adozona.hu
ÍH 2023.111
ÍH 2023.111
ELÉVÜLÉS - AZONNALI HATÁLYÚ FELMONDÁS I. Nem kezdődik meg az elévülés, ameddig a felek megállapodásában rögzített teljesítési határidő nem telt el. [2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:22. §] II. A munkáltató jogkört gyakorló felügyelőbizottság megbízatásának lejárta önmagában a munkaviszony fenntartását nem lehetetleníti el, ha a munkavállaló a munkáltatói jogkört gyakorló ideiglenes, átmeneti hiányában is végezhet munkát; az erre alapított munkavállalói azonnali hatályú felmondás jogellenes. [2012. évi I. törvé
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú ítéletben megállapított, a fellebbezési eljárás szempontjából lényeges tényállás szerint a felperes 2011. január 17-től 2019. november 18-ig állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperessel. Vezető állású munkavállalóként 2017. április 30-ig a cég vezérigazgatói feladatait látta el, ezt követően pedig gazdaságfejlesztési, ingatlangazdálkodási, beruházási és műszaki vezérigazgató munkakörben foglalkoztatta őt az alperes.
Az alperes igazgatósága a 404/2015. (XII. 16.) számú Ig...
ÍH 2023.111 ELÉVÜLÉS - AZONNALI HATÁLYÚ FELMONDÁS
I. Nem kezdődik meg az elévülés, ameddig a felek megállapodásában rögzített teljesítési határidő nem telt el. [2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:22. §]
II. A munkáltató jogkört gyakorló felügyelőbizottság megbízatásának lejárta önmagában a munkaviszony fenntartását nem lehetetleníti el, ha a munkavállaló a munkáltatói jogkört gyakorló ideiglenes, átmeneti hiányában is végezhet munkát; az erre alapított munkavállalói azonnali hatályú felmondás jogellenes. [2012. évi I. törvény (Mt.) 78. §, 209. § (6) bekezdés]
Az elsőfokú ítéletben megállapított, a fellebbezési eljárás szempontjából lényeges tényállás szerint a felperes 2011. január 17-től 2019. november 18-ig állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperessel. Vezető állású munkavállalóként 2017. április 30-ig a cég vezérigazgatói feladatait látta el, ezt követően pedig gazdaságfejlesztési, ingatlangazdálkodási, beruházási és műszaki vezérigazgató munkakörben foglalkoztatta őt az alperes.Az alperes igazgatósága a 404/2015. (XII. 16.) számú Igazgatóság Határozatával a 2011. évi, a 123/2016. (V. 18.) számú Igazgatósági Határozatával a 2012. évi, míg a 246/2017. (V. 10.) számú Igazgatósági Határozatával döntött a 2013-2014. évi prémium kifizetéséről előírva, hogy az alperes megállapodás keretében tegyen egyoldalú kötelezettségvállalást mások mellett a felperes felé, kötelezettséget vállalva az adott évi prémium kifizetésére öt éven belül, a kiértékelésről szóló döntésnek megfelelő mértékben azzal, hogy a kifizetésre az igazgatóságnak a kifizetés konkrét időpontjáról szóló döntése alapján kerül sor. A határozatok szerint ugyanakkor a kifizetés legkésőbb a munkaviszony bármely okból való megszűnését követő ötödik napon esedékes, emellett az utóbbi határozat rögzítette még azt is, hogy "az igazgatóság külön döntése hiányában is.
Az igazgatósági határozatokra figyelemmel a felek három írásba foglalt megállapodást kötöttek.
Az alperes 2016. június 1-jén a 2011-2012. évi prémiumok, 2017. május 10-én pedig egyrészt a 2013-2014. évi prémiumok, másrészt - külön megállapodás keretében - a 2015. évre a munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációjaként a személyi alapbér 80%-ának a megállapodások megkötésétől számított öt éven belüli, a kiértékelésekről szóló döntéseknek megfelelő összegű megfizetésére vállalt visszavonhatatlan kötelezettséget azzal, hogy a kifizetésekre az igazgatóságnak a kifizetés konkrét időpontjáról szóló döntése alapján kerül sor.
A megállapodásokban rögzített prémiumok és kompenzáció "esedékességi időpontját" a felek a megállapodásokon szereplő keltezés napjában határozták meg azzal, hogy a felperest "- késedelmes fizetése esetére - ettől a naptól illeti meg a Ptk. szerinti mértékű késedelmi kamat."
