenőidő kiadásával kapcsolatos kötelezettségének azzal, hogy a munkaidőkeret átlagában biztosítani kell-e munkavállalói számára is a heti 48 óra pihenőidőt. Az általa levezett számítás alapján a minimum 42, illetőleg a munkaidőkeret átlagában 48 órás átlag figyelembevételével a felperest 42 669 forint járandóság illette volna meg.
[50] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
[51] Az alperes által megjelölt engedélyezési ok alapján a Kúria a felülvizsgálatot akkor engedélyezi a joggyakorlat egységének biztosítása érdekében, ha a jogerős ítélet olyan elvi jelentőségű jogkérdést vet fel, amellyel kapcsolatban a Kúria jogegységi határozatban, az általa a Bírósági Határozatok Gyűjteményében (a továbbiakban: BHGY) közzétett eseti határozatban még nem foglalt állást, feltéve, hogy a jogértelmezést igénylő elvi jelentőségű jogkérdésben a bírói gyakorlat nem egységes, vagy a joggyakorlattól eltérő bírói döntés megismétlődésének ezáltal a jogegység megbomlásának a veszélye áll fenn. A fél az engedélyezés alapjául szolgáló határozatokat a felülvizsgálat engedélyezése iránti kérelmében köteles pontosan megjelölni azzal, hogy elsőfokon jogerőre emelkedett határozatra nem hivatkozhat [1/2021. (VII. 12.) PK vélemény 1. pont]. Elvi jelentőségű jogkérdésnek minősül minden olyan jogkérdés, amely egy jogszabály rendelkezésének értelmezésével, az alkalmazandó norma alapvető tartalmával és az ahhoz kapcsolódó esetleges jogkövetkezményekkel összefügg (PK vélemény 1. pontjához fűzött magyarázat).[52] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy a perbeli jogkérdésben történő állásfoglalás szükséges a joggyakorlat egységének vagy továbbfejlesztésének biztosítása érdekében, figyelemmel arra, hogy a perbelivel azonos tényállás alapján az ország egyes törvényszékein több per indult, amellyel kapcsolatban eltérő jogerős ítéletek születtek. Ennek következtében a Kúriának kell állást foglalni a perbeli jogkérdést illetően, amely egyben a Pp. 409. § (2) bekezdés b) pontja szerinti jogkérdés különleges súlya és társadalmi jelentősége is indokolt.
[53] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint részben megalapozott.
[54] Az alperes felülvizsgálati kérelme alapján a Kúriának abban kellett állást foglalni, hogy a napi pihenőidő kiadása akkor is kötelező-e, ha a munkáltató a munkavállaló részére az adott munkanapot közvetlenül követően heti pihenőidőt osztott be, illetve a napi pihenőidő heti pihenőidő előtti kiadásának elmaradása megalapoz-e pótlékra való jogosultságot (Mt. 143. §).
[55] A Kúria az Mfv.II.10.025/2024/6. számú közzétett precedensképes határozatában már állást foglalt abban a kérdésben, hogy a perbeli időszakban a heti pihenőidőt megelőző munkavégzés után a napi pihenőidőt is be kell osztani (ki kell adni) és ennek elmaradása az Mt. 104. § (1) bekezdésébe ütközik. A Kúria ezt a határozatot a továbbiakban is irányadónak tekinti, ezért az alperesnek a tárgyaláson előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmét elutasította.
[62] Az EUB-nak a C-477/21. számú ügyben 2023. március 2-án kihirdetett ítélete indokolása szerint a napi és a heti pihenőidő két egymástól eltérő jog, amelyek eltérő célokat követnek: a napi pihenőidő esetében azt a célt, hogy a munkavállaló meghatározott munkával töltött időt követő időszakra eltávolodhasson munkakörnyezetétől, a heti pihenőidő tekintetében pedig azt, hogy a munkavállaló minden hétnapos időszakon belül kipihenhesse magát ([38] pont). A munkavállaló számára mindkét jog tényleges gyakorlását biztosítani kell, ezért az olyan értelmezés, mely szerint a napi pihenőidő a heti pihenőidő részét képezi, megfosztaná a munkavállalót a napi pihenőidő tényleges igénybevételének lehetőségétől. A napi pihenőidőt tehát - a két jog önálló jellegére figyelemmel - a heti pihenőidőhöz való jogon túlmenően kell biztosítani ([39]-[40] pontok). Az EUB mindezekre figyelemmel úgy foglalt állást, hogy az Irányelv 3. cikkében előírt napi pihenőidő nem képezi az Irányelv 5. cikke szerinti heti pihenőidő részét, hanem ahhoz hozzáadódik.
