adozona.hu
EH 2018.07.M19
EH 2018.07.M19
I. A károkozás időpontjában hatályos új Mt. - szemben az 1992. évi XXII. tv. 192/A. § (1) bekezdésének azon előírásával, amely szerint a vezető a vezetői tevékenység keretében okozott károkért a polgári jog szerint felel - a vezető kártérítési felelőssége körében nem utal a Ptk. szabályainak alkalmazására, az általános munkavállalói felelősséghez képest csupán a gondatlan károkozás esetén tartalmaz szigorúbb szabályt, amikor a 209. § (4) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a vezető gondatlan károkozás esetén
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes 2006. szeptember 1-jétől állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél, 2011. július 26-ától ügyvezető igazgató munkakörben dolgozott.
[2] A felperes 2012. május 8-án az alperes munkavállalói javára egészségbiztosítási szerződést kötött. A szolgáltatás éves díja 6 384 424 forint volt, amelynek első részletét a felperes 2012. május 15-én, a fennmaradó 3 192 212 forintot pedig 2012. november 30-án utalta át a biztosítónak. Az alperes, illetve annak alapítója és tulajdono...
EH 2018.07.M19 I. A károkozás időpontjában hatályos új Mt. - szemben az 1992. évi XXII. tv. 192/A. § (1) bekezdésének azon előírásával, amely szerint a vezető a vezetői tevékenység keretében okozott károkért a polgári jog szerint felel - a vezető kártérítési felelőssége körében nem utal a Ptk. szabályainak alkalmazására, az általános munkavállalói felelősséghez képest csupán a gondatlan károkozás esetén tartalmaz szigorúbb szabályt, amikor a 209. § (5) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a vezető gondatlan károkozás esetén is a teljes kárért felel [2012. évi I. tv. (új Mt.) 209. § (5) bek., az 1992. évi XXII. tv. (régi Mt.) 192/A. § (1) bek.].
II. Ügyvezető igazgató kártérítési felelősségére az új Mt. alapján irányadó bizonyítási teher szabálya szerint a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy a vezető állású munkavállaló nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a kárt, valamint az okozati összefüggést [2012. évi I. törvény 179. § (1)-(2) bekezdés].
A tényállás
[1] A felperes 2006. szeptember 1-jétől állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél, 2011. július 26-ától ügyvezető igazgató munkakörben dolgozott.[2] A felperes 2012. május 8-án az alperes munkavállalói javára egészségbiztosítási szerződést kötött. A szolgáltatás éves díja 6 384 424 forint volt, amelynek első részletét a felperes 2012. május 15-én, a fennmaradó 3 192 212 forintot pedig 2012. november 30-án utalta át a biztosítónak. Az alperes, illetve annak alapítója és tulajdonosa az egészségbiztosítási szerződés megkötéséről és a pénzek átutalásáról nem tudott.
[3] Az alperes a 2012/III. (X. 31.) számú alapítói határozatban előírta, hogy az ügyvezető csak a társaság jogi képviselője előzetes szignálása (jóváhagyása) mellett köthet szerződést, tehet szerződéses kötelezettséget érintő egyoldalú nyilatkozatot, kötelezettségvállalást. A határozat értelmében az ügyvezető csak az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodája vezetőjének előzetes szignálása (jóváhagyása) mellett fogadhat be és teljesíthet az alapítói határozat meghozatalát megelőzően létrejött, illetve ezt követően megkötött szerződésből eredő számlát. Az utasítás előírása szerint továbbá az ügyvezető köteles az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodájának vezetője részére a társaság fő- és alszámláihoz hozzáférést biztosítani.
[4] A peres felek a közöttük fennálló munkaviszonyt a 2012. december 6-án kelt megállapodással 2012. december 15-ével közös megegyezéssel megszüntették. A megállapodás 3. pontjában az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy a felperes részére a 2012. december 15-éig járó munkabérét és az időarányosan járó ki nem vett szabadságának pénzbeli megváltását az utolsó munkában töltött naptól számított három munkanapon belül átutalással megfizeti.
[5] A felperes 2012. december havi fizetéséről két eltérő tartalmú fizetési lap került kiállításra. Az első - szignókkal ellátott - fizetési lap szerint a felperesnek 2012. december hónapra 9 napra alapbér, 5 munkanapra szabadságmegváltás és 3 munkanap betegszabadság járt. A másik - aláírást nem tartalmazó - fizetési lap szerint ugyanerre a hónapra a felperest 12 nap alapbér és 42 nap szabadságmegváltás illeti meg. Az alperes a felperes jogviszonyának megszüntetését követően az egészségbiztosítási szerződést felmondta, így a biztosítótól 665 081 forint díjvisszatérítést kapott.
