adozona.hu
ÍH 2022.70
ÍH 2022.70
MUNKAVISZONY MEGSZÜNTETÉSE A munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetéséről szóló előzetes tárgyalást követően a munkáltató által megszövegezett és aláírt megállapodás-tervezet csak szerződési ajánlatnak minősül, annak elfogadása hiányában a megállapodás nem jön létre, mivel a munkaviszonynak az ilyen módon történő megszüntetéséhez mindkét fél feltétel nélküli akaratelhatározása szükséges. [Mt. 14. §]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 2018. augusztus 23-tól állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél és annak jogelődjénél szakács munkakörben. A munkavégzési helye az alperes éttermében volt, a munkaszerződés szerinti alapbérét havi bruttó 210 600 forintban határozták meg.
2020. március 17-én a munkáltató több munkavállalóval - köztük a felperessel is - aláíratta a 2020. március 1. napjától hatályos munkaszerződés-módosítást, mely szerint a napi munkaideje 4 órára csökkent, míg az alapbére szintén a fel...
ÍH 2022.70 MUNKAVISZONY MEGSZÜNTETÉSE
A munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetéséről szóló előzetes tárgyalást követően a munkáltató által megszövegezett és aláírt megállapodás-tervezet csak szerződési ajánlatnak minősül, annak elfogadása hiányában a megállapodás nem jön létre, mivel a munkaviszonynak az ilyen módon történő megszüntetéséhez mindkét fél feltétel nélküli akaratelhatározása szükséges. [Mt. 14. §]
A felperes 2018. augusztus 23-tól állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél és annak jogelődjénél szakács munkakörben. A munkavégzési helye az alperes éttermében volt, a munkaszerződés szerinti alapbérét havi bruttó 210 600 forintban határozták meg.2020. március 17-én a munkáltató több munkavállalóval - köztük a felperessel is - aláíratta a 2020. március 1. napjától hatályos munkaszerződés-módosítást, mely szerint a napi munkaideje 4 órára csökkent, míg az alapbére szintén a felére, 105 300 forintra. Ugyanezen a napon az alperes tájékoztatta a dolgozókat, hogy a munkaviszonyt meg fogják szüntetni és javasolták a közös megegyezéssel történő megszüntetést. Okirat aláírására ekkor nem került sor.
A koronavírus-világjárvány miatt az étterem 2020. március 17. napjától zárva volt, majd 2020. május 25. napján nyitotta meg kerthelyiségét és május 30. napján teljesen kinyitott.
A felperes 2020. március 23. napján kézhez vette a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetéséről szóló, a munkáltató által készített, 2020. március 15. napjára keltezett okiratot és a jogviszony megszüntetéséhez kapcsolódó munkáltatói igazolásokat. A megállapodást a felperes nem írta alá. A kiállított igazolások szerint a felperes részére a munkaszerződés-módosítás szerinti csökkentett bérrel történt a számfejtés, azonban munkabér-kifizetésre, elutalásra nem került sor.
A felperes jogi képviselője útján 2020. április 3. napján megtámadta a "munkaszerződés-módosítás közös megegyezéssel" elnevezésű okiratot, hivatkozva arra, hogy az okiratot jóhiszeműen írta alá, mert tudta, hogy a járvány milyen fennakadásokat okoz a vendéglátásban, és bízott abban, hogy a munkaviszonya ezáltal fennmaradhat, azonban a munkáltató megsértette a jóhiszeműség és a tisztesség elvét, az együttműködési, tájékoztatási kötelezettségét és joggal való visszaélést is megvalósított. Sérelmezte a munkaviszony megszüntetésének módját is, mondván, hogy arra a felek között közös megegyezés nem jött létre és hogy a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos tárgyhavi munkabérét, az időarányosan járó ki nem vett szabadság pénzbeli megváltását nem kapta meg. Ezzel egyidejűleg felszólította az alperest, hogy 2020. április 9. napjáig indokolással ellátott munkáltatói felmondást küldjön részére, az átlagosan elért havi nettó 320 000 forintos munkabérből kiindulva végezze el az elszámolást, a rendes felmondás közléséig állítsa helyre a jogviszonyát, fizessen meg a nettó 320 000 forint (bruttó 481 203 forint) alapulvételével 7 nap szabadságmegváltás címén 153 111 forintot, felmondási időre járó bruttó bérként 481 203 forintot, továbbá 3 havi nettó bér alapján számított kártérítést 960 000 forint összegben.
