adozona.hu
BH 2024.1.17
BH 2024.1.17
I. Ha a bíróság a munkaviszonyt az Mt. 83. § (1) bekezdése alapján helyreállítja - az igazolt keresőképtelenség időszakát meghaladóan - nem vizsgálható, hogy a munkavállaló a munkavégzési képessége, egészségi állapota alapján alkalmas lehetett volna-e a munkafeladatok ellátására, egészségi alkalmatlanságra hivatkozva a munkáltató jogszerűen megszüntethette volna-e a munkaviszonyát [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 83. § (1) bek.]. II. A munkaviszony helyreállítása esetén a munkaváll
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes 1997. július 1-jétől tánckari tag munkakörben állt közalkalmazotti jogviszonyban az alperesnél, utolsó havi illetménye 295 300 forint volt. Az alperes 2015. január 30-án és március 24-én minősítette a felperest, melynek során a felperes több rész szempontra is "nem megfelelő" értékelést kapott. Az alperes a minősítésre figyelemmel a felperes közalkalmazotti jogviszonyát a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 30. § (1) bekezdés c) ...
BH 2024.1.17 I. Ha a bíróság a munkaviszonyt az Mt. 83. § (1) bekezdése alapján helyreállítja - az igazolt keresőképtelenség időszakát meghaladóan - nem vizsgálható, hogy a munkavállaló a munkavégzési képessége, egészségi állapota alapján alkalmas lehetett volna-e a munkafeladatok ellátására, egészségi alkalmatlanságra hivatkozva a munkáltató jogszerűen megszüntethette volna-e a munkaviszonyát [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 83. § (1) bek.].
II. A munkaviszony helyreállítása esetén a munkavállaló az Mt. 83. § (3) bekezdése alapján az Mt. 83. § (4) bekezdésében előírtak levonásával elmaradt munkabérre jogosult. [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 83. § (3)-(4) bek.].
III. Elmaradt munkabérként a munkavállaló távolléti díját kell figyelembe venni. Az esedékesség időpontjában (munkáltatói felmondás közlése) érvényes alapbér összege az Mt. 148. § (3) bekezdése értelmében korrigálható, ha a távollét tartalma során ennek összege módosul [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 148. § (3) bek.].
A tényállás
[1] A felperes 1997. július 1-jétől tánckari tag munkakörben állt közalkalmazotti jogviszonyban az alperesnél, utolsó havi illetménye 295 300 forint volt. Az alperes 2015. január 30-án és március 24-én minősítette a felperest, melynek során a felperes több rész szempontra is "nem megfelelő" értékelést kapott. Az alperes a minősítésre figyelemmel a felperes közalkalmazotti jogviszonyát a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 30. § (1) bekezdés c) pontja alapján tartós alkalmatlanságra hivatkozással 2015. április 20-án felmentéssel megszüntette. A felperes közalkalmazotti jogviszonya a keresőképtelen betegállományára tekintettel 2016. május 7-én szűnt meg.[2] A felperes 2016. május 20-tól 2019. március 22-ig rehabilitációs ellátásban részesült. A komplex minősítés szerint a felperes egészségi állapotának mértéke 2016. március 1-jétől 50%-os, C1 minősítésű kategóriába tartozik. A felperes rehabilitálható, a tartós foglalkoztatási rehabilitáció időtartama 36 hónap.
[3] A felperes a 2016. június 29-én végzett csípőprotézis műtétjét követően 12 hétig volt keresőképtelen beteg.
[4] A rehabilitációs járadék megszűnését követően a felperes 2019. október 8-tól 88 napig álláskeresési járadékban részesült. 2022. január 10-én részmunkaidős munkaviszonyt létesített havi bruttó 100 000 forint összegű munkabérrel.
[5] A felperes a felmentéssel és a minősítéseivel szemben is munkaügyi pert kezdeményezett. A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a minősítéseket megsemmisítette, mely döntést a törvényszék, mint másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyott.
