adozona.hu
BH 2024.11.267
BH 2024.11.267
I. Veszélyes üzemi felelősség esetén a kimentéshez megkövetelt, a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok két feltétel egyidejű fennállását jelenti: a kár okának egyrészt a veszélyes üzem működési körébe nem tartozónak, vagyis külsőnek, másrészt elháríthatatlannak kell lennie. A konjunktivitásból következően bármelyik feltétel hiánya a másik feltétel fennállásának vizsgálatát szükségtelenné teszi. II. A veszélyes üzem működési körén kívül eső, külső ok vizsgálatánál a baleset
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] Az I. rendű felperes 2016. június 30-án Németországban az autópályán egy járműszerelvény utasaként közlekedési baleset részese volt, amelyben életveszélyes sérüléseket és egészségkárosodást szenvedett.
[2] A baleset előzménye az volt, hogy egy járműszerelvény az autópálya jobb oldali külső sávjában lassítva megállt az előtte kialakult forgalmi helyzet miatt. Ezt az ugyanabban a forgalmi sávban mögötte haladó nyerges vontató járműszerelvény vezetője későn észlelte, emiatt hirtelen fékezés...
BH 2024.11.267 I. Veszélyes üzemi felelősség esetén a kimentéshez megkövetelt, a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok két feltétel egyidejű fennállását jelenti: a kár okának egyrészt a veszélyes üzem működési körébe nem tartozónak, vagyis külsőnek, másrészt elháríthatatlannak kell lennie. A konjunktivitásból következően bármelyik feltétel hiánya a másik feltétel fennállásának vizsgálatát szükségtelenné teszi.
II. A veszélyes üzem működési körén kívül eső, külső ok vizsgálatánál a balesethez vezető közlekedési helyzetet is értékelni kell.
III. Az elévülés nem más, mint az időmúlásnak - a Ptk. 6:21. §-ában a jogvesztéstől megkülönböztetett, a követelés bírósági eljárásban való érvényesíthetőségét megszüntető - anyagi jogi joghatása. Számítására ezért értelemszerűen a Ptk. 8:3. §-ának rendelkezései irányadóak.
IV. A Ptk. 8:3. § (3) bekezdése munkanap és munkaszüneti nap között tesz különbséget, és arra az esetre rendelkezik az eltérő határidő-számításról, ha a határidő utolsó napja nem munkanap. Vagyis: e jogszabályhely alkalmazása során a munkaszüneti nap fogalma nem szűkíthető le annak az Mt. által használt definíciójára [2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:532. §, 6:535. § (1) bek., 6:538. §; 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 279. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] Az I. rendű felperes 2016. június 30-án Németországban az autópályán egy járműszerelvény utasaként közlekedési baleset részese volt, amelyben életveszélyes sérüléseket és egészségkárosodást szenvedett.[2] A baleset előzménye az volt, hogy egy járműszerelvény az autópálya jobb oldali külső sávjában lassítva megállt az előtte kialakult forgalmi helyzet miatt. Ezt az ugyanabban a forgalmi sávban mögötte haladó nyerges vontató járműszerelvény vezetője későn észlelte, emiatt hirtelen fékezésre kényszerült. Ennek következtében a járműve elveszítette a stabilitását, a vontatott félpótkocsi balra kilendült, majd nekiütközött az előtte megállt járműnek. Az I. rendű felperest utasként szállító jármű közvetlenül a vészfékezés miatt stabilitását vesztett járműszerelvény mögött haladt. E jármű vezetője a veszélyhelyzet elhárítása érdekében - vezetői hiba nélkül - balra kormányozta a járművét, majd erőteljes fékezésbe kezdett, azonban az előtte haladó járműszerelvény ütközése következtében lerövidült féktávolság miatt nem tudta elkerülni, hogy a járműve balra a kilendült félpótkocsinak ütközzön.
[3] Az I. rendű felperest szállító jármű üzemben tartója az alperessel állt kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási jogviszonyban.
[4] A II-III. rendű felperesek az I. rendű felperes gyermekei.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[5] A felperesek keresetükben az I. rendű felperes javára kártérítés, valamint mindhármuk javára sérelemdíj megfizetésére kérték kötelezni az alperest. A kereset jogalapjaként - egyebek mellett - a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:524. § (1) bekezdését jelölték meg.[6] Az alperes - elévülési kifogást is tartalmazó - érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Az első- és a másodfokú közbenső ítélet
[7] Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes köteles az I. rendű felperes 2016. június 30-i közúti balesetével okozati összefüggésben az I. rendű felperest ért kár és a felpereseket ért nem vagyoni hátrány kompenzálására alkalmas sérelemdíj megfizetésére.[8] A 864/2007/EK rendelet (Róma II.) 4. cikk (2) bekezdése alapján a perben a magyar jogot alkalmazta.