Az alperes ezt a felszólító levelet 2020. április 16. napján vette át.
A felperes meghatalmazással igazolt jogi képviselője útján 2020. április 23-án keresetet nyújtott be az elsőfokú bíróságra, melyben kérte annak megállapítását, hogy az alperes 2020. március 15. napjával jogellenesen szüntette meg a munkaviszonyát, és kérte kötelezni az alperest a munkaviszony helyreállítása mellett a jogviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeként havi 408 203 forint bruttó átlagjövedelem alapján az elmaradt munkabér, továbbá 408 203 forint felmondási időre járó bér megfizetésére, 8,75 nap időarányos szabadság megváltására bruttó 162 353 forintösszegben, 3 havi nettó bér alapján számított 960 000 forint kártérítés megfizetésére. A fenti tételek után késedelmi kamat megfizetését is kérte.
A tényállítása szerint a munkaszerződése napi 8 órás munkavégzésről szólt, azonban ténylegesen minden 2. nap dolgozott 11.00-23.00 óráig és az alperessel való szóbeli megállapodás alapján napi nettó 21 000 forint munkabér illette őt meg. Ez alapján átlagosan havonta nettó 320 000 forintban részesült, mely bruttó 408 203 forintnak felelt meg. Hivatkozott arra, hogy a munkaszerződés szerinti munkabérét a munkáltató minden hónapban átutalással teljesítette, mely folyószámláján megjelent, míg a különbözetet készpénzben kapta meg.
A keresetlevélben is hivatkozott a felperes arra, hogy a munkaszerződés-módosítás során a munkáltató megtévesztette, ugyanis azt arra kívánta csak felhasználni, hogy kevesebb költséggel "szabaduljon meg tőle", holott ő abban a feltevésben volt, hogy így a munkahelye megmarad, a munkáltató pedig megszüntette a munkaviszonyát. A munkaviszony megszüntetése nem állt szándékában, a munkáltatóval abban nem állapodott meg, ennek ellenére kijelentették. Mindezek következtében az intézkedés felmondásnak minősül, ami a közléssel válik hatályossá és megilleti a felmondási idő is az időarányos szabadsággal együtt. Súlyos jogszabálysértésként hivatkozott a jóhiszemű joggyakorlás elvének megsértésére és arra, hogy valamennyi irat visszadátumozásra került.
A keresetlevél kézbesítését követően az alperes 2020. május 7-én elküldte a 2020. április 30-i keltezésű munkáltatói felmondást, mellyel a felperes munkaviszonyát 2020. május 30. napjával 30 napos felmondási idővel szüntette meg. Hivatkozott a felmondás indokaként arra, hogy "a Covid19 vírus terjedésének következtében a munkáltató működése ellehetetlenült, így nem tud eleget tenni foglalkoztatási kötelezettségének". Az alperes a márciusi módosított bérszámfejtő lapon elszámolt 210 000 forint munkabért, míg az április havin állásidőre 210 600 forintot, felmentési időre 210 560 forintot, 5 nap szabadságmegváltásként 52 640 forintot. Ezek együttes összege bruttó 684 400 forint, melynek nettó összegét - 558 610 forintot - a per folyamatban léte alatt, 2020. május 8. napján átutalt a felperesnek. A bérszámfejtő lapokon a felperes alapbérét 210 600 forintban jelölte meg.
A felperes a felmondás kézhezvételét követően a törvényes határidőn belül ismét keresetet nyújtott be, mely a már folyamatban lévő perben utóiratként került csatolásra. Ebben a 2020. április 30. napján kelt felmondás jogellenességére hivatkozva kérte kötelezni elmaradt munkabér címén kártérítés megfizetésére az alperest a perrel felmerülő költségeivel együtt.
A keresetlevélben a felmondás indokát vitatta, hivatkozva arra, hogy az nem valós és nem okszerű. Az alperes működése nem lehetetlenült el, hiszen akkor a felmondás közlését követő 10 nappal nem lett volna képes részlegesen, majd a járványügyi következmények enyhülésekor teljes nyitásra, és a felmondás közlésekor már nyilvánvaló volt, hogy az étterem tovább működtethető.
A felperes 2020. június 11-től 5 napig egyszerűsített foglalkoztatás keretében dolgozott szakácsként, amiért nettó 50 000 forint munkabérben részesült, majd 2020. július 16. napjától munkaviszonyt létesített, melynek keretében szakácsként 210 000 forint munkabért kap.
A felperes módosított keresetében - a fenti indokok alapján - mindkét intézkedés jogellenességére hivatkozva, annak jogkövetkezményeként az alperest elmaradt jövedelmének megfelelő kártérítés címén bruttó 3 717 648 forint és annak kamatai megfizetésére kérte kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Ellenkérelmében elismerte, hogy közöttük a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetésére nem jött létre a megállapodás, mert a felperes az ajánlatát nem fogadta el. Ezért adta ki a felmondást, ami viszont jogszerű, mert az abban az időben érvényes jogszabályi rendelkezések miatt kénytelen volt az éttermet zárva tartani, az újranyitás időpontja nem volt ismert. Vitatta a felperes állítását, hogy a munkabérre vonatkozóan a munkaszerződéstől eltérő szóbeli megállapodásuk lett volna, és a bíróság felhívására a felperes a távolléti díjat bruttó 210 600 forintban jelölte meg, melynek igazolására a márciusi, áprilisi számfejtő-lapokat is csatolta.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a közös megegyezéses munkaviszony-megszüntetés jogellenes volt, mivel a munkáltató a megállapodást aláírta és a felperes részére megküldte a munkáltatói igazolásokat is. Tekintettel arra azonban, hogy a felperes a megállapodást nem írta alá, így a közös megegyezés nélkül szüntette meg a munkaviszonyt.
A felmondással kapcsolatban az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy az alperes nem bizonyította a felmondás indokának valóságát és okszerűségét, így annak szintén megállapította jogellenességét, hozzátéve az EBH2001.463. számú döntésre hivatkozással, hogy a már megszüntetett jogviszonyt ismételten nem lehet megszüntetni.
A felperes nyilatkozata és a perben meghallgatott tanú vallomása alapján megállapította, hogy a felperes havi bruttó bére 408 203 forint volt az alperesnél. Ez alapján levezette az elsőfokú bíróság a felperes elmaradt munkabérét, figyelembe véve, hogy 2020. március 16-tól az ítélethozatalig a felperes az alperesnél a 408 203 forint alapulvételével 11 hónap és 16 napra bruttó 4 787 113 forintban részesült volna, míg az új munkáltatóktól és az alperestől megtérült 2 386 956 forint. Mindezek eredményeként az elsőfokú bíróság bruttó 2 400 157 forint kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest annak 2020. szeptember 10-től a kifizetés napjáig járó késedelmi kamatával együtt, míg ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Az ítélettel szemben az alperes nyújtott be fellebbezést, melyben kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását. Hivatkozott arra, hogy a munkaviszony megszüntetésére a közös megegyezés nem jött létre közöttük és a felperes volt az, aki tévedésbe ejtette az alperest, mert szóban ígéretet tett arra, hogy aláírja a megállapodást a munkaviszony megszüntetésére vonatkozóan. A megtámadást követően felajánlották, hogy tovább foglalkoztatják, azonban ezt nem fogadta el, ezért a felperes rosszhiszemű volt. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a közös megegyezés hiánya miatti munkáltatói intézkedést jogellenesnek minősítette és akkor is, amikor az április 30-i felmondást nem vette figyelembe, mivel az teljes mértékben érvényes, alakilag és tartalmilag is. Mivel a munkaviszony nem szűnt meg közös megegyezéssel, ezért a pandémia miatt kialakult korlátozó intézkedésekre tekintettel jogszerűen szűntette meg a munkaviszonyt.