A felperes keresete és az alperes ellenkérelme
[6] A felperes a keresetében a felmentése jogellenességét állítva elsődlegesen a jogviszonya helyreállítását és azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 22 188 406 forint elmaradt illetménye és ezen összeg kamatainak megfizetésére. Másodlagos kereseti kérelme 3 081 924 forint elmaradt jövedelem és kamatai, 2 521 000 forint végkielégítés és kamatai megfizetésére irányult. Keresete indoklásában arra hivatkozott, hogy a felmentés indoka nem volt világos, valós és okszerű, továbbá az sérti az egyenlő bánásmód követelményét, életkora miatti közvetett diszkriminációt valósított meg.[7] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felmondás jogszerű volt, az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta. Vitatta a kereseti kérelem összegszerűségét, hivatkozva arra, hogy a felperes 2016. május 20. és 2019. március 22. közötti időszakra elmaradt illetményre nem tarthat igényt, mivel az orvosi rehabilitációs szerv 50%-os egészségi állapotot állapított meg, így a felperes nyilvánvalóan alkalmatlan volt a balettművész munkakör ellátására. Másodlagos hivatkozása szerint a felperes megsértette a kárenyhítési kötelezettségét.
Az első- és a másodfokú bíróság határozata
[8] A törvényszék ítéletével a felperes keresetének helyt adott és munkaviszonyát helyreállította. Kötelezte az alperest 22 188 406 forint elmaradt munkabér és ezen összeg 2019. július 20-tól számított késedelmi kamata megfizetésére.[9] Ítéletének indokolása szerint a felmentés indoka valótlan, ezért jogellenes volt, valamint - hatását tekintve - életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést valósított meg, vagyis megsértette az egyenlő elbánás követelményét is.
[10] Az elmaradt munkabér összegét a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 83. § (3) bekezdése alapján állapította meg. Rögzítette, hogy az Mt. az elmaradt munkabér mértékét nem határozza meg, ezért az Mt. 146. § (3) bekezdés e) pontjára figyelemmel azt távolléti díjjal kell kifizetni. Nem fogadta el az alperes azon hivatkozását, hogy csupán a felmentés időpontjában irányadó 295 300 forint illeti meg a felperest, mert a jogviszony helyreállítására figyelemmel a munkáltatónak meg kell térítenie a munkavállaló elmaradt munkabérét, amely minden esetben a havi esedékesség időpontjában járó összeg.
[11] A törvényszék álláspontja szerint a felperes elmaradt munkabér igényét nem érintette az a tény, hogy 2016. május 20. és 2019. március 22. között rehabilitációs ellátásban részesült, mivel a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény (a továbbiakban: Mmtv.) rendelkezése szerint az ellátott a rehabilitációs ellátás mellett is folytathat kereső tevékenységet, vagyis a rehabilitációs ellátásra való jogosultság a munkavégzést és az abból származó jövedelem megszerzését nem zárta ki.
[12] Az elsőfokú bíróság érvelése szerint nem volt jelentősége az elmaradt bérigény szempontjából annak sem, hogy a felperes egészségi állapota 2016. május 20. és 2019. március 22. között 50%-os volt. A perben beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény ugyan megállapította, hogy a felperes ebben az időszakban egészségi állapota miatt a munkakör betöltésére alkalmatlan volt, ugyanakkor a felperes által becsatolt ortopéd szakorvosi vélemény az igazságügyi orvosszakértő véleményét cáfolva arra a következtetésre jutott, hogy a felperest az egészségi állapota alkalmassá tette akár arra is, hogy táncoljon. Ortopéd mozgásszervi szempontból a felperes táncművész karrierje folytatására a műtét és egészségi állapota mellett is alkalmas lett volna. Megállapította, hogy az alperes a beszerzett szakértői vélemény felperes által jelzett ellentmondásainak tisztázását a perben nem indítványozta.
[13] Az elsőfokú bíróság az elmaradt munkabér iránti igény körében értékelte azt is, hogy az alperesnek - észszerű mértékben - alkalmazkodnia kellett volna a felperes egészségi állapotához azzal, hogy megvizsgálja mely szerepeket tudta volna eltáncolni csípőprotézis műtétjét követően is, amely kötelezettség az Mt. 51. § (3) bekezdésében foglalt jogszabályi előírásokból fakad. Utalt a 2000/78/EK irányelv 5. cikkére, amely a munkáltató észszerű alkalmazkodásának kötelezettségét írja elő, továbbá felhívta az Európai Unió Bíróságának e körben követett gyakorlatát is. Levont következtetése szerint a perbeli esetben az alperesnek - szükség esetén módosított munkakörben - fennállt volna a foglalkoztatási kötelezettsége, amely bérfizetési kötelezettséggel is járt volna.