A felperes keresete, az alperes viszontkeresete és ellenkérelme
[6] A felperes a módosított keresetében 42 munkanap szabadságmegváltás és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.[7] Az alperes a felperes 5 munkanap szabadságmegváltás iránti igényét elismerte, ezt meghaladóan annak elutasítását kérte, módosított viszontkeresetében pedig 3 192 212 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a felperest.
Az első- és másodfokú bíróság ítélete
[8] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest 247 920 forint szabadságmegváltás és ezen összeg 2012. december 20-tól a kifizetésig járó késedelmi kamatának megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest 2 527 131 forint kártérítés és ezen összeg után 2012. november 30-tól a kifizetésig járó késedelmi kamata megfizetésére, ezt meghaladóan az alperes viszontkereseti kérelmét elutasította.[9] Az elsőfokú bíróság a felperes szabadságmegváltás iránti igényét részben találta megalapozottnak. Megállapította, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 192. § (1) bekezdésére figyelemmel a felperes mint vezető állású munkavállaló a munkaideje beosztását, valamint a pihenőideje igénybevételét maga állapíthatta meg, ezért a perben neki kellett kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a szabadság igénybevételében akadályoztatva volt. Minthogy a perben becsatolt munkáltatói igazolások a fennmaradó szabadság mértéke tekintetében ellentmondásosak voltak, a 42 munkanap szabadságnapot igazoló iraton pedig szignó nem szerepelt, az alperes elismerésére figyelemmel kizárólag 5 munkanap szabadságmegváltást ítélt meg a felperes részére.
[10] A közigazgatási és munkaügyi bíróság az alperes viszontkeresetét túlnyomórészt megalapozottnak ítélte. Megállapította, hogy a felperes az Mt. 192/A. § (1) bekezdése, 191. §-a, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. § (1) bekezdése alapján a vezetői tevékenysége keretében okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felelt. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes az egészségbiztosítási szerződés megkötésekor nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt, nem az alperes gazdasági érdekeit szem előtt tartva döntött. Megszegte az alapító határozatában, illetőleg utasításában foglaltakat, amely magatartásával a munkáltatónak kárt okozott. Az összegszerűség körében a 2012. november 30-án átutalt összegből (3 192 212 forint) levonásba helyezte a biztosító által a szerződés felmondását követően visszatérített díjat (665 081 forint), így a felperest 2 527 131 forint és ezen összeg kamatának megfizetésére kötelezte.
[11] A felperes fellebbezése alapján eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében megváltoztatta és az alperest terhelő szabadságmegváltás összegét 1 388 352 forintra felemelte, az alperes viszontkeresetét teljes terjedelmében elutasította.
[12] A törvényszék a felperes szabadságmegváltás iránti igényével összefüggésben rögzítette, hogy a megállapodás időpontjára tekintettel a felek közötti jogviszonyra már a 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: új Mt.) volt az irányadó, azonban a szabadságra vonatkozó rendelkezések ekkor még nem léptek hatályba, ezért arra még az Mt. előírásait kellett alkalmazni. A munkaviszony megszüntetéséről szóló 2012. december 6-án kötött megállapodás 3. pontjának nyelvtani értelmezése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felek a 2012. évre vonatkozó időarányos szabadság pénzbeli megváltásáról állapodtak meg. Erre az évre a felperest időarányosan 29 munkanap szabadság illette meg, amelyből egy munkanapot nem vitásan igénybe vett. Minthogy a felperes állításával szemben a perben az alperes nem bizonyította az egy munkanapot meghaladó szabadság kivételét, ennek hiányában köteles volt 28 munkanap szabadságmegváltás jogcímén 1 388 352 forint és ezen összeg kamatának megfizetésére.
[13] Az alperes viszontkeresete körében a törvényszék rámutatott arra, hogy a felperes a vezetői tevékenységgel összefüggésben okozott kárért a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján tartozott helytállni, azonban a perben az alperes nem bizonyította, hogy őt a felperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben kár érte. Megállapította, hogy az alperes munkavállalói a biztosítási szerződés alapján a szolgáltatást igénybe vették, a munkavállalóknak nyújtott jóléti juttatás pedig önmagában nem tekinthető kárnak. Az elsőfokú bíróság az egészségbiztosítási szerződés megkötését tekintette a felperes károkozó magatartásának, holott a szerződés megkötésének időpontjában még nem volt kötelezettsége a tulajdonosi hozzájárulás megkérése, ezért nem lehetett azt a következtetést levonni, hogy a felperes nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható lett volna.
