adozona.hu
BH 2024.1.16
BH 2024.1.16
I. A munkáltatót nem terheli foglalkoztatási kötelezettség, ha a munkavállaló a munkaszerződés szerinti munkakörének betöltésére alkalmatlan [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 51. § (1) bek.]. II. A munkavállaló egészségi állapotának változása esetén a munkáltató kötelezettsége az Mt. 51. § (3) bekezdésében előírtak körében vizsgálhatók. III. Ha a munkavállaló maga sem hivatkozik arra, hogy fogyatékosággal élő személy, a bíróság nem vizsgálhatja, hogy a munkáltató gondoskodott-e az é
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes 1995. november 13-tól segédmunkás munkakörben állt munkaviszonyban az alperesnél.
[2] A felperes 2020. április 20-tól 2021. március 30-ig keresőképtelen beteg volt.
[3] A Megyei Kormányhivatal 2021. január 5-én kelt határozatával a felperes megváltozott munkaképességű személyek ellátásának megállapítására irányuló kérelmét elutasította arra hivatkozással, hogy a felperes keresőtevékenységet végez és rendszeres pénzellátásban részesül. A határozat megállapította, hogy a felper...
BH 2024.1.16 I. A munkáltatót nem terheli foglalkoztatási kötelezettség, ha a munkavállaló a munkaszerződés szerinti munkakörének betöltésére alkalmatlan [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 51. § (1) bek.].
II. A munkavállaló egészségi állapotának változása esetén a munkáltató kötelezettsége az Mt. 51. § (3) bekezdésében előírtak körében vizsgálhatók.
III. Ha a munkavállaló maga sem hivatkozik arra, hogy fogyatékosággal élő személy, a bíróság nem vizsgálhatja, hogy a munkáltató gondoskodott-e az észszerű alkalmazkodás feltételeinek biztosításáról [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 51. § (5) bek.; Pp. 214. §].
A tényállás
[1] A felperes 1995. november 13-tól segédmunkás munkakörben állt munkaviszonyban az alperesnél.[2] A felperes 2020. április 20-tól 2021. március 30-ig keresőképtelen beteg volt.
[3] A Megyei Kormányhivatal 2021. január 5-én kelt határozatával a felperes megváltozott munkaképességű személyek ellátásának megállapítására irányuló kérelmét elutasította arra hivatkozással, hogy a felperes keresőtevékenységet végez és rendszeres pénzellátásban részesül. A határozat megállapította, hogy a felperes egészségi állapota 2020. szeptember 25-től 58%-os, B2 minősítű csoportba tartozik. Egészségi állapota alapján foglalkoztathatósága a rehabilitációval helyreállítható, azonban a komplex minősítés szakmai szabályáról szóló rendeletben meghatározott egyéb körülményei miatt foglalkoztatási rehabilitációja nem javasolt.
[4] A Megyei Kormányhivatal komplex minősítést végző Szakértői Bizottsága megállapította, a rehabilitáció szempontjából figyelembeveendő kizáró tényezők a munkakörnyezetben és munkavégzésben: ép hallást igénylő munkavégzés, fokozott érzelmi pszichés megterhelés, nehéz fizikai megterhelés. A foglalkoztatási rehabilitálhatóság minősítése: nem javasolt."
[5] A felperest háziorvosa 2021. március 31-jétől keresőképessé nyilvánította.
[6] A 2021. április 6-án kelt I. fokú soron kívüli munkaköri alkalmassági vélemény szerint a felperes segédmunkás munkakör ellátására nem alkalmas.
[7] Az alperes 2021. május 5-én kelt levelében tájékoztatta a felperest, hogy a táppénz joga 2021. március 30-án lejárt, az orvosi alkalmasági vélemény alapján munkakörében nem alkalmas munkavégzésre, erre tekintettel a munkáltatót foglalkoztatási, illetve munkabér fizetési kötelezettség nem terheli. Tájékoztatta továbbá a felperest, hogy a végzettségének megfelelő, illetve a komplex minősítést végző szakértői bizottság által megadott orvosi rehabilitáció kizáró tényezői szerint másik munkakört nem tud felajánlani a felperesnek. A fentiekre tekintettel társadalombiztosítási jogviszonya szünetel.
[8] Az alperes a 2021. március 31-jétől a felperest nem foglalkoztatta, munkabért nem fizetett részére.
[9] A felperes 2021. szeptember 23-án munkavállalói azonnali hatályú felmondást közölt az alperessel. A felmondás indokolása szerint a felperes 2021. március 31-jétől keresőképes, az üzemorvos azonban megállapította, hogy segédmunkás munkakörben munkavégzésre nem alkalmas. Ezt követően az alperes közölte, hogy másik munkakört felajánlani nem tud, azonban a munkaviszonyt egészségi alkalmatlanságra hivatkozással nem szüntette meg, sőt felszólította a felperest arra, hogy maga kezdeményezze a munkaviszonya megszüntetését. A felperes nem volt hajlandó a munkaviszonyt felmondani, az alperes számára kérése ellenére sem biztosított munkát, pedig az Mt. 51. § (1) és (3) bekezdése alapján kötelessége lett volna a képzettségének és állapotának megfelelő másik munkakört felajánlani. Az alperes a munkaviszonyt továbbra is fenntartotta, de munkát nem biztosított, a felperest 2021. március 31-jétől állásidőre helyezte, de az alapbér fizetésre vonatkozó kötelezettségének - az Mt. 146. § (1) bekezdésében foglaltak ellenére - nem tett eleget. Az alperes ezzel a döntésével a felperest anyagilag ellehetetlenítette, mert így 2021. március 31. napja óta semmilyen jövedelme nincs, holott jelenleg is munkaviszonyban áll, egyúttal megakadályozta azt is, hogy rehabilitációs járulékban részesüljön. A felperes az alperest felszólította a jogsértő állapot rendezésére, azonban ez nem vezetett eredményre. Az alperes a munkaviszonyt azért nem szüntette meg egészségi alkalmatlanságra alapított felmondással, hogy ne kelljen a felperes részére a munkáltatói rendes felmondás alapján járó 9 havi végkielégítést és a 90 nap felmondási időre járó távolléti díjat megfizetni. Ezen magatartásával az alperes megsértette az Mt. 6. és 7. §-ában rögzített általános magatartási követelményeket, különösen a joggal való visszaélés tilalmát.