[9] Rámutatott: a veszélyes üzemi felelősség alóli kimentéshez az alperes részéről annak bizonyítására volt szükség, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a biztosítottjának, az I. rendű felperest szállító jármű üzemben tartójának fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esett, továbbá a baleset és az I. rendű felperes baleseti sérülése objektíve elháríthatatlan volt. Az alperes védekezésére figyelemmel részletesen ismertette a perben kirendelt igazságügyi gépjárműszakértő szakvéleményének lényeges megállapításait. Azok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperesek nem vagyoni sérelmének és az I. rendű felperes kárainak bekövetkezése objektíve elkerülhető lett volna abban az esetben, ha az alperes által biztosított jármű vezetője a közlekedési vészhelyzet elhárításának módjai közül nem a balra kormányzást, hanem az azonnali fékezést választotta volna, majd az előtte bebicsakló járműszerelvény észlelését követően jobbra előre kormányozta volna az általa vezetett járművet. Értékelte, hogy a baleset elkerüléséhez vezethetett volna a választott vezetéstechnikai megoldás mellett az is, ha további balra kormányzást végez, vagy ha nagyobb követési távolságot tart a jármű vezetője. Hivatkozása szerint ezek az elméleti baleset-elhárítási lehetőségek kizárták az alperes veszélyes üzemi felelősség alóli eredményes kimentését, tekintettel arra is, hogy az alperes által biztosított jármű vezetőjének magatartása az általános felelősségi szabályok szerint felróható is volt. Az objektív alapú felelősség miatt annak sem tulajdonított jelentőséget, hogy a baleset elhárítására alkalmas megoldás a veszélyhelyzet felismerésekor mennyire tűnt kedvezőnek a járművezető számára, és a jármű vezetője az ütközés elkerülhetetlenségét nem láthatta előre.
[10] Mindezek miatt azt állapította meg, hogy az I. rendű felperest szállító járműszerelvény üzemben tartójának fennáll a kártérítési felelőssége, egyúttal az alperest a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 12. §-a és 28. § (1) bekezdése, valamint az e jogszabályi rendelkezésekkel összhangban álló felelősségbiztosítási szerződés (ÁSZF) 9. §-a és 10. § (1) bekezdése alapján helytállási kötelezettség terheli. Utalt arra, hogy a balesetben részes és az annak bekövetkezéséért felelős más személyek közös károkozásának csak a károkozók egymás közti viszonyában volt jelentősége, mert az általuk okozott kárért a felelősségük a felperesekkel szemben a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése szerint egyetemleges.
[11] Az alperes elévülési kifogásának elbírálásakor abból indult ki, hogy a Ptk. 6:532. §-a szerint a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes, és ezért az egyes kártérítési igényeknél külön-külön értékelte a károk szubjektív hatályú jogi tényeit. Az I. rendű felperesnek a baleset következtében felmerült ápolási és gondozási kiadásai, valamint a jövőbeli járadékigény vonatkozásában azt rögzítette, hogy azok szükségképpen a balesetet követő időpontban keletkeztek. A sérelemdíj-követelések vonatkozásában kifejtette, hogy azok elévülésének kezdő időpontja nem a károkozás, hanem a nem vagyoni károsodás bekövetkezésének időpontjától függött, amely álláspontja szerint nem a baleset időpontjával volt azonos. Ezzel összefüggésben utalt arra, hogy a felperesek a nem vagyoni hátrányok mértékéről sem szerezhettek tudomást a baleset megtörténtekor, ezért a követeléseiket nem is tudták érvényesíteni. Ezt a követelés érvényesítését menthető okból akadályozó körülménynek tekintette, amely a Ptk. 6:24. § alapján az elévülés nyugvását eredményezte.
[12] Figyelemmel volt arra, hogy a keresetlevél 2019. július 1-jén érkezett a bíróságra, és azt a felperesek a visszautasítást követően újból előterjesztették, ezért a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 178. § (1) bekezdése szerint a keresetlevél beadásának jogi hatályai fennmaradtak. Nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a hároméves elévülési idő utolsó napja, 2019. június 30. munkaszüneti napra, vasárnapra esett, mert az anyagi jogszabály által megszabott határidő az utolsó napon minden körülmények között lejár. Kiemelte, hogy az anyagi jogi elévülési határidő elmulasztása nem menthető ki eljárásjogi, a Pp. 146. § (5) bekezdésében írt szabályra hivatkozással. Mindezek alapján azt a következtetést vonta le, hogy a felperesek követelései nem évültek el.
[13] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta.