[14] Az elsőfokú bíróság nem értett egyet az alperes kárenyhítési kötelezettség elmulasztását sérelmező álláspontjával sem. Rögzítette, hogy az Mmtv. 6. § (2)-(3) és a 7. § (4) bekezdése alapján a rehabilitációs ellátásban részesülő személy a rehabilitációs hatósággal történő együttműködésre köteles, amelynek keretében teljesíti a rehabilitációs tervben foglalt kötelezettségeket. A perben az alperes sem vitatta, hogy a felperes a rehabilitációs ellátás folyósításának időtartama alatt - 2016. május 20-tól 2019. március 22-ig - az együttműködési kötelezettségét maradéktalanul teljesítette, így kárenyhítési kötelezettségének eleget tett. A rehabilitációs ellátás folyósításának megszűnését követően a felperes álláskeresési járadékot vett igénybe 88 napon keresztül, vagyis az akkori, elsősorban járvány miatt beszűkült munkaerőpiaci helyzetben együttműködési kötelezettségét és kárenyhítési kötelezettségét teljesítette.
[15] Az alperes fellebbezése alapján eljárt ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében az elmaradt munkabér tekintetében helybenhagyta, és keresetfelemelés folytán az alperest további 899 889 forint munkabér és ezen összeg után 2023. február 19-től számított késedelmi kamata megfizetésére kötelezte.
[16] A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kiemelte, hogy az Mt. a munkaviszony helyreállítását a jogellenes munkaviszony-megszüntetés kivételes jogkövetkezményeként szabályozza, amelynek következtében valamely súlyos jogellenesség alapján a munkavállaló kiemelten védett jogi helyzetbe kerül. Ezekben az esetekben nem érvényesül az Mt. 82. § (2) bekezdésében meghatározott kártérítési limit, az elmaradt munkabér megfizetésére a teljes reparáció elve az irányadó. Az Mt. 83. § (3)-(4) bekezdése meghatározza az elmaradt munkabérből levonásba helyezhető összegeket, és azt eltérően szabályozza a munkáltatói kártérítési felelősség esetén alkalmazott, az Mt. 172. § (2) bekezdésében foglaltaktól: más a munkabér számítási alapja és eltérnek a levonandó tételek is.
[17] Az ítélőtábla nem találta megalapozottnak az alperes távolléti díj összegszerűségét sérelmező fellebbezését. E körben az Mt. 83. § (3) bekezdése, az Mt. 148. § (1)-(3) bekezdése és az Mt. 155. § (1) bekezdése alapján egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy az elmaradt munkabér számítása során figyelembe kellett venni az időközben megvalósult kötelező illetményemelés összegét is.
[18] A másodfokú bíróság álláspontja szerint a törvényszék azt is helytállóan állapította meg, hogy az Mmtv. perbeli időben alkalmazandó 7. §-a a keresőtevékenység folytatását és a munkabérben részesülést nem zárta ki a rehabilitációs ellátás időszakára sem. Az elsőfokú bíróság az igazságügyi szakértői vélemény figyelmen kívül hagyásával ugyan megsértette a régi Pp. 182. § (3) bekezdését, ugyanakkor ez a jogszabálysértés nem hatott ki az ügy érdemére, mert az Mt. 83. § (3) bekezdése és a mögötte húzódó jogalkotói szándék, továbbá az egyéb jogszabályi rendelkezések a munkaviszony helyreállítása iránti perben nem tették lehetővé annak vizsgálatát, hogy a felperes alkalmas volt-e a munkakör betöltésére. A munkavállaló alkalmatlanságára hivatkozással sem a munkaviszony helyreállítása, sem az elmaradt munkabér megfizetése nem volt mellőzhető. A munkaviszony helyreállítása iránti per folyamatban léte alatt a felperes nem állt munkaviszonyban, ezért nem alkalmazható az Mt. 146. § (1) bekezdése szerinti állásidő jogintézménye sem, mivel ebben az időszakban a munkáltatót foglalkoztatási kötelezettség, a munkavállalót pedig rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség sem terhelte.
[19] Utalt arra is, hogy amennyiben az alperes foglalkoztatási kötelezettsége, a felperes munkavégzési kötelezettsége fennállt volna, az alperesnek az egészségügyi alkalmatlanság esetén kötelezettsége lett volna a felperes munkakörét a megváltozott munkaképességére is figyelemmel megvizsgálni, hogy milyen munkakörben, illetve szakmában és milyen feltételek mellett foglalkoztatható állapotrosszabbodás veszélye nélkül. Emellett 2018. január 1-jétől a hatályos Mt. 51. § (3) bekezdése is előírta a munkafeltételek, illetőleg a munkaidőbeosztás módosításának kötelezettségét.
