adozona.hu
BH 2024.10.238
BH 2024.10.238
A munkavállalónak közvetlenül a napi munkaidőt követően kell kiadni a napi pihenőidőt akkor is, ha a munkaidő beosztása szerint a munkavégzését követően heti pihenőidőre jogosult [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 104. § (1) bek.; az Mt. 2023. január 1-jétől hatályos 104. § (5) bekezdése eltérő rendelkezést tartalmaz].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes vezényelt vontatási utazóként mozdonyvezető munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Munkáját kizárólag Magyarország területén végezte, nem minősült az országhatáron átnyúló kölcsönös átjárhatósághoz kapcsolódó szolgáltatást végző utazó vasúti munkavállalónak.
[2] Az alperesnél 2018. január 1-jétől 2020. december 31-ig tartó időszakban mindvégig kollektív szerződés (továbbiakban: KSz.) volt hatályban, amely a törvényi rendelkezésektől részben kedvezőbben, 12 óra lakóhelyi n...
BH 2024.10.238 A munkavállalónak közvetlenül a napi munkaidőt követően kell kiadni a napi pihenőidőt akkor is, ha a munkaidő beosztása szerint a munkavégzését követően heti pihenőidőre jogosult [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 104. § (1) bek.; az Mt. 2023. január 1-jétől hatályos 104. § (5) bekezdése eltérő rendelkezést tartalmaz].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes vezényelt vontatási utazóként mozdonyvezető munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Munkáját kizárólag Magyarország területén végezte, nem minősült az országhatáron átnyúló kölcsönös átjárhatósághoz kapcsolódó szolgáltatást végző utazó vasúti munkavállalónak.[2] Az alperesnél 2018. január 1-jétől 2020. december 31-ig tartó időszakban mindvégig kollektív szerződés (továbbiakban: KSz.) volt hatályban, amely a törvényi rendelkezésektől részben kedvezőbben, 12 óra lakóhelyi napi pihenőidőt és ehhez kapcsolódóan - felperes esetben 75+75 perc - utazási időt, valamint legalább 42 óra, munkaidő-keret átlagában legalább 48 óra heti pihenőidőt írt elő a munkavállalók számára. A pihenőnapon végzett munka esetén járó pótlék tekintetében a dolgozók javára tért el a törvényi rendelkezésektől.
[3] A perbeli időszakban a felperes foglalkoztatása megszakítás nélküli tevékenység keretében, havi munkaidő-keretben, egyenlőtlen munkaidő-beosztás mellett, illetve vezényelt vontatási, utazói munkaidő-keretben foglalkoztatott utazói munkarendben történt.
[4] Az alperes minden esetben egy hónapra előre közölte a munkaidő-beosztást feltüntetve a kijelölt munkaidőt és heti pihenőidőt, illetve az addig ismertté vált munkaidő-kedvezményeket. Az alperes két munkavégzés között biztosította a 12 óra lakóhelyi napi pihenőidőt, ehhez kapcsolódóan pedig vidéki besorolása alapján a 75+75 perc munkahelyről a lakásra, lakásról a munkahelyre történő utazási időt. Felperes részére a kollektív szerződésben előírt heti pihenőidőt minden esetben kiadták.
A felperes keresete az alperes ellenkérelme
[5] A felperes keresetében 2018. január 1-jétől 2020. december 31-ig terjedő időszakra elmaradt heti pihenőnapi bérpótlék jogcímén 2 264 273 forint és ennek kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Jogalapként a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (továbbiakban: Mt.) 143. § (4) bekezdését és a KSz 10. melléklet 11. §-át tüntette fel.[6] Jogi érvelésében utalt Magyarország Alaptörvénye (továbbiakban: Alaptörvény) XVII. cikkének (4) bekezdésére, valamint a vasúti közlekedésről szóló 2005. évi CLXXXIII. tv. (továbbiakban: Vasúti tv.) 68/A. § (1)-(4) bekezdései folytán alkalmazandó 68/B. § (1) bekezdésére. Hivatkozott a kollektív szerződés helyi függeléke (HF) 16. § 2. pontjára. Ezen túlmenően felhívta a 12/2020. (VI. 22.) AB határozatban foglaltakat.
[7] Az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: EUB) C-477/21. szám alatti ítéletéből kiemelte a határozat 1), 2) és 3) pontjában foglalt rendelkezéseket. Hangsúlyozta az EUB azon értelmezését a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv (továbbiakban: Irányelv) 3. és 5. cikkeivel kapcsolatosan, hogy a munkavállalónak közvetlenül a munkaidőt követően kell napi pihenőidőben részesülnie, továbbá a heti pihenőidő csak akkor kezdődhet el, amikor a munkavállaló már részesült napi pihenőidőben.
[8] Hivatkozott az Egyesült Királysággal szemben született C-84/94. számú ítéletre, amely szerint a tagállamok nem határozhatják meg egyoldalúan a fogalmak tartalmát.
[9] Az alperes részleges elévülésére vonatkozó kifogásával szemben azzal érvelt, hogy a keresetlevelet 2021. február 4-én nyújtotta be, a 2018. januártól igényelt pótlék pedig ezt követően, 2021. február 10-ig vált esedékessé.
[10] Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy a munkajogi szabályozás bizonyos területein Magyarországot uniós előírások is kötik, utalva az Irányelv napi és heti pihenőidőről rendelkező 3. és 5. cikkeire. Kiemelte továbbá, hogy az Irányelv a napi és a heti pihenőidő fogalmát nem definiálja, ugyanakkor a 2. cikk 2. pontja rögzíti, hogy pihenőidő minden olyan időtartam, amely nem minősül munkaidőnek. Hangsúlyozta, hogy az Irányelv implementációjáról készített 2017. évi Jelentés nem tárt fel hiányosságot e körben Magyarországot illetően.
[11] A munkáltató eljárása a több évtizedes magyar munkajogi gyakorlatnak és szabályoknak megfelel. Az EUB C-477/21. számú ítéletével összefüggésben kifejtette, hogy a magyar jogi szabályozás biztosítja a munkavállalóknak az Irányelvben rögzített napi és heti pihenőidőhöz való jogát, bár eltérő fogalmakat használ. Utalt az értelmezési elsődlegesség elvére, ebből levonva azt a következtetést, hogy a fogalmak látszólagos egyezősége nem elégséges ahhoz, hogy az uniós értelmezés automatikusan kivetítésre kerüljön a tagállami jogszabályokra ha nyilvánvaló, hogy a nemzeti szabályozás szerinti heti pihenőidő fogalom nem azonos az Irányelv szerinti fogalommal, ilyen értelmezés a tagállami bíróság számára nem lehet irányadó. Jelen esetben amennyiben az egyik fogalom nem felel meg az uniós irányelvnek, akkor mindkét fogalmat mellőzni kell, nem válogathatók önkényesen össze a két autonóm jogrendszer elemei.