[14] Az elévülési kifogással kapcsolatban hivatkozott arra, hogy a 4/2003. Polgári jogegységi határozat értelmében a keresetlevél benyújtására a jogszabályban megállapított határidő számítására nem alkalmazhatók a polgári perrendtartás törvényi szabályai, hanem arra az anyagi jogi határidők számítására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Ennek megfelelően idézte a Ptk. 8:3. § (2) és (3) bekezdését. Figyelembe vette, hogy a perben érvényesített követeléseknek a Ptk. 6:538. §-ában meghatározott hároméves elévülési ideje legkorábban az I. rendű felperest ért baleset bekövetkezésének napján, 2016. június 30-án kezdődhetett meg, és legkorábban 2019. június 30-án telhetett le. Mivel pedig az utóbbi időpont vasárnapra esett, ezért azt állapította meg, hogy az elévülési idő - a Ptk. 8:3. § (3) bekezdésének megfelelően - 2019. július 1-jén járt le, és az ezen a napon a bírósághoz benyújtott keresetlevél az elévülési időn belül érkezett meg valamennyi követelés vonatkozásában. Kifejtette azt is, hogy bár az elsőfokú bíróság az egyes követelések esedékessé válását és elévülési idejének kezdő napját elvi dogmatikai szempontból helytállóan vizsgálta külön-külön, de a részletes egyenkénti vizsgálatra nem volt szükség, mert a felperesek a követeléseiket az elévülési időn belül érvényesítették a bíróság előtt.
[15] A fellebbezésben foglaltakkal ellentétben utalt arra, hogy a felpereseknek az alperes elévülési kifogását elutasítani kérő perfelvételi nyilatkozatukat nem kellett a jogalap megjelölése útján előadniuk. Ezt azzal indokolta, hogy egyrészt az elévülés és az anyagi jogi határidő megtartása jogi ténykérdés, másrészt a felperesek említett nyilatkozata olyan, a Pp. 183. § (1) bekezdése szerinti perfelvételi nyilatkozatnak minősült, amelyre sem a keresetlevél kötelező jogállítására vonatkozó, sem a keresetlevéllel szemben előterjesztendő ellenkérelem tartalmi követelményére irányadó perjogi előírást nem kellett alkalmazni. Hangsúlyozta, hogy a bíróságnak a keresetlevél elévülési jellegű anyagi jogi határidejének megtartását a fentieket figyelembe véve, a Ptk. 8:3. § (1)-(3) bekezdései alapján kellett vizsgálnia és döntenie az alperes elévülési kifogásáról.
[16] Az alperes biztosítottjának felelősségével összefüggésben elsődlegesen azt tartotta lényegesnek, hogy az I. rendű felperes sérülését, e sérülésekből eredő kárait és a felperesek személyiségi jogi sérelmeit több közúti jármű ütközése, több személy fokozott veszéllyel járó tevékenysége okozta, míg a felperesek ilyen tevékenységet nem folytattak. Éppen ezért helyesnek tartotta az elsőfokú bíróságnak azt a megközelítését, hogy a biztosított felelősségét a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károkért való felelősség szabályai szerint kellett megítélni. Közülük a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésére tekintettel, a felelősség objektív, tárgyi jellege miatt szükségtelennek nevezte annak vizsgálatát, hogy a baleset bekövetkezése kinek volt felróható, és az alperes biztosítottja által üzemben tartott gépjármű vezetője vétkes volt-e a baleset bekövetkezésében. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének indokolásából ezért mellőzte a baleset bekövetkezésének mechanizmusára és az I. rendű felperest szállító jármű vezetője magatartásának felróhatóságára vonatkozó megállapításokat.
[17] A veszélyes üzemi felelősség alóli kimentés körében elsődlegesen arra mutatott rá, hogy a veszélyes üzem körének fogalma nem szűkíthető le a fokozott veszéllyel járó tevékenység eszközére és az e tevékenységet folytató személyre, az kiterjed a komplex közlekedési helyzet egészére, így a közúti közlekedés többi résztvevőjére is. Emiatt - a Kúria Pfv.III.20.830/2018/4., Pfv.III.21.805/2014/3. és Pfv.III.20.418/2018/5. számú határozatára is utalással - kiemelte, hogy nem tekinthető a közúti gépjármű-közlekedés körén kívül eső, külső oknak a közúton kialakult és éppen fennálló közlekedési helyzet; a balesetet szenvedő járművel egy időben, azonos útszakaszon haladó járművek és azok veszélyhelyzetet előidéző közlekedése nem tekinthető a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső oknak. Ezt figyelembe véve az adott esetben sem tartotta külső oknak azt, hogy más járművek balesetet eredményező közlekedési veszélyhelyzetet idéztek elő. Mivel pedig a mentesüléshez egyidejűleg szükséges két feltétel közül az egyik nem teljesült, ezért a felelősség fennállása szempontjából már nem tulajdonított jelentőséget a másik konjunktív feltétel teljesülésének, vagyis annak, hogy a baleset bekövetkezése objektíve elháríthatatlan volt-e. Ennek ellenére hivatkozott arra, hogy a mentesüléséhez nem elegendő, ha a konkrét kár az adott helyzetben nem volt elhárítható, hanem ahhoz az szükséges, hogy objektíve ne álljon rendelkezésre a kár vagy a sérelem okának elhárítására alkalmas eszköz. Ehhez képest megállapította, hogy az I. rendű felperes kárait és a felperesek személyiségi jogi sérelmeit több gépjármű ütközése okozta, és ez az ok objektíve elhárítható volt mind az alperes biztosítottja által üzemben tartott, mind a balesetben részes többi gépjármű vezetője részéről. Megjegyezte továbbá, hogy a mentesülés okának vizsgálata nem szűkíthető le a kár bekövetkezésének pillanatára, hanem az azt megelőző teljes okfolyamatot szükséges értékelni. Ebben a körben tartotta lényegesnek azokat, az elsőfokú bíróság által részletesen elemzett szakértői megállapításokat, amelyek szerint több olyan lehetőség is volt, amellyel a járművek ütközése elkerülhető lett volna.