[20] Megállapította, hogy a felperes az érvényesített időszakban nem volt keresőképtelen beteg, munkabér megfizetése iránti igénye nem az Mt. 146. § (1) bekezdésén, hanem a 83. § (3) bekezdésén alapult, ezért az esetleges alkalmatlanságnak nem volt a perben relevanciája.
[21] Nem értett egyet a másodfokú bíróság az alperes kárenyhítési kötelezettség megsértését panaszoló érvelésével sem. Álláspontja szerint az alperes a fellebbezésében arra helyesen hivatkozott, hogy az Mmtv. 6. § (2) bekezdésében foglalt kötelezettség teljesítése, illetőleg az Mmtv. 6. § (3) bekezdés c) pontjában rögzített előírás önmagában nem jelenti a kárenyhítési kötelezettség teljesítését. A munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeinek egyes kérdéseiről szóló 6/2016. (XI. 18.) KMK vélemény (a továbbiakban: KMK vélemény) 7. pontja alapján azonban rámutatott arra, hogy a munkavállaló kárenyhítési kötelezettségével kapcsolatosan a bizonyítás a munkáltatót mint károkozót terheli. Az alperes a rá háruló bizonyítási teher ellenére bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, a megismételt elsőfokú eljárásban már a felperes meghallgatását sem indítványozta, okiratok becsatolását sem kérte. Vitatta, hogy a felperes kárenyhítési kötelezettségének eleget tett volna, ugyanakkor nem jelölte meg, hogy a vitatott időszakban - a személyes körülményeket is figyelembe véve - milyen munkakörben és milyen díjazással tudott volna elhelyezkedni. A munkáltatónak nem elegendő a munkavállalói kötelezettségre vonatkozó puszta hivatkozása, hanem meg kell jelölnie azokat a tényeket és körülményeket, amelyek a hivatkozását alátámasztják, állítását bizonyítják arra vonatkozóan, hogy a perbeli időszakban a munkavállaló reálisan milyen jövedelmet érhetett volna el. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A felülvizsgálati kérelem és a felülvizsgálati ellenkérelem
[22] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletet az elmaradt munkabér megfizetésére kötelező helybenhagyó, továbbá a keresetfelemelés folytán az alperest további 899 889 forint megfizetésére kötelező részében történő hatályon kívül helyezését és új határozat meghozatalával az alperes marasztalásának összegét elsődlegesen 126 557 forint és kamatai, másodlagosan 815 104 forint és kamata, harmadlagosan 4 145 300 forint és kamata, negyedlegesen 8 681 100 forint és kamata összegére történő leszállítását kérte.[23] Álláspontja szerint a jogerős ítélet az Mt. 51. § (1), (3) és (5) bekezdésébe, az 55. § (1) bekezdés a) pontjának második fordulatába, a 66. § (7) bekezdésébe, 83. §-ába, a 148. § (2) bekezdésébe, a Kjt. 30/A. § (1) bekezdésébe, a régi Pp. 221. § (1) bekezdésébe, valamint a 239. §-a alapján alkalmazandó 213. § (1) bekezdésébe ütközően jogszabálysértő.
[24] Az alperes elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság a Pp. 221. § (1) bekezdését sérelmező fellebbezését félreértelmezte. Fellebbezésében nem az indokolási kötelezettség megsértését, hanem azt kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének tényállása nem tartalmazta, hogy a perben szakértőt rendelt ki, továbbá azt sem, hogy ez a kirendelt szakértő milyen megállapításokat tett. Erről a fellebbezési kérelméről ugyanakkor a másodfokú bíróság nem határozott.