A felek mindhárom okiratban rögzítették azt a megállapodásukat is, hogy "a kifizetésre legkésőbb a munkaviszony bármely okból való megszűnését követő ötödik munkanapon sor kerül, ez időpontban a kifizetés esedékessé válik" az igazgatóságnak a kifizetések konkrét időpontjáról szóló döntése hiányában is.
2019. november 18-ig az alperes igazgatósága nem döntött a 2011-re 8 047 890 forintot, 2012-re 10 260 000 forintot, 2013-ra szintén 10 260 000 forintot, 2014-re 9 120 000 forintot, míg 2015-re ugyancsak 9 120 000 forintot jelentő kifizetések időpontjáról, az alperes a fentiekben vállalt kötelezettségeit pedig nem teljesítette a felperes irányába.
A felperes vonatkozásában a munkáltatói jogokat az alperes öttagú felügyelőbizottsága gyakorolta, melynek elnökével a felperes az általa ellátandó és a felügyelőbizottság hatáskörébe tartozó feladatokról rendszeresen egyeztetett, ahogy egyeztetett még az elnök mellett a felügyelőbizottsági tagokkal is.
A 2019. október 13-i önkormányzati választásokat követően lemondott a felügyelőbizottsági tagságáról az elnök, valamint két tag is. A polgármester a 2019. október 25-i keltezésű levélben kérte a lemondott tagokat a felügyelőbizottsági feladataik ellátására a lemondásuk hatályossá válásáig. Erre az egyik tag azt közölte 2019. október 30-án, hogy a lemondása az elfogadástól függetlenül hatályos, míg a másik tag bejelentette, hogy a felügyelőbizottsági tagsága még fennáll.
2019. november 13-án megszűnt az alperes lecsökkent tagságú felügyelőbizottsága a tagok megbízása megszűnése következtében.
A felperes a 2019. november 18-án kelt azonnali hatályú felmondással megszüntette a munkaviszonyát. Az indokolásban egyrészt arra hivatkozott, hogy 2019. november 13-án megszűnt a munkáltatói jogot az elnökkel megosztva gyakorló felügyelőbizottság tagjainak a megbízása, "ezáltal a Felügyelőbizottság működésképtelenné vált, ezen tény a munkaviszonyom fenntartását a továbbiakban lehetetlenné teszi. A város vezetésében bekövetkezett változások miatt bizonytalan ideig nem várható az önkormányzat részéről intézkedés a Felügyelőbizottság törvényes működésének helyreállítása érdekében. Ez a nem fenntartható, működésképtelen és bizonytalan állapot a Felügyelőbizottság Ügyrendjében meghatározott munkáltatói joggyakorlás akadályoztatottságát jelenti, továbbá lehetetlenné teszi a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényből fakadó, Munkáltatóval történő együttműködési kötelezettségem teljesítését." Másrészt a felperes utalt a 2019. november 6-i, a 2011-2014. évi prémiumok és a 2015. évi kompenzáció kifizetésének konkrét időpontjáról szóló döntés meghozatalát kérelmező levelére és arra, hogy a munkáltató ezen kérelme ellenére sem hozott döntést, ami viszont a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettség jelentős mértékű megszegésének minősül.
A települési önkormányzat közgyűlése a 2019. november 21-i ülésén új felügyelőbizottságot hozott létre az alperesnél úgy, hogy a közgyűlési meghívóban ez a napirendi pont nem szerepelt, azaz ebben a kérdésben a közgyűlés sürgősséggel tárgyalt és döntött.
2019. december 17-én az alperes új felügyelőbizottsága nevében és képviseletében eljáró tag tájékoztatta a felperest, hogy egyrészt a felügyelőbizottságnak nem volt szerepe a felperes napi feladatainak meghatározásában, ezért a felperes semmilyen módon és mértékben nem volt akadályozva a munkaköri feladatainak ellátásában, másrészt a megállapodásokban írt juttatások kifizetésének azokból kitűnően nem feltétele a konkrét időpontról szóló döntés, így összességében a felperes azonnali hatályú felmondása jogellenes, melynek következményeként köteles az irányadó 1 242 000 forinttal számított tizenkét havi távolléti díj, azaz 14 904 000 forint megfizetésére.
