adozona.hu
ÍH 2021.44
ÍH 2021.44
BV. INTÉZET KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE I. Az alperesi büntetés-végrehajtási intézet kártérítési felelősséggel tartozik, ha megalapozatlan orvosi vizsgálatok alapján, meg nem engedett módon nehéz fizikai munkakörben foglalkoztatta a már a befogadáskor dokumentáltan diagnosztizált gerincbántalmakban szenvedő felperest, és ennek következtében a felperes a munkáltatása következtében fájdalmakat volt kénytelen elviselni [1959. évi IV. törvény 76., 84., 339., 349., 355. §, 324. §, 327. §]. II. A büntetés-végrehajtás
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes az alperesi intézet fogvatartottja volt 2011. október 3. napjától 2013. július 3. napjáig. A felperest az alperes a fogvatartását megelőzően diagnosztizált gerincbetegsége ellenére a 2011. október 4-i orvosi nyilatkozat, illetve a 2011. október 14-i előzetes munkaalkalmassági vizsgálat alkalmasnak, illetve nehéz fizikai munkára alkalmasnak minősítette, majd az élelmiszerraktárba osztotta be, ahol időnként nagy fájdalmakat sz...
ÍH 2021.44 BV. INTÉZET KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE
I. Az alperesi büntetés-végrehajtási intézet kártérítési felelősséggel tartozik, ha megalapozatlan orvosi vizsgálatok alapján, meg nem engedett módon nehéz fizikai munkakörben foglalkoztatta a már a befogadáskor dokumentáltan diagnosztizált gerincbántalmakban szenvedő felperest, és ennek következtében a felperes a munkáltatása következtében fájdalmakat volt kénytelen elviselni [1959. évi IV. törvény 76., 84., 339., 349., 355. §, 324. §, 327. §].
II. A büntetés-végrehajtási intézet felróható magatartást tanúsít azzal, ha a jogszabályban meghatározott fogvatartási körülményeket az előírt minimális mozgástér biztosításával nem teszi lehetővé a fogvatartott számára [1979. évi 11. tvr. 2. §, 21. §, 46. §; 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 135. §, 137. §].
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes az alperesi intézet fogvatartottja volt 2011. október 3. napjától 2013. július 3. napjáig. A felperest az alperes a fogvatartását megelőzően diagnosztizált gerincbetegsége ellenére a 2011. október 4-i orvosi nyilatkozat, illetve a 2011. október 14-i előzetes munkaalkalmassági vizsgálat alkalmasnak, illetve nehéz fizikai munkára alkalmasnak minősítette, majd az élelmiszerraktárba osztotta be, ahol időnként nagy fájdalmakat szenvedett el, illetve állapota súlyosbodott. Szabadulását követően gerincműtétre került sor.A felperes az alperesi bv.-intézetnél töltött időszakban változó létszámú, illetve méretű zárkákban került elhelyezésre, a fogvatartotti időszak kb. felében a felperes elhelyezése túlzsúfolt volt, 4, illetve időnként 3 négyzetméternél is kevesebb egy főre jutó mozgástérrel.
A felperes a keresetében összesen 8 millió forint kártérítés megfizetésre kérte kötelezni az alperest.
Ebből 5 millió forint nem vagyoni kárigényét a fogvatartás alatti foglalkoztatása során bekövetkezett egészségi állapotának romlására, mint személyiségi jogsértésre alapította. Hivatkozott ara, hogy az alperesnél történő munkába állítása alkalmával nem kérdezték meg tőle, hogy kíván-e munkát végezni, hiszen a munkavégzési kötelezettsége a szabadságvesztés-büntetése teljes időtartama alatt fennállt. E körben utalt az 1979. évi 11. tvr. 33. § (1) bekezdés d) pontjára és a 2013. évi CCXL. törvény 222. § (1) bekezdés a) pontjára. Önmagában nem a munkavégzést tartotta jogellenesnek, hanem azt, hogy az ismert gerincproblémái ellenére az alperes nehéz fizikai munka végzésére alkalmasnak minősítette, és ennek megfelelően osztotta be az élelmiszerraktárba munkavégzés céljából. Kiemelte, hogy az alperes felelőssége volt, hogy egészségügyi állapotára (gerincsérv, korábbi gerinctörés) tekintettel olyan munkákkal lássa el, amelyek az egészségét nem károsítják, illetve szükségtelen szenvedéssel nem járnak. Miután az alperes nem így járt el, a felperes időnként komoly fájdalmakat szenvedett el. Mindezt hiába jelezte a korábbi jogi képviselője is az alperes felé. Az alperes ezen eljárásával megsértette a Bvtvr. 44. § (3) bekezdésében és 45. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakat. Az alperes a testi és az egészségi állapotára tekintet nélkül foglalkoztatta, a szükséges gyógykezelést nem biztosította, és ezzel komoly fájdalmakat okozott a felperesnek munkavégzése során.
