adozona.hu
BH 2022.7.184
BH 2022.7.184
Ha a munkáltató egyoldalú, érvényes és hatályosult jognyilatkozatában végkielégítés fizetésére vállalt kötelezettséget, a már kifizetett összeg visszafizetésére a munkavállaló nem kötelezhető arra hivatkozva, hogy végkielégítés fizetésének nem volt jogalapja [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 15. § (4) bek., 24. § (1) bek., 28. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] Az alperes 2019. január 2-án közalkalmazotti jogviszonya felmentéssel történő megszüntetését kérte 2001. január 1-je óta fennálló közalkalmazotti jogviszonyára tekintettel 8 hónap munkavégzés nélküli felmentési idő biztosításával. Előadta, hogy 2019. december 1-jén rendelkezni fog a jogszabályban meghatározott legalább 40 év szolgálati idővel, és ekkortól jogosulttá válik öregségi teljes nyugdíjra.
[2] A kérésnek megfelelően N. K. Á. igazgató B. Zs. munkaügyi előadó által előkészíttette ...
BH 2022.7.184 Ha a munkáltató egyoldalú, érvényes és hatályosult jognyilatkozatában végkielégítés fizetésére vállalt kötelezettséget, a már kifizetett összeg visszafizetésére a munkavállaló nem kötelezhető arra hivatkozva, hogy végkielégítés fizetésének nem volt jogalapja [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 15. § (4) bek., 24. § (1) bek., 28. §].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] Az alperes 2019. január 2-án közalkalmazotti jogviszonya felmentéssel történő megszüntetését kérte 2001. január 1-je óta fennálló közalkalmazotti jogviszonyára tekintettel 8 hónap munkavégzés nélküli felmentési idő biztosításával. Előadta, hogy 2019. december 1-jén rendelkezni fog a jogszabályban meghatározott legalább 40 év szolgálati idővel, és ekkortól jogosulttá válik öregségi teljes nyugdíjra.[2] A kérésnek megfelelően N. K. Á. igazgató B. Zs. munkaügyi előadó által előkészíttette a 2019. január 21-én kelt és az alperessel 2019. január 23-án közölt felmentést, amely 2019. november 30-i hatállyal a közalkalmazotti jogviszonyát megszüntette. Intézkedésében utalt a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Tny.) 18. § (2a) bekezdésére, valamint a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (továbbiakban: Kjt.) 30. § (4) bekezdésére, a 33. § (2) bekezdés e) pontjára. Rendelkezett arról, hogy a 2018. évben ki nem adott 2 munkanap, valamint a 2019. évre időarányosan járó 42 munkanap szabadságot az alperes 2019. január 14-től március 31-ig veszi igénybe, így a felmentési idő 2019. április 1-jétől november 30-ig tart. Erre az időre az alperest mentesítette a munkavégzési kötelezettség alól.
[3] B. Zs. 2019. április végén állította ki az általa a rendszerbe bevitt adatok alapján azt a Magyar Államkincstár (MÁK) központosított illetmény-számfejtő rendszer alkalmazásban (KIRA) használandó elektronikus formanyomtatványt, amelyben az alperes 16 évet meghaladó, de 20 évet el nem érő közalkalmazotti jogviszonya időtartamára figyelemmel a rendszer 6 havi távolléti díjnak megfelelő végkielégítésre való jogosultságot rögzített. A vonatkozó jogszabályi háttér ismerete ellenére figyelmetlenségből B. Zs. ezt elmulasztotta törölni a rendszerből.
[4] B. Zs. a szóban forgó nyomtatványt megküldte a MÁK-nak, majd N. K. Á. azt 2019. április végén vagy május elején aláírta anélkül, hogy elolvasta volna annak teljes szövegét. A perbeli jogviszony megszűnése időpontjára figyelemmel B. Zs. 2019. november 18-án küldte el papír alapon az aláírt és lepecsételt formanyomtatványt a MÁK részére.