A felperes keresetében 2011-2014. évi prémiumként és 2015. évi munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációjaként bruttó 46 807 890 forint és annak késedelmi kamata, az azonnali hatályú felmondása jogszerűségére hivatkozással a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 84. § (4) bekezdése alapján 1 035 000 forint felmentési időre járó távolléti díj és az Mt. 84. § (3) bekezdése alapján 2 484 000 forint végkielégítés, valamint annak késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy az alperes nem fizette meg az őt megillető többletjuttatásokat a három megállapodásban vállalt kötelezettsége ellenére sem. Az azonnali hatályú felmondás indokolását pedig valósnak és okszerűnek, jognyilatkozatát ekként jogszerűnek és megalapozottnak tartotta.
Az alperes ellenkérelmében az általa jogalapjában igen, összegszerűségében nem vitatott kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Ennek indokaként hivatkozott arra, hogy a felperes prémium és kompenzáció iránti igénye elévült és állította, hogy a megállapodások nem az azokon rögzített időpontokban készültek. Az azonnali hatályú felmondás indokolását valótlannak és okszerűtlennek, a felperes jognyilatkozatát ekként jogellenesnek tartotta, ezért viszontkeresetében az Mt. 209. § (6) bekezdése alapján tizenkét havi távolléti díjnak megfelelő 14 904 000 forint megfizetésére kérte kötelezni a felperest.
A felperes az összegszerűségében nem vitatott viszontkereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg "az ítélet jogerőre emelkedését követő" tizenöt napon belül a felperesnek 2011-2014. évi prémiumként és 2015. évi munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációjaként bruttó 46 807 890 forintot és annak késedelmi kamatát; ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg "az ítélet jogerőre emelkedését követő" tizenöt napon belül az alperesnek tizenkét havi távolléti díjnak megfelelő összegként bruttó 14 904 000 forintot.
Az elsőfokú bíróság az ítélet - fellebbezési eljárás szempontjából lényeges - jogi indokolásában Mt. 16. § (1) bekezdésére, 80. § (2) bekezdésére, 286. §-ára, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:22. § (2) bekezdésére utalással kifejtette, hogy az alperes a három megállapodásban rögzített, összegszerűségében nem vitatott juttatások kifizetését a megállapodások megkötésétől számított öt éven belül, de legkésőbb a munkaviszony bármely okból történő megszűnését követő ötödik munkanapon vállalta, azaz ezek a juttatások ekkor voltak esedékesek. Ezen esedékességi "időpontoktól" számítható tehát a hároméves elévülési idő. Miután pedig a felperes az ezzel kapcsolatos 46 807 890 forintos igényét 2020. június 23-án terjesztette elő a perben, az nem évült el - és így annak megfizetésére az alperes köteles -, hiszen sem a megállapodások megkötésétől számított öt év, sem a 2019. november 18-i azonnali hatályú felmondás utáni ötödik munkanaptól számított három év nem telt még el.
Az azonnali hatályú felmondást jogellenesnek minősítette és erre figyelemmel elutasította a felperesnek az Mt. 78. § (3) bekezdésére alapított keresetét, egyidejűleg marasztalta a felperest az alperes Mt. 84. § (1) bekezdésére hivatkozással előterjesztett viszontkeresete szerint. Az elsőfokú bíróság ebben a körben rámutatott: a felügyelőbizottság működésképtelenné válása nem jelentett az alperes részéről az Mt. 78. § (1) bekezdésébe ütköző magatartást, mert a felperes a munkáltatói jogkört gyakorló ideiglenes, átmeneti hiányában is végezhetett volna munkát az alperesnél, ugyanis egyrészt napi munkájának ellátása nem függött az egyébként évente négy rendes és szükség esetén rendkívüli ülést tartó felügyelőbizottság működésétől, másrészt egyeztetési feladatot a munkaköri leírása nem tartalmazott. Utalt arra is, hogy a felperes egyébként számíthatott új felügyelőbizottsági tagok megválasztására, hiszen az nyilvánvalóan várható volt, ahogy az be is következett 2019. november 21-én, bár csupán sürgősségi indítványra. Valótlannak minősítette az azonnali hatályú felmondás indokolásának "bizonytalan ideig nem várható…intézkedés" részét, mert a bizonyítékokból megállapítható volt: polgármester neve tett intézkedést a lemondott felügyelőbizottsági tagok felé. Mindemellett a 2019. november 6-i felperesi levélre reagálás és a kifizetések konkrét időpontjáról szóló döntés elmaradásával kapcsolatos indokolási részt sem tartotta az azonnali hatályú felmondás jogszerűségét megalapozónak.
Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását és a kereset teljeskörű elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a felperes 2011-2014. évi prémiumként és 2015. évi munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációjaként érvényesített valamennyi igénye elévült, mert azok esedékességének időpontját a megállapodásokban a felek a megállapodásokon szereplő napban határozták meg, a 2016. június 1-jén és 2017. május 10-én kezdődő hároméves elévülési idők pedig 2020. június 23-ra már elteltek. Ezt az elsőfokú eljárásban is kifejtett jogi álláspontját és a megállapodások ezen kikötését viszont a törvényszék nem értékelte, vagyis az elsőfokú bíróság elévüléssel kapcsolatos megállapítása megalapozatlan.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását és az alperes kereset szerinti marasztalását, valamint a viszontkereset elutasítását kérte. A tényállást kiegészítendőnek tartotta a felügyelőbizottság ügyrendje I/3/a) és b) pontjával, valamint V/8. pontjával, melyek szerint egyrészt az Mt. 208. §-a szerinti vezető állású munkavállalók felett a munkáltatói jogok gyakorlása a felügyelőbizottság döntési jogkörébe tartozik, másrészt a vezető állású munkavállalók viszonylatában a felügyelőbizottság elnöke dönt a napi működéssel összefüggő kérdésekben. Ennek pedig azért tulajdonított jelentőséget, mert - az elsőfokú ítéletben írtakkal szemben - a gyakran több százmilliós nagyságrendű döntéseket igénylő munkaköre felelősségteljes betöltése nem volt lehetséges valós, ténylegesen funkcionáló munkáltató nélkül. Az alperes viszont 2019 októbere és 2019. november 13-a között sem gondoskodott arról, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlása érdekében működőképes felügyelőbizottságot hozzon létre, ezzel megfosztva őt attól az alapvető jogától is, hogy a munkaviszonyával, annak megszüntetésével kapcsolatosan a munkáltatójával tárgyaljon. Ennek ellenére is megvárta a 2019. november 21-i közgyűlés összehívását, a meghívón feltüntetett napirend szerint azonban a felügyelőbizottság felállítása még ekkor sem volt várható, erre vonatkozó tájékoztatást a munkáltatótól továbbra sem kapott. Ezért a november 18-án adott helyzetben és körülmények között kénytelen volt élni és jogszerűen élt az azonnali hatályú felmondás jogával figyelemmel arra is, hogy a joggyakorlásra nyitva álló, az Mt. 78. § (2) bekezdésében írt tizenöt napos határidő november 13-án megkezdődött és a további várakozás sem látszott indokoltnak. Hivatkozott Magyarország Alaptörvénye XVII. cikk (3) bekezdésére, az új polgármester vele kapcsolatos egyértelműen negatív kinyilatkoztatásaira és az alperes munkajogi együttműködésének teljes hiányára is. Emellett utalt arra, hogy az azonnali hatályú felmondását vitató alperesi jognyilatkozat érvénytelen, mert a jognyilatkozatát a polgármester megbízásából eljáró tag, mint a munkáltató igazgatóságának tagja a 2019. december 11-én neki küldött sms-ben elfogadta, sőt a munkáltatói kifizetések időpontjára is kötelezettséget vállalt. Azt pedig alappal és joggal gondolhatta, hogy a tagnak van ebben a körben eljárási jogosultsága, ezért az azonnali hatályú felmondást elfogadó nyilatkozatot követően tett alperesi vitató nyilatkozat nem járhat negatív következményekkel rá nézve. Kifogásolta, hogy bár ezt a jogi érvelését előadta az elsőfokú eljárásban is, a törvényszék egyáltalán nem foglalkozott azzal ítéletében, megsértve ezzel az indokolási kötelezettségét.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében és a másodfokú eljárásban tett további nyilatkozataiban az elsőfokú ítélet fellebbezésével nem érintett, azaz a keresetet részben elutasító és a felperest a jogellenes megszüntetés miatt távolléti díj fizetésére kötelező részének helybenhagyását kérte. Utalt arra, hogy a felperes fellebbezése több, az elsőfokú eljárásban elő nem adott jogi érvelést tartalmaz, amelyek a másodfokú eljárásban már nem vehetők figyelembe. Álláspontja szerint emellett a felperes keveri a munkáltató és a munkáltatói jogkört gyakorló fogalmakat, a felügyelőbizottsági tagnak - a Kúria Mfv.10.135/2021. számú ügyben hozott ítéletével is megerősítetten - nem volt és nem is lehetett érvényes nyilatkozattételi joga az azonnali hatályú felmondással kapcsolatban, a tényállás kiegészítése szükségtelen, az alapító gondoskodott a felügyelőbizottság működésének helyreállításáról, a felperes pedig egyrészt addig is akadálytalanul elláthatta volna munkaköri feladatait, másrészt a tizenöt napos határidőtől függetlenül felmondással minden további nélkül megszüntethette volna munkaviszonyát.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében és a másodfokú eljárásban tett további nyilatkozataiban az elsőfokú ítélet fellebbezésével nem érintett, azaz az alperest 46 807 890 forint és kamata tekintetében marasztaló részének helybenhagyását kérte. Előadta, hogy az igényei nem évültek el, mert a felek a megállapodásukban a Ptk. 6:22. § (3) bekezdése szerint eljárva az irányadó három évnél hosszabb, ötéves elévülési időt kötöttek ki, mely szabályozás egyébként megfelelt a Ptk. 6:35. § (1) bekezdés harmadik mondatában írtaknak is. 2020. június 23-ig pedig a megállapodások megkötésétől számított öt év még nem telt el.
Az ítélőtábla alperes és a felperes fellebbezését megalapozatlannak találta.
Az elsőfokú bíróság az általa a szükséges mértékben feltárt tényállás alapján és a pontosan hivatkozott jogszabályi rendelkezések megfelelő alkalmazásával állapította meg, hogy a felperes keresete a prémium és kompenzáció megfizetésére irányuló részében, míg az alperes viszontkeresete teljes egészében alapos, ez utóbbiból következően pedig a felperesnek az Mt. 78. § (3) bekezdésére alapított keresete alaptalan. Az ítélőtábla az elsőfokú ítéletnek az e következtetéseit alátámasztó indokaival egyetért, ezért azokra csupán visszautal a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 386. § (4) bekezdése alapján.
Az alperesi fellebbezéssel és az elévülés kérdésével kapcsolatban arra szükséges rámutatni, hogy a Ptk. nem hozott koncepcionális változást az igények esedékessé válásával és az elévülési idő kezdetével kapcsolatos szabályozás tekintetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényhez (1959. évi Ptk.) képest, hiszen az Mt. 286. § (4) bekezdése folytán alkalmazandó Ptk. 6:22. § (2) bekezdése tartalmilag teljes egyezőséget mutat a régi Ptk. 326. § (1) bekezdésével, ezért az utóbbi talaján kialakult egységes ítélkezési gyakorlatot továbbra is irányadónak lehet és kell tekinteni.
A munkaviszonyból eredő követelés így a már az Mt. és a Ptk. hatálya alá tartozó esetekben továbbra is akkor válik esedékessé, amikor a bíróság előtti igényérvényesítés lehetősége megnyílik, a követelés esedékessége tehát valójában annak a lejáratával azonos. A lejárat pedig az az idő, amikor a kötelezett a teljesítésre köteles, illetőleg amikor a jogosult a teljesítést köteles elfogadni (BH 2015.278., BH 2014.211.).
A teljesítés ideje meghatározható határidő tűzésével, ebben az esetben - fő szabály szerint - a szolgáltatás a meghatározott időtartamon belül bármikor teljesíthető. Határidő meghatározása esetén tehát a kötelezett akkor esik késedelembe, ha a megállapodásban rögzített határidőben nem teljesít azzal, hogy a késedelem jogkövetkezményei is csak a határidő utolsó napjának elteltével állnak be. Egy másik megfogalmazásban: szerződésen alapuló követelés esetén az esedékesség ideje a teljesítési határidő lejárta. Határidő megjelölésével történt teljesítési idő meghatározása esetén a határidő utolsó napja az esedékesség időpontja, azaz az elévülési idő is ekkor kezdődik.