[25] Az alperes érvelése szerint a jogerős ítélet annak ellenére, hogy idézte az Mt. 148. § (2) bekezdését, abból helytelen következtetést vont le, indokolásában nem tért ki arra, hogy e jogszabályhely mely alpontja alapján jutott arra a következtetésre, hogy a felperes távolléti díját időről időre módosított összegben kell megállapítani és megfizetni. Álláspontja szerint az Mt. 148. § (2) bekezdés a) pontjában írt esedékességi szabályt kell alkalmazni, vagyis a távollét kezdő időpontjában irányadó alapbér összegével kell számolni. Az ezzel ellentétes jogerős ítéleti rendelkezés jogszabálysértő. Érvelése szerint az Mt. 148. § (2) bekezdés c) pontjának alkalmazása nem merülhetett fel, figyelemmel arra, hogy a felperes elmaradt munkabért és nem kártérítést követelt. Utalt arra is, hogy amennyiben a felperest kártérítés címén illetné meg az elmaradt munkabér, akkor sem helytálló a jogerős ítéleti rendelkezés, mert a c) pont második fordulata szerint, amennyiben a munkaviszony a kár bekövetkezése előtt megszűnik, akkor a munkaviszony megszűnésének az időpontját kell esedékességi időpontnak tekinteni. Mindezekre figyelemmel akár az Mt. 148. § (2) bekezdés a) pontja, akár a c) pont második fordulatát kell irányadónak tekinteni, az elmaradt munkabért a felmentési idő kezdetekor, de legkésőbb a jogviszony megszűnésekor irányadó alapbér alapulvételével számított távolléti díjjal kell elszámolni, amely a felperes utolsó havi illetményének összege, azaz 295 300 forint.
[26] Álláspontja szerint minden alapot nélkülöz a másodfokú bíróság azon érvelése, amely szerint a munkaviszony helyreállítása mint kivételes jogintézmény az in integrum restitutiót szolgálja, ezért azzal ellentétes lenne az alperesi jogértelmezés. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú eljárásban és fellebbezésében sem vitatta, hogy a felperesnek, ha a közalkalmazotti jogviszonya fennállt volna, akkor a besorolás szerinti illetményre emelkedett volna az alapbére, ugyanakkor ezen besorolás szerinti illetményemelkedés a távolléti díj összegét nem változtathatja meg. A felperes legfeljebb az Mt. 83. § (3) bekezdése szerinti "egyéb kár" címén követelhette volna a besorolás szerinti illetménye jogszabály szerinti emelésének elmaradásából eredő kiesését, ilyen tartalmú keresete azonban nem volt. Téves továbbá a másodfokú bíróság által helybenhagyott elsőfokú ítéleti érvelés azért is, mert a felperes a perben mindvégig távolléti díja megfizetését kérte - amelynek összegét módosította -, ugyanakkor elmaradt emelkedő illetményét és annak különbözetét nem kérte.
[27] Az alperes álláspontja szerint a jogerős ítélet indokolásával szemben nem állította, hogy a munkakörre való alkalmatlanság miatt mellőzni kell a jogviszony helyreállítását, hanem arra hivatkozott, hogy a rehabilitációs ellátás folyósításának időtartama alatt - a felperes egészségi állapota miatt - munkabérre nem lett volna jogosult, éppen ezen okból indítványozta az orvosszakértő kirendelését.
[28] A másodfokú bíróság semmivel nem indokolta azon érvelését, hogy a munkaviszony helyreállítása iránti perben a felperesi munkavállaló alkalmatlanságára hivatkozással a munkaviszony helyreállítása nem mellőzhető. Indokolatlan az a megállapítás is, miszerint az elmaradt munkabér megfizetése alól sem mentesülhet a munkáltató.
[29] Az alperes sérelmezte, hogy a jogerős ítélet az EBH 2017.M.16. számú határozatára hivatkozik, ugyanakkor az eltérő jogi érvelést tartalmazó BH 2020.3.82., Mfv.I.10.438/2018. számú ítéletet már nem említi meg. Ráadásul a Mt. 2023. január 1-jétől hatályos 55. § (1) bekezdés második fordulatának rendelkezésében is ez utóbbi kúriai döntés köszön vissza. A Kúria utóbbi döntése szerint amennyiben a munkavállaló a munkaköre betöltésére alkalmatlan, az egyúttal az Ebtv. 44. § a) pontja és a 45. § (1) bekezdése alapján keresőképtelenséget is jelent. Ezen álláspont alapján, mivel a felperes az orvosszakértői vélemény szerint alkalmatlan volt a munkaköre betöltésére, amely egyúttal keresőképtelenséget is jelentett, az őt terhelő rendelkezésre állási kötelezettségének nem tudott volna eleget tenni akkor sem, hogy ha a jogviszonya nem kerül megszüntetésre, ezért az alperes szerint a felperes elmaradt munkabérre sem tarthat igényt.