A bíróság által megállapított munkabérrel összefüggésben hivatkozott arra, hogy egyetlen egy tanú vallomására egyébként sem lehet tényállást alapítani, meg kellett volna hallgatni az ügyvezetőt vagy a konyhafőnököt ebben a körben, de a felperes bére sosem haladta meg a 210 600 forintot. Hivatkozott arra is, hogy a bíróság nem vette figyelembe, hogy március 1-től 4 órás munkaviszonyban volt a felperes és a bére is annak megfelelő volt.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását. Hivatkozása szerint a fellebbezés nem tartalmaz olyan hivatkozást, és ahhoz kapcsolódó jogi érvelést, amely a tényállás megváltoztatását eredményezné. Az elsőfokú bíróság helytállóan hivatkozott a 2020. március 15-i munkaviszony-megszüntetés jogellenességére és a felmondással kapcsolatban, hogy annak indoka nem volt valós és okszerű. Az alperes sorozatosan jogsértő módon járt el, az elsőfokú eljárásban pedig végig passzív volt, tárgyalásra alkalmatlan beadványokat nyújtott be. A hivatkozott tanú nem minősülhet elfogultnak, a bíróság erre vonatkozóan meg is nyilatkoztatta, a hivatalbóli bizonyításnak nincs helye, a bizonyítási kötelezettség az alperest terhelte, mely kötelezettségének nem tett eleget.
A fellebbezést az ítélőtábla részben alaposnak találta.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a munkaviszony megszüntetése körülményeit illetően elfogadta és megállapította, hogy abból túlnyomó részt helytálló következtetésre jutott, míg a felperes munkabére körében a tényállás megalapozatlan.
Az ítélőtábla elsődlegesen azt hangsúlyozza, hogy a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 370. § (1) bekezdése alapján a felülbírálati jogkörét - a (2)-(4) bekezdésben foglalt eltéréssel - az erre irányuló fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja, így az elsőfokú ítélet nem fellebbezett rendelkezéseit nem érinthette.
Az ítélet felülbírálata során az ítélőtábla kötelező hatályon kívül helyezése nem merült fel és nem tapasztalt olyan eljárási hibát sem, ami az ügy érdemi elbírálását befolyásolta volna.
A munkaviszony megszüntetése körében az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes a felperes munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg akkor, amikor 2020. március 15-ével közös megegyezésre utalva megküldte részére az alá nem írt megállapodást és a munkáltatói igazolásokat. Az alperes ezzel egyidejűleg a felperest kijelentette, így intézkedése - a megállapodás hiányában - jogellenes volt. Ennek jogszabályi alapja a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 14. §-a, mely szerint a megállapodás a felek kölcsönös és egybehangzó jognyilatkozatával jön létre és irányadó az Mt. 22. § (3) bekezdése is, mely szerint a megállapodást, ha írásba kellett foglalni, módosítani vagy megszüntetni is csak írásban lehet.
Az elsőfokú bíróság helyesen tájékoztatta az alperest arról, hogy a bizonyítási kötelezettség őt terhelte abban, hogy közöttük a közös megegyezés létrejött, azonban az alperes erre bizonyítást nem ajánlott fel. Az alperes nem bizonyította azt sem, hogy előzetesen szóban megegyezett a felperessel a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetéséről, de a szóbeli megállapodás a kötelező írásbeliség elmaradása esetén egyebekben csak akkor fogadható el, ha a felek ezt követően tanúsított magatartásából is arra lehet következtetni, hogy azt tudomásul vették (BH1995.680). A perbeli esetben azonban az étterem kötelező bezárása miatt ez nem is lett volna bizonyítható. Az alperes akkor járt volna el helyesen, ha a felperes részére előzetesen megküldi a megállapodás tervezetét és annak aláírását követően intézkedik a munkáltatói igazolások kiadása és a felperes kijelentése felől.