Az első- és a másodfokú bíróság ítélete
[12] A törvényszék ítéletével a keresetet elutasította.[13] Az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a felperesi igény közvetlen jogszabályi, illetve kollektív szerződésbeli alapja a felek jogvitája tekintetében nem áll kapcsolatban közösségi jogi, illetve alkotmányjogi kérdéssel, ezért elsődlegesen az Mt. 143. § (4) bekezdése érvényesíthetőségét vizsgálta.
[14] Rámutatott arra, hogy az Mt. 105. és 106. §-ai a heti pihenőnappal és heti pihenőidővel kapcsolatban a "beosztás" kifejezést használják. Ebből - a szabályozás rendszerével is összevetve - arra a következtetésre jutott, hogy a heti pihenőnap és a heti pihenőidő beosztásának joga része a munkaidő-beosztás jogának. Ugyanerre a következtetésre jutott az Mt. 104. §-ában szabályozott napi pihenőidő tekintetében is. Érvelése szerint a munkáltató által kiadott heti pihenőnapot, illetve heti pihenőidőt nem lehet nem kiadottnak tekinteni, ezért a beosztott és ledolgozott munkanapot sem lehetséges pihenőidőnek venni. Következésképpen a perbeli esetben nem lehet az Mt. 143. § (4) bekezdését, valamint a Kollektív Szerződés 10. számú melléklet 11. §-át, illetve 40. § (1) bekezdés 1.c) alpontját alkalmazni.
[15] Jelen esetben is irányadónak találta a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:41. §-át, amelynek rendelkezései közül kiemelte, hogy a kötelezett több egynemű szolgáltatásra irányuló kötelezettsége esetén a valamennyi tartozást nem fedező szolgáltatás teljesítése időpontjában megjelölheti, hogy azt mely tartozására kívánja elszámolni. Az alperes a munkaidő és pihenőidő beosztásának jogával élve már kijelölte, hogy a kiadott pihenőidőt heti pihenőnapként, illetve heti pihenőidőként kívánja elszámolni, erről értesítette a munkavállalót, aki ezért már nem élhet a Ptk. 6:41. § (2) bekezdésében biztosított jogával.
[16] Az Mt. 143. § (4) bekezdésében használt munkajogi fogalmak jelentését vizsgálva rámutatott arra, hogy a "munkaidő-beosztás szerinti" és a "rendkívüli munkaidőben történő munkavégzés" kifejezések használata azt feltételezi, hogy a munkáltató a terv-vezénylését (Mt. 97. § (5) bekezdése szerinti) minimális időn belül módosítja. A felperes tényállítása nem ilyen munkaidőszervezést takar. Ebből következően a munkáltató kiadta a heti pihenőnapot, illetve heti pihenőidőt, ezért ez okból nem alkalmazható az Mt. 143. § (4) bekezdése.
[17] Az elsőfokú bíróság az Irányelv jelen per szempontjából lényeges előírásai és az EUB C-477/21. számú ítélete főbb rendelkezéseinek bemutatása után rámutatott arra, hogy az uniós jogban az Irányelv másodlagos jogforrás, de általában nem mindenkire kötelező, hanem címzettje a tagállam. Perbeli esetben az értelmezett Irányelv közvetlen alkalmazása nem szükséges és nem is lehetséges.
[18] Egyetértett azzal az alperesi érveléssel, hogy a magyar munkajogi szabályozás az Irányelvtől eltérő napi és heti pihenőidő fogalmakat használ, illetve az irányelvi minimális védelmi szintnél messze kedvezőbb rendelkezések érvényesülnek az Mt.-ben, különösen a heti pihenőidő mértéke tekintetében. Az irányelvi cél nem sérült a perbeli esetben, ezért nincs ok az értelmezett Irányelv napi és heti pihenőidő jogfogalom kapcsolatait közvetlen módon alkalmazni, de ezeket a kapcsolódásokat a tagállami jog contra legem értelmezésének tilalma miatt nem is lehet közvetlenül figyelembe venni.
[19] Az elsőfokú bíróság az alperes elévülési kifogását nem tartotta alaposnak. Rámutatott továbbá arra, hogy a 12/2020. (VI. 22.) AB határozatból sem az nem következik, hogy a heti pihenőidőt közvetlenül megelőző munkanapot követően napi pihenőidőt kellene kiadni, sem az, hogy a napi pihenőidő kiadásának kizárólag az lenne az előfeltétele, hogy közvetlenül megelőzően napi munkaidő felmerüljön. Erre a következtetésre a C-477/21. számú ügyben keletkezett EUB ítélet értelmezése folytán lehet jutni. Nem jelenti ez azonban azt, hogy az értelmezett Irányelv napi pihenőidő és heti pihenőidő fogalma közvetlenül alkalmazható lenne a perbeli esetre.
[20] A felperes fellebbezése folytán eljárt ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[21] A másodfokú bíróságnak elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperes fellebbezésében meg nem engedett módon megváltoztatta-e a keresetét, illetve adott-e elő új tényállítást. Ezzel összefüggésben a másodfokú bíróság utalt a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (továbbiakban: Pp.) 170. § (2) bekezdésére, valamint a Pp. 7. § (1) bekezdés 12. pontjában foglaltakra.
[22] A másodfokú eljárás tekintetében a Pp. 373. §-a fogalmaz meg kereset és ellenkérelem változtatásra és utólagos bizonyításra vonatkozó szabályokat. A törvény csak azt tiltja, hogy a fél fellebbezésében vagy azt követően a keresetében, illetve ellenkérelmében foglaltakhoz képest eltérő jogállítást tegyen, vagy kérelmét, annak valamely részét megváltoztassa, illetve további kérelmet terjesszen elő.
[23] Miután a jogállítás a Pp. 170. § (2) bekezdés b) pontjából kitűnően a jogalap megjelölésével történik a jogállítás megváltoztatásának tilalma a jogalap megváltoztatásának tilalmát jelenti. A jelen esetben a felperes által érvényesíteni kívánt jog tekintetében az alanyi jogot közvetlenül keletkeztető tényeket az Mt. 143. § (4) bekezdése határozza meg, és ez jogosít rendkívüli munkaidőben végzett munkáért pótlékra. A felperes által érvényesíteni kívánt jog jogalapja tehát az előbb említett jogszabályi rendelkezés. Minden további, a fellebbezésben kifogásolt, e körben értelmezhető felperesi új hivatkozás már nem tekinthető a jogalap körében tett új állításnak, mert az ezekkel érintett jogszabályi rendelkezések nem teljesítik a jogalapi minőséghez a Pp. 7. § (1) bekezdés a) pontjában írt feltételek mindegyikét. Ezért azok csupán a jogi érvelés keretei között értékelhetőek.
[24] A felperes a 2021. február 4-én előterjesztett keresetlevelében már előadta nemcsak jogállítását, de a szükséges mértékben az azt közvetlenül megalapozó releváns és elsődleges tényállításait is. Utalt arra, hogy a napi és a heti pihenőidőt egymás után kell kiadni, azok egyidőben történő kiadása jogellenes. Utalt a Kollektív Szerződésre, az ügyben releváns AB határozatra és az Alaptörvény vonatkozó rendelkezéseire. A felperes ezzel nemcsak a jogalapot, hanem az alapul szolgáló tényeket is kellő mértékben előterjesztette. Az ezzel ellentétes alperesi érvelés alaptalan.