[14] A másodfokú bíróság álláspontja szerint a 2012. november 30-án esedékes díjrészlet átutalásakor a felperes ugyan nem a 2012/III. (X. 31.) számú alapítói határozatnak megfelelően járt el, azonban a szerződésszerű teljesítés önmagában nem tekinthető károkozó magatartásnak, az alperes pedig nem bizonyította, hogy az utasítás figyelmen kívül hagyásával őt kár érte. Mivel a törvényszék értékelése szerint az alperes nem bizonyította a kár mértékét, valamint azt sem, hogy ez a felperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben következett volna be, ezért kártérítés megfizetése iránti viszontkeresetét elutasította.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[15] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének "hatályában történő fenntartását", másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását, valamint a felperes felülvizsgálati perköltségben történő marasztalását kérte. Az alperes hivatkozott arra, hogy a felek között 2011. augusztus 29-én kelt I. számú munkaszerződés-módosítás I. pontja szerint a felperes vezető állású munkavállalónak minősült, így az Mt. 192. § (1) bekezdése szerint a munkaideje beosztását, valamint a pihenőidő (szabadság) igénybevételét maga állapította meg. A törvényszék ítéletének indokolásában ugyan megállapította, hogy a felperest terhelte időarányosan járó és ki nem vett szabadsága mértékének bizonyítása, azonban iratellenesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperest 28 munkanap szabadságmegváltás illeti meg. A bírósági eljárás során becsatolt, több szignóval is ellátott havi fizetési lap elnevezésű nyomtatvány a felperes részére 5 munkanap ki nem adott szabadságot igazolt, amelyet az alperes elismert. 42 nap szabadságmegváltás a felperest az Mt. 134. § (3) bekezdése alapján sem illette meg, mivel vezető állású munkavállalóként a ki nem vett szabadság következő évre történő átvihetőségét a törvény kizárta.[16] A felperesnek mint vezető beosztású munkavállalónak magának kellett gondoskodnia a munkaideje beosztásáról, valamint a szabadsága igénybevételéről, amelyből az következik, hogy a szabadságok nyilvántartásáról is neki kellett gondoskodnia. A törvényszék az Mt. 192. § (1) bekezdésével és a BH 1999.476. számú eseti határozatával ellentétesen állapította meg, hogy a felperesnek nem volt módja a szabadsága kivételére. Az Mt. 192. § (1) bekezdésére tekintettel a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy ezeket a szabadságnapokat nem állt módjában igénybe venni, azonban ezt a perben nem igazolta. A felperes az elsőfokú eljárásban maga is úgy nyilatkozott, hogy "saját döntése volt, hogy mikor megy szabadságra". Mindezek alapján a törvényszék ítélete az anyagi jogszabályokon túl sérti a Pp. 2-8. §-ait, 163. § (1) bekezdését, 206. § (1) bekezdését és 221. § (1) bekezdését is.
[17] Az alperes érvelése szerint a törvényszék a kártérítési igénye körében helytelenül értelmezte a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 8. § (2) bekezdésében, a Ptk. 5. § (1) bekezdésében és a 339. § (1) bekezdésében foglaltakat, és a csatolt iratokkal ellentétesen jutott arra a következtetésre, hogy a károkozó magatartás jogellenessége, valamint a kár bekövetkezése és az azok közötti okozati összefüggés nem volt megállapítható. A Gt. 8. § (2) bekezdése alapján a vezető állású munkavállalók a társaság érdekeinek elsődlegességére tekintettel kötelesek eljárni, azonban a társaság tulajdonosainak jóváhagyása nélkül létrehozott, a szokásos mértéket meghaladó mértékű béren kívüli juttatás nyújtása az alperesi társaság érdekeivel ellentétes volt. Az alapítói határozat előtt megkötött egészségbiztosítási szerződések a Ptk. 5. § (1) bekezdésében foglalt joggal való visszaélés tilalmába is ütközött, amelyet a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyott.
[18] A felperes a jogerős ítélet megállapítása szerint is a 2012/III. (X. 31.) alapítói határozat figyelmen kívül hagyásával, hatáskörét túllépve, a tulajdonos jóváhagyása nélkül utalta át az egészségbiztosítási szerződés második díjrészletét, amely magatartása a Gt. 22. § (5) bekezdésével is ellentétes volt. A felperes kizárólag ezt az egy átutalást nem egyeztette az alperes pénzügyi irodájával, magatartása tehát tudatos és szándékos volt.