A közös megegyezésről szóló esetleges előzetes tárgyalást követően a munkáltató által megszövegezett és aláírt megállapodás-tervezet csak szerződési ajánlatnak minősül, annak elfogadása hiányában a megállapodás nem jön létre. A munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére irányuló megállapodásból ki kell tűnnie a megszüntetésre irányuló félreérthetetlen és valódi munkavállalói szándéknak (BH 2002.202.). A munkáltató és a munkavállaló közös megegyezéssel bármikor megszüntetheti a munkaviszonyt. A munkaviszonynak az ilyen módon történő megszüntetéséhez mindkét fél feltétel nélküli akaratelhatározása szükséges. Ebben kifejezésre kell juttatni a munkaviszony megszüntetésére irányuló közös szándékot és annak időpontját (BH 1993.469.). Tekintettel arra, hogy az alperes nem így járt el, a munkaviszony megszüntetése jogellenes volt.
Nem osztotta az elsőfokú bíróság azt az érvelést sem, hogy mivel a felperes a megküldött megállapodást nem írta alá, így a munkaviszony nem is szűnt meg, így helye volt a felmondás kiadásának, és ezt a hivatkozást az ítélőtábla sem fogadta el. Szükségtelen volt ezért az elsőfokú bíróságnak a munkáltató által közölt felmondással kapcsolatban bizonyításra felhívni az alperest, mivel ahogy arra helyesen hivatkozott, a munkaviszonyt egyszer lehet megszüntetni, a munkavállaló hozzájárulása nélkül az nem tehető semmissé. Figyelemmel arra, hogy az alperes a felperes által kért határidőig a munkaviszony jogszabályszerű megszüntetéséről nem rendelkezett, csak a munkáltató közös megegyezésre való hivatkozással tett intézkedése volt vizsgálható, ami a fentebb kifejtettek alapján jogellenes volt. Ennek megítélése során nem volt jelentősége annak az alperes által hivatkozott körülménynek sem, hogy ígéretet tett a felperes további foglalkoztatására, de megtámadás és bizonyítatlanság hiányában annak sem, hogy állítólag a felperes tanúsított megtévesztő magatartást.
Az elsőfokú bíróság a kereseti kérelemnek megfelelően vizsgálta, hogy mennyi volt a felperesnek az alperesnél elért átlagjövedelme, azonban azt tévesen állapította meg a felperes által megjelölt bruttó 408 203 forint összegben. A felperes a perben azt állította, hogy a szóbeli bérmegállapodásuk alapján napi nettó 21 000 forintban részesült, míg az alperes közlése szerint az átlagjövedelem (a távolléti díjjal egyezően) a munkaszerződésben megjelölt bruttó 210 600 forint volt.
Helyesen hívta fel az elsőfokú bíróság a felperest arra, hogy ebben a körben a bizonyítás őt terhelte, azonban a felperes által csatolt folyószámlakivonatok és az általa meghallgatni kért egyetlen tanú ennek bizonyítására nem volt megfelelő. Az ítélőtábla osztotta az alperes fellebbezésében foglaltakat abban, hogy a tanú a vallomásában mindössze egyetlen olyan alkalomról tett említést, amikor a munkáltató részéről a felperesnek boríték átadása történt, de ekkor sem látta, hogy mi van a borítékban. A fentieken túl a tanú 20 000 forintos napi munkabérről tett említést, ami így összegszerűségében nem is egyezett a felperes által közölt összeggel.
Az ítélőtábla álláspontja így az volt, hogy az elsőfokú bíróság megalapozatlanul, bizonyíték hiányában állapította meg azt a tényt, hogy a felek között a munkaszerződéstől eltérő bérmegállapodás volt érvényben és hogy a szerződésben foglalt bruttó bér járulékokkal csökkentett nettó összegének átutalásán kívül készpénzben is történt munkabér-kifizetés.