[25] Az ügy érdemét érintően a másodfokú bíróság kifejtette, hogy az Mt. 107. § a) pontjának és 143. § (2) bekezdés a) pontjának együttes értelmezéséből az következik, hogy a munkaidő beosztástól eltérő munkavégzés esetén a bérpótlék fizetési kötelezettség a váratlanságot hivatott kompenzálni. Az igényelt pótlék juttatásának szempontjából tehát nem annak van jelentősége, hogy a munkavállaló a számára előírtnál nagyobb óraszámban végez munkát, azaz többletmunkát teljesít, hanem annak, hogy a már elrendelt, és vele közölt beosztástól a munkáltató olyan időben tér el, amit már a jogalkotó nem tolerál. Ez következik az Mt. 107. § a) pontjában használt "eltérő" kifejezésből, amely magában foglalja ugyan az általános munkarend esetén a teljes napi munkaidőn felül teljesített munkaidőt, de ennek hiányában is a 97. § (5) bekezdésétől eltérő időben módosított munkaidő-beosztás szerinti munkaidőt, általánostól eltérő munkarend esetén pedig csak az Mt. 97. § (5) bekezdésétől eltérő időben módosított munkaidő-beosztás szerinti időtartamot.
[26] A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság azon okfejtésével, hogy a munkaidő-beosztás keretében a munkáltatót illeti meg mind a napi, mind a heti pihenőidő beosztásának joga, a felperes érvelése viszont abban a tekintetben helytálló, hogy ennek a jognak a gyakorlása nem korlátlan. A munkaidő-beosztás a munkáltatónak nemcsak joga, hanem kötelezettsége is, amelynek során figyelemmel kell lenni a munkaidőre, illetve a pihenőidőre.
[27] A másodfokú bíróság utalt az Mt. 15. § (5) bekezdésére, 13. §-ára, 27. § (1) és (3) bekezdésére, valamint az Mt. 29. § (4) bekezdésében foglaltakra.
[28] Kifejtette, hogy a munkaidő-beosztás annak jogellenessége esetén sem válik érvénytelenné, az egyéb törvényi szabályozás hiányában jogellenes munkáltatói utasításként értékelendő és jogkövetkezményei ennek megfelelően megállapíthatók. Amíg azonban a jognyilatkozat semmisségét a bíróság hivatalból észleli, addig a munkáltatói utasítás jogellenességét és annak jogkövetkezményeit csak a felek hivatkozásai alapján. A felperes e körben nyilatkozatot nem tett, keresetét sem tényállítás, sem jogállítás szintjén nem alapította a jogellenes munkáltatói utasításra, ezért az a bíróság azt nem vizsgálhatta.
[29] A felperes nem tudott tényállításaihoz olyan jogállítást és jogi érvelést csatlakoztatni, amely arra vezethetett volna, hogy a bíróság elfogadja azon álláspontját, miszerint a napi pihenőidő beosztásának esetleges elmulasztása miatt a tényleges beosztástól eltérően úgy kell tekinteni, mintha a munkáltató a pihenőidőket és a munkaidőt helyesen osztotta volna be. Erre figyelemmel a másodfokú bíróság nem tekintette jelen esetre irányadónak a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú ítéletét. Arra a következtetésre jutott, hogy az Mt. 143. § (4) bekezdése alkalmazásának törvényi feltételei a felperessel közölt munkaidő-beosztástól történő eltérés ("átminősítés") lehetőségének hiányában nem voltak megállapíthatók.
[30] Helyesen hivatkozott a felperes fellebbezésében arra, hogy az Mt. 5. §-ában foglaltakból következően a bíróság nem értelmezheti úgy a jogszabályt, hogy az ellentétes legyen a közösségi joggal, illetve az EUB ítéletével. Jelen per elbírálásakor így figyelemmel kell lenni az Irányelvben és az EUB C-477/21. számú ítéletben foglaltakra.
[31] A másodfokú bíróság utalt az Alaptörvény 28. cikkében és XVII. cikkének (4) bekezdésében foglaltakra, valamint felhívta a 12/2020. (VI. 22.) AB határozatban foglaltakat.
[32] A másodfokú bíróság álláspontja szerint tévedett a felperes, amikor azt sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság figyelembe vette a több évtizedes magyar munkajogi értelmezést, ugyanis törvényi indokolás és preambulum iránymutatása hiányában ennek értékelése a történeti értelmezés elfogadott eszköze, aminek nem elsősorban önmagában, hanem az Európai Unió jogrendjével összhangban történő értelmezése körében van jelentősége.
[33] Továbbiakban a másodfokú bíróság értelmezte az EUB C-477/21. számú ítéletét. Felhívta ennek 3. cikkét és 5. cikkében foglaltakat. Ez utóbbit álláspontja szerint úgy kell értelmezni, hogy az Irányelv 3. cikkében előírt napi pihenőidő nem képezi az 5. cikkben említett heti pihenőidő részét, hanem ahhoz hozzáadódik.
[34] Az Irányelv 3. és 5. cikkéből következően amennyiben valamely nemzeti szabályozás 35 óra egybefüggő időtartamot meghaladó heti pihenőidőt ír elő, a munkavállaló számára ezen időtartamon felül az Irányelv 3. cikkében biztosított napi pihenőidőt is ki kell adni.
[35] Az EUB egyértelmű értelmezése szerint a heti pihenőidő nem foglalja magában a heti pihenőidő kiadását megelőző munkavégzés után járó napi pihenőidőt, illetve a napi pihenőidő fogalmából következően az akkor is megilleti a munkavállalót, ha az adott munkavégzést a következő napon munkavégzés nem követi. A tagállam alkalmazhat olyan napi pihenőidő fogalmat, amely kizárólag két munkavégzés között biztosít pihenőidőt a munkavállaló számára, és alkalmazhat olyan heti pihenőidő fogalmat, amely nyilvánvalóan magába foglalja annak lehetőségét is, hogy a munkavállaló ne csak a hétnapos időszakban egymást követő munkanapok során összegyűlt fáradalmait tudja kipihenni, hanem az utolsó munkanap közvetlen fáradtságát is. Ezáltal ugyanis maradéktalanul teljesíti az irányelvben meghatározott célt.
[36] Ahogy azt az alperes az elsőfokú eljárásban becsatolt részletes összefoglalóban bemutatta, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (továbbiakban: régi Mt.), és az azzal összefüggő törvények jogharmonizációs célú módosítására a 2001. évi XVI. törvénnyel került sor 2001. július 1-jei hatállyal. Ezt megelőzően a régi Mt. külön elnevezés nélkül, de lényegében napi pihenőidőként a két munkavégzés között legalább 11 óra egybefüggő pihenőidő biztosítását tette kötelezővé. Külön elnevezés nélkül hetenként legalább 42 órát kitevő, megszakítás nélküli pihenőidőt írt elő főszabályként. A 93/104/EK irányelvhez történő harmonizáció ezen - a jelen per szempontjából - lényeges változtatást nem eszközölt, csupán annyiban, hogy a heti pihenőidő mértékét 41 órában határozta meg.