[19] A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta továbbá az Mt. 3. § (3) bekezdésében foglaltakat is, mely szerint a munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt nem tanúsíthat olyan magatartást, amellyel a munkáltatója jogos gazdasági érdekeit veszélyezteti. A felperes magatartása ezenkívül ellentétes az Mt. 4. § (3) bekezdésében foglalt rendeltetésszerű joggyakorlás követelményével is. Az alperes érvelése szerint a törvényszék ítéletének indokolásában tévesen értelmezi a kár fogalmát is, mivel a tényleges vagyoni kára a számla kifizetésével következett be.
[20] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását és az alperes felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság megalapozottan fogadta el a szabadságmegváltás körében az általa csatolt okiratokat és helytállóan állapította meg, hogy az alperes által csatolt bérjegyzék a korábbi hónapok szabadságnapokra vonatkozó adatainak cáfolata nélkül önmagában nem alkalmas annak bizonyítására, hogy csupán 5 nap ki nem adott szabadsága maradt. A perben az alperes nem tudta bizonyítani és még nyilatkozni sem volt hajlandó arról, hogy a felperesnek járó szabadságot mikor adta ki a részére.
[21] A viszontkereset körében a felperes arra hivatkozott, hogy álláspontja szerint a munkavállalók részére nyújtott juttatások teljesítése nem értelmezhető a vezető tisztségviselőtől elvárható gondossági kötelezettség megsértéseként. A biztosítási szerződés megkötésekor nem volt hatályban olyan munkáltatói utasítás, amely a munkavállalókra vonatkozó biztosítási szerződés megkötését engedélyhez vagy bejelentéshez kötötte volna. Az alperest a szerződés megkötése következtében kár sem érte, hiszen a biztosítási szerződés alapján a munkavállalók részére nyújtott szolgáltatások igénybevételével a biztosítási díj ellenértékét az alperes megkapta. Álláspontja szerint az alperes kárenyhítési kötelezettségének sem tett eleget, mivel a biztosítási szerződést már a tudomásszerzés időpontjában meg kellett volna szüntetnie.
A Kúria döntése és annak jogi indokai
[22] Az alperes felülvizsgálati kérelme a következők szerint megalapozott.[23] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján kizárólag a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatta.
[24] A törvényszék a jogerős ítéletében helytállóan állapította meg, hogy a munkaviszony megszüntetéséről történő megállapodás időpontjára tekintettel, a felek közötti jogviszonyra már az új Mt. volt az irányadó, de a szabadságra vonatkozó rendelkezések (115-131. §) az új Mt. 298. § (2) bekezdés b) pontja alapján még nem léptek hatályba, arra az Mt. előírásait kellett alkalmazni.
[25] A perben irányadó tényállás szerint felperes vezető állású munkavállalóként állt az alperes alkalmazásában. Az alperes a 2012. december 6-án kelt megállapodásban arra vállalt kötelezettséget, hogy a felperes részére a 2012. december 15-éig járó munkabérét és az időarányosan járó ki nem vett szabadságának pénzbeli megváltását az utolsó munkában töltött naptól számított három munkanapon belül átutalással megfizeti. Minthogy a pénzben megváltandó szabadság tényleges mértékét a felek nem rögzítették, a perben a felperest terhelte a bizonyítás a ki nem vett szabadsága mértékének körében (Pp. 164. §).
[26] Azt a másodfokú bíróság is megállapította, hogy a megállapodás aláírása előtt a felek nem tisztázták, hogy mit értenek "az időarányosan járó, ki nem vett szabadság pénzbeli megváltása" alatt. A felperes a keresetében és a fellebbezésében is arra hivatkozott, hogy a november hónapra vonatkozó bérjegyzékben még 42 munkanap ki nem adott szabadságnap szerepelt, amit a másodfokú bíróság nem fogadott el és 29 (2012. évre járó) munkanap szabadság pénzbeli megváltására kötelezte az alperest. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasító ítéletet helybenhagyta, melyet a felperes felülvizsgálati kérelemmel (csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel) nem támadott. Ebből következően a felülvizsgálati eljárás tárgyát nem képezhette, és az érdemi döntés szempontjából sem volt releváns, hogy a 2012. november havi bérjegyzék hány munkanap ki nem vett szabadságot tüntetett fel. A Kúriának vizsgálnia kellett, hogy a felperes hány munkanap szabadság pénzbeli megváltására lehet jogosult.