A felperes keresete és az alperes ellenkérelme
[10] A felperes a keresetében 976 320 forint felmentési időre járó távolléti díj, 2 147 904 forint végkielégítés, kamat, továbbá 1 431 936 forint állásidőre járó alapbér megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetének indokolásában arra hivatkozott, hogy az alperes súlyosan megsértette az Mt.-ben előírt kötelezettségeit azzal, hogy a keresőképessége ellenére foglalkoztatási és munkabér fizetési kötelezettségének nem tett eleget. A foglalkozás-egészségügyi vizsgálat alkalmatlan eredményét követően másik munkakört nem ajánlott fel, azonban munkaviszonyát sem szüntette meg, munkabérfizetés nélkül állásidőre helyezte. Az alperes eldönthette, hogy az Mt. 64. § (1) bekezdés b) pontja és 66. § (2) bekezdése alapján munkaviszonyát megszünteti, avagy eleget tesz foglalkoztatási kötelezettségének. Az utóbbi esetben köteles lett volna az Mt. 51. § (3) bekezdése alapján az egészégi állapot megváltozására tekintettel a munkafeltételek vagy az általa betöltött munkakör Mt. 6. §-ában foglaltak figyelembevételével történő módosítására. Mivel e kötelezettségét nem teljesítette, megsértette a jóhiszeműség és a tisztesség elvét. Hivatkozott az EBH 2017.M.16. számon közzétett eseti döntésre.[11] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint foglalkoztatási kötelezettség nem terhelte, ezért a felperes állásidőre járó alapbér iránti igénye megalapozatlan. A felperes a táppénzre jogosultság lejártát követően is keresőképtelennek minősült, mivel a munkakörének ellátására foglalkozás-egészségügyi szempontból nem volt alkalmas. Hangsúlyozta, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdésében írt munkáltatói kötelezettség kizárólag a munkaszerződés szerinti munkakör keretei között értelmezhető, ugyanakkor a felperes ezen szerződés szerinti munkakörében nem volt teljesítésre képes.
Az első- és a másodfokú bíróság határozata
[12] A törvényszék ítéletével kötelezte az alperest 1 431 936 alapbér, ezen összeg 2021. július 1-jétől számított késedelmi kamata, 976 320 forint felmondási időre járó távolléti díj és 2 147 904 forint végkielégítés megfizetésére.[13] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az azonnali hatályú felmondás jogszerűségének bizonyítása a perben a felperest terhelte. Ennek érdekében igazolnia kellett keresőképességét, ezért indítványa alapján igazságügyi orvosszakértőt rendelt ki. Az alap- és kiegészítő szakvélemény alapján a törvényszék megállapította, hogy a felperes 2021. március 31-jétől nem vált munkaképtelenné, könnyű fizikai, ép hallást nem igénylő, fokozottan nem balesetveszélyes, fokozott érzelmi és pszichés megterhelést nem jelentő munkakörben keresőtevékenységre alkalmas volt. A foglalkozás-egészségügyi szakorvos helytállóan állapította meg ugyanakkor, hogy a felperes az eredeti, segédmunkás munkakörében keresőképtelen volt. Mivel a felperes 2021. március 31-jétől nem vált keresőképtelenné, az alperest foglalkoztatási és munkabérfizetési kötelezettség terhelte a Kúria Mfv.II.10.214/2016. számú határozata alapján.
[14] A törvényszék álláspontja szerint az alperes által hivatkozott Mfv.X.10.038/2021/6. számú és az Mfv.X.10.438/2018/4. számú ítéletek eltérő tényállásukra figyelemmel nem alkalmazhatóak. A perbeli esetben az alperes a felperes megváltozott egészségi állapotának megfelelő munkakört nem ajánlott fel a felperesnek, foglalkoztatási és munkabérfizetési kötelezettségének nem tett eleget, amelynek megsértése a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettség szándékos és jelentős mértékű megszegésének minősül, ezért az azonnali hatályú felmondás jogszerű volt.
[15] Az állásidőre járó bérrel kapcsolatban ismételten hivatkozott a Kúria Mfv.II.10.214/2016. számú határozatára és megállapította, hogy a munkáltató állásidő fizetési kötelezettsége alóli mentesülés két feltétele közül a külső ok nem áll fenn abban az esetben, ha a munkáltató a foglalkoztatási kötelezettségét a munkavállalónak a munkakörére való egészségügyi alkalmatlansága miatt nem tudja teljesíteni, de a munkaviszonyt fenntartja.