[37] Miután a 2003/88/EK irányelv a napi és heti pihenőidő uniós definícióját nem érintette, annak hatálybalépése a régi Mt. tekintetében sem hozott változást. Ennek azért van jelentősége, mert mind a korábbi, mint a jelenleg hatályos Irányelv záró rendelkezései egyértelműen előírást tartalmaznak a visszalépés tilalmára vonatkozóan, amikor lényegében mindkettő azt fogalmazza meg, hogy a tagállamok az Irányelv végrehajtására és arra hivatkozással, hogy az abban előírt minimum követelményeket teljesítik, nem csökkenthetik a munkavállalók számára biztosított általános védelmi szintet.
[38] Mivel a magyar munkajogi szabályozás amellett, hogy a napi pihenőidőt csak két munkavégzés között biztosította, ezzel szemben viszont heti pihenőidőként az Irányelvekben foglaltaknál lényegesen kedvezőbb előírásokat tartalmazott, a jogalkotó nyilvánvalóan az elé a dilemma elé nézett , hogy az Irányelvek tilalmába ütköző módon, a visszalépés tilalmát megsértve a heti pihenőidő vonatkozásában csökkentse a korábbi védelmi szintet, vagy éljen azzal a legális lehetőséggel, hogy az irányelvekben rögzített célnak önálló jogfogalmak alkalmazásával, az Irányelvek struktúrájától eltérve tegyen eleget.
[39] Minderre figyelemmel a másodfokú bíróság álláspontja szerint az Irányelv magyar jogba való átültetése megfelelően történt, az Mt. 104. § (1) bekezdése és 106. § (1) bekezdése az Irányelv 3. és 5. cikkeivel kapcsolatban értelmezhető. A magyar jog ugyanis a saját, uniós jogfogalmaktól eltérő módon biztosítja mind azt, hogy a munkavállaló a munkavégzést közvetlenül követő időszakra eltávolodhasson a munkakörnyezettől, mind pedig azt, hogy minden hétnapos időn belül kipihenhesse magát, az Irányelvben ehhez előírt minimumkövetelményeket teljesíti.
[40] Az összhangban történő értelmezés eredményeként nincs szükség a tagállami jog félretételére, ennek következtében arra sem, hogy a magyar jog biztosította pihenőidők helyett a bíróság az Irányelv szerinti napi és heti pihenőidőhöz mérje az alperes által a felperes részére biztosított pihenőidőt. Ebből pedig az következik, hogy a munkáltató nem mulasztott a napi pihenőidő kiadása tárgyában, ezért nincs jelentősége annak, hogy a felperes további jogkövetkeztetései helyesek-e. A napi pihenőidő kiadásának kötelezettsége hiányában fel sem merülhet ugyanis, hogy a felperes részére munkaidőként beosztott idő heti pihenőidőnek legyen tekintendő, az erre elrendelt munkavégzés rendkívüli munkaidőnek minősüljön és pótlékfizetési kötelezettséget vonjon maga után.
A felperes felülvizsgálati kérelme és az alperes felülvizsgálati ellenkérelme
[41] A felperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalát kérte, és azt, hogy ennek megfelelően az alperes fizessen 2 264 273 forintot és annak kamatát elmaradt heti pihenőidő és rendkívüli munkaidőben történt munkavégzésért járó bérpótlék címén. Másodlagosan az első- vagy a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és ez a bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára kötelezését indítványozta.[42] A felperes álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 143. §-ában, 107. §-ában foglaltakat, a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú ítéletével (megjelent: BH 2020.246.) ellentétes, továbbá sérült a Pp. 110. § (3) bekezdése és a 279. § (1) bekezdése.
[43] Érvelése szerint a törvényben nincs kifejezetten a szabálytalan munkaidő-beosztásra vonatkozó jogszabályi rendelkezés, vagyis joghézag áll fenn, önmagában azonban nem lehet a kereset elutasításának ez az oka.
[44] A BH 2020.246. számú precedens értékű ítéletében a Kúria elvi éllel rögzítette, hogy a 42 órás minimumszabály nemcsak mérték, hanem beosztási rendelkezés is. Abban az esetben, amikor a munkáltató a Kollektív Szerződésben rögzített heti 42 óra pihenőidőt nem osztotta be a munkavállalók számára, a különbözetként jelentkező időtartamot úgy kell tekinteni, mintha a munkavállaló a heti pihenőnapján rendkívüli munkaidőt (munkavégzést) teljesített volna, és eszerint illeti meg az adott tartamra díjazás. Helytelenül jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a felperes nem tudott tényállításaihoz olyan jogállítást és jogi érvelést csatlakoztatni, amely a kereset teljesítését eredményezhette volna.
[45] A Pp. 110. § (3) bekezdésére hivatkozva a felperes kifejtette, hogy volt arra vonatkozó tényállítása, miszerint a vele szemben alkalmazott munkarend jogellenes volt. Az érvényesített anyagi jog ugyanis a bérpótlék iránti igény, ennek az alapja pedig a pihenőidőben történt munkavégzés az Mt. 143. § (4) bekezdése alapján. Ha a munkarend nem lett volna jogellenes, akkor az Mt. 143. § (4) bekezdése szerinti munkavégzés fel sem merült volna.
[46] Amennyiben az alperes megsértette a munkaidő-beosztás mint mérlegelési jogkörébe tartozó döntés kialakítására vonatkozó minimum szabályokat, úgy a felperes ebből fakadó igényét az Mt. 285. § (1) bekezdése alapján bíróság előtt érvényesítheti.
[47] A napi és heti pihenőidő találkozása esetére a hivatkozott minimum szabályok egyértelműen kijelölik, hogy a munkavégzést követően a munkavállalónak mikor kell napi és mikor heti pihenőidejét tölteni. A minimum szabályok alkalmazásának eredményeképpen a napi pihenőidő és a hozzá kapcsolódó utazási normaidő beékelődik a munkaidő-beosztás szerinti heti pihenőidőt megelőző munkavégzés befejezése és a heti pihenőidő közé, ezáltal a lakóhelyi napi pihenőidő és az utazási norma időtartama eltolódik.
[48] A munkaidő-beosztás szabálytalansága abból fakad tehát, hogy az alperes nem biztosította a napi pihenőidőt, mivel azonban annak a minimumszabályokból következően meg kell előznie a heti pihenőidőt, a heti pihenőidő ezen okok miatt csúszása következtében a tényleges munkavégzés végső soron a heti pihenőidőre esik. A jogalap szűk értelmezésével ellentétben a jogerős ítélet a szerint a felperes jogállítása és jogi érvelése nem volt megfelelő azért, mert a felperes "nem tudott tényállításaihoz olyan jogállítást és jogi érvelést csatlakoztatni, amely arra vezethetett volna, hogy a bíróság elfogadja azon álláspontját, miszerint a napi pihenőidő beosztásának esetleges elmulasztása miatt a tényleges beosztástól eltérően úgy kell tekinteni, mintha a munkáltató a pihenőidőket és a munkaidőt helyesen osztotta volna be". Ezen jogerős ítéleti döntés megalapozatlan.