[63] Az EUB konkrétan megvizsgálta a MÁV Start Zrt. (alperes) Kollektív Szerződésének azon rendelkezéseit, amely legalább 42 órás heti pihenőidőt biztosít a munkavállalók számára abból a szempontból, hogy erre tekintettel - mivel az meghaladja az Irányelv 3. cikke szerinti minimum 11 órás napi és az 5. cikk szerinti 24 órás heti pihenőidő együttes időtartamát - a munkavállaló számára biztosítani kell-e ezt meghaladóan is a napi pihenőidőt.
[64] Az EUB emlékeztetett arra, hogy az Irányelv rendelkezéseit autonóm módon kell értelmezni függetlenül a tagállamokban irányadó minősítéstől ([47] pont). Az EUB elismerte, hogy a perbeli Kollektív Szerződés szerinti 42 órás heti pihenőidő kedvezőbb, mint amit az Irányelv minimum követelményként előír, ugyanakkor ez a kedvezőbb rendelkezés nem foszthatja meg a munkavállalót az Irányelvben számára biztosított más jogoktól, különösen a napi pihenőidőhöz való jogától ([50] pont). Az EUB megítélése szerint a nemzeti szabályozás által előírt heti pihenőidő időtartamától függetlenül biztosítani kell a 3. cikk szerinti napi pihenőidőhöz való jogot, ezért a munkavállaló számára a nemzeti szabályozás által előírt heti pihenőidő időtartamán felül is ki kell adni a 3. cikk szerinti napi pihenőidőt ([52]-[53] pontok).
[65] Az EUB végül azt a kérdést vizsgálta, hogy a munkavállaló jogosult-e arra is, hogy a heti pihenőidőt megelőzően részesüljön napi pihenőidőben. Döntése szerint a munkavállalónak közvetlenül a munkaidőt követően kell napi pihenőidőben részesülnie függetlenül attól, hogy ezt a pihenőidőt követi-e munkaidő vagy sem. Ha a napi pihenőidőt és a heti pihenőidőt egybefüggő módon nyújtják, a heti pihenőidő csak akkor kezdődhet el, amikor a munkavállaló már részesült napi pihenőidőben. Mindebből az EUB szerint az következik, hogy amennyiben a munkavállaló számára heti pihenőidőt adnak ki, a munkavállaló jogosult arra is, hogy az említett heti pihenőidőt megelőzően megkapja a napi pihenőidőt.
[66] A napi és a heti pihenőidő meghatározása tekintetében az EUB úgy foglalt állást, hogy azok autonóm uniós jogi fogalmak, amelyek értelmezéséről ezáltal végső soron az EUB jogosult dönteni.
[67] A nemzeti bíróságoknak ugyanazon uniós jogforrás értelmezése körében, az azonos vagy hasonló tényállású ügyekben követniük kell az EUB korábban meghozott ítéleteit (66/79., 127/79. és 128/79. sz. egyesített ügyekben 1980. március 27-én meghozott ítélet 9. pont).
[68] Az Mt. 104. § (1) bekezdését tehát olyan tartalommal kell értelmezni, amely megfelel az irányelv céljának, rendelkezéseinek, az EUB joggyakorlat szerinti szempontoknak. A jogalkotó az AB határozatot követően módosította 2023. január 1-jétől az Mt. 104. § (5) bekezdését. Ez azonban azt megelőzően történt, hogy az EUB ítéletében értelmezte az irányelv uniós jogi fogalmait, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
[69] Az alperes felülvizsgálati kérelme a hazai (nemzeti) jogi és az európai jogi (irányelvi) napi és heti pihenőidő tekintetében megalapozatlanul állítja: "nem felelnek meg egy az egyben", azok nem helyettesíthetők. Az alperes szerint a magyar munkajog napi pihenőidő fogalma (Mt. 104. §) eltér az Irányelv 3. cikke által rögzített fogalomtól, amennyiben az előbbi fogalom tulajdonképpen szűkebb, hiszen csak a napi munka befejezése és a következő munkanapi munkakezdés közötti - főszabály szerint 11 óra időtartamú - pihenési célú időszakot minősíti napi pihenőidőnek. Az alperes értelmezésében a két pihenőidő "párosítása" tulajdonképpen azzal valósul meg, hogy a magyar jog által az irányelvi minimális mértéket jóval meghaladóan meghatározott heti pihenőidő (Mt. 106. §) magában foglalja a napi pihenőidőt is, s még ez esetben sem sérül az irányelvi (minimális) célkitűzés. Mindez a józan észnek, a közjónak és a gazdaságosság szempontjának felelne meg.