[16] Az alperes fellebbezése alapján eljárt ítélőtábla az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[17] Az ítélőtábla a keresőképtelenség értékelése tekintetében és a szakértői vélemény minősítése, valamint annak jogi értelmezése kapcsán részben megalapozottnak találta az alperes fellebbezését. Megállapította, hogy a perben is alkalmazandó jogszabályok eltérő fogalmakat - keresőképtelenség, munkaképtelenség, egészségügyi alkalmatlanság, megváltozott munkaképesség - használnak, amelyek nem szinonimái egymásnak, ugyanakkor ezen fogalmak között lehet és a perbeli esetben van is kapcsolat. Ilyennek tekintette a keresőképtelenség és a keresőképesség orvosi elbírálásáról és annak ellenőrzéséről szóló 102/1995. (VIII. 25.) Kormányrendelet 7. § (3) bekezdés a) és c) pontjait, amelyek a 30 napos keresőképtelenséget követően soron kívüli munkaköri vagy szakmai alkalmassági vizsgálatot írnak elő.
[18] A másodfokú bíróság egyetértett az alperes azon érvelésével is, hogy a keresőképesség megítélése szempontjából a komplex minősítést végző szakértői bizottság szakvéleményének nincs jelentősége. A felperes egészségkárosodásának és megváltozott munkakésségének ugyanakkor egyrészről az Mt. 51. § (3) bekezdésének alkalmazhatósága, másrészről pedig a foglalkozás-egészségügyi vizsgálat lefolytatása szempontjából volt munkajogi jelentősége.
[19] Rámutatott arra, hogy a keresőképtelenséggel kapcsolatos orvosi vizsgálat nem azonos követelmények mentén történik, mint az egészségügyi alkalmatlanság vizsgálata, más a vizsgáló szerv és a vizsgálat célja is. A keresőképtelenség megállapításánál kiinduló pontot az Ebtv. 45. § (1) bekezdése jelenti, amely szerint a betegség okozta keresőképtelenség elbírálásánál az a foglalkozás, illetőleg az a munkakör az irányadó, amelyben a biztosított a keresőképtelenségét közvetlenül megelőzően dolgozott. A munkaköri szakmai, illetve személyi higiénés alkalmassági orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet ( a továbbiakban: NM rendelet) 1. §-a rögzíti a munkaköri alkalmassági vizsgálat fogalmát, a 3. § (4) bekezdése pedig meghatározza annak lehetséges céljait.
[20] A másodfokú bíróság egyetértett azzal a fellebbezési hivatkozással is, hogy nem minősülhet keresőképesnek az a munkavállaló, aki az orvosi szakvélemény alapján egészségi okból nem alkalmas a munkaköri feladatainak ellátására, figyelemmel az Ebtv. 44. § a) pontjára is. Rámutatott arra, hogy a Kúria Mfv.10.438/2018/4. számú határozatában (BH 2020.82.) is kimondta, hogy a munkavállaló munkaköre betöltésére alkalmatlan, következésképpen keresőképtelen volt. A keresőképtelenség elbírálásánál ugyanis az azt közvetlen megelőző munkakör, illetve foglalkozás az irányadó.
[21] A felperest a háziorvosa ugyan 2021. március 31-jétől keresőképessé nyilvánította, de tanúvallomása szerint a vizsgálat tapasztalata szerint a felperes nehéz fizikai munkát nem tudott volna végezni. A kirendelt igazságügyi orvosszakértő is megállapította, hogy a felperes korábbi, nehéz fizikai munkakörében nem volt alkalmas a munkavégzésére, ugyanakkor nem volt munkaképtelen.
[22] Az ítélőtábla ugyanakkor az alperes foglalkoztatási kötelezettségével kapcsolatban nem fogadta el az alperes fellebbezési érvelését. Kiemelte, hogy az Mt. perbeli időben alkalmazandó 55. § (1) bekezdés a) pontja, valamint 51. § (3) bekezdés első mondatából következően az alperes a felperest eredeti segédmunkás munkakörben nem is foglalkoztathatta, ugyanakkor az Mt. 51. § (3) bekezdésének második fordulatából eredően további munkáltatói kötelezettségek terhelték.
[23] Álláspontja szerint a foglalkoztatási kötelezettség nem értelmezhető csupán a munkavállaló adott munkakörére. Hangsúlyozta, hogy az általa hivatkozott kúriai határozatoknak nem volt tárgya a Mt. 51. § (3) bekezdése, amely az észszerű alkalmazkodás elvének egyik szabálya, továbbá időközben az EUB gyakorlata is változott e körben. Kiemelte, hogy a felperes azonnali hatályú felmondásában is az Mt. 51. § (1) és (3) bekezdésére hivatkozott, vagyis arra, hogy az alperesnek kötelessége lett volna számára a képzettségének és állapotának megfelelő másik munkakört felajánlani.
[24] Az Mt. 51. § (3) bekezdés második mondatának értelmezése körében a felek eltérő álláspontot képviseltek arra figyelemmel, hogy az kizárólag a munkakörön belül vagy a munkakörön kívül is tartalmaz kötelezettséget. Az ítélőtábla érvelése szerint a jogszabályi rendelkezést nem lehet elkülönülten vizsgálni az Mt. egyéb jogszabályi rendelkezésétől, így figyelemmel kell lenni az Mt. 51. § (5) bekezdésére, amely a fogyatékossággal élő személy foglalkoztatására vonatkozóan írja elő az észszerű alkalmazkodás feltételeinek biztosítását. Irányadónak tekintette a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK tanácsi irányelvet (a továbbiakban: foglalkoztatási keretirányelv), valamint a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezményt (a továbbiakban: CRPD), melyet Magyarország is ratifikált a 2007. évi XCII. törvénnyel. Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) C-485/20. számú ügyében kifejtettekre utalva hangsúlyozta, hogy az Mt. 66. § (7) bekezdésének az Mt. 51. § (3) és (5) bekezdésével való együttes értelmezéséből is levezethető a nem kizárólag az eredeti munkakörre szorítkozó foglalkoztatási kötelezettség szélesebb körű értelmezése. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ugyanakkor az alperesnek az elsőfokú és a fellebbezési eljárásban sem volt tényelőadása arról, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdése szempontjából ténylegesen vizsgálta volna a felperes munkakörét vagy foglalkoztatási lehetőségeit, illetőleg a más munkakör felajánlásának lehetőségét. Az alperes magatartása végig elzárkózó volt, amelyet a becsatolt levelek is igazolnak. A felperes 2021. augusztus 19-én felszólította az alperest az Mt. 51. § (3) bekezdésére, és arra, hogy az egészségi állapotának változására tekintettel módosítsa a munkafeltételeket vagy a munkaidőbeosztást, erre ugyanakkor az alperes nem is válaszolt. A másodfokú bíróság egyetértett azzal, hogy az egészségügyi alkalmatlanságra tekintettel az alperes a felperest az eredeti munkakörében nem foglalkoztathatta, de a foglalkoztatási kötelezettség a konkrét perbeli esetben nem értelmezhető szűken, csak az adott munkakörre vonatkozóan. Az alperes köteles volt az észszerű alkalmazkodás feltételeinek biztosítása körében a felperes foglalkoztatási lehetőségeit megvizsgálni, a megfelelő módosításokat végrehajtani, amelyek nem jelentenek aránytalan és indokolatlan terhet, amely kötelezettségét azonban elmulasztotta. Az alperes a perben nem állította és nem igazolta, hogy bármilyen intézkedést tett volna annak érdekében, hogy a felperest tovább tudja foglalkoztatni és megvizsgálta volna az észszerű alkalmazkodás szem előtt tartásával a felperes foglalkoztatásának lehetőségeit és azt aránytalan tehernek minősítette volna. Ennek vizsgálata körében helytállóan tulajdonított jelentőséget az elsőfokú bíróság a felek magatartásának és kommunikációjának, az alperes elzárkózó magatartásának.
A felülvizsgálati kérelem és felülvizsgálati ellenkérelem
[25] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a felperes keresetének elutasítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Pp. 279. § (1) bekezdésébe, a 369. § (3) bekezdés a), b) és c) pontjába, továbbá (4) bekezdésébe, a 370. § (1) és (4) bekezdésébe, az Mt. 51. § (1), (3) és (5) bekezdésébe, az 52. § (1) bekezdés a)-b) pontjába, a perbeli időszakban hatályos 55. § (1) bekezdés a) pontjába, a 146. § (1) bekezdésébe és a 78. § (1) bekezdés a) pontjába, valamint a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) 44. § a) pontjába, a 45. § (1) bekezdésébe, a keresőképtelenség és keresőképesség orvosi elbírálásról és annak ellenőrzéséről szóló 102/1995. (VIII. 25.) Kormányrendelet 1. § (1)-(2) bekezdésébe, 5. §-ába, a 6. § (1) bekezdésébe, a 8. § (5) bekezdésébe, 13. §-ába, a munkaköri, szakmai, illetve személyi higiénés alkalmassági orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet 1. § l) pontjába, a 3. § (4) bekezdésébe, 7-8. §-aiba ütközően jogszabálysértő. A másodfokú bíróság ítélete pedig jogkérdésben eltért a Kúria BH 2021.343. (Mfv.X.10.038/2021/6.) számon és a BH 2020.82. (Mfv.X.10.438/2018/4.) számon közzétett határozatától.[26] Az alperes érvelése szerint a másodfokú bíróság a Kúria BH 2020.82. számon közzétett határozatára utalva megállapította, hogy nem minősülhet keresőképesnek az a munkavállaló, aki az orvosi szakvélemény alapján egészségi okból nem alkalmas a munkaköri feladatai ellátására, ugyanakkor ítélete [41] pontjában elvi szinten mondta ki, hogy a keresőképtelen munkavállaló nem feltétlenül alkalmatlan a munkakör ellátására. Ezen elvi tétel kimondása ellentétben áll az Ebtv. és a 102/1995. (VIII. 25.) Kormányrendelet előírásaival. A jogszabályi rendelkezések egyértelműen azt írják elő, hogy a keresőképtelenséget a munkavállaló saját munkaszerződés szerinti munkaköre szempontjából kell vizsgálni és ezt akkor is nyilván kell tartani, ha a biztosított egyébként táppénzre nem jogosult. Ezen elvi tétel kimondása azért is jogszabálysértő, mert a másodfokú bíróság az NM rendelet 1. § a) pontját és a célját rögzítő 3. § (4) bekezdését kiragadta a jogszabály egészéből és csupán önmagában értelmezte. Figyelmen kívül hagyta, hogy az NM rendelet nemcsak a munkaviszonyban álló munkavállalók munkaköri alkalmassági vizsgálat szabályait tartalmazza, hanem számos más jogviszonyban munkát végző személyre is kiterjed. Ebből következően a másodfokú bíróság érvelése nem alkalmas arra, hogy annak révén a bíróság olyan módon kitágítsa az Mt. 51. § (3) bekezdés értelmezését, hogy azt általában a munkaszerződés szerinti munkakör keretein kívül kelljen (minden, vagy bármilyen) munkakörre alkalmazni. Erre azért sincs jogszerű lehetőség, mivel az Mt. 55. § (1) bekezdés a) pontja alapján a keresőképtelen munkavállaló a törvény erejénél fogva eleve mentesül a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség alól.