[5] 2019. december 3-án B. Zs. nem végezte el a számfejtett bérek tételes ellenőrzését, így 2019. december 4-én reggel a MÁK - egyebek mellett - 2 083 578 forint végkielégítést átutalt az alperesnek. Az ugyanezen nap délelőttjére megbeszélt találkozón B. Zs. átadta alperesnek a formanyomtatványt is, majd annak aláírását követően az alperes arról tájékoztatta a munkaügyi előadót, hogy aznap reggel "nem várt nagyobb összeg" átutalása történt részére.
[6] B. Zs. ekkor haladéktalanul ellenőrizte a rendszerben az adatokat, és nyomban észlelte, hogy a formanyomtatvány tévesen tartalmazza az alperes 6 havi távolléti díjának megfelelő összegű végkielégítésre való jogosultságát, amely tényt azonnal közölt vele. Az alperes a munkaügyi előadótól csupán azt kérdezte, hogy esetleges visszafizetés esetén az összeg átutalásának költségét ki fogja állni. Utóbb a munkáltató arról tájékoztatta, hogy a visszautalás költségeit a felperes megtéríti.
[7] A felperes még 2019. december 4-én sztornózta a 2019. április 1-jei keltezésű formanyomtatványt, és helyette olyat állított ki, ami a végkielégítésre való jogosultságot nem tartalmazza. 2019. december 5-én korrigálta ebben a körben az elszámolást tartalmazó jegyzéket is.
[8] A sztornózás és a tévedés tényét, valamint a kiutalt végkielégítés visszafizetésének szükségességét tartalmazó levelet 2019. december 7-én az alperes átvette, ezt követően azonban a munkáltatóval a kapcsolatot megszakította. B. Zs. az üggyel összefüggésben osztályvezetői figyelmeztetésben részesült.
A felperes keresete és az alperes ellenkérelme
[9] A 2020. január 23-án fizetési meghagyással indult és az alperes ellentmondása folytán perré alakult eljárásban a felperes keresetében 2 083 578 forint jogalap nélkül kifizetett végkielégítés és annak kamata, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Hivatkozása szerint a keresetben érvényesített összeg kiutalására kizárólag tévedésből, B. Zs. által elkövetett adminisztrációs hiba miatt került sor.[10] Az alperes a kereset elutasítását kérte.
[11] Álláspontja szerint 2019. december 4-én részére olyan végkielégítést számfejtettek, amelyet már 2019 áprilisában megállapított a munkáltató. Ezt az iratot az igazgató szabályszerűen aláírta, lepecsételték, ezért a jogosultságot hiteles dokumentum tartalmazza. A felperes közölte a MÁK-kal is, tehát a kincstár az alapján volt köteles a bérszámfejtést elvégezni. Mindezek alapján pedig nem lehet szó jogalap nélküli kifizetésről, hiszen arra nem technikai hiba vagy tévedés folytán került sor, hanem annak jogalapja a felperes írásban is kifejezett, egyoldalú jognyilatkozata volt.
[12] Az egyoldalú jognyilatkozat a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 15. § (4) bekezdése értelmében a címzettel való közléssel hatályossá válik, visszavonására csak a hozzájárulásával van lehetőség. Erre figyelemmel a felperes 2019. december 4-i, az április 1-jei okiratot módosító, illetve visszavonó nyilatkozata az Mt. 27. § (1) és (3) bekezdése alapján semmis.
Az első- és a másodfokú bíróság ítélete
[13] A törvényszék ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 2 083 578 forint tőkét és annak kamatát.[14] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a Kjt. 37. § (2) bekezdés a) pontja alapján az alperest nem illette meg végkielégítés, mert a közalkalmazotti jogviszonya megszűnésének időpontjában nyugdíjasnak minősült.
[15] Az alperes általánosságban helytállóan hivatkozott arra, hogy ettől függetlenül a munkáltató akár a munkavállalóval kötött megállapodásban, akár egyoldalú kötelezettségvállalásban (Mt. 16. § (1)-(3) bekezdés) mint speciális tartalmú egyoldalú jognyilatkozatban (Mt. 15. § (1)-(4) bekezdés) vállalhat végkielégítésfizetési kötelezettséget.
[16] A Kjt. 2. § (3) bekezdése folytán alkalmazandó Mt. 31. §-a miatt irányadó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) 6:4. § (1) bekezdése értelmében a jognyilatkozat - ekként nyilvánvalóan az Mt. 15. § (1)-(4) bekezdéseiben írt egyoldalú jognyilatkozat is - joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat.
[17] A meghallgatott tanúk, illetve a rendelkezésre álló okiratok alapján minden kétséget kizáróan lehetett megállapítani, hogy a perbeli esetben a végkielégítést ténylegesen soha senki nem akarta a munkavállaló részére megfizetni. Ezt jól tükrözi a ténylegesen munkáltatói jognyilatkozatnak minősülő felmentés is, amelyben értelemszerűen nem szerepel az alperes végkielégítésre jogosultsága.
[18] A Ptk. 6:4. § (1) bekezdésében írtakra figyelemmel nem tekinthető végkielégítés fizetésére mint elérni kívánt joghatásra kötelezettséget vállaló egyoldalú jognyilatkozatnak az a nyilatkozat, amely mögött nincs semmiféle valódi, arra a jogosulttól származó, elhatározást tükröző végkielégítés fizetésére irányuló munkáltatói döntés, szándék, cél vagy akarat. Hangsúlyozandó, hogy a szóban forgó formanyomtatványon és az azon alapuló, utóbb szintén sztornózott elszámoláson kívül egyetlen irat, így a felmentés mint jognyilatkozat sem tartalmaz utalást a végkielégítésre, ahogy a felperes egyáltalán nem juttatott kifejezésre sem szóban, sem ráutaló magatartással a végkielégítés fizetésére vonatkozó szándékot.
[19] Miután az Mt. 15. § (3) bekezdése szerint az egyoldalú jognyilatkozatra a megállapodásra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni, az Mt. 14. §-a értelmében pedig a megállapodás a felek kölcsönös és egybehangzó jognyilatkozatával jön létre, utalni kell arra is, hogy szerződési akarat hiányában megállapodás nem jön létre.
[20] A formanyomtatvány nem más, mint az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény (Áht.) 44. § (1) bekezdésén és az Áht. végrehajtásáról szóló 368/2011. (XII. 31.) Kormányrendelet 62-62/I. §-ain alapuló adatszolgáltatás a MÁK részére.
[21] A tájékoztatás önmagában nem keletkeztet jogot vagy kötelezettséget, az tipikusan az Mt. 15. § (5) bekezdésében meghatározott nyilatkozatnak minősül.
[22] Kétségtelen, hogy B. Zs. az automatikusan generált adatok ellenőrzésekor, N. K. Á. pedig a formanyomtatvány aláírásakor elmulasztotta az adott helyzetben általában elvárható körültekintést, e magatartásuk azonban nem célzott, de nem is eredményezett felperesi előnyszerzést. Ennek a mulasztásnak az Mt. 6. § (1) bekezdése alapján Magyarország Alaptörvényének 28. cikkére is figyelemmel nem lehet az a józan észnek megfelelő és erkölcsös jogkövetkezménye, hogy az alperes bármiféle jogalap nélkül gazdagodhasson.
[23] Az alperes sem jogszabály, sem megállapodás, sem egyoldalú munkáltatói jognyilatkozat (kötelezettségvállalás) alapján nem volt jogosult a részére nem vitásan kifizetett végkielégítésre, így pedig a visszafizetésre köteles nettó összegben az Mt. 164. §-ának analógiája alapján (BH 2003.341., BH 1999.528.).
[24] Az alperes fellebbezése folytán eljárt ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[26] A formanyomtatvány tekintetében rámutatott a bíróság arra, hogy ez a nyilatkozat létező és érvényes volt. Ugyanakkor joghatás kiváltását nem célozta, mivel arra a 2019. január 21-én kelt felmentési okirat szolgált. Egyebekben egyetértett az alperes azon hivatkozásával is, hogy egy okirat megítélése során nem annak a formája, hanem a tartalma a lényeg, jelen esetben a formanyomtatvány megnevezés az okirat jellegére utalt.
[27] Az alperes által vitatott Ávr. 62-62/I. §-ai az Áht. 44. §-ának részletes szabályait tartalmazzák, amellyel összefüggésben elegendő lett volna a 62/G. §-ra hivatkozni. A rendelkezésekből azonban az következik, hogy a munkáltató által adott tájékoztatás alapján készíti el a Magyar Államkincstár a végelszámolást, ami az illetmény-számfejtő programon keresztül valósul meg. A foglalkoztató tehát adatszolgáltatási kötelezettségét teljesíti ezzel.
[28] A foglalkoztató a felmentési okiratot és a felmentésre irányuló jognyilatkozatot az alperesnek már jóval korábban kiadta, így kezdődhetett meg 2019. április 1-jével a felmentési idő. A jogorvoslati kioktatás hiánya nem veszi el az okirat nyilatkozati minőségét.
[29] Fentiekből következően a felperes a 2019. április 1-jei nyilatkozatával nem kívánt joghatást kiváltani. Amennyiben helyesen tölti ki az adatszolgáltatásra irányuló nyomtatványt, azt a januári okirattal egyező tartalommal kellett volna megtennie, ahogy tette például a felmentési idő kezdete és vége vonatkozásában vagy a megszüntetés jogcímét illetően.
[30] Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes oldalán felmerült sorozatos figyelmetlenség vezetett a hibás adatközléshez, amely szempontból nincs jelentősége B. Zs. munkaterhének és tehermentesítésével kapcsolatos esetleges munkáltatói mulasztásnak.
[31] A tévedésre vonatkozó jogszabályi rendelkezések nem voltak alkalmazhatóak. A megállapodás megtámadható tévedés címén, ugyanakkor a megállapodással esik egy tekintet alá az egyoldalú jognyilatkozat [Mt. 15. § (3) bekezdés]. Az Mt. 15. § (5) bekezdése alapján azonban a 2019. április 1-jei munkáltatói intézkedés nem volt egyoldalú jognyilatkozat, hanem annak teljesítése során tett nyilatkozat volt, amelynek megtámadására az Mt. szabályai szerint nincs lehetőség, mert annak nincs kötelező ereje.
[32] Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság technikai hibára való hivatkozásával is, mivel a számítógép generálta a nyomtatvány szövegét, amit csak utóbb észlelt a felperes.
[33] Mindebből következően alaptalan volt az alperes azon érvelése, hogy az áprilisi nyilatkozat jogalapot és jogcímet teremtett volna részére a végkielégítésre. Az alperes is tisztában volt azzal, hogy a jogviszony megszűnésekor nyugdíjasnak minősült, így részére végkielégítés nem járt. Az ügyintézővel történő beszélgetés során is csak a visszautalás költsége foglalkoztatta. Az Mt. általános magatartási követelményei között a 6. § (2) bekezdésében említett jóhiszeműség és tisztesség elve nemcsak a munkáltatót, hanem a munkavállalót is köti. A kölcsönös együttműködés elvéből pedig az következik, hogy a nyilvánvaló tévedést felismerve a jogalap nélkül kapott juttatást a munkavállalónak vissza kell fizetnie, arra nem tarthat igényt különösen úgy, hogy tisztában van azzal, miszerint annak sem jogalapja, sem alapos feltételezése nincs, miszerint a juttatás őt megilletné.
Az alperes felülvizsgálati kérelme és a felperes ellenkérelme
[35] Az alperes elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset teljes egészében történő elutasítását kérte. Másodlagosan mindkét fokon eljáró bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, harmadlagosan a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését és ezen bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását indítványozta.[36] Az alperes felülvizsgálati kérelmében utalt a Pp. 424. § (3) bekezdésére, a 410. § (2) bekezdésére, a 424. § (2) bekezdésére, az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdésének 2. mondatára, 28. cikkére, valamint a XXVIII. cikk (1) bekezdésére. Hivatkozott továbbá az Mt. 6. § (1) bekezdésére, a 15. § (1), (3) és (4) bekezdésére, a 16. § (1) és (3) bekezdésére, a 17. § (1) bekezdésére, a 22. § (3) bekezdésére, a 28. § (1), (2) (7), (8) és (9) bekezdésére, valamint a 31. § rendelkezéseire, továbbá a 80. § (2) bekezdésére.
[37] Felhívta a Ptk. 6:4. § (1)-(2) bekezdését, a 6:8. § (1) bekezdését, 6:90. §-át, valamint a Pp. 4. § (2) bekezdését, 6. §-át, a 279. § (1) bekezdését, a 346. § (5) bekezdését. Utalt továbbá az Áht. 44. § (1) bekezdésére és az Ávr. 62/G. §-ában foglaltakra.
[38] Alperes álláspontja szerint a jognyilatkozat és a nyilatkozat elhatárolása, valamint az akarat hiánya és a tévedés közötti különbség értékelése mindkét bíróság részéről tévesen történt.
[39] A bíróságok kizárólagosan a jogviszony megszüntetésének alapjaként a 2019. január 21-én kelt felmentési okiratot tekintették, amely szerint a felmentési idő 2019. április 1-jén kezdődött és 8 hónap időtartamban állt fenn.
[40] A 2019. január 21-én kelt jognyilatkozat felmentési jellegét egyrészt kétségessé teszi, hogy tartalma szerint inkább a felek megállapodására utaló rendelkezéseket tartalmaz, másrészt a jognyilatkozat elnevezése felmentés, azonban nem tartalmaz jogorvoslati kioktatást. A tényleges megszüntetés részleteit a 2019. április 1-jén kelt jognyilatkozat tartalmazta.
[41] A felperesnek már az első, 2019. január 21-i nyilatkozata rögzített olyan kötelezettségvállalást, amely eltért a jogszabályban foglaltaktól, hiszen a felmentési idő kezdetétől teljes mértékben mentesítette az alperest a munkavégzési kötelezettség alól, holott annak csak a felére lett volna köteles [Kjt. 33. § (3) bekezdés]. A felperes nem rendelkezett végkielégítésről, de nem is zárta ki, a jognyilatkozatok kiterjesztő értelmezésének tilalma alapján pedig nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a felperesnek egyáltalán nem állt szándékában ezen jogcímen a fizetés.
[42] A 2019. január 21-i nyilatkozat szerint a felmentési idő 2019. április 1-jén kezdődött volna, azonban az ténylegesen a 2019. április 1-jei iratnak megfelelően április 2-án indult, és eszerint fejtették a munkabért.
[43] A 2019. április 1-jei nyilatkozat kétséget kizáróan az alperesnek címzett volt, hiszen a jognyilatkozaton feltüntették: kapják 1. közalkalmazott, 2. munkáltató, továbbá a nyilatkozat megszövegezéséből a jogorvoslati kioktatásból egyértelműen az következik, hogy a címzett az alperes volt.
[46] A 2019. április 1-jei nyilatkozat annak tartalma alapján érvényes nyilatkozat, az abban foglalt kötelezettségvállaláshoz az alperes kötve volt, eljárásából az a következtetés vonható le, hogy azt saját maga is jognyilatkozatként kezelte.
[47] A másodfokú bíróság a Pp. 6. §-ába, a 346. § (5) bekezdésébe és a 279. § (1) bekezdésébe ütközően nem értékelte e körben felperes személyes előadását.
[48] A bíróságok túlterjeszkedtek a kereseti kérelmen, az alperes ugyanis nem hivatkozott a nyilatkozat nem létezésére, sőt a perben egyáltalán nem volt vitás, hogy a felperesnek szándéka volt a 2019. április 1-jei keltezésű nyilatkozat megtételére, amelynek részét képezte a végkielégítésről szóló rendelkezés is.
[49] A bíróságok nem értékelték kellő súllyal, hogy a felperes oldalán a munkaügyi ügyintéző, a munkáltatói jogkörgyakorló, valamint a pénzügyi ellenjegyzést tevő személy közreműködése mellett készült el, és a felperes hivatalos aláírásával került kiadásra a perbeli jognyilatkozat, így az annak tartalmában történő bármilyen, a munkáltatói szándéktól eltérő rendelkezés nem nevezhető technikai, adminisztratív hibának.
[50] A munkáltató alappal nem hivatkozhat még elírásra sem, ha a nyilatkozatot maga állítja ki, az az alapján kifizetendő bérösszeget az érdekkörében eljáró személyek számolják ki, illetőleg fizetik ki, a megállapodást utóbb sem támadja meg, valamint a hivatkozott elírást is a saját munkatársa ejti. Megtámadás hiányában a jognyilatkozat érvényessége nem tehető vitássá.
[51] Önellentmondásos és téves a másodfokú bíróság következtetése, miszerint a nyilatkozat nem tévedésen alapult, hanem akarati hibában szenvedett. Alaptalanul szűkíti le a másodfokú ítélet a tévedés mint megtámadhatósági ok körét a jogszabály tartalmában történő tévedésre.
[52] A másodfokú ítélet érvelésével szemben a jog a figyelmetlenség kategóriáját nem ismeri, az ténylegesen a tévedés mint megtámadhatósági (érvénytelenségi) ok formájában realizálódik. Sérült a Pp. 346. § (5) bekezdése, a 279. § (1) bekezdése, az Mt. 28. §-a.
[53] Az eljáró bíróságok tévesen értelmezték a nyilatkozattevő akaratát, valamint a nyilatkozat címzettje közötti összefüggéseket. A nyilatkozatot olyan módon kell értelmezni, ahogy azt a másik fél érthette. A nyilatkozati elv munkajogban általánosságban, de különösen a munkavállalóknak címzett egyoldalú jognyilatkozatok esetében fokozott figyelemmel érvényesül. A nyilatkozó akaratának - az érvénytelenség esetét kivéve - nincs jelentősége. Azt kellett volna vizsgálni, hogy mely jognyilatkozat volt alkalmas joghatás kiváltására a munkavállaló felé [Pp. 279. § (1) bekezdés, 346. § (5) bekezdés, Ptk. 6:8. § (1) bekezdés sérelme].
[56] Nincs jelentősége annak, hogy a jogszabály alapján jár-e az alperes számára végkielégítés, hiszen joggal feltételezhette, hogy amennyiben a munkáltató akként tájékoztatja ilyen dokumentumban, hogy végkielégítés jár neki - függetlenül attól, hogy jogszabály vagy munkáltatói kötelezettségvállalás alapján - és azt ki is fizeti részére, akkor arra valóban jogosult.
[57] A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A Kúria döntése és annak jogi indokai
[60] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.[61] A Kúria kizárólag a felülvizsgálati kérelem keretei között járhatott el jelen eljárás során [Pp. 423. § (1) bekezdés].
[62] A 2019. január 21-én kelt felmentési jognyilatkozat tartalmilag egyértelmű és világos. A munkáltató akarata - az alperes kérelmének megfelelően - a közalkalmazotti jogviszony felmentéssel történő megszüntetésére irányult. Az iratban meghatározták egyebek mellett a felmentési idő kezdetét, a jogviszony megszűnésének időpontját, és ezen jognyilatkozatot a közalkalmazottal is közölték. A munkáltató nyilatkozata tehát alkalmas volt a jogviszony felmentéssel való megszüntetésére, és ezt a joghatást ki is váltotta.
[63] Az a körülmény, hogy a felperes közalkalmazotti jogviszonyt megszüntető intézkedése nem tartalmazott jogorvoslati kioktatást, nem érinti annak érvényességét és hatályosságát [Mt. 22. § (5) bekezdés].
[64] A felülvizsgálati érvelés szerint a felmentés közlését követően is lehetőség van másik megszüntető nyilatkozat közlésére. Ez a megállapítás általánosságban helytálló, azonban az adott ügyben ilyenre nem került sor, a 2019. január 21-ei jognyilatkozat a közalkalmazotti jogviszonyt megszüntette.
[65] Ezt követően a 2019. április 1-jei (MÁK formanyomtatvány alkalmazásával tett) nyilatkozat jogi természetével kapcsolatos felülvizsgálati érvelés körében kellett állást foglalni, valamint arról kellett dönteni, hogy ezen nyilatkozatnak volt-e olyan joghatása, hogy abból végkielégítés megfizetésére vonatkozó munkáltatói kötelezettség keletkezzen.
[66] A 2019. április 1-jei keltezésű irat, amelyet 2019. december 4-én kézbesítettek az alperes részére, csak megerősíti, hogy a felmentési ideje 2019. április 2-tól 2019. november 30-ig tart, vagyis a közalkalmazotti jogviszony eddig az időpontig áll fenn. Ugyanakkor e nyilatkozat azt is tartalmazza, hogy az alperest a végkielégítéshez beszámítható 18 éves közalkalmazotti jogviszonyát figyelembe véve hathavi távolléti díjnak megfelelő összegű végkielégítés illeti meg. Az iratot a felperes 2019. december 4-én átvette, tehát azt vele hatályosan közölték, az abban foglaltakat ekkor mindenképp megismerte.
[67] A 2019. december 4-i irat már nem érinthette a jogviszony megszüntetést, a 2019. januárjában közölt nyilatkozat alapján a jogszabályoknak megfelelően 2019. november 30-ával megtörtént. Ezen a 2019. december 4-én közölt (2019. április 1-jei keltezésű) formanyomtatványon a felperes vállalta végkielégítés fizetését, mely egy érvényes, alakszerű előírásoknak megfelelően kiállított, a munkáltatói jogkörgyakorló által cégszerűen aláirt okirat, amit átadott az alperesnek mint címzettnek is, tehát az vele szemben is hatályosult [Mt. 24. § (1) bekezdés és 15. § (4) bekezdés]. Amennyiben elfogadnánk a felperes védekezését, hogy e nyilatkozat kizárólag a MÁK-nak címzett formanyomtatvány volt, úgy abból a munkáltató az alperesnek nem adott volna példányt és nem biztosított volna benne számára közalkalmazottként azzal szemben jogorvoslatot. Téves a másodfokú bíróság következtetése tehát arról, hogy joghatás kiváltását nem célozta.
[68] Ez a 2019 decemberében átadott munkáltatói irat önállónak tekinthető, amely a felperes fizetési kötelezettségét tartalmazza, abból reá (végkielégítésfizetési) kötelezettség hárult, tehát írásban közölt egyoldalú és az alperessel szemben hatályosult jognyilatkozatnak minősül. Az abban foglaltakat a felperesnek lehetősége lett volna megtámadni (Mt. 28. §), amennyiben az szerinte akarati hibában szenved (tudniillik mert nem állt szándékában ilyen tartalommal nyilatkozni), de ezt nem tette. Egy kötelezettséget tartalmazó nyilatkozat "sztornózására" pedig nem volt olyan formában jogszabályi lehetősége a munkáltatónak [Mt. 15. § (4) bekezdés], hogy a közalkalmazott hozzájárulása nélkül ezáltal mentesüljön fizetési kötelezettsége alól csupán más munkavállaló figyelmetlensége, illetve a felettes ellenőrzési kötelezettségének elmulasztása okán.
[69] Ebből következően az alperest a részére végkielégítés címén megállapított összeg visszafizetésére nem lehet kötelezni a munkáltató egyoldalú, érvényes és hatályosult jognyilatkozatában foglaltakra figyelemmel.
[70] Fentiek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította a Pp. 424. § (3) bekezdése alapján.
(Kúria Mfv.II.10.125/2021/5.)