A perbeli esetben nyilvánvaló, hogy a felek a megállapodásaikban a teljesítés idejét a fő szabály szerint ötéves határidő tűzésével határozták meg, amiből az következik, hogy a 2011-2014. évi prémiumot és 2015. évi munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációját az alperes az így meghatározott ötéves időtartamon belül bármikor teljesíthette. A kifizetés konkrét időpontjáról szóló döntés és a felperes munkaviszonya megszűnése hiányában tehát az alperes akár csupán az ötödik év végén is teljesíthetett (volna), így ezt megelőzően - a teljesítési határidő lejárta hiányában - értelemszerűen a felperes sem követelhette volna bírósági úton igényét.
A 2016-os és 2017-es megállapodásokon alapuló perbeli igény tehát 2019. november 18-ig nem vált esedékessé, azaz az elévülési idő meg sem kezdődött. A felperes azonnali hatályú felmondása folytán azonban a megállapodások utolsó pontjai lettek irányadók, azaz a teljesítési határidő a munkaviszony megszűnését követő ötödik munkanap lett. Ez volt tehát az esedékesség időpontja és ezt követően kezdődött a felperes érvelésével szemben meg nem hosszabbított, azaz hároméves, általános munkajogi elévülési idő.
Mindezt nem befolyásolják a megállapodások eddigieknek látszólag ellentmondó, késedelmi kamattal kapcsolatos részei sem. Ez utóbbiakat a megállapodások teljesítésre vonatkozó egyéb, már ismertetett feltételekkel, valamint az Igazgatósági Határozatokkal ("az adott évi prémium kifizetésére öt éven belül") együtt értelmezve, azaz a határozatok és megállapodások teljes tartalmát vizsgálva ugyanis kétségkívül megállapítható, hogy a vitatott részben a felek nem az alperesi teljesítés időpontját (határnapját) és így az "esedékességet" rögzítették, hanem a teljesítési határidőben történő teljesítés esetén az alperes fizetési kötelezettségének mértékét befolyásoló kikötést határoztak meg. A megállapodás felek szerződéskötéskori akaratának megfelelő, helyes értelme szerint tehát az alperes öt éven belül, vagy a munkaviszony ezen teljesítési határidőn belül, bármely okból való megszűnését követő ötödik munkanapon volt köteles teljesíteni, de nem "csupán" az igazgatósági döntéseknek megfelelő összegekben, hanem azoknak a megállapodások megkötésétől számított késedelmi kamataival együtt. Az pedig a perbeli nyilatkozataikból is nyilvánvaló volt, hogy egyik fél sem tekintette úgy, hogy az alperes 2016. június 1-jén, valamint 2017. május 10-én a megállapodások alapján azonnali teljesítésre köteles (az a körülmények miatt eleve nem is lett volna lehetséges), azaz a megállapodások aláírástól kezdődően már késedelemben lett volna.
Az elsőfokú bíróság tehát helyesen állapította meg, hogy a felperes igényei nem évültek el és - az alperes fellebbezési hivatkozásával szemben - pontosan meg is indokolta, hogy miért nem.
A felperes széleskörű fellebbezési hivatkozásaival és az azonnali hatályú felmondással összefüggésben elsődlegesen azt hangsúlyozza az ítélőtábla, hogy az azonnali hatályú felmondásban közölt indok is végleges. Ezért a bizonyítás ebben az esetben sem lépheti túl a közölt indokolás kereteit, mert az ellenkező álláspont lehetővé tenné, hogy a nyilatkozattevő az azonnali hatályú felmondásának jogosságát olyan új okra alapítsa, amelyet az írásbeli jognyilatkozatában a törvényben megszabott módon nem közölt (BH 2017.128., MK 95. szám).
A felperes fellebbezésében nem sérelmezte elsőfokú ítéletében írtakat annyiban, hogy a "nem reagált és nem hozott döntést a kifizetések konkrét időpontjáról" indokot az elsőfokú bíróság valótlannak (és okszerűtlennek) minősítette.
Az így a fellebbezési eljárás tárgyát képező, 2019. november 13-án és azt követően történt eseményekkel kapcsolatban az elsőfokú bíróság összességében jogszerűen állapította meg, hogy a felperes által közölt azonnali hatályú felmondás nem felel meg az Mt. 78. § (1) bekezdésében foglalt előírásoknak, a munkáltató részéről ugyanis az (1) bekezdés a) pontjában foglalt lényeges, jelentős mértékű kötelezettségszegés, vagy a b) pontja szerinti munkaviszony fenntartását ellehetetlenítő magatartás az azonnali hatályú felmondásban közölt indokolás alapján nem volt megállapítható.
Egyetlen bizonyíték sem támasztotta alá ugyanis azt az azonnali hatályú felmondásban írt és a perben is előadott felperesi hivatkozást, hogy 2019. november 13-tól 18-ig a felügyelőbizottság (egyébként az ügyrend IV/17. pontjából következően szükségképpen átmeneti) hiánya, működésképtelensége akár a munkaviszonya fenntartását, akár a "munkáltatóval" történő együttműködési kötelezettsége teljesítését lehetetlenné tett volna.
Az ügyrend felperes által hiányolt V/8. pontja szerint {az I/3/a) és b) pontot az elsőfokú ítélet [21] bekezdése rögzítette} a részvénytársaság Mt. 208. §-a szerinti vezető állású munkavállalói feletti munkáltatói jogok gyakorlása körében egyes döntések az ügydöntő felügyelőbizottság, mint testület, egyes döntések a felügyelőbizottság elnökének (helyettesítése körében elnökhelyettes) hatáskörébe tartoznak. A felügyelőbizottság, mint testület dönt a munkaviszony létesítése és megszüntetése körében, míg a felügyelőbizottság elnöke dönt a napi működéssel összefüggő, egyéb kérdésekben.
A felperes még erre utalással sem hivatkozott egyetlen konkrét esetre sem, amiből - az általános bizonytalansági érzésén túl - arra lehetett volna következtetni, hogy november 13-tól az azonnali hatályú felmondás közléséig ellehetetlenült volna a munkavégzése, vagy akár csak akadályoztatva lett volna a munkaviszonyból származó bármely kötelezettsége teljesítésében a felügyelőbizottság hiánya miatt. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy november 18-án a felperes már saját nyilatkozata szerint is tudta azt, hogy november 21-én lesz képviselő-testületi ülés, ahogy azt is: a felügyelőbizottságnak szükségképpen működnie kell (ügyrend IV/17. pont) és a képviselő-testület addig is sokszor tárgyalt napirendre előzetesen nem tűzött kérdéseket sürgősséggel. Mindezek alapján és a november 21-én történtekre figyelemmel a felperestől az együttműködési kötelezettség miatt elvárható lett volna, hogy a bizonytalansága megszüntetése érdekében előzetesen tájékozódjon a felügyelőbizottság működésének visszaállításával kapcsolatban, vagy annak hiányában a november 21-i ülés eredményéhez képest hozzon döntést a munkaviszonyával összefüggésben.
Tévesen hivatkozott a felperes arra is, hogy az Mt. 78. § (2) bekezdésében írt tizenöt napos, valójában szubjektív határidő november 13-án elkezdődött, mert az azonnali hatályú felmondás vizsgált indokolása állapotsérelmet állított, az azonnali hatályú felmondás határidejét viszont nem az állított folyamatos kötelezettségszegés kezdő napjától, hanem annak befejeződésétől kell számítani (EBH2000.247.), a folyamatosan, az intézkedés megtételekor is fennálló kötelezettségszegéssel indokolt jognyilatkozatok tekintetében tehát a jogvesztő határidő elmulasztása nem következhet be (BH2005.405., Kúria Mfv.I.10.001/2016/5. szám, Mfv.I.10.318/2018/7. szám).
A felügyelőbizottsági tag nyilatkozatával kapcsolatban a felperes vezető állású munkavállalóként és az azonnali hatályú felmondás indokolásának már vizsgált indokából kitűnően pontosan tudta, hogy az ő munkaviszonya körében kinek és milyen jogköre van, így azzal is tisztában kellett, hogy legyen: tagnak sem saját, sem átruházott hatáskörben nincs semmiféle eljárási joga az azonnali hatályú felmondás "elfogadására", azaz a felperes Mt. 20. § (3) bekezdésre történt hivatkozása is alaptalan volt. Ezért az elsőfokú bíróság is indokoltan mellőzte az ezzel kapcsolatos ténymegállapítást, hiszen ennek az eljárásnak a jogvita elbírálása szempontjából nem volt jelentősége.
Az elsőfokú bíróság a jogellenes megszüntetés jogkövetkezményét is helyesen vonta le az alperes viszontkeresetének megfelelően.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét, mint érdemben helyest helybenhagyta a Pp. 383. § (2) bekezdés első fordulata alapján.
(Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.085/2021/11.)