[27] A munkáltató foglalkoztatási kötelezettségét vizsgálva a másodfokú bíróság is rögzítette, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdése nem egy munkakör-felajánlási szabály, csupán a munkavállaló egészségi állapotának változása esetére a munkafeltételek és munkaidő-beosztás módosításáról rendelkezik. E megállapításból viszont csak az a következtetés vonható le, hogy e rendelkezés kizárólag a munkaszerződés szerinti munkakör keretei között értelmezhető, amely egyébként következik az Mt. 60. § (1) bekezdésének rendelkezéséből is. Amennyiben a törvény a munkaszerződésen túlmenően kívánta volna a munkáltatót kötelezni, erre kifejezetten utalt volna. Az eljáró bíróságok tehát tévesen értelmezték az Mt. 51. § (3) bekezdésében írt munkáltatói kötelezettség határait akként, hogy a munkáltató a munkafeltételek módosítására nem csak a szerződés keretei között köteles és ez esetlegesen kiterjedne a más munkakörben történő foglalkoztatási kötelezettségre is. Ezért az ítélet [47] pontjának az a megállapítása, amellyel az Mt. 51. § (3) bekezdésére vonatkozóan kiterjesztő értelmezést alkalmazott, jogszabálysértő. A munkáltató kizárólag a munkaszerződés szerinti munkakör keretei között köteles a foglalkoztatásra, ugyanakkor a perbeli esetben a felperes a szerződés szerinti munkakörében bizonyosan nem volt teljesítésre képes.
[28] Az Mt. perbeli időszakban hatályos 146. § (1) bekezdése szerint nem jogosult állásidőre járó díjazásra az a munkavállaló, aki keresőképtelenség címén mentesül a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség alól. Egyrészt azért, mert ilyen esetben a munkáltatót nem terheli foglalkoztatási kötelezettség, másrészt a keresőképtelen munkavállaló számára munkaidő sem osztható be. Ebből következően az elsőfokú ítélet az Mt. 78. § (1) bekezdés a) pontját is sérti, mert a perbeli bizonyítékok azt támasztják alá, hogy orvosi értelemben a felperes 2021. március 31-ét követően is keresőképtelen volt, ezért a másodfokú bíróság alaptalanul érvelt azzal, hogy az azonnali hatályú felmondás jogszerűsége azért állapítható meg, mert az alperes elmulasztotta az új munkakör felajánlási kötelezettségét. A másodfokú bíróság ítéletében ugyan felhívta az EBH 2017.M.16. számú határozatot, ugyanakkor ez a döntés nem foglalkozott az Mt. 51. § (3) bekezdésének értelmezésével.
[29] Az alperes álláspontja szerint a másodfokú bíróság annak megállapításával, hogy a felperes az Mt. 51. § (5) bekezdése alapján fogyatékossággal élő személynek minősül, megsértette a Pp. 369. § (3) bekezdés a)-c) pontjait, (4) bekezdését, valamint a felülbírálati jogkör korlátját jelentő Pp. 370. § (1) és (4) bekezdését. A Pp. 369. § (3) bekezdés a)-c) pontjai az anyagi jognak való megfelelőség vonatkozásában csak az itt szabályozott esetekben teszi lehetővé a másodfokú bíróság számára a felülbírálati jogkör gyakorlását, azonban ezek az esetek felvetik az anyagi pervezetés szükségességét, amelyre az adott esetben nem került sor.
[30] A Pp. 369. § (3) bekezdés a)-c) pontjai szerinti felülbírálati jogkör gyakorlásának egy lényeges korlátja a Pp. 2. §-a alapján biztosított rendelkezési jog folytán az, hogy a felülbírálati jogkör csak az erre irányuló fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátai között gyakorolható, vagyis a fél számára biztosított rendelkezési jog folytán a felperes által a keresetlevélben megjelölt jogalaptól nem lehet eltérni. A másodfokú bíróság csupán megjegyezte, hogy a felperes részéről utalás történt arra, hogy 40 éve hallássérült, ezzel kapcsolatban azonban nem került sor anyagi pervezetésre.
[31] Mivel a törvényi feltételek nem álltak fenn, a másodfokú bíróság megsértette a Pp. 370. § (1) bekezdését, mert eltért a fellebbezés és az ellenkérelem korlátaitól, az Mt. 51. § (5) bekezdésével valójában egy új jogalapot jelölt meg.