[18] A perben nem vitásnak nevezte, hogy az I. rendű felperesnek a baleset következtében sérült a testi épséghez és az egészséghez fűződő személyiségi joga, és ezért sérelemdíjra jogosult. Bizonyítottnak tekintette, hogy az I. rendű felperesnek a balesettel okozati összefüggésben kára is felmerült, továbbá a baleset a II-III. rendű felperesek életkörülményeit is hátrányosan változtatta meg, őket is olyan nem vagyoni hátrányok érték, amelyek megalapozták a sérelemdíj iránti követeléseiket.
[19] Kitért továbbá arra, hogy az I. rendű felperes kárait és a felperesek személyiségi jogi sérelmeit több gépjármű ütközése okozta, és e gépjárművek üzemben tartói a felperesek tekintetében közös károkozóknak, illetve jogsértőknek minősültek, ezért felelősségük a felperesekkel szemben a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése alapján egyetemleges. Rögzítette egyúttal, hogy az alperes az I. rendű felperest szállító gépjármű üzemben tartójával kötött felelősségbiztosítási szerződés alapján köteles helytállni azokért a károkért és jogsérelmekért, amelyeket az üzemben tartó okozott.
[20] A fellebbezésben előadottakra figyelemmel arra is utalt, hogy a közbenső ítélet hozatalának a Pp. 341. § (4) bekezdésében megszabott valamennyi feltétele fennállt, és az alperes által megjelölt körülmények - bizonyítottságuk esetén - a sérelemdíj összegszerűsége körében értékelhetőek.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[21] A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, másodlagosan a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezése mellett a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, harmadlagosan a jogerős közbenső ítéletnek az elsőfokú bíróság közbenső ítéletére is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte.[22] Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 2. § (2) bekezdését, 203. § (2) bekezdés a) pontját, 279. § (1) bekezdését, 300. § (1) bekezdését, 302. § (5) bekezdését, 306. § (4) bekezdését, 308. § (1) bekezdését, 341. § (4) bekezdését, 342. § (1) és (3) bekezdését, 381. §-át és 383. § (2) bekezdését, a Ptk. 6:22. § (2) bekezdését, 6:23. § (4) bekezdését, 6:25. § (1) bekezdését, 6:524. § (1) bekezdését, 6:532. §-át, 6:533. § (2) bekezdését, 6:535. § (1) bekezdését és 6:538. §-át jelölte meg.
[23] Állította, hogy a bíróságok a felperesek nyilatkozatának, jogállításának, tényállításának vagy bizonyítékának hiányában állapították meg, hogy a követelés nem évült el, és ezzel a felperesek kérelmén túlterjeszkedtek. Álláspontja szerint a bíróságok a tényállást iratellenesen állapították meg, annak ismertetésekor számos lényeges, általa megjelölt, szakértői bizonyítással igazolt tényt hagytak figyelmen kívül. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság számos esetben a perben kirendelt szakértő kompetenciájába tartozó körben jutott a szakvéleményben foglaltaktól eltérő következtetésre. Ezzel összefüggésben azt is sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az említett szakvéleménytől eltérő szakvéleményre is alapította a közbenső ítéletét, és ezt a másodfokú bíróság teljességgel figyelmen kívül hagyta. Érvelése értelmében az elsőfokú bíróság nem kizárólag a követelés jogalapja körében hozott döntést, hanem lényegében a sérelemdíj összegszerűsége tekintetében is érdemi megállapításokat tett. Éppen ezért kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a szerinte súlyosan és számos pontban jogszabálysértő elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta.