[30] Állítása szerint jogszabálysértő a jogerős ítélet azon okfejtése, mely szerint a felperes munkaviszonyának fennállása esetén a 2018. január 1-jétől hatályos Mt. 51. § (3) bekezdése alapján az alperesnek kötelezettsége lett volna a felperes egészségi állapotának változására tekintettel a munkafeltételek, illetőleg a munkaidő-beosztás módosítása, mert a másodfokú bíróság ezzel túlterjeszkedett a kereseti kérelmen. A felperes sem az első-, sem a másodfokú eljárásban nem hivatkozott sem az NM rendeletre, sem az Mt. 51. § (3) bekezdésére, sem arra, hogy az alperes milyen módon lett volna köteles a munkafeltételek módosítására. Az NM rendelet különféle alkalmassági vizsgálatok célját rögzítő 3. § (4) bekezdését az ítélőtábla kiragadta a jogszabály egészéből, és csupán önmagában értelmezte, amelynek során figyelmen kívül hagyta, hogy a jogszabály nem csak munkaviszonyban álló munkavállalók munkaköri alkalmassági vizsgálatának szabályait tartalmazza, másrészt a felhívott jogszabályhely csupán általánosságban sorolja fel a munkaköri és egyéb alkalmassági vizsgálatok lehetséges céljait.
[31] A jogerős ítélet jogszabálysértően hivatkozott továbbá az Mt. 51. § (5) bekezdésében szabályozott észszerű alkalmazkodás követelményére és a felhívott EUB döntésekre is. A felperes a keresetét nem alapította az Mt. 51. § (5) bekezdésére, arra nem is hivatkozott, a felhívott 2000/78/EK tanácsi irányelv pedig a foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról rendelkezik, ennélfogva olyan tényállásokra vonatkozhat, amelyben az egyenlő bánásmód sérelme valamely módon felmerül, miközben a jelen, kizárólag az elmaradt munkabér összegszerűsége iránt folyó peres eljárásban a felperes diszkriminációra nem hivatkozott.
[33] Az alperes további érvelése szerint jogszabálysértő és megalapozatlan a jogerős ítélet azon megállapítása is, hogy a munkavállaló alkalmatlansága a munkaviszony helyreállítása iránti perben nem vizsgálható. Az ítélőtábla ezt az állítását nem támasztotta alá, és azt sem indokolta, hogy milyen alapon kellene az orvosszakértői vélemény alapján megállapított munkaköri alkalmatlanságot figyelmen kívül hagyni. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az Mt. 83. §-a a teljes reparáció elvét szolgálja, azonban ez sem eredményezheti, hogy a felperes olyan juttatásokra tegyen szert, amelyre a jogviszony fennállása esetén sem lett volna jogosult. Az orvosszakértői vélemény mellett a rehabilitációs vélemény is azt rögzítette, hogy a felperes a rehabilitációs ellátás folyósításának ideje alatt nem végezhetett olyan tevékenységet, amely gyakori hajolással, gyaloglással, tárgyak emelésével, nehéz fizikai megterheléssel jár.
[35] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását és az alperes felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalását kérte.
[36] Álláspontja szerint a távolléti díj számítására az Mt. 148. § (3) bekezdése egyértelmű rendelkezést tartalmaz, ennek alapján az illetményemelés összegét a távollét módosítást követő tartamára figyelembe kell venni. Egyetértett a jogerős ítéletben foglaltakkal abban, hogy az Mt. 83. § (3) bekezdése és a jogalkotói szándék nem teszi lehetővé annak vizsgálatát a munkaviszony helyreállítása iránti perben, hogy a felperes alkalmas volt-e a munkakör betöltésére. Vitatta a felülvizsgálati kérelem azon érvelését, hogy nem tett eleget kárenyhítési kötelezettségének, továbbá utalt arra, hogy az alperes e körben bizonyítási indítványt sem terjesztett elő.
A Kúria döntése és annak jogi indokai
[37] A felülvizsgálati kérelem a következők szerint megalapozatlan.[38] A Kúria a jogerős ítéletet a régi Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta.
[39] Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes a felperes munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, emellett életkora alapján hátrányosan megkülönböztette, ezért az Mt. 83. § (1) bekezdés a) pontja alapján munkaviszonyát helyreállította. Ez a megállapítás és a munkaviszony helyreállítása nem képezte a felülvizsgálati eljárás tárgyát.