[32] Az adott esetben nemcsak a hallássérülésen alapuló fogyatékosság megállapítása jelentette a jogalap nem megengedett módosítását, hanem az Mt. 51. § (3) bekezdése szerinti, a megváltozott munkaképesség miatt az észszerű alkalmazkodás körébe tartozó intézkedés iránti igény is, annak ellenére, hogy a felperes azt keresete jogalapjaként megjelölte. Az alperes álláspontja szerint a másodfokú bíróság által hivatkozott 2000/78/EK tanács irányelv szabályainak átvételét nem az Mt. biztosítja, hanem a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (Fot.), másrészt az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.), amelyre a felperes anyagi jogi igényt nem alapított. Ezen érvelése esetleges megalapozatlansága esetére hivatkozott arra is, hogy e körben sem került sor a Pp. 370. § (4) bekezdése alapján anyagi pervezetésre.
[33] Az alperes érvelése szerint az EUB gyakorlata sem kívánja meg kizárólagosan egy másik munkakör felajánlását, különösen nem azt, hogy hozzon létre a munkáltató egy új munkakört a megváltozott munkaképességű vagy fogyatékossággal élő munkavállaló foglalkoztatása érdekében.
[35] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló okiratokat, a szakértői véleményt, valamint a tanúvallomást is helyesen értékelve érdemben helyes ítéletet hozott, az megfelel az anyagi és eljárási jogszabályoknak és nem tért el a Kúria hivatkozott és közzétett határozataitól sem.
[36] Vitatta, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdésében írt munkáltatói kötelezettség a felperes egészségi állapotának változása esetén az alperest kizárólag a munkaszerződés szerinti munkakör keretei között terhelhette volna.
A Kúria döntése és annak jogi indokai
[37] A felülvizsgálat a megelőző eljáráshoz kapcsolódó rendkívüli, korlátozottan igénybe vehető fellebbviteli perorvoslat, amelynek kizárólag jogszabálysértésre hivatkozásra alapítottan van helye. A felülvizsgálat funkciója a kérelmet előterjesztett fél által állított jogsérelem elbírálása és megalapozottsága esetén annak orvoslása. A Kúria kizárólag azt bírálhatja el, hogy a felülvizsgálati kérelemben előadott okból a megjelölt jogszabályokat megsértette-e a jogerős ítélet.[38] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
[39] A felperes a keresetében állásidőre járó alapbére megfizetésére kérte kötelezni az alperest, amelynek elmulasztását a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének megsértése mellett az azonnali hatályú felmondása indokaként is megjelölt. Az eljárt bíróságoknak ezért mindenek előtt abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy az alperesnek fennállt-e a foglalkoztatási kötelezettsége azt követően, hogy a felperes munkakörének ellátására való alkalmatlanságát megállapították.
[40] A jogerős ítéletben foglalt tényállás szerint a segédmunkás munkakörű felperes 2020. április 20-tól 2021. március 30-ig volt keresőképtelen, 2020. szeptember 25-től 58%-os B2 minősítésű csoportba tartozott, a Megyei Kormányhivatal Szakértői Bizottsága pedig foglalkozási rehabilitálhatóságát nem javasolta. Peradat továbbá, hogy a felperest 2021. április 6-án az I. fokú soron kívüli alkalmassági vélemény nem találta alkalmasnak segédmunkás munkaköre ellátására. A Megyei Kormányhivatal komplex minősítést végző szakértői bizottsága rögzítette, hogy a felperes megmaradt egészségi állapota alapján foglalkoztatható, keresőtevékenységet végezhet. A rehabilitáció szempontjából figyelembeveendő kizáró tényezőként rögzítette, hogy ép hallást igénylő munkavégzés, fokozott érzelmi pszichés megterhelés, nehéz fizikai megterhelés nem javasolt számára.
[41] A háziorvosi igazolás tartalma, annak a Megyei Kormányhivatal Szakértői Bizottsága és a foglalkozásegészségügyi vizsgálat eredményével való ellentmondására figyelemmel lefolytatott orvosszakértői vizsgálat és a háziorvos tanúvallomása ítéleti bizonyosággal alátámasztotta, hogy a felperes a táppénzjogosultsága lejártát követően eredeti munkakörének ellátására alkalmatlan volt, amely egyúttal keresőképtelenséget is jelentett (BH 2021.343., Mfv.X.10.038/2021/6.). Ebből következően a másodfokú bíróság - az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben - azt helytállóan állapította meg, hogy az alperes foglalkoztatási kötelezettsége a felperes munkaszerződésben foglalt segédmunkás munkakörében nem állt fenn. A keresőképesség és az egészségügyi alkalmassági vizsgálat során ugyanis az adott munkakör az irányadó, abban kell állást foglalni, hogy a munkavállaló a munkaköri feladatai ellátására meglévő egészségi állapotában alkalmas-e.
[42] A jogerős ítélet arra is helytállóan következtetett, hogy az Mt. 55. § (1) bekezdés a) pontja és az Mt. 51. § (3) bekezdés első fordulata alapján az alperes a felperest eredeti munkakörében nem is foglalkoztathatta. Ezek a megállapítások a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem hiányában a felülvizsgálati eljárásban is irányadóak.
[43] Az azonnali hatályú felmondás indokolására figyelemmel a perben ezt követően azt kellett vizsgálni, hogy a munkavállalói nyilatkozatban hivatkozott, az Mt. 51. § (3) bekezdésében foglalt munkáltatói kötelezettség megsértése a peradatok alapján megállapítható volt-e.