[24] Megismételte azt a hivatkozását, hogy az elévülési idő 2019. június 30-án lejárt, és ehhez képest a felperesek követelése elévült. Ezzel kapcsolatban lényegesnek tartotta, hogy az elévülés objektív jogi tény, és az nem valamely körülményről történő tudomásszerzéssel, hanem a károsodás bekövetkezésével veszi kezdetét. A jogerős közbenső ítélet indokolásával szemben előadta, hogy az elévülés anyagi jogi határidőnek sem tekinthető, és ezért a Ptk. 8:3. §-ában írt határidő-számítási szabályok sem alkalmazhatóak. Utalt azonban arra is, hogy az adott esetben az elévülési határidő utolsó napja, 2019. június 30. vasárnapra esett, amely nem minősül munkaszüneti napnak.
[25] Nem vitatta, hogy a biztosítottja fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatott, de hivatkozása szerint a kár nem a biztosítottjának közúti közlekedéséből és a balesetet elhárítani igyekvő magatartásából eredt, hanem az előtte haladó nyerges vontató vezetőjének észlelési késedelméből és abból a teljességgel kiszámíthatatlan (külső és elháríthatatlan) körülményből, hogy az utóbbi jármű vontatott félpótkocsija balra kilendült. Emiatt állította, hogy az okozati összefüggés a biztosítottjának magatartása és a kár bekövetkezte között nem állapítható meg, részéről jogellenes károkozó magatartás nem történt, és ezért károkozónak nem tekinthető. Kifejtette ugyanakkor azt is, hogy a biztosítottjának az elvárhatóságot maradéktalanul kimerítő magatartása a kimentés követelményeinek is megfelelt, mivel a szakvélemény szerint a részéről mulasztás, hiba vagy akár rendellenesség nem volt megállapítható.
[26] Egyetértett a másodfokú bíróságnak azzal a megállapításával, hogy egy baleset, ütközés a közúti közlekedés szempontjából nem tekinthető külső oknak, annak bekövetkezésével a közlekedésben résztvevőknek reálisan számolniuk kell. Álláspontja szerint azonban azzal a körülménnyel, hogy a stabilitását vesztett gépjármű félpótkocsija balra kilendül, a biztosítottjának életszerűen és reálisan nem kellett számolnia. Ehhez kapcsolódóan megjelölte azokat a szakértői megállapításokat, amelyeket hivatkozása szerint a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyott, és amelyekből következően a kárt előidéző ok a veszélyes üzem működési körén kívüli, attól teljességgel független körülmény volt. Ugyancsak a szakértői bizonyítás eredményére utalással állította, hogy a balesetet elháríthatatlan ok idézte elő, annak elkerülésére a biztosítottjának objektíve nem volt semmilyen lehetősége. Kifogásolta, hogy a bíróságok az ezt alátámasztó szakértői megállapításokat figyelmen kívül hagyták, és okszerűtlen, a logika szabályaival ellentétes mérlegelés alapján arra a téves következtetésre jutottak, hogy a baleset bekövetkezését a biztosítottja elháríthatta volna. Hangsúlyozta azt is, hogy az elháríthatatlanság szempontjából releváns körülmény a biztosítottja előtt haladó járműszerelvény félpótkocsijának balra kilendülése volt.
[27] Előadta továbbá, hogy mivel a biztosítottja nem volt okozója a balesetnek, ezért a közös károkozás szabályai sem voltak alkalmazhatóak.
[28] A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában fenntartását kérték.
A Kúria döntése és jogi indokai
[29] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.[30] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős közbenső ítélet az alperes által megjelölt okokból nem jogszabálysértő.
[31] A másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben állított eljárási szabálysértések nélkül hozta meg a jogerős közbenső ítéletét. Noha az alperes a kereseti kérelmen való túlterjeszkedésre is hivatkozott, ebben a körben - a fellebbezésében foglaltakat megismételve - valójában azt sérelmezte, hogy az elévülési kifogását a perben eljárt bíróságok a felperesek ezzel összefüggő nyilatkozatán túlterjeszkedve bírálták el. A felperesek a perfelvételi nyilatkozatukban azt adták elő, hogy mivel az elévülési idő utolsó napja munkaszüneti napra esett, ezért a keresetlevél benyújtásakor az elévülési idő nem telt le. Ezzel az elévülési kifogást megalapozó, az ellenkérelemben szereplő tény- és jogállítást vitatták. A másodfokú bíróság ennek megfelelően értelmezte az említett nyilatkozatot úgy, hogy a felperesek az elévülési kifogást nem ismerték el, tagadták annak ténybeli alapját. Emiatt helyesen állapította meg azt is, hogy e perfelvételi nyilatkozatot figyelembe véve kellett dönteni az elévülési kifogás megalapozottságáról, és ezzel kapcsolatban a jogerős közbenső ítélet indokolásában a felperesekkel azonos következtetésre jutott. Éppen ezért a perfelvételi irat tartalmi hiányosságának a Pp. 203. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott jogkövetkezménye nem volt alkalmazható, és a másodfokú bíróság az elévülés kérdésében való határozathozatal során sem a kérelemhez kötöttség Pp. 2. § (2) bekezdésében írt alapelvi szabályát, sem a jogállításhoz kötöttség Pp. 342. § (3) bekezdésében foglalt szabályát nem sértette.
[32] Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság által helybenhagyott közbenső ítéletét a felmerült szakkérdések tekintetében kizárólag a perben kirendelt igazságügyi gépjárműszakértő szakvéleményére alapította. A határozatának indokolásában részletesen ismertette az írásban és szóban is kiegészített szakvélemény megállapításait. A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben sem magánszakértőt, sem más eljárásban kirendelt szakértőt nem alkalmazott, és ugyanazon szakkérdésre más szakértőt nem rendelt ki. Az alperes ezért megalapozatlanul kifogásolta több szakvélemény egyidejű figyelembevételét. Ennélfogva a jogerős közbenső ítélet a Pp. 302. § (5) bekezdését, 306. § (4) bekezdését és 308. § (1) bekezdését sem sértette.
[33] A közbenső ítélet hozatalának a Pp. 341. § (4) bekezdésében meghatározott feltétele, vagyis a jogvitának a keresettel érvényesített jog fennállása és az ennek alapján a felperest megillető követelés összege vagy mennyisége tekintetében való elkülöníthetősége az alperes által sem vitatottan teljesült. Az elsőfokú bíróság ennek megfelelő tartalmú érdemi döntést hozott, amellyel az alperes kártérítési felelősségét és sérelemdíj-fizetési kötelezettségét megállapította. A felülvizsgálati hivatkozással ellentétben a sérelemdíj összegszerűsége kérdésében nem foglalt állást. Nem tekinthető annak az, hogy a határozat rendelkező része a sérelemdíjnak a felpereseket ért nem vagyoni hátrány kompenzálására való alkalmasságát rögzítette. A másodfokú bíróság is csupán arra szorítkozott, hogy a jogerős közbenső ítélet indokolásában nem vitásnak nevezte az I. rendű felperes sérelemdíjra való jogosultságát megalapozó személyiségi jogsértést, továbbá - az elsőfokú bírósággal egyetértve - utalt a II-III. rendű felperesek szóban forgó követeléseinél értékelendő nem vagyoni hátrányokra.
[34] Az elévülési kifogás elbírálásakor a következőkre kellett figyelemmel lenni. A felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Ptk. 6:22. § (2) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik. Az alperes által ugyancsak megjelölt Ptk. 6:532. § értelmében a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. Ezzel kapcsolatban a felülvizsgálati kérelem helyesen tartalmazza, hogy a károsodás bekövetkezése a károsult tudomásszerzésétől független, objektív tény [Kúria Pfv.III.20.618/2020/4. (BH 2021.308.)]. Mivel az adott esetben a felperesek a keresetük jogalapjaként a Ptk. 6:535. § (1) bekezdését jelölték meg, és a veszélyes üzemi felelősség szabályaira alapított kártérítési követelést érvényesítettek, ezért - a sérelemdíjak tekintetében a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésére is figyelemmel - a Ptk. 6:538. §-ában meghatározott hároméves elévülési időt kellett alkalmazni. A másodfokú bíróság ezt a határidőt - a fentiek ismeretében - helyesen az I. rendű felperest ért közlekedési baleset bekövetkezésének napjától, 2016. június 30-tól számította, mivel a felperesek kárai és személyiségi jogi sérelmei legkorábban ekkor keletkezhettek.