[70] A Kúria ezzel az érveléssel kapcsolatosan két körülményt hangsúlyoz. Az egyik az, hogy az EUB az Irányelv rendelkezéseit nem a tényleges körülményektől és a hatályos tagállami tételes jogi szabályozástól elvonatkoztatva értelmezi, hanem éppen ellenkezőleg: a tagállami bíróság konkrét kérdéseire ad konkrét válaszokat a kérdésekhez kapcsolódó nemzeti jogszabályok teljes körű ismeretében. Ez egyértelműen látható a C-477/21. számú ügy 7-14. pontjaiban (miként egyébként valamennyi előzetes döntéshozatali ügyben is). A másik hangsúlyozandó körülmény az, hogy az uniós jog célját, valamint a nemzeti jogi megoldást érintő alperesi interpretáció önellentmondást tartalmaz. A felülvizsgálati kérelem - helyesen - rögzíti, hogy az uniós pihenőidő fogalmak értelmezése tekintetében az EUB ítéletének megállapításai irányadók. Ehhez képest az érvelés lényegében tagadja az ítélet mindhárom összegző tételében kifejtett álláspontot. Tagadja azt a bírósági álláspontot, hogy a napi pihenőidő nem képezi a heti pihenőidő részét; tagadja azt is, hogy az irányelvi pihenőidőt meghaladóan a nemzeti jogban biztosított pihenőidőn felül kell napi pihenőidőt biztosítani, de nyilvánvalóan tagadja azt is, hogy a heti pihenőidőt megelőzően ki kell adni a napi pihenőidőt. Ezek az alperesi állítások tulajdonképpen arra irányulnak, hogy az alperes által alkalmazott munkaidő-beosztás mind a nemzeti jognak, mind az európai jognak megfelel. Az EUB - egyébként egyértelmű, egyszerű nyelvtani értelmezéssel felderíthető tartalmú - ítéletével ez az alperesi érvelés ellentétes. Nem arról van tehát szó, hogy a hazai jogrendszerbeli megoldás - az uniós jogitól eltérő fogalomhasználat mellett - megvalósítja az irányelvi célt, hanem ellenkezőleg: az EUB ítélete alapján rögzíthető, hogy az önálló jogcímen járó napi pihenőidő kiadásának mellőzése nyilvánvalóan az Irányelv 3. és 5. cikkébe ütközik, illetve sérti az EU Alapjogi Chartájának 31. cikk (2) bekezdését is.
[71] Mindezek alapján az alperes felülvizsgálati érvelésével szemben a jogerős ítélet helytállóan állapította meg, hogy az alperes munkaidő-beosztása - vagyis a napi pihenőidő heti pihenőidőt megelőző kiadásának elmaradása - ellentétben áll az EUB ítéletében kifejtett követelményekkel és az Alkotmánybíróság jogértelmezésével, ezért jogszabálysértő volt.
[72] A munkaidő-beosztás a munkáltatónak nemcsak joga, de kötelezettsége is (Mt. 96. § (1) bekezdés). Nem a munkáltató mérlegelési jogkörébe tartozó döntés, mert a mikénti meghatározására egyértelmű jogszabályi rendelkezések alkalmazandók, be kell tartani a jogszabályi előírásokat, így az Mt. 104. § és 106. §-ában foglaltakat. A jogszabályba ütköző munkaidőbeosztás valójában jogszabályba ütköző munkáltatói utasítás, ekként (jogszabályba ütköző munka irányításával összefüggő munkáltatói jognyilatkozatként) semmis még akkor is, ha a semmisségnek sajátos jogkövetkezményei vannak (utasítás megtagadhatósága az Mt. 54. §-a szerint). A munkáltatói utasítás azonban jogellenes marad abban az esetben is, ha a munkavállaló a munkavégzést nem tagadja meg.
[73] Amikor az Mt. a munkaidőbeosztás szabályairól, illetőleg az Mt. 107. § a) pontjában a munkaidőbeosztástól eltérő munkaidőről rendelkezik, akkor a jogszabályoknak megfelelően megállapított munkaidőbeosztásból indul ki. Az Mt. ugyanis nem számol azzal, hogy a munkáltató a jogszabályi rendelkezéseknek nem megfelelő munkaidőbeosztást készít. Az Mt. 15. § (5) bekezdése szerint a megállapodás teljesítése során tett jognyilatkozatnak nem minősülő nyilatkozat, továbbá a munka irányításával összefüggő munkáltatói jognyilatkozat tekintetében a 20-26. §-ban foglalt rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni, a jogszabályhely az érvénytelenség szabályait nem hívja fel. Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy amennyiben az alperes szabálytalan munkaidőbeosztást készít, akkor a bíróságoknak a szabálytalan munkaidőbeosztástól nem lehet eltérni. A jogszabályoknak nem megfelelő munkaidőbeosztás esetén szükséges annak megfelelő figyelembevétele, hogy a heti pihenőidő csak akkor kezdődhet el, amikor a munkavállaló már részesült napi pihenőidőben. Ez nem fiktív munkaidőbeosztás, arra a munkavállalókat megillető napi és heti pihenőidőhöz való jog hatékony érvényesülése érdekében van szükség.
[74] Az előbbiek figyelembevételével kellett abban a kérdésben dönteni, hogy a helyesen megállapított jogellenes alperesi munkaidő-beosztási gyakorlatnak lehet-e a felperes által igényelt, az Mt. 107. § a) pontjára és Mt. 143. § (4) bekezdésére alapított jogkövetkezménye a bérpótlék rendkívüli munkaidőben végzett munka jogcímén.
[75] A felperes a keresetében rendkívüli munkavégzés jogcímén érvényesített igényt. Tényelőadása szerint az alperes jogellenes munkaidő-beosztási gyakorlatot követett, amikor nem biztosította a napi pihenőidőt azokban az esetekben, amikor a munkavégzést nem munkavégzés, hanem heti pihenőidő követte. Az alperes a perben maga sem vitatta, hogy a heti pihenőidőt megelőző munkavégzés után napi pihenőidőt a felülvizsgálat kérelmében kifejtett jogi álláspontja miatt nem osztott be.
[76] Abban helytállóan foglaltak állást az eljárt bíróságok, hogy a hosszabb időn keresztül folytatott jogellenes gyakorlat nem maradhat jogkövetkezmények nélkül és ennek a jogkövetkezménye a Kúria precedensképes, irányadó határozata (Mfv.X.10.257/2019/7.) szerint a rendkívüli munkavégzés pótléka lehet.
[77] Megalapozott a felülvizsgálati kérelem azonban a jogkövetkezmény konkrét meghatározása és kifejtett jogi indokai körében. Az alperes helytálló érvelése szerint ugyanis a felperes munkaidő-beosztása szerint végzett munkát, a heti pihenőidejét megkapta, ennek során munkát nem végzett, munkaidő-beosztástól eltérő munkavégzés nem állapítható meg.
[78] E körben helytállóan fejtette ki az alperes a felülvizsgálati kérelmében, hogy a jogalkotó a rendkívüliség szempontjából nem a munkavégzést, hanem a munkaidő elrendelését tekinti elsődlegesnek, az Mt. 107. §-a rendkívüli munkaidő fogalmát a rendes munkaidőhöz való viszonyításában határozza meg. Azt ugyanis, hogy egy munkavégzést rendes vagy rendkívüli munkavégzésnek kell-e tekinteni az elrendelés oldaláról kell megítélni.
[79] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra is helytállóan hivatkozott, hogy az Mt. alapján a munkáltató nemcsak a munkaidőt, hanem a heti pihenőidőt is köteles beosztani. Ha a heti pihenőidőt beosztotta, annak tartamát követő időtartamra pedig rendes munkavégzést osztott be, akkor a beosztás mind a heti pihenőidő, mind a rendes munkavégzés helyében és időtartamában rögzül. A beosztás és a tények együtt határozzák meg, hogy egy tényleges munkavégzés rendes vagy rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésnek minősül-e, ez utóbbi esetében pedig azt is, hogy a munkavégzés heti pihenőidőben történő rendkívüli munkavégzésnek tekinthető-e. Mindezekből helytállóan következtetett az alperes arra, hogy jogszerűen sem a beosztást, sem a tényeket nem lehet negligálni, ha a beosztás szerinti heti pihenőidőben a munkavállaló tényszerűen pihen, az ezt követő beosztás szerinti rendes munkaidejében pedig munkát végzett, akkor a bíróságnak sem áll jogában a beosztást úgy "szabályosítani", hogy az a felek által egyébként nem vitatott tényekkel ellentmondásba kerüljön.
[80] Mindebből az következik, hogy az eljárt bíróságok álláspontjától eltérően a munkaidő-beosztás egyes időtartamai nem minősíthetőek át, a pihenőidők nem csúsztathatóak el és nem megalapozott annak megállapítása, hogy a szolgálat befejeztével az utazási normaidő és a lakóhelyi napi pihenőidő számítandó és ezt követően a felperes a heti pihenőidejében végzett munkát.
[81] Ebből következően az eljárt bíróságok tévesen hivatkoztak az Mt. 106. § (1) bekezdése, valamint az Mt. 143. § (4) bekezdésének megsértésére, amely tévedés kizárólag a felperes által felállított és tévesen elfogadott azon fikcióból adódott, hogy a beosztása szerinti heti pihenőidőben először a ki nem adott napi pihenőidejét töltötte, ezért a KSZ szerint meghatározott pihenőideje egy részében a tényleges munkaidő-beosztása szerinti munkát végzett. Ez a tévesen felállított és elfogadott fikció azonban nem annulálja a megállapított jogellenes alperesi munkaidő-beosztási gyakorlat tényét, az Mt. 104. § (1) bekezdésének megsértését és - a többen a kevesebb benne foglaltatik elve alapján - a rendkívüli munkavégzés pótléka iránti igény megalapozottságát az Mt. 143. §-ában foglaltak alapján.
[82] Az adott esetben megállapítható, hogy az alperes nem adta ki (osztotta be) a munkavállalónak a heti pihenőidőt megelőző napon (egybefüggő 24 órában) a törvénynek és a KSZ-nek megfelelő napi pihenőidőt. A jogsértés tehát az Mt. a perbeli időben irányadó 104. §-a megsértésében áll: a munkáltató a jogszerűen biztosítandó napi pihenőidőben kötelezte teljesítésre a munkavállalót, vagyis nem biztosította a jogszabályban és (KSZ-ben) meghatározott napi pihenőidőt. A munkáltató jogsértése tehát a heti pihenőidőt megelőző napi pihenőidő beosztásának és kiadásának elmulasztásában áll, amelyből ugyanakkor nem következik az, hogy ezzel a heti pihenőidő kiadására sem került volna sor, illetve a heti pihenőidő is csak később kezdődne meg, így a munkavállaló az Mt. 143. § (4) bekezdése szerinti díjazásra jogosult. A bíróságok által alkalmazott, a felperes keresetében írtaknak megfelelő következmény nem lehet az, hogy a bíróság átszervezi a munkáltató működését és olyan munkaidő-beosztást vélelmez, amelyet az alperes soha nem alkalmazott.
[83] Az előzőekből következően az adott esetben nem jöhet szóba az Mt. 143. § (4) bekezdésének alkalmazása, mivel az a heti pihenőidőre elrendelt rendkívüli munkavégzés szabálya, nem pedig a napi pihenőidőben elrendelt munkavégzésé.
[84] A felperes a keresetében az alperes napi pihenőidő kiadását mellőző szabálytalan munkaidő-beosztására alapította igényét, és azt csupán fiktíven állította, hogy az alperes eljárása következményeként - a napi pihenőidő beszámításával - heti pihenőidejében végzett munkát, ezért az Mt. 143. § (4) bekezdésében foglalt pótlék illeti meg.
[85] Az eljárt bíróságok a felperes - alperes által sem cáfolt - azon tényállítását, amely szerint az alperes a heti pihenőidejét megelőző munkavégzés után a napi pihenőidejét nem osztotta be azonban nem tartalma szerint, hanem kizárólag fiktív jogállítása alapján értékelték, így levont következtetésük jogszabálysértő.
[86] A Kúria Pfv.I.20.807/2023/5. számú (megjelent BH 2024.184.) precedensképes határozata szerint a bíróság a felek jogi érveléséhez nincs kötve, az érvényesített jogon, a kereseti kérelmen és az ellenkérelmen belül a fél jogi érvelésétől eltérő indokok mentén is határozhat.
[87] A döntés indokolása szerint a Kúria a Gfv.I.30.120/2023/8. számú határozata [62]-[63] bekezdéseiben már kifejtette, a kereset egy anyagi jogszabály (tárgyi jog) által biztosított valamely jog (alanyi jog) érvényesítését jelenti: a felperes állítja, hogy a valóságban megtörtént konkrét történeti tények megvalósítják az alanyi jogot tételező anyagi jogi normában meghatározott törvényi tényállási elemeket, így az alanyi jog megnyílt, amely feljogosítja őt az anyagi jogszabályban meghatározott igény támasztására. Ebből következően kell a keresetlevélben feltüntetni az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet, az azokat megalapozó tényeket és azok bizonyítékait, valamint az érvényesíteni kívánt jog, a tényállítás és a kereseti kérelem közötti összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelést [Pp. 170. § (2) bekezdés]. Mindezek alapján a bíróság a kérelemhez és a jogállításhoz van teljesen kötve [Pp. 342. § (1) és (3) bekezdés]. A felek jogi érveléséhez azonban nincs kötve: a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 2. § (2) bekezdése alapján a bíróságnak jogalkalmazási tevékenysége során a jogszabályok érvényesülését kell biztosítania, így az érvényesített jogon, a kereseti kérelmen és az ellenkérelmen belül a fél jogi érvelésétől eltérő indokok mentén is határozhat. Ellenkező esetben, ha mindkét fél jogi érvelése ellentétes a jogszabályokkal, akkor a bíróság nem dönthetne a jogszabályoknak megfelelően.
[88] A Pp. 2. § (2) bekezdése alapján a bíróság a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A Pp. 110. § (3) bekezdése szerint azonban a Pp. szabályozásában is érvényesül a tartalom szerinti elbírálás elve: a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe.
[89] A napi pihenőidő szabályának megszegése okán a jogkövetkezmény vizsgálata körében fenntartandó és az adott tényállásra megfelelően alkalmazandó az Mfv.X.10.257/2019/7. számú precedensképes határozatban foglalt álláspont. Ez pedig azt eredményezi, hogy a munkáltató által ténylegesen beosztott (kiadott) heti pihenőidő kezdetének időpontja megállapítható, az EUB ítélete alapján a munkáltatónak ezt megelőzően kell biztosítani az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti egybefüggő napi pihenőidőt, ha azonban ezt nem biztosítja, nem osztja be, úgy eljárása jogellenes. A jogellenesség következménye pedig az, hogy a törvény szerinti megelőző egybefüggő napi pihenőidő tartamára elrendelt munkavégzés rendkívüli munkaidőben végzett munkának minősül és arra az Mt. 143. §-ának megfelelő rendelkezését kell alkalmazni.
[90] A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően a Pp. 424. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a perfelvételi szaktól kezdődően új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
[91] A megismételt eljárás során az anyagi pervezetés keretei között [(Pp. 237. § (3) bekezdés c) pont)] fel kell hívni a felperest a Kúria határozatában foglaltak jogértelmezés szerint a keresete pontosítására és a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a bíróságoknak kell megállapítani a munkáltató által ténylegesen beosztott pihenőidő kezdetének időpontját, továbbá az EUB ítélete alapján azt, hogy a munkáltató ennek megfelelően biztosította-e azt megelőzően az Mt. 104. § (1) bekezdése szerint egybefüggő napi pihenőidőt. A lehetséges jogkövetkezmény tekintetében irányadónak kell tekinteni a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú közzétett precedensképes határozatát és ennek megfelelő alkalmazásával a heti pihenőidőt megelőzően be nem osztott napi pihenőidő tartamára eső munkavégzés minősül rendkívüli munkaidőben végzett munkának és ennek az Mt. 143. § szerint lehetséges jogkövetkezménye, meghatározott mértékű bérpótlék megfizetése merülhet fel. Mindezek tükrében a felperesnek lehetőséget kell biztosítani kereseti kérelme pontosítására, az az alperesnek pedig az ehhez kapcsolódó észrevétele előterjesztésére.
(Kúria Mfv.IV.10.044/2024/6.)