[49] A másodfokú bíróság megsértette a Pp. 279. §-ában foglaltakat is, mivel a felperes a munkáltatói utasítás jogellenességének tényére mindvégig hivatkozott, a perben érvényesített alanyi jogot az Mt. 143. § szerinti pihenőidőben történt munkavégzés alapozza meg. Felperes álláspontja szerint a másodfokú bíróság ítélete sérti az Mt. 5. §-át, az Mt. 104. §-át, 106. §-át, és nem felel meg az Irányelv és az EUB C-477/21. számú ítéletében foglaltaknak sem. Ezzel összefüggésben utalt az Alaptörvény E) cikkének (2) bekezdésében rögzítettekre.
[50] A másodfokú bíróság helyesen hivatkozik arra, hogy az Mt. 5. §-a összefügg az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 4. cikkének (3) bekezdéséből fakadó lojalitási kötelezettséggel, amely az uniós jog hatékony érvényesítésére vonatkozó elbírálást is jelent. Arra is helytállóan utalt, hogy az EUB a C-14/28. von Colson ügyben mondta ki először az Irányelv tekintetében a közösségi joggal összhangban álló értelmezés kötelezettségét. Téves azonban a jogerős ítéletnek az az okfejtése, hogy a felperes érvelése az Mt. contra legem értelmezéséhez vezetne.
[51] A másodfokú bíróság jogszabálysértően az EUB C-477/21. számú ítéletét a perben súlytalannak tekintette, mivel a napi és heti pihenőidő magyar és uniós jogi időmennyiségének összehasonlítása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a napi és a heti pihenőidő összesített minimuma a magyar jogban kedvezőbb, mint az uniós jogban, ezért már ezen az alapon teljesítettnek tekintette az Irányelvben meghatározott uniós jogi célt. A másodfokú ítéletből az következik, hogy ha egy tagállam egy Irányelvet az abban alkalmazott uniós fogalmaktól eltérő fogalmak alkalmazásával ültet át a saját jogrendjébe, ezzel a technikával az átültetett jog szabályait teljes mértékben elszakíthatja az uniós jogtól és attól az Irányelvtől, amelynek az átültetésére azokat megalkotta.
[52] Az EUB a C-477/21. számú ítéletében a jogcím szerinti elkülönítő értelmezést alkalmazta, amikor arra utalt, hogy "az olyan értelmezés, amely szerint a napi pihenőidő a heti pihenőidő részét képezi megfosztaná a lényegétől az említett Irányelv 3. cikkében szereplő napi munkaidőhöz való jogot azáltal, hogy a munkavállaló amennyiben él a heti pihenőidőhöz való jogával, megfosztja az e rendelkezésben előírt napi pihenőidő igénybevételének lehetőségétől" (C-477/21. számú ítélet 40. pont). Ebből pedig az következik, hogy nem felel meg az Irányelvnek és a fenti ítéletnek az a jogerős ítéletben alkalmazott értelmezés, amely szerint az Irányelvnek való megfeleléshez önmagában elégséges, ha a munkavállaló igénybe tudja venni az Irányelv szerinti minimális heti és napi pihenőidőt, vagyis legalább 35 órát, és ha ez megtörténik, akkor érdektelen, hogy ezt a pihenést milyen jogcímen vette igénybe.
[53] Az EUB által alkalmazott jogcím szerinti elkülönítő értelmezésből a perben irányadó tények tekintetében azt a jogkövetkeztetést lehet levonni, hogy a munkavállalót a heti pihenőidőt közvetlenül megelőző munka befejezése után önálló jogcímen megilleti az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti napi pihenőidő. Ezt az önálló jogcímen járó napi pihenőidőt nem lehet úgy tekinteni, mintha azt a munkavállaló az Mt. 106. § (1) bekezdése szerinti heti pihenőidő részeként kapná meg, és ez akkor is így van, ha az Mt. 106. § (1) bekezdése szerinti minimális heti pihenő (48 óra) meghaladja az Irányelv 5. cikke szerinti heti pihenőidőnek (24 óra) és az ehhez hozzáadandó napi pihenőidőnek (11 óra) együttes mértékét. Amennyiben az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti napi pihenőidőt az Mt. 106. § (1) bekezdése szerinti heti pihenőidő részének kellenek tekinteni, az Mt. 104. § (1) bekezdése alapján külön jogcímen járó napi pihenőidő súlytalanná válna, ezt az önálló jogcímen alapuló jogát a munkavállaló nem gyakorolhatná.
[54] Az EUB C-477/21. számú ítélete az Irányelv 3. és 5. cikkét, vagyis az uniós jogot értelmezi, ezáltal pontosan meghatározza azt, hogy az uniós jognak az Mt. 5. § szerinti értelmezése során milyen értelmet kell tulajdonítani.
[55] A bíróságok akkor jártak volna el helyesen, ha az EUB által a C-477/21. számú ítélettel összhangban az Mt. 104. § (1) bekezdése és az Mt. 106. § (1) bekezdése helyes értelmezésével a munkáltatói jogsértést megállapítják, és helyt adnak a rendkívüli munkavégzés ellenértéke iránti keresetnek.
[56] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
[57] Álláspontja szerint a magyar jogszabályokból csak az az értelmezés vonható le, hogy nem kell napi pihenőidőt biztosítani a munkavállaló számára, ha a munkáltató a munka befejezését közvetlenül követő napra munkaidőt nem oszt be, vagy rendkívüli munkaidőt nem rendel el.
[58] A másodfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy amennyiben Magyarország az Irányelvben foglaltakat megfelelően ültette át, a tagállami bíróságnak mindössze az a kötelezettsége, hogy a közvetett hatályra figyelemmel a magyar jogot (jelen esetben az Mt. 104. és 106. §-ait) az Irányelvvel összhangban értelmezze. Ez egyben azt is jelenti, hogy amennyiben van a magyar jognak olyan értelmezési tartománya, amely alapján az megfeleltethető az uniós jognak, akkor azt úgy is kell értelmezni. Mivel a jelen esetben a hazai jognak van olyan értelmezési tartománya, amely az Irányelv 3. és 5. cikkével összhangban való értelmezést lehetővé teszi, ezért a bíróságnak nem kell vizsgálnia, hogy fennáll-e a hazai jog mellőzésének feltételrendszere.
[59] Az EUB C-477/21. számú ítéletében világossá tette, hogy "a heti pihenőidő" címet viselő 5. cikk heti pihenőidő alatt az ott említett 24 órás egybefüggő időszakot érti, melyhez kötelezően hozzáadódik a 3. cikk szerinti napi pihenőidő. Ebből pedig az is következik, hogy az 5. cikk szerinti uniós heti pihenőidő alatt nem a 35 órás időszakot kell érteni, hanem az egyértelműen az 5. cikkben szereplő 24 órás időszakot takarja. Az Irányelv tehát a tagállamok számára azt a minimum követelményt írja elő, hogy a munkavállalók számára hét naponta minimum 24 óra heti pihenőidőt, és ehhez kapcsolódóan 11 óra napi pihenőidőt kell biztosítani. E két időtartam pedig nem fedheti egymást, a napi pihenőidő tehát nem képezheti a 24 órás heti pihenőidő részét, hanem elkülönülten kell kiadni. Ebből logikusan következik azonban az is, hogy az így képződő 35 órás egybefüggő, de az uniós jog által külön fogalommal nem illetett időszaknak részét képezi a 11 órás napi pihenőidő.
[60] Alperes érvelése szerint nem áll fenn törvénysértés vagy jogellenes vezénylés azért, mert az alperes a koherens tagállami jog szabályait alkalmazta, ennek megfelelően osztotta be a felperes munkaidejét, és heti pihenőidejében biztosította az Mt. 104. § (1) bekezdése szerinti napi pihenőidőt a felperes részére.
[61] Alperes érvelése szerint a heti pihenőidő "csúsztatásának" a munkaidő-beosztás utólagos bírói módosításának pihenőidők és rendes beosztás szerinti munkaidők átminősítésének nincs alapja, azt sem a munkajogi szabályok nem teszik lehetővé, sem a bírói gyakorlat nem támasztja alá. A munkaidő-beosztástól eltérő munkavégzés megállapítása tekintetében tehát kizárólag a tényleges munkaidő-beosztás vehető figyelembe, márpedig a felek között nem volt vitatott, hogy a felperes a vele közölt munkaidő-beosztástól eltérően nem végzett munkát, vagy ha igen, akkor azt az alperes rendkívüli munkavégzésként elismerte és elszámolta.
A másodfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, a jogszabályokat megfelelően alkalmazta és értelmezte, így helytálló döntést hozott.
A Kúria döntése és annak indokai
[62] Jelen munkaügyi per nem vagyonjogi per, így felülvizsgálati kérelem előterjesztése nem volt kizárt sem az összegszerűségre tekintettel, sem amiatt, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét azonos jogszabályi rendelkezésre és jogi indokolásra utalással hagyta helyben [Pp. 523. § (1) bekezdés]. A felülvizsgálati kérelem befogadására vonatkozó engedélyezési eljárás ezért szükségtelen volt (Mfv.10.127/2023., Mfv.10.045/2020/8.).[63] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
[64] A Pp. 423. § (1) bekezdése alapján a Kúria a felülvizsgálat során a felülvizsgálati és csatlakozó felülvizsgálati kérelem korlátai között, az ott megjelölt jogszabályok tekintetében vizsgálja a jogerős ítélet jogszabálysértő voltát figyelemmel a Pp. 523. §-ában foglaltakra, valamint az 1/2017. polgári jogegységi határozatban rögzítettekre is.
[65] A másodfokú bíróság ítéletében helyesen fejtette ki, hogy adott ügyben két kérdésben kellett állást foglalni. Egyrészt abban, hogy a napi pihenőidő heti pihenőidő előtti kiadásának elmaradása megalapoz-e pótlékra való jogosultságot (Mt. 143. §), illetve a napi pihenőidő kiadása akkor is kötelező-e, ha a munkáltató a munkavállaló részére az adott munkanapot közvetlenül követően heti pihenőidőt osztott be (Mt. 104. §, 106. §, Alaptörvény XVII. cikk, Irányelv 3., 5. cikk).
[66] Az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz.
[67] Az Irányelv 3. cikke a napi pihenőidőt szabályozza, amelynek értelmében a tagállamoknak olyan jogszabályokat kell alkotniuk, amelyek alapján minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illesse meg. Az Irányelv 5. cikke értelmében pedig a tagállamoknak olyan jogszabályokat kell alkotniuk, hogy minden munkavállalónak hétnaponként 24 órás minimális megszakítás nélküli pihenőidő járjon. Az Irányelv 15. cikke kimondja, hogy a tagállamok a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme szempontjából a munkavállalókra nézve az Irányelvben írtakhoz képest kedvezőbb rendelkezéseket elfogadhatnak.
[68] Az Irányelv az Mt.-be átültetésre került. Az Mt. 104. § (1) bekezdése értelmében a napi munka befejezése és a következő napi munkakezdés között legalább 11 óra egybefüggő pihenőidőt (napi pihenőidőt) kell biztosítani. Az Mt. 106. § (1) bekezdése szerint pedig a munkavállalót - heti pihenőnapok helyett - hetenként legalább 48 órát kitevő megszakítás nélküli heti pihenőidő illeti meg.
[69] Az Irányelv és az Mt. hivatkozott rendelkezéseit összevetve rögzíthető, hogy a magyar jogalkotó a napi pihenőidő szabályozásánál az Irányelv 3. cikke szerinti minimum követelményt (11 óra) vette át, azonban a heti pihenőidő vonatkozásában a munkavállalók számára kedvezőbb szabályozásként az Irányelv 24 órás minimum követelményéhez képest 48 órát biztosít.
[70] A napi és a heti pihenőidő és rendeltetése kiadása alaptörvényi követelmények mentén történő értelmezésekor az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozata kiinduló pontként szolgálhat. Az Alkotmánybíróság ebben a határozatában kifejtette, hogy az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése alapvető jogként biztosítja a pihenéshez való jogot, amelyen belül megkülönbözteti a napi és heti pihenőidőt. Az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése azon jogosultságról szól, amelyet törvény állapít meg, és lényeges tartalma az Alaptörvény 20. cikk (1) bekezdésében hivatkozott egészséghez való jogból következik. Ezt az Alaptörvény XVII. cikk (3) bekezdése megerősíti, amikor kimondja, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. A munkaidőn kívüli szabadidő nélkül a munkavállalónak nincs lehetősége magán- és családi életre. Ezért az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése a munkavállaló identitásának és testi- lelki integritásának megőrzése érdekében biztosítja a napi és heti pihenőidőt a munkavállalók számára. Ezen határozatban az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdését úgy értelmezte, hogy a napi és heti pihenőidő önálló jogcímként illeti meg a munkavállalókat, mivel azok rendeltetése eltérő. Míg a napi pihenőidő a két munkavégzés közötti regenerálódást biztosítja, a heti pihenő idő az egymást követő munkanapok okozta testi és lelki megterhelést kívánja ellensúlyozni.
[71] Ezen AB. határozat ügyeleti díj tárgyában született ágazati jogszabály alapján, annak megállapításai azonban az Alaptörvény XVII. cikke és az Mt. 104. és 106. §-ai viszonyában is irányadóak, ezért azt jelen jogvita eldöntése során is figyelembe kell venni.
[72] Az EUB az Irányelv legfontosabb jellemzőit, a tagállamoknak az átültetésre vonatkozó kötelezettségeit több ügyben is értékelte. Kimondta, hogy az Irányelvben a munkavállalóknak biztosított jogok nem értelmezhetőek megszorítóan (C-344/19.; Radio Televisia Slovenia ügyben 2021. március 9-én hozott ítélet 27. pont). Az Irányelv a munkavállalót megillető napi, valamint heti pihenőidőre vonatkozó alapvető jog minimum követelményeit határozza meg (C-588/18. számú Fetico és társai ügyben 2020. június 4-én hozott ítélet [26]-[27] pontok). Az Irányelv előírásai végrehajtásának biztosítása érdekében meghatározott részletes szabályok nem lehetnek olyanok, amelyek megfosztják lényegüktől a Charta 34. cikkének (2) bekezdésében kimondott az Irányelv 3. és 5. cikkei által biztosított jogokat. A munkavállalót a munkaviszonyban a gyengébb félnek kell tekinteni, így meg kell akadályozni, hogy a munkáltató korlátozza a jogait (C-55/18. számú CCOO ügyben 2019. május 14-én hozott ítélet [42], [43], [44] pont).
[73] Ilyen előzmények után kezdeményezett a Miskolci Törvényszék hasonló tényállású ügyben az EUMSZ 267. cikke szerinti előzetes döntéshozatali eljárást (C-477/21. sz. ügy). Az EUB-nak ebben az ügyben 2023. március 2-án kihirdetett ítélete indokolása szerint a napi és a heti pihenőidő két egymástól eltérő jog, amelyek eltérő célokat követnek: a napi pihenőidő esetében azt a célt, hogy a munkavállaló meghatározott munkával töltött időt követő időszakra eltávolodhasson munkakörnyezetétől, a heti pihenőidő tekintetében pedig azt, hogy a munkavállaló minden hétnapos időszakon belül kipihenhesse magát ([38] pont). A munkavállaló számára mindkét jog tényleges gyakorlását biztosítani kell, ezért az olyan értelmezés, mely szerint a napi pihenőidő a heti pihenőidő részét képezi, megfosztaná a munkavállalót a napi pihenőidő tényleges igénybevételének lehetőségétől. A napi pihenőidőt tehát - a két jog önálló jellegére figyelemmel - a heti pihenőidőhöz való jogon túlmenően kell biztosítani ([39], [40] pontok). Az EUB mindezekre figyelemmel úgy foglalt állást, hogy az Irányelv 3. cikkében előírt napi pihenőidő nem képezi az Irányelv 5. cikke szerinti heti pihenőidő részét, hanem ahhoz hozzáadódik.
[74] Az EUB konkrétan megvizsgálta a MÁV Start Zrt. (alperes) Kollektív Szerződésének azon rendelkezéseit, amely legalább 42 órás heti pihenőidőt biztosít a munkavállalók számára abból a szempontból, hogy erre tekintettel - mivel az meghaladja az Irányelv 3. cikke szerinti minimum 11 órás napi és az 5. cikk szerinti 24 órás heti pihenőidő együttes időtartamát - a munkavállaló számára biztosítani kell-e ezt meghaladóan is a napi pihenőidőt.
[75] Az EUB emlékeztetett arra, hogy az Irányelv rendelkezéseit autonóm módon kell értelmezni függetlenül a tagállamokban irányadó minősítéstől ([47] pont). Az EUB elismerte, hogy a perbeli Kollektív Szerződés szerinti 42 órás heti pihenőidő kedvezőbb, mint amit az Irányelv minimum követelményként előír, ugyanakkor ez a kedvezőbb rendelkezés nem foszthatja meg a munkavállalót az Irányelvben számára biztosított más jogoktól, különösen a napi pihenőidőhöz való jogától ([50] pont). Az EUB megítélése szerint a nemzeti szabályozás által előírt heti pihenőidő időtartamától függetlenül biztosítani kell a 3. cikk szerinti napi pihenőidőhöz való jogot, ezért a munkavállaló számára a nemzeti szabályozás által előírt heti pihenőidő időtartamán felül is ki kell adni a 3. cikk szerinti napi pihenőidőt ([52]-[53] pontok).
[76] Az EUB végül azt a kérdést vizsgálta, hogy a munkavállaló jogosult-e arra is, hogy a heti pihenőidőt megelőzően részesüljön napi pihenőidőben. Döntése szerint a munkavállalónak közvetlenül a munkaidőt követően kell napi pihenőidőben részesülnie függetlenül attól, hogy ezt a pihenőidőt követi-e munkaidő vagy sem. Ha a napi pihenőidőt és a heti pihenőidőt egybefüggő módon nyújtják, a heti pihenőidő csak akkor kezdődhet el, amikor a munkavállaló már részesült napi pihenőidőben. Mindebből az EUB szerint az következik, hogy amennyiben a munkavállaló számára heti pihenőidőt adnak ki, a munkavállaló jogosult arra is, hogy az említett heti pihenőidőt megelőzően megkapja a napi pihenőidőt.
[77] Az ügyben eljáró magyar bíróságoknak követniük kell az EUB MÁV Start ügyben hozott ítéletét: magyar bíróság kérdezett rá hasonló tényállás alapján a magyar Mt. szabályainak az Irányelvvel való összefüggéseire, és kapott egyértelmű választ, ami ezt követően semmilyen további mozgásteret a magyar bíróságok számára nem biztosít. Az EUB ugyanis a napi és a heti pihenőidő meghatározását nem utalta vissza a nemzeti bíróságok hatáskörébe, hanem úgy foglalt állást, hogy azok autonóm uniós jogi fogalmak, amelyek értelmezéséről ezáltal végső soron az EUB jogosult dönteni.
[78] Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező bíróságra az EUB ítélete kötelező, attól az ügy érdemében hozott határozatában nem térhet el (29/68. sz. Milch-, Fett- und Eierkontor ügyben 1969. június 24-én hozott ítélet, 3. pont). A nemzeti bíróságoknak ugyanazon uniós jogforrás értelmezése körében, az azonos vagy hasonló tényállású ügyekben követniük kell az EUB korábban meghozott ítéleteit (66/79., 127/79. és 128/79. sz. egyesített ügyekben 1980. március 27-én meghozott ítélet 9. pont).
[79] Az irányelv mint jogi norma EUMSZ 288. cikke szerinti jellegéből következik, hogy annak átültetését követően a nemzeti bíróságoknak az átültetett nemzeti jogszabályt kell alkalmazniuk, amelynek értelmezése során figyelemmel kell lenniük az irányelv célkitűzéseire, rendelkezéseire (C-106/89. sz. Marleasing ügyben 1990. november 13-án meghozott ítélet, 8. pont). Ebből következően a jogvita eldöntése során az EUB ítéletét irányadónak kell tekinteni: a napi pihenőidő kiadása a munkavégzést követően abban az esetben is külön jogcímen kötelező, ha azt nem munkavégzés követi; nincs jelentősége annak sem, hogy a magyar szabályozás (az Irányelv 15. cikkében biztosított lehetősséggel élve) az Irányelvben meghatározott 35 óra időtartamot meghaladó egybefüggő heti pihenőidőt biztosít.
[80] A másodfokú bíróság a jogvita eldöntése során kizárta a Kúria Mfv.X.10.257/2019/7. számú ítéletének alkalmazhatóságát. Ezen ítélet [26] pontja szerint "a munka törvénykönyve két lehetőséget nyújt a munkavállaló heti pihenésének biztosítására: a munkavállalók számára a heti pihenőnapokat vagy heti pihenőidőt kell biztosítani. Az Mt. 105. § (1) bekezdése szerint a munkavállalót hetenként két pihenőnap illeti meg, melyet az általános munkarendben foglalkoztatott munkavállalók számára szombaton és vasárnap kell biztosítani. Egyenlőtlen munkaidőbeosztás esetén a pihenőnapokat is beoszthatja egyenlőtlenül a munkáltató és a heti két pihenőnapot a munkaidőkeret (elszámolási időszak) átlagában kell a munkavállaló számára biztosítani. Amennyiben az adott munkaidőkeret végén megállapítható, hogy a munkavállaló számára a munkáltató nem osztott be annyi pihenőnapot, mint amennyi az adott időszakban megillette volna a munkavállalót úgy megállapítható, hogy heti pihenőnapon történő rendkívüli munkaidőben teljesítette feladatát a munkavállaló, és eszerinti díjazás illeti meg".
[81] A másodfokú bíróság azért nem találta alkalmazhatónak az adott eseti döntést, mivel álláspontja szerint a munkaidőbeosztás a munka irányításával összefüggő jognyilatkozatnak tekinthető, ezért mint munkáltatói utasítás jogellenességét és annak jogkövetkezményeit csak a felek hivatkozása alapján lehet vizsgálni. A felperes azonban e körben nyilatkozatot nem tett, keresetét sem tényállítás, sem jogállítás szintjén nem alapította a munkáltató jogellenes utasításának Mt.-ben szabályozott jogkövetkezményeire, így ezeket a bíróságok sem vizsgálhatták. A másodfokú bíróság ezen okfejtése alapvetően téves.
[82] A munkaidőbeosztás a munkáltatónak nemcsak joga, de kötelezettsége is (Mt. 96. § (1) bekezdés). Nem a munkáltató mérlegelési jogkörébe tartozó döntés, mert a mikénti meghatározására egyértelmű jogszabályi rendelkezések alkalmazandók, be kell tartania a jogszabályi előírásokat, így az Mt. 104. és 106. §-aiban foglaltakat. A jogszabályba ütköző munkaidőbeosztás valójában jogszabályba ütköző munkáltatói utasítás, ekként (jogszabályba ütköző munka irányításával összefüggő munkáltatói jognyilatkozatként) semmis még akkor is, ha a semmisségnek sajátos jogkövetkezményei is vannak (utasítás megtagadhatósága az Mt. 54. § szerint). A munkáltatói utasítás azonban jogellenes marad abban az esetben is, ha a munkavállaló azt nem tagadja meg.
[83] Amikor az Mt. a munkaidőbeosztás szabályairól, illetőleg az Mt. 107. § a) pontjában a munkaidőbeosztástól eltérő munkaidőről rendelkezik, akkor a jogszabályoknak megfelelően megállapított munkaidőbeosztásból indul ki. Az Mt. ugyanis nem számol azzal, hogy a munkáltató a jogszabályi rendelkezéseknek nem megfelelő munkaidőbeosztást készít. Az Mt. 15. § (5) bekezdése szerint a megállapodás teljesítése során tett jognyilatkozatnak nem minősülő nyilatkozat, továbbá a munka irányításával összefüggő munkáltatói jognyilatkozat tekintetében a 20-26. §-ban foglalt rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni, a jogszabályhely az érvénytelenség szabályait nem hívja fel. A jogszabályoknak nem megfelelő munkaidőbeosztás esetén szükséges annak megfelelő figyelembevétele, hogy a heti pihenőidő csak akkor kezdődhet el, amikor a munkavállaló már részesült napi pihenőidőben. Ez nem fiktív munkaidőbeosztás, arra a munkavállalókat megillető napi és heti pihenőidőhöz való jog hatékony érvényesülése érdekében van szükség.
[84] A felperes - ahogy arra a felülvizsgálati kérelmében is helyesen utalt - tett olyan tényállítást, miszerint a vele szemben alkalmazott munkarend jogellenes (az Mt. és a Vasúti. tv. rendelkezéseibe ütköző) volt, továbbá rendkívüli munkavégzést állított megfelelő ellentételezést igényelve (az Mt. 143. § figyelembevételével). További jogállításra nem volt szükség ahhoz, hogy keresetével a bíróságok érdemben, összegszerűségében is foglalkozzanak. A munkavállalói teljesítés nem teszi jogszerűvé a munkáltatói utasítást, ennek ellenére az jogellenes marad, így a bíróságoknak jelen perben vizsgálniuk kellett, hogy a jogellenességnek a felperes által állított jogkövetkezménye (rendkívüli munka bérpótléka) mennyiben alkalmazható.
[85] Ebből következően a bíróságoknak lehetőséget kellett volna biztosítaniuk a felperesnek arra, hogy az előterjesztett igényét alátámaszthassa, és számszakilag is vizsgálni kellett volna a ledolgozott órákat és a hozzá társított pihenőidőket. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a bíróságoknak kell megállapítani a munkáltató által ténylegesen beosztott (kiadott) heti pihenőidő kezdetének időpontját, az EUB ítélete alapján azt, hogy a munkáltató ennek megfelelően biztosította-e azt megelőzően az Mt. 104. §-a szerinti napi pihenőidőt, amennyiben nem, a munkaidőbeosztás annyiban jogellenes. Ennek az Mt. 143. §-a alapított jogkövetkezménye megalapozottsága tekintetében kell ugyancsak a bíróságoknak állást foglalni. Mindezek tükrében nemcsak a felperesnek kell lehetőséget biztosítani bizonyítékai előterjesztésére ebben a körben, hanem az alperesnek is lehetővé kell tenni, hogy megtehesse észrevételeit a felperes számszerűen kidolgozott igénye vonatkozásában.
[86] Mivel a bíróságok téves jogi álláspontjuk miatt érdemben nem foglalkoztak a felperes kereseti kérelme összegszerűségével (figyelemmel a napi és heti pihenőnapokra és a havi munkaidőkeretre) az EUB ítélete, a magyar jogszabályok és a következetes ítélkezési gyakorlat szerint, a megismételt eljárásban mindezt vizsgálni kell. Csak ezt követően lesznek a bíróságok abban a helyzetben, hogy a jogszabályoknak megfelelő ítéletet hozzanak.
[87] A fentiekre tekintettel a Kúria jogerős ítéletet az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően a Pp. 424. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az első fokon eljáró bíróságot a perfelvételi szaktól kezdődően új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
(Kúria Mfv.II.10.025/2024/6.)