[40] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a felperes részére az Mt. 83. § (3) bekezdése alapján járó elmaradt munkabér összegét vitatta, és az Mt. 148. § (1) bekezdés a) pontjának, valamint (2) bekezdésének megsértésére hivatkozva azt állította, hogy a marasztalás alapjául a távollét első napján érvényes alapbért, azaz 295 300 forintot kell figyelembe venni.
[41] Az Mt. 83. § (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a munkaviszony helyreállítása esetén meg kell téríteni a munkavállaló elmaradt munkabérét, egyéb járandóságát és az ezt meghaladó kárát. Elmaradt munkabérként a munkavállaló távolléti díját kell figyelembe venni.
[42] A távolléti díj számítását meghatározó Mt. 148. § (1) bekezdés a) pontja szerint a távolléti díjat az esedékesség időpontjában érvényes alapbér (136. §, pótlékátalány 145. §) figyelembevételével kell megállapítani. Az Mt. 148. § (2) bekezdés a) pontja szerint az esedékesség időpontja a távollét kezdő időpontja.
[43] Önmagában e rendelkezések figyelembevételével az alperes érvelése helytálló, ugyanakkor felülvizsgálati kérelme nem volt figyelemmel az eljárt bíróságok által is felhívott, az Mt. 2013. augusztus 1-jétől hatályos 148. § (3) bekezdésének rendelkezésére, amely szerint az (1) bekezdés a) pontjában meghatározott díjazást, ha a távollét tartalma során összege módosul, a távollét módosítást követő tartamára a távolléti díj számítása során a módosított összeget kell figyelembe venni. A rendelkezés alapján a munkavállalót megillető alapbérnek és pótlékátalánynak a távollét időszakában való változása (növekedése vagy csökkenése) esetén a távolléti díjat újra meg kell állapítani, azaz a módosulás utáni időszakra a módosított összeget kell figyelembe venni. Mindezek alapján minden alapot nélkülözően hivatkozott az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a besorolás szerinti illetmény emelkedése a távolléti díj összegét nem változtatja meg, mert ez az érvelése ellentétes az Mt. 148. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezéssel.
[44] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében megalapozatlanul hivatkozott arra is, hogy a felperes a távollét időszakára az orvosszakértői véleménnyel alátámasztott munkaköri alkalmatlanságára figyelemmel nem lett volna jogosult az elmaradt munkabér összegét igényelni, figyelemmel arra, hogy munkaviszonyának fennállása esetén sem tehetett volna eleget munkavégzési kötelezettségének.
[45] Az Mt. 83. § szabályozása az (1) bekezdés a)-e) pontjaiban meghatározott legsúlyosabb munkáltatói jogsértés esetére teszi lehetővé a munkaviszony helyreállítását. Az Mt. 83. § (2) bekezdése szerint a munkaviszony helyreállítását követően keletkezett, a munkaviszonyban töltött időhöz kapcsolódó jogosultság tekintetében a munkaviszony megszüntetése (megszűnése) és annak helyreállítása közötti tartamot munkaviszonyban töltött időnek kell tekinteni. E jogszabályi rendelkezés a munkavállaló munkaviszonyának visszamenőleges rendezését szolgálja azzal, hogy a munkaviszony jogellenes megszüntetése és annak bírósági ítélet alapján történő helyreállítása közötti időtartamot úgy tekinti, mintha a munkavállaló ténylegesen munkát végzett volna.
[46] Az időtartam elismerésével egyidejűleg az Mt. 83. § (3) bekezdése meghatározza a munkáltató által kötelezően kifizetendő, az Mt. 148. § (1)-(3) bekezdése alapján számított elmaradt munkabér összegét is.
[47] Az ítélőtábla helytállóan mutatott rá arra, hogy az Mt. 83. §-a és a mögötte húzódó jogalkotói szándék nem teszi lehetővé annak vizsgálatát, hogy a köztes időszakban fennállt-e a munkavállaló munkavégzési képessége, egészségi állapota alkalmas volt-e a munkafeladatok ellátására, egészségügyi alkalmatlanságra hivatkozva az alperes jogszerűen megszüntethette volna-e a jogviszonyt. Ez az értelmezés következik az Mt. 83. § (4) bekezdésének rendelkezéséből is, amely az elmaradt munkabérből levonandó tételként csupán a megkeresett vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkeresett összeg - vagyis a kárenyhítés körében figyelembe vehető jövedelem -, illetve a munkaviszony megszüntetésekor kifizetett végkielégítés levonását írja elő. A törvény - az igazolt keresőképtelenség időszakát meghaladóan - nem teszi vizsgálhatóvá a munkakör ellátására való alkalmasságot, mivel a köztes időszakban fennálló munkaviszony csupán egy, a törvény által felállított fikció. E köztes időszakban a munkáltatói intézkedés alapján a felperest az Mt. 55. § (1) bekezdése szerinti munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettség, a munkáltatót pedig foglalkoztatási kötelezettség nem terhelte, így munkavégzésre való egészségügyi alkalmasság fennállása utólag nem tehető vitássá.