A felperes további 3 millió forint nem vagyoni kártérítés iránti igényét arra alapította, hogy az elhelyezése során az alperes megsértette az 1979. évi 11. tvr. 25. § (1) bekezdés b) pontjában, 36. § (1) bekezdés a) pontjában, illetve 47. § (1) pontjában foglaltakat, és nem biztosította a jogszabályban meghatározott minimális életteret.
Ezentúl hivatkozott még arra is, hogy Carpal tunnel szindrómában is szenvedett, az orvosa B6-vitamin-kezelést írt elő, azonban részére a bv.-intézet a szükséges gyógykezelést nem biztosította.
Sérelmezte az elhelyezési körülményeit is a tekintetben, hogy napi 1 óra hosszát volt szabad levegőn, 100 négyzetméteren körülbelül harmincan. A dolgozók naponta fürödhettek, de nem mindig volt meleg víz. A tusolók penészgombásak, koszosak voltak. A tusolók nem voltak egymástól elválasztva, a fürdővíz egyik emberről a másikra fröcsögött. A vécében vécédeszka nem mindig volt. A közeli disznótelep miatt nagyon sok légy volt, és a fogvatartottak által vásárolt szúnyoghálót az őrök nem engedélyezték, azokat eltávolították. A munkavégzés helye (pince) poros és levegőtlen volt.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására és a felperes perköltségben marasztalására irányult. Elsősorban arra hivatkozott, hogy a felperes 2011. évre vonatkozó igénye már elévült, mert a keresetét 2016. december 22-én nyújtotta be a D.-i Járásbíróságnál, az 2017. január 4-én került áttételre a Sz.-i Törvényszékhez.
Érdemben előadta, hogy a fogvatartottak befogadásakor minden esetben történik egészségügyi befogadás is, ezt követően pedig a munkába állítások előtt is történik speciális orvosi vizsgálat, amely azt hivatott megállapítani, hogy az adott munkakör betöltésére alkalmas-e a vizsgált személy. Álláspontja szerint sem az egészségügyi anyag, sem pedig a kérelmi lapok tartalma nem támasztotta alá a felperes állításait, azaz a felperes nem bizonyította, hogy kérte volna másik munkára történő áthelyezését egészségi állapota miatt, vagy a munkáltatása mellőzését.
A túlzsúfolt elhelyezéssel kapcsolatban azzal érvelt, hogy a bv.-intézetnek jogszabályban előírt befogadási kényszere van. Az ideküldött fogvatartottak ítéletét foganatba kell vennie a már meglévő létszámtól függetlenül, ebből következően felróhatóság az alperest nem terheli.
A fogvatartottak szabad levegőn való tartózkodását az alperes a vonatkozó jogszabályok szigorú betartásával biztosítja. A tusolókat a fogvatartottak takarítják, a vécédeszka hiányát pedig az okozza, hogy azt a fogvatartottak tönkreteszik. A zuhanyozás szintén a jogszabályi előírások betartásával biztosított. Rovar- és bogárirtást pedig rendszeresen, szerződés alapján végeztet vállalkozóval az alperes.
Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott ítéletében 600 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest.
A határozata indokolásában az rPtk. 339. § (1) bekezdésére, a 355. § (1) és (4) bekezdéseire utalással rögzítette, hogy a - nyilvánvaló elírás folytán helyesen - felperes elismerő nyilatkozatára figyelemmel az rPtk. 324. § (1) bekezdése, valamint 327. § (1) bekezdése alapján a 2011. december 22. napja előtti igények elévültek.
A felperes foglalkoztatása során okozott kártérítési igény körében a perben kirendelt szakértő1 munkaegészségügyi igazságügyi szakvéleménye alapján megállapította, hogy az alperes 2011 októberében tudott a felperes porckorongsérv, valamint osteolisthesis megbetegedéseiről, ezeket az egészségkárosodásokat a felperes egészségügyi dokumentációja pontosan tartalmazta, bár a vizsgálat idején éppen panaszmentes volt. A vizsgáló orvos a törzskartonra feljegyezte a felperes megbetegedéseit, a gerincsérvet. A kiadott orvosi szakvéleményben az orvosnak lett volna lehetősége a kézi anyagmozgatásra vonatkozó korlátozásokat meghatározni. Ezzel azonban a vizsgáló orvos nem élt, hanem a felperest egészségesnek, valamint nehéz fizikai munka végzésére alkalmasnak minősítette. Ezzel szemben a szakértő szakmai megállapítása szerint a rendelkezésre álló iratok alapján a felperes a meglevő egészségkárosodása mellett 2011 októberében nem volt alkalmas nehéz fizikai munka végzésére, még akkor sem, ha a vizsgálat időpontjában panaszmentes volt. A szakértő szerint indokolt lett volna a számára közepesen nehéz fizikai munka engedélyezése, a kényszertesthelyzetben végzett munka tiltása, valamint nagyobb súlyok emelésének korlátozása.
A szakvélemény alapján a törvényszék megállapította, hogy a 2011. október 4-i orvosi nyilatkozat, illetve a 2011. október 14-i előzetes munkaalkalmassági vizsgálat nem volt megalapozott, amely azt eredményezte, hogy a felperes gerincét olyan terhelések érhették, amelyek további károsodást idézhettek elő, a már egyébként sem egészséges porckorongok állapotát rosszabbíthatták. A nagyobb terhek emelése és mozgatása kiemelten lépcsőzéssel kombinálva bármikor okozhatták a felperes panaszainak előjöttét, súlyosbodását.
A bíróság a szakvélemény, valamint a meghallgatott tanúk tanúvallomásában foglaltak alapján tényként állapította meg azt is, hogy a felperes számára a nehéz fizikai munka végzése időnként komoly fizikai fájdalmakat okozott.
Ugyanakkor nem tartotta alaposnak a felperes Carpal tunnel szindrómával kapcsolatos kereseti kérelemben foglalt előadását, mert a szakértő azt állapította meg, hogy az alperesnek nem volt tudomása az iratok alapján a felperes ezen megbetegedéséről.
A bíróság a szakvéleményre utalással megállapította azt is, hogy az alperes jogszabálysértő magatartása abban is megmutatkozott, hogy a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásról szóló 27/1995. (VII. 25.) NM r. 3. § (1) bekezdésének, valamint a 2/1999. (II. 11.) IM r. 14. §-ában foglalt kötelezettségnek sem tett eleget akkor, amikor olyan orvosokkal végeztette az alkalmassági vizsgálatot, akik sem foglalkozás-orvostan, sem pedig üzemorvostan szakképesítéssel nem rendelkeztek, így orvos, illetve orvos2 a jogszabályok alapján nem is nyilatkozhattak volna a felperes munkaalkalmasságára vonatkozóan.
Mindezek alapján az alperes megalapozatlan orvosi vizsgálatok alapján foglalkoztatta meg nem engedett módon nehéz fizikai munkakörben a felperest, és ennek következtében egészsége megsértésével személyiségi jogsértést valósított meg.
A zsúfolt elhelyezés iránti igény körében - a zárkaelhelyezési kimutatásra utalással - kifejtette, hogy az elévült időszakon kívül is a fogvatartotti idő mintegy 50 százalékában a felperesre jutó mozgástér 4 m2 kevesebb, illetve ezen belül is jelentős időtartamban 3 m2 kisebb volt. Ezzel az alperes megsértette a felperes emberi méltósághoz fűződő személyiségi jogát is.
A törvényszék az alperesnek a felróhatóság hiányára hivatkozását a kimentése alapjául nem fogadta el. Jogi okfejtése szerint az állammal szembeni közvetlen igényérvényesítés lehetőségének hiányában a büntetés-végrehajtási intézet nem mentesülhet a felelősség alól arra hivatkozással, hogy az általa kötelezően befogadandó elítélteknek az emberi méltóság sérelme nélküli elhelyezését, az ahhoz szükséges zárkán belüli minimális mozgásteret voltaképpen a költségvetési források szűkössége folytán nem tudja biztosítani.
Mindezek alapján a törvényszék az egészség megsértésével okozott személyiségi jogsértés miatt 400 000 forint, míg a túlzsúfolt elhelyezés miatt 200 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest. Kiemelte, hogy az összegszerűség meghatározása során mérlegelte a jogsértés súlyát, valamint azt is, hogy az alperes a felperesnek mind az emberi méltósághoz, mind pedig az egészséghez való személyiségi jogát megsértette. Figyelembe vette azt is, hogy nem alapos a felperesnek az elhelyezés egyéb körülményeire történő hivatkozása; e körben a bíróság az alperes felróhatóságát nem tartotta megállapíthatónak, a felperes nem szolgáltatott bizonyítékot, illetve jogi előadást arra nézve, hogy az alperes a sétáltatás, a tisztálkodás, a rovarirtás kapcsán bármilyen jogszabályi kötelezettségét megsértette volna.
A felperes fellebbezésében az ítélet keresete szerinti megváltoztatását kérte.
Hivatkozása szerint a törvényszék az rPtk. 355. § (4) bekezdésének megsértésével állapította meg a nem vagyoni kártérítés mértékét. A foglalkoztatásával okozott jogsértés miatt megítélt kárigény kereseti kérelme szerinti (5 millió) felemelése körében azzal érvelt, hogy az a több, mint 1,5 évig tartó nehéz fizikai munkakörben történő foglalkoztatással és az ezzel okozott fájdalommal és a műtétben kicsúcsosodó állapotrosszabbodással nem áll arányban. A törvényszék figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy fogvatartottként kiszolgáltatott helyzetben volt, a munkavégzésből felmondással "menekülni" nem tudott, továbbá az alperes a kötelezettsége ellenére az orvosi kezelését nem biztosította. Nyomatékkal kérte értékelni azt a tényt, hogy az állapotromlása miatt műtétet kellett végezni.
Az emberi méltóság megsértése miatt megítélt kárigény kereseti kérelme szerinti (3 millió) felemelése körében ugyancsak a kiszolgáltatott helyzetére hivatkozott.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a felperes fellebbezési kérelme nem helytálló, mert egyrészt az egészséghez való személyiségi joga megsértése körében az elsőfokú bíróság a szakvéleményre utalással nem ítélte alaposnak a Carpal tunnel szindrómával kapcsolatos kereseti kérelmét. Másrészt a túlzsúfoltság miatti igénye körében a 2011. december 22. napja előtti követelése elévült, továbbá az elhelyezés egyéb körülményeire történ felperesi hivatkozás nem volt alapos. Ezért a megítélt 600 000 Ft összeget meghaladóan a felperes nem adott elő olyan további hátrányt, amely magasabb nem vagyoni kártérítés megállapítását indokolná.
A felperes fellebbezése az alábbiak szerint részben alapos.
Az elsőfokú ítéletet az rPp. 253. § (3) bekezdésének megfelelő keretek, tehát a fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta felül. Így fellebbezés hiányában nem vizsgálta az alperes felelősségének jogalapja (a kártérítés általános és speciális feltételeinek fennállta és a részleges elévülés) kérdésében elfoglalt elsőfokú ítéleti álláspontot.
Az ítélőtábla a fellebbezéssel érintett körben eljárva megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítás lefolytatásával beszerzett peradatok alapján helyes tényállást állapított meg, az csupán annyiban szorul pontosításra, hogy a felperes az alperesi bv. intézetben 2012. január 6. napjától 2013. július 3. napjáig terjedő időszakban összesen 369 napot olyan zárkákban töltött, ahol az egy főre jutó nettó mozgástér nem érte el 4 m2-t, jelentős részben pedig a 3 m2-t sem. E pontosítás mellett az elsőfokú ítélet érdemben felülbírálható volt.
Ennek során az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megítélt nem vagyoni kártérítés összege tekintetében hozott döntéssel részben értett egyet.
Az 1979. évi 11. tvr. (Bv.tvr.) 2. § (1) bekezdése szerint az elítélttel szemben csak az ítéletben és a törvényben meghatározott joghátrányok alkalmazhatók. A (2) bekezdés c) pontja szerint az elítélt jogosult a személyiségi jogainak sérthetetlenségére. A 21. § (1) bekezdése szerint az elítélt emberi méltóságát tiszteletben kell tartani, nem lehet őt kínzásnak alávetni, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódban részesíteni.
Egyetértett az elsőfokú ítéletnek a felperes munkáltatásával összefüggésben előterjesztett kárigény tárgyában kifejtett indokolásával. Helyesen értékelte a feltárt személyiségi jogsértés súlyát és annak a felperesre gyakorolt következményeit, hátrányait. Az elsőfokú ítélet helyes indokain túl azonban kiemeli az ítélőtábla azt, hogy a lefolytatott bizonyítás (szakvélemény) alapján ítéleti bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy a felperes gerincmegbetegedésének romlása okozati összefüggésben áll az alperesi jogsértéssel. A szakértő ezzel kapcsolatban csupán feltételes módban utalt az állapotrosszabbodás lehetőségére (szakvélemény 9. oldal 3. kérdésre adott válasz). Ezentúl értékelendő e körben az a körülmény is, hogy az egészségügyi dokumentáció tanúsága szerint a felperes a korábbi, 2009. évi gerincbántalmak miatt igénybe vett orvosi kezelések után csak 2015. januárjában, azaz a szabadulása után mintegy másfél évvel jelentkezett a gerincpanaszai miatt újabb orvosi vizsgálatra (a 2013. és 2014. évi orvosi feljegyzések a Carpal tunnel szindrómával összefüggésben keletkeztek). Az Országos Onkológiai Intézet 2015. január 17-i MR vizsgálata a felperes előző (2009. január 14-i) vizsgálatával egyező státuszt igazolt (20. számú szakvélemény 5. oldal).
Helytállóan utalt az elsőfokú bíróság arra, és helyesen vonta az értékelése körébe azt, hogy a felperes munkáltatása nem az egészségügyi állapotának megfelelő körülmények között zajlott, továbbá azt a tényt is, hogy az alperes részéről a megfelelő kompetenciával nem rendelkező orvosok végeztek foglalkozás-egészségügyi vizsgálatot és annak során a felperes egészségügyi állapotáról rendelkezésre álló dokumentációt nem értékelték megfelelően, így tévesen minősítették a felperest nehéz fizikai munkára alkalmasnak. Az sem vitatható alappal, hogy ez a munka a felperesre nézve időnként fájdalommal járt.
A kifejtettek miatt azonban nem helytálló az elsőfokú bíróság azon érvelése, hogy a felperes állapotrosszabbodása és a majdani gerincműtéte az alperes jogsértő magatartásával áll okozati összefüggésben.
Összességében ezért a jogsértő magatartás súlyával és az okozott fenti hátrányokkal arányos az elsőfokú bíróság által ebben a körben megítélt 400 000 Ft nem vagyoni kártérítés.
Az elsőfokú bíróság a szakvéleményre hivatkozással helytállóan utasította el a Carpal tunnel szindrómára alapított kárigényt.
Az ítélőtábla részben egyetértett azzal a fellebbezési érveléssel, hogy az elhelyezés körülményeivel, időtartamával, az ezzel megvalósuló emberi méltóságot, mint személyiségi jogot sértő magatartással összefüggésben megállapított nem vagyoni kártérítés összege nem áll arányban a jogsértés súlyával, annak következményeivel.
A Bv.tvr. 46. § (1) bekezdése szerint az elítélt részére egészséges és kulturált elhelyezést kell biztosítani. A 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 135. §-a értelmében rendelkezett az irányadó időszakot illetően az elítéltek elhelyezésére szolgáló zárka kialakításának követelményeiről. A 137. § (1) bekezdése szerint a zárkában elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg 6 m3 légtér és lehetőség szerint 3 m2 mozgástér jusson. A (2) bekezdés szerint a mozgástér meghatározása szempontjából a zárka alapterületéből az azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt területet figyelmen kívül kell hagyni. A rendelet 3. sz. melléklete szerint a zárka berendezési, felszerelési tárgyai, amelyek a zárka nettó alapterületének számításakor figyelembe jönnek: a fekhely, ülőke, szekrény és asztal.
A 32/2014. (XI. 3.) AB határozat 2015. március 31-i hatállyal megsemmisítette a 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137. § (1) bekezdését. Határozatában, tekintettel arra, hogy a Római Egyezmény és az Alaptörvény szinte szó szerint azonos módon szabályozzák az embertelen vagy megalázó bánásmód, illetve büntetés tilalmát, az Alkotmánybíróság az alapjogok érvényesülésének minimális mércéjeként fogadja el a nemzetközi szerződésekben foglalt, illetve az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatban kibontott jogvédelmi szintet.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az egyezményben és az Alaptörvényben is szabályozott embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmából az az absztrakt követelmény vezethető le, hogy a többszemélyes zárkában fogvatartottak részére biztosított élet-, illetve mozgástérnek minden esetben el kell érnie azt a minimális értéket, amely biztosítja számukra az emberi méltósághoz való alapjoguk sérelme nélküli elhelyezésüket valamely büntetés-végrehajtási intézetben. E minimális élet-, illetve mozgástér biztosítása nélkül ugyanis olyan túlzsúfoltság jön létre, amely megakadályozza az érintettekkel való, emberhez méltó és őket adottságaiktól függetlenül megillető bánásmódot, így embertelen, megalázó bánásmódnak, büntetésnek minősül.
Az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ítélkezési gyakorlatából levezette, hogy "a túlzsúfoltság megállapításánál alkalmazott mérce egyik objektív, számszerűsíthető eleme a fogvatartottak minimális életterét 4 m2-ben meghatározó ajánlás. Amennyiben a rendelkezésre álló élettér a 3 m2-t sem éri el, az az egyéb körülményektől függetlenül olyan súlyos túlzsúfoltságnak minősül, amely önmagában a 3. cikk sérelmét jelenti. A 3 és 4 m2 közötti személyes tér esetén jellemzően a fogva tartás egyéb körülményeinek, így pl. a zárkán kívül tölthető idő rövid tartamának és a zárkában tapasztalható magas hőmérsékletnek, az illemhely nem megfelelő elhelyezésének és az élelmezés elégtelenségének a túlzsúfoltsággal együttes hatása sérti az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát."
A túlzsúfoltság tényét és mértékét az alperes nem vitatta. Ez az elhelyezés pedig önmagában alkalmas az emberi méltóság megsértésére. A többszemélyes zárkában a megfelelő, egy főre jutó mozgástér biztosításának elmaradása embertelen, megalázó bánásmódot teremt. Így az alperes eljárása jogszabálysértő volt, ami a felperesnek sérelmet okozott.
Ebben a körben az ítélőtábla kiemelt jelentőséget tulajdonított a jogsértő elhelyezés jelentős időtartamának. A pontosított tényállásnak megfelelően a fogvatartás több mint kétharmad időtartamban nem érte el a jogszabályban meghatározott mértéket, de ezen belül is jelentős időtartamban a 3 m2-t sem.
Helyesen utalt az alperes a fellebbezési ellenkérelmében arra, hogy az elhelyezéssel összefüggésben sérelmezett további igények (sétáltatás, tisztálkodás, rovarirtás) tárgyában a felperes keresete nem volt alapos, ám önmagában az emberi méltóságot sértő elhelyezés időtartama indokolttá teszi a megítélt nem vagyoni kártérítés felemelését. Az ítélőtábla ezt mérlegeléssel - figyelemmel a kialakult bírói gyakorlatra - összesen 400 000 forintban ítélte arányosnak a jogsértés súlyával és az elszenvedett hátrányokkal.
A fentiekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését a rPp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, és az alperesi marasztalás összegét 800 00 Ft-ra felemelte.
(Győri Ítélőtábla Pf.I.20 016/2021/9.)