Nem fogadta el az ítélőtábla ebben a körben azt a felperesi hivatkozást sem, hogy a szerződés szerinti munkabérből a havi rezsijét, költségeit sem tudta volna fedezni, mert a felperes ezt nem bizonyította, mint ahogy azt sem, hogy a folyószámlájára havonta általa befizetett összegek a munkáltatótól készpénzben kifizetett munkabér-részek voltak. A felperes részéről ezek csak tényállítások voltak, de amiatt, hogy az alperes a felperes átlagjövedelmét eltérő összegben - a szerződéssel egyezően - határozta meg, és vitatta azt a felperesi állítást, hogy készpénzes bérkifizetés is volt, a bizonyítatlanság következménye a felperest terhelte.
Alaptalan volt ugyanakkor az alperesnek az a hivatkozása, mely szerint a felperes 2020. március 1-től 4 órás munkaviszonyban állt és a bére is ennek megfelelő volt, hiszen a felperes megtámadásra irányuló nyilatkozata után a márciusi, áprilisi bérjegyzékeket módosította, és azokat a havi bruttó 210.600 forint alapbérhez igazítottan adta ki.
A munkaviszony jogellenes megszüntetése miatt megalapozott volt a felperes keresete az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdésére alapított kártérítési igény érvényesítése iránt.
Ezzel kapcsolatban az ítélőtábla azonban észlelte, hogy a felperes a kárigényét nem a jogszabályi előírásoknak megfelelően terjesztette elő, ugyanis a keresetben - annak elnevezéséből is következően - csak az elmaradt munkabér érvényesíthető, így mindig csak az esedékessé vált munkabér iránti igény terjeszthető elő, a kereseti kérelem szükség esetén folyamatos módosításával. Az elmaradt jövedelem felső korlátjaként meghatározott tizenkét havi távolléti díj önálló jogcímű igényként nem érvényesíthető.
A felperes bár utalt a keresetlevélben a Kúriának a munkaviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményei helyes alkalmazására született 3/2014. (III.31.) KMK véleményére és a 6/2016. (XI.28.) KMK véleményére, azonban a keresetét nem ezek alkalmazásával terjesztette elő, és az elsőfokú bíróság sem segítette elő a helyes igényérvényesítést. Ellenkérelem és az elsőfokú bíróság felhívása hiányában ez az elsőfokú eljárás során nem módosult, és fellebbezés hiányában az ítélőtábla csak az elsőfokú ítélet meghozataláig megállapított kár összegét vizsgálta a vonatkozó jogszabályi rendelkezések keretei között.
Az Mt. 177. § szerint alkalmazandó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:528. § (3) bekezdése szerint a károsult jövedelemkiesését a károsodást megelőző egy évben elért havi átlagjövedelmének alapulvételével kell meghatározni.
A fentiek alapján - miután az alperes az elsőfokú bíróság kárszámítását egyebekben a fellebbezésben nem vitatta - a havi bruttó 210 600 forintos jövedelemből a munkaviszony megszűnésétől az ítélethozatalig az ítélőtábla az alábbiak szerint állapította meg a felperes kárát:
- 11 hónapra: 11 x bruttó 210 600 forint = bruttó 2 316 600 forint
- 16 napra: (210 600 ÷ 22) x 16 = 153 164 forint.
Mindezek alapján a felperes által az alperesnél a fenti időpontig bekereshető jövedelem bruttó 2 469 764 forint lett volna.
Az Mt. 172. § (1) bekezdés b) pontja szerint a kártérítés összegének számításánál le kell vonni, amit a jogosult megkeresett vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna. A felperesnek az alperestől megtérült és máshol megkeresett juttatásai a perben és a fellebbezésben nem voltak vitatottak, így azokat az ítélőtábla is bruttó 2 386 956 forintban állapította meg. A két összeg különbözete bruttó 82 808 forint és ez az az összeg, ami a felperesnél kárként jelentkezett, melynek megfizetésére az alperes köteles.
A fentiek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a fenti kárösszeg megfizetésére kötelezte az alperest.
(Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.039/2021/7.)