[35] Az alperes az elévülés kezdő időpontjának - az elsőfokú bíróságtól eltérő - megállapítását a felülvizsgálati kérelmében nem vitatta. Ezzel szemben állította, hogy elévülés esetén a Ptk. 8:3. §-ában írt határidő-számítási szabályok nem alkalmazhatóak. Az elévülés ugyanakkor nem más, mint az időmúlásnak - a Ptk. 6:21. §-ában a jogvesztéstől megkülönböztetett, a követelés bírósági eljárásban való érvényesíthetőségét megszüntető - anyagi jogi joghatása. Számítására ezért értelemszerűen a Ptk. 8:3. §-ának rendelkezései irányadóak. Közülük a Ptk. 8:3. § (3) bekezdése szerint, ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le. A másodfokú bíróság erre figyelemmel állapította meg, hogy mivel az elévülési idő utolsó napja, 2019. június 30. vasárnapra esett, ezért a határidő 2019. július 1-jén járt le, amely napon a felperesek a keresetlevelet benyújtották. Ennek a végkövetkeztetésnek a helyességét az alperes arra hivatkozással is vitássá tette, hogy a vasárnap nem felel meg a munkaszüneti nap jogszabályi fogalom-meghatározásának. Kétségtelen, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 102. § (1) bekezdése értelmében munkaszüneti nap: január 1., március 15., nagypéntek, húsvéthétfő, május 1., pünkösdhétfő, augusztus 20., október 23., november 1. és december 25-26. Ugyanezen § (4) bekezdése azonban a munkaszüneti napra vonatkozó beosztási szabályokat akkor is megfelelően alkalmazni rendeli, ha a munkaszüneti nap vasárnapra esik. Emellett figyelemmel kellett lenni arra, hogy a Ptk. 8:3. § (3) bekezdése - a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet 3. § (3) bekezdésével azonosan - munkanap és munkaszüneti nap között tesz különbséget, és arra az esetre rendelkezik az eltérő határidő-számításról, ha a határidő utolsó napja nem munkanap. Vagyis: e jogszabályhely alkalmazása során a munkaszüneti nap fogalma nem szűkíthető le annak az Mt. által használt definíciójára. A Kúria közzétett határozatai is ezt az értelmezést támasztják alá. Az anyagi jogi határidő utolsó napja a Pfv.I.21.355/2012/7. számú ítélet tényállása szerint vasárnapra, míg a Kfv.II.37.700/2016/4. számú ítélettel elbírált ügyben szombatra esett, és erre tekintettel a Kúria a határidő lejártát mindkét esetben a következő munkanapra állapította meg, holott az említett időpontok sem minősültek az Mt.-ben definiált, szűkebb értelemben vett munkaszüneti napnak. Mindezekből következően a másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Ptk. 6:22. § (2) bekezdésének, 6:23. § (4) bekezdésének, 6:25. § (1) bekezdésének, 6:532. §-ának, 6:533. § (2) bekezdésének és 6:538. §-ának megsértése nélkül döntött az elévülési kifogásról.
[36] Az alperes további anyagi jogi jogszabálysértésként a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésének téves alkalmazását nem csupán a kimentés sikerességére, hanem az okozati összefüggés hiányára hivatkozva is állította. Ezt azzal indokolta, hogy bár a biztosítottja fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatott, de a kár oka nem ez, hanem az előtte haladó nyerges vontató vezetőjének magatartása (észlelési késedelme) és az általa vontatott félpótkocsi balra történt kilendülése volt. Az alperes ezzel kapcsolatban helyesen indult ki abból, hogy önmagában egy tevékenység veszélyessége nem teszi lehetővé a veszélyes üzemi felelősség megállapítását. A Ptk. 6:535. § (1) bekezdése a fokozott veszéllyel járó tevékenységből eredő kárt rendeli megtéríteni. Ez az okozati összefüggés mint szükségképpeni felelősségi feltétel megkövetelését is jelenti, mégpedig annyiban, hogy a tevékenység fokozottan veszélyes jellege és a kár között oksági kapcsolatnak kell fennállnia. Minthogy az adott esetben az I. rendű felperest az alperes biztosítottja által üzemben tartott járműszerelvény utasaként érte kár, és a felperesek személyiségi jogai e közlekedési baleset következtében sérültek, a felelősség megalapozásához nélkülözhetetlen okozati összefüggés nem kétségesen fennállt. Ehhez képest annak a körülménynek, hogy a kárnak másik okozója is volt, az a veszélyes üzemek találkozása folytán következett be, a jogerős közbenső ítélet indokolásában is kiemelt jelentőséget kellett tulajdonítani. Helyes tehát az a következtetés, hogy az érintett járművek üzemben tartói közös károkozóknak minősültek, és a felperesekkel szemben a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése értelmében egyetemleges felelősség terhelte őket. A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal ellentétben annak értékelése, hogy a veszélyes üzem működési körében felmerült-e rendellenesség, illetve a veszélyhelyzet visszaszorítása érdekében kifejtendő magatartást elmulasztották-e, már nem az okozatosság, hanem a mentesülési feltételek vizsgálatára tartozott. Mindezek miatt az alperes tévesen hivatkozott arra, hogy a biztosítottja károkozónak nem tekinthető, részéről jogellenes károkozó magatartás nem történt.