[44] Az elsőfokú bíróság eltérő, a felperes keresőképességét megállapító álláspontja alapján e kérdésben bizonyítási eljárást nem folytatott le. A 2022. október 4-én megtartott tárgyaláson az orvosszakértői vélemény kiegészítését megelőzően a felperes ugyan indítványozta a munkaköri leírása beszerzését, azonban azt az alperes eltérő jogi álláspontjára figyelemmel ellenezte, így a szakértői bizonyítás nem terjedt ki annak vizsgálatára, hogy a felperes meglévő egészségi állapotában el tudta-e látni egyes munkaköri feladatait, avagy csökkentett munkaidőben volt-e lehetőség a továbbfoglalkoztatására.
[45] A másodfokú bíróság a jogerős ítéletében ugyanakkor a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK tanácsi irányelv (a továbbiakban: Keret-irányelv) , valamint a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény és az Európai Unió Bírósága által folytatott gyakorlat alapján arra a következtetésre jutott, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdése nem csupán az eredeti munkakörre szorítkozó foglalkoztatási kötelezettséget jelenti, az szélesebb körűen értelmezendő. Az észszerű alkalmazkodás elve alapján és az Mt. 66. § (7) bekezdésének rendelkezéséből ezért arra következtetett, hogy az alperest a munkakör átalakítása mellett, illetve annak sikertelensége esetén más munkakör felajánlásának kötelezettsége is terhelte, amelynek nem tett eleget.
[46] A perben rendelkezésre álló adatok, nyilatkozatok és bizonyítékok alapján azonban a felhívott európai jogszabályokból és az idézett Mt. rendelkezésekből sem lehet következtetést levonni a más munkakör felajánlásának kötelezettségére.
[47] Az elsőfokú bíróság ítéletében felhívott Mfv.II.10.214/2016. számú határozat az Mt. későbbi módosítása miatt meghaladottá vált. A módosítást megelőző egyedi ügyben hozott határozat a munkáltató Mt. 51. § (1) bekezdésében előírt foglalkoztatási kötelezettségét a lehető legtágabban értelmezte, amikor értelmezése szerint a munkáltató munkaviszonyra vonatkozó szabály alapján köteles lett volna a munkavállaló egészségi állapotának megfelelő munkakört részére felajánlani.
[48] Az Mt. 51. § (3) bekezdése 2018. január 1-jétől kezdődő hatállyal a következő mondattal egészült ki: A munkáltató a munkavállaló egészségi állapotának változására tekintettel köteles a munkafeltételeket, a munkaidő-beosztást - a 6. §-ban foglaltak figyelembevételével - megfelelően módosítani. Ez a rendelkezés a korábbi szabályozáshoz képest ugyan többletkötelmet tartalmaz, ugyanakkor egyben kizárja a korábbi jogeset szerinti foglalkoztatási kötelezettség tág értelmezését azzal, hogy egyértelművé teszi azt, hogy a munkafeltételek és a munkaidő-beosztás megfelelő módosítását meghaladóan a munkáltatónak nincs további kötelezettsége ha a munkavállalója egészségi állapota megváltozik.
[49] A másodfokú bíróság azt helytállóan állapította meg, hogy az Mt. 51. § (3) bekezdése második mondatának szövegszerű rendelkezése az észszerű alkalmazkodás szabályrendszerén belül értelmezhető akkor is - ahogy erre az alperes felülvizsgálati kérelme is utal, - ha annak megszövegezésére és elfogadására a módosítást előíró 2017. évi CLIX. törvényhez fűzött indokolás szerint a Tanács 92/85/EGK irányelv átültetése érdekében került sor. A jogszabály [Mt. 51. § (3) bekezdés] a munkavállaló egészségi állapotának változása esetére ír elő munkáltatói kötelezettséget, amely nem azonos a fogyatékos munkavállalókkal szemben fennálló, a munkáltatóra többletkötelezettséget előíró Mt. 51. § (5) bekezdésével.
[50] A másodfokú bíróság a felperes tartós halláskárosodása és véleményezett egészségi állapota alapján jutott arra a következtetésre, hogy a perbeli esetben a felperes az európai joggyakorlatot figyelembe véve fogyatékos munkavállalónak minősül, így esetében az észszerű alkalmazkodás követelménye a más munkakör felajánlásának kötelezettségét is magában foglalja. A fogyatékossá minősítés a rendelkezésre álló adatokból, a más munkakör felajánlásának kötelezettsége pedig a Keret-irányelv rendelkezéséből nem vezethető le.