[48] Az eljárt bíróságok helytálló jogi álláspontjuk mellett megalapozottan utaltak arra, hogy a munkaviszony - megszüntető intézkedés hiányában - történő fennmaradása esetén sem lett volna automatikusan megállapítható a felperes munkavégzési kötelezettsége vagy munkabérre történő jogosulatlansága, figyelemmel az Mt. 51. § (3) és (5) bekezdésében foglalt munkáltatói kötelezettségekre. Ennek részletes vizsgálata ugyanakkor az adott perben nem releváns, figyelemmel arra, hogy e jogvita során a jogellenes jogviszony-megszüntetés jogkövetkezményéről, nem pedig arról kellett a bíróságoknak döntést hozniuk, hogy az alperes foglalkoztatási kötelezettsége fennállt-e, illetve annak eleget tett-e. A felperes igénye ugyanis nem az Mt. 146. (1) bekezdésén, hanem az Mt. 83. § (3) bekezdésén alapult, amelynek alapján az Mt. 83. § (4) bekezdésében előírtak levonásával elmaradt munkabérre jogosult. Ezért nincs az ügy érdemére lényegesen kiható jelentősége annak, hogy a perbeli szakvélemény megállapításait az eljárt bíróságok nem rögzítették a tényállás részeként.
[49] A jogerős ítélet jogszabálysértés nélkül értékelte a kárenyhítési kötelezettség körében rendelkezésre álló bizonyítékokat is.
[50] A perben a felperes részletes nyilatkozatot tett a közalkalmazotti jogviszonyát követően elhelyezkedése és jövedelemszerzése érdekében tett tevékenységéről, ennek igazolására csatolta a rendelkezésére álló okiratokat. E bizonyítékok igazolták, hogy a felperes a jogviszonya megszüntetését követően rehabilitációs ellátásban részesült, amely alatt együttműködési kötelezettségét teljesítette. Ezt követően - kérelmére - álláskeresőként nyilvántartásba vették, jövedelemszerzése érdekében egyszerűsített foglalkoztatás keretében, alkalmi jelleggel és részmunkaidőben is dolgozott.
[51] Az alperes a megelőző eljárásban és felülvizsgálati kérelmében is csupán állította, hogy a felperes a kárenyhítési kötelezettségét megsértette, azonban e körben a KMK vélemény 7. pontjában foglalt bírói értelmezéssel szemben konkrét bizonyítási indítványt nem terjesztett elő. A rá háruló bizonyítási kötelezettség és bizonyítási teher ellenére nem jelölte meg, hogy a felperesnek a köztes időszakban milyen munkakörben milyen alapbérért lett volna lehetősége a munkavégzésre. Az ítélőtábla helytállóan utalt arra, hogy a megismételt eljárásban az alperesnek e körben bizonyítási indítványa nem volt, a felperes további személyes meghallgatását nem indítványozta [régi Pp. 164. § (1) bekezdés].
[52] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében részletesen rögzítette, hogy nem tartja elegendőnek a felperes álláskeresési és jövedelemszerzési célból történő tevékenységét, a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok és tények értékelését ugyanakkor a régi Pp. 206. § (1) bekezdésének felhívása nélkül támadta, ezért érvelését a Kúria érdemben nem vizsgálhatta [régi Pp. 272. § (2) bekezdés, 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3.-4. pont].
[53] A KMK vélemény 7. pontja alapján a munkáltatónak nem elegendő a munkavállalói kötelezettségre vonatkozó puszta hivatkozása, hanem meg kell jelölnie azokat a tényeket és körülményeket, amelyek a hivatkozását alátámasztják, állítását bizonyítják arra vonatkozóan, hogy a perbeli időszakban a munkavállaló reálisan milyen jövedelmet érhetett volna el.
[54] Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a régi Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv.VIII.10.096/2023/4.)