[37] A kimentés sikerességének, a Ptk. 6:525. § (1) bekezdés második mondatának sérelmére alapított felülvizsgálati támadás megalapozottságának kérdésében való állásfoglalást viszont meg kellett, hogy előzze a megjelölt további, a bizonyítékmérlegeléssel és a szakértő alkalmazásával összefüggő eljárási szabálysértések vizsgálata. Az alperes ugyanis a szakértői bizonyítás eredményének okszerűtlen mérlegelését állítva a jogerős közbenső ítéletnek az említett körben lényeges ténymegállapításait is kétségbe vonta. Ennek kapcsán arra kellett tekintettel lenni, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)]. A bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség [Kúria Pfv.III.20.229/2022/5. (BH 2022.293.)]. Ezeknek megfeleltethető bizonyítékmérlegelési hibát a másodfokú bíróság nem vétett. Helyesen indult ki abból, hogy a veszélyes üzemi felelősség mentesülési feltételeire figyelemmel szükségtelen volt a felróhatóság vizsgálata. Emiatt indokoltan mellőzte az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének az I. rendű felperest szállító jármű vezetőjének felróhatóságára vonatkozó megállapításokat. Az ehelyett értékelendő mentesülési feltételek közül a külső ok megítélésénél - a kapcsolódó bírói gyakorlat ismeretében - annak a ténynek tulajdonított meghatározó jelentőséget, hogy más járművek balesetet eredményező közlekedési veszélyhelyzet idéztek elő. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében nem ennek a ténymegállapításnak a helyességét, hanem az abból levont, a kimentés eredménytelenségéhez vezető jogi következtetés megfelelőségét vitatta. Az ehhez képest másodlagosan, a felelősség fennállása szempontjából már jelentőséggel nem bíró körülményként vizsgált másik mentesülési feltétel, az elháríthatatlanság kapcsán pedig a másodfokú bíróság azokra a szakértői megállapításokra utalt, amelyeket határozatának indokolásában az elsőfokú bíróság részletesen ismertetett. Következésképpen a jogerős közbenső ítélet nem csupán a bizonyítékmérlegelés általános szabályát tartalmazó Pp. 279. § (1) bekezdését, de a szakértő alkalmazásáról rendelkező Pp. 300. § (1) bekezdését sem sértette.
[38] A Ptk. 6:535. § (1) bekezdése által a kimentéshez megkövetelt, a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok két feltétel egyidejű fennállását jelenti: a kár okának egyrészt a veszélyes üzem működési körébe nem tartozónak, vagyis külsőnek, másrészt elháríthatatlannak kell lennie. A konjunktivitásból következően bármelyik feltétel hiánya a másik feltétel fennállásának vizsgálatát szükségtelenné teszi (Kúria Pfv.III.20.587/2021/6.). A másodfokú bíróság ezért helytállóan fejtette ki, hogy miután a kár okát a fokozott veszéllyel járó tevékenység körébe tartozónak minősítette, a kártérítési felelősség fennállása a másik mentesülési feltétel teljesülésének vizsgálata nélkül is megállapítható volt. Ennek ellenére - a fentiek szerint - több, az elháríthatatlansággal összefüggő megállapítást is tett, amelyek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kár oka az alperes biztosítottja által üzemben tartott jármű vezetője részéről objektíve elhárítható volt. Az elsődlegesen vizsgált feltétellel kapcsolatban az alábbiaknak volt jelentősége. A veszélyes üzem működési körén kívül eső, külső ok vizsgálatánál a balesethez vezető közlekedési helyzetet is értékelni kell (Kúria Pfv.III.20.215/2020/9.). A veszélyes üzem fogalma nem szűkíthető le a fokozott veszéllyel járó tevékenység eszközére, a közúton tartózkodó gépjárművön kívül kiterjed az üzemeltetés körülményeire is (Kúria Pfv.III.20.539/2020/3.). Ezeknek, a jogerős közbenső ítélet indokolásában is megjelent szempontoknak az ismeretében a másodfokú bíróság helyesen sorolta a veszélyes üzem működési körébe a keresetben megtéríteni kért kárnak azt az okát, hogy az alperes biztosítottja által üzemben tartott járművel azonos útszakaszon haladó járművek balesetet eredményező közlekedési veszélyhelyzetet idéztek elő. Felülvizsgálati kérelmében az alperes is egyetértett azzal, hogy a közúti közlekedés szempontjából egy baleset nem tekinthető külső oknak. Az adott esetben ettől eltérő következtetés levonását mégis arra hivatkozással tartotta indokoltnak, hogy a biztosított jármű vezetőjének az előtte haladó jármű félpótkocsijának balra történt kilendülésével nem kellett számolnia, és annak kivédésére objektíve nem volt semmilyen lehetősége. E hivatkozásnak azonban nem ebben a körben, hanem a másik mentesülési feltétel fennállása szempontjából lehetett jelentősége. Mindazonáltal a bíróságok által helyesen értékelt szakvélemény az elháríthatatlanságot nem támasztotta alá. A szerint ugyanis - ahogyan a másodfokú bíróság is rögzítette - a biztosított jármű vezetője számára több olyan lehetőség is volt, amellyel az ütközés elkerülhető lett volna. A másodfokú bíróság ezért a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésének helyes alkalmazásával hozta meg a jogerős közbenső ítéletét.
[39] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv.III.20.424/2024/4.)