[51] A másodfokú bíróság azt helytállóan rögzítette, hogy az EUB gyakorlatában a fogyatékosság alatt olyan hosszú időtartamú korlátozottságot kell érteni, amely különösen valamely testi, szellemi vagy lelki ártalmon alapul, és az érintettet - egyéb akadállyal együtt - akadályozza a teljes hatékony és más munkavállalókkal történő egyenlő szerepvállalásban, a szakmai életben való részvételben. A jogerős ítélet a felperes e fogalommeghatározás szerinti fogyatékossága körében egyrészt a felperes tartós halláskárosodását, másrészt 58%-os mértékű egészségkárosodását értékelte. Az előbbi körülmény esetén ugyanakkor nem vette figyelembe, hogy a felperes tartós halláskárosodása már évtizedek óta, vagyis az alperesnél fennállt munkaviszony teljes tartama alatt fennállt, amely mellett a munkaszerződésben rögzített munkakörét el tudta látni, így önmagában a hallásvesztés nem indokolta a munkáltató észszerű alkalmazkodás keretében történő kötelezettsége teljesítését. A felperes meglévő, 58%-os mértékű egészségi állapota pedig csak akkor meríti ki a fogyatékosság fogalmát, ha az előzőekben megfogalmazott tartós korlátozottsággal jár (C-335/11), amelynek fennállását ugyanakkor a másodfokú bíróság nem vizsgálta. Kiemelést igényel továbbá az is, hogy a Keret-irányelv (17) preambulumbekezdése szerint az irányelv nem kívánja meg olyan személy felvételét, előléptetését, továbbfoglalkoztatását vagy képzését, aki nem alkalmas, nem képes vagy nem vehető igénybe az adott állás alapvető feladatainak ellátására vagy a megfelelő képzés elvégzésére, a fogyatékos személyek érdekében hozott megfelelő intézkedések megtételére vonatkozó kötelezettség sérelme nélkül. Ebből következően a más munkakör felajánlásának kötelezettsége a fogyatékosság megállapításából sem következik.
[52] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra is, hogy a másodfokú bíróság eltérő, az Mt. 51. § (3) bekezdését az Mt. 51. § (5) bekezdésének megfelelő értelmezésével megsértette az Mt. 78. § (1) bekezdését, továbbá a Pp. 369. § (3) bekezdés a)-c) pontjai, (4) bekezdése és a 370. § (1) bekezdése előírásával szemben a per eldöntését eltérő jogi alapra helyezte. A per tárgya az azonnali hatályú felmondásban rögzített, az alperest terhelő Mt. 51. § (3) bekezdés második fordulatának megsértése, valamint ezzel összefüggésben a munkáltató foglalkoztatási kötelezettsége fennállásának vizsgálata volt, a következetes bírói gyakorlat szerint a felmondás indoka pedig utóbb a perben nem módosítható és nem egészíthető ki. A felperes keresetében sem hivatkozott arra, hogy fogyatékos munkavállalónak minősül és e körben az alperest az Mt. 51. § (5) bekezdésében rögzített kötelezettség is terhelte. A másodfokú bíróság ezért az azonnali hatályú felmondás indokolásán és a kereseten túlterjeszkedve, a fellebbezés és az ellenkérelem korlátait meghaladóan olyan jogkérdésében döntött, amellyel kapcsolatban a Pp. 369. § (4) bekezdése szerint anyagi pervezetés terhelte, amelynek nem tett eleget. Minthogy e körben az elsőfokú bíróság sem folytatott le bizonyítást, az eljárásjogi szabálysértés az ügy érdemére is kihatott.
[53] Az ítélőtábla ezért az anyagi és eljárásjogi jogszabályok megsértésével, csupán a munkavállalói nyilatkozatot megelőző levelezésből és a munkaköri leírás becsatolására vonatkozó felperesi bizonyítási indítvány ellenzéséből jutott arra a következtetésre, hogy az alperes megsértette az azonnali hatályú felmondásban megjelölt kötelezettségét.
[54] Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően a Pp. 424. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a perfelvételi tárgyalás megismétlésének kötelezettségével új eljárásra és új határozat meghozatalára utasította.
[55] Az új eljárás során lehetőséget kell adni a feleknek az érdemi nyilatkozatok megtételére. Ennek keretén belül a felperest részletesen meg kell hallgatni az általa ellátott munkakör tartalmáról, a táppénzes betegállományát megelőzően ellátott munkaköri feladatokról. A felperes bizonyítási indítványa alapján be kell szerezni a felperes munkaköri leírását és az orvosszakértői vélemény kiegészítésével, avagy foglalkozás-egészségügyi szakértő kirendelésével kell állást foglalni abban, hogy a felperes foglalkoztatására korábbi munkakörében az Mt. 51. § (3) bekezdés második fordulata alapján volt-e lehetősége az alperesnek. Nyilatkoztatni kell az alperest arról, hogy a felperesnek a továbbfoglalkoztatásának elutasítását tartalmazó válasza során milyen körülményeket mérlegelt. Ezen adatok és nyilatkozatok beszerzését követőn lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy az alperes az Mt. 51. § (3) bekezdésében foglalt kötelezettségét megsértette-e, volt-e arra lehetősége, hogy a felperes munkafeltételeinek, avagy munkaidő-beosztásának módosításával foglalkoztatási kötelezettségét teljesítése, és a felperes igényt tarthat-e az állásidőre járó díjazása és az azonnali hatályú felmondása jogkövetkezményeinek megfizetésére.
[56] Összefoglalva: az adott esetben az azonnali hatályú munkavállalói felmondás jogszerűségét az Mt. 51. § (3) bekezdése keretei között kell vizsgálni. E szerint az alperesnek a felperes munkaszerződés szerinti munkakörében foglalkoztatási kötelezettsége nem volt és az Mt. 51. § (3) bekezdése alapján másik munkakör felajánlására vonatkozó kötelezettsége sem. A perben a felperes érdekében áll annak bizonyítása, hogy az alperes eljárása - lehetősége ellenére - nem felelt meg az Mt. 51. § (3) bekezdésének, illetve az Mt. 78. § (1) bekezdés a) pontja, az Mt. 64. § (2) bekezdése, valamint a Pp. 265. § (1) bekezdése alapján megalapozott a keresete.
(Kúria Mfv.VIII.10.090/2023/7.)