[27] E körben előkérdésként merült fel, hogy a felperes mint vezető állású munkavállaló szabadságának kiadása, illetőleg ennek nyilvántartása mely felet terhelte és kit terhelt a bizonyítás abban a körben, hogy a felperes az időarányos szabadságát igénybe tudta-e venni. Az eljáró bíróságok eltérő jogi álláspontra helyezkedtek. A közigazgatási és munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperesnek kellett bizonyítani, hogy akadályoztatva volt a szabadság kivételében, míg a törvényszék jogi álláspontja szerint az alperesnek kellett igazolnia, hogy a felperes 2012. évben 1 munkanapnál többször volt távol.
[28] A 2012. július 1-től hatályos, a munka törvénykönyvről szóló 2012. évi I. törvény (új Mt.) irányadó 209. § (3) bekezdése alapján a felperes mint vezető állású munkavállaló munkarendje kötetlen volt. Kötetlen munkarendje ellenére azonban az Mt. 134. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt rendelkezéseket alkalmazni kellett, vagyis a szabadsága nyilvántartása alól a törvény mentesítést nem biztosított. A felperes az alperes első számú vezetőjeként felelős volt saját és beosztottai szabadság-nyilvántartásáért is, ezért ennek hiányára, vagyis saját felróható magatartására előnyök szerzése végett nem hivatkozhatott. Tartalmában azonos rendelkezéseket tartalmazott a 2012. július 1-jét megelőző időszakra hatályos 1992. évi XXII. törvény.
[29] A perben két adatlap került becsatolásra, amelyek közül a szignókkal ellátott igazoláson szereplő 5 munkanap szabadság meglétét az alperes elismerte. Az ezt meghaladó szabadság vonatkozásában a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy szabadságának kivételében akadályoztatva volt. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság BH 1999.476. számú eseti döntésében foglaltakra, amelyben foglaltak az új jogszabályi környezetben is irányadóak. A felperes vezető állású munkavállalóként saját maga dönthetett a munkaideje beosztásáról és szabadsága igénybevételéről is, ezért nem az alperest terhelte a bizonyítás a szabadság kiadása vonatkozásában, hanem - a közigazgatási és munkaügyi bíróság helytálló jogi álláspontja szerint - a felperesnek kellett igazolnia, hogy szabadságának kivételében akadályoztatva volt. A felperes a per első szakaszában ugyan utalt arra, hogy a szabadsága kivételét a munka mennyisége akadályozta, utóbb azonban csak azon munkáltatói iratra hivatkozott, amely szignó nélkül 42 munkanap ki nem vett szabadság meglétét igazolta számára. Minthogy a felperes az elsőfokú eljárás során tett nyilatkozata szerint (5. sorszámú jegyzőkönyv) saját döntése alapján vehette igénybe a szabadságát, a szabadsága kivételének akadályát pedig nem tudta bizonyítani, ezért az alperes elismerő nyilatkozatát meghaladó mértékű szabadság megváltására nem volt jogosult.
[30] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében megalapozottan kifogásolta a jogerős ítéletnek a viszontkereset körében hozott elutasító rendelkezését is. A munkavállalói kártérítési felelősség körében irányadó, hogy a károkozó magatartás megvalósulásakor hatályos szabályokat kell alkalmazni, ha ennek időpontja nem állapítható meg, úgy a kár bekövetkezése időpontjában hatályos rendelkezések az irányadók.
[31] A perbeli esetben a felperes károkozó magatartása 2012. november 30-án, a biztosítónak - a 2012/III. (X. 31.) számú alapítói határozat rendelkezései figyelmen kívül hagyásával - történő díj átutalásával valósult meg. A károkozás időpontjában hatályos új Mt. - szemben az Mt. 192/A. § (1) bekezdésének azon előírásával, amely szerint a vezető a vezetői tevékenység keretében okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felel - a vezető kártérítési felelőssége körében nem utal a Ptk. szabályainak alkalmazására, az általános munkavállalói felelősséghez képest csupán a gondatlan károkozás esetén tartalmaz szigorúbb szabályt, amikor a 209. § (4) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a vezető gondatlan károkozás esetén is a teljes kárért felel. Az új Mt. 177. §-a kizárólag a kár megtérítésére rendeli alkalmazni a Ptk. XXXI. fejezetének szabályait. E kárfelelősségi szabályok mellett az új Ptk. hatálybalépéséig a felelősség vizsgálata körében irányadó volt a Gt. 30. § (2) bekezdése is, amely szerint a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni (EBH 2012.M11.).
[32] A vezető állású munkavállaló kártérítési felelősségére irányadó új Mt. 179. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló a munkaviszonyból származó kötelezettségének megszegésével okozott kárt köteles megtéríteni, ha nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Főszabályként az új Mt. tehát a munkavállaló vétkességen alapuló felelősségéről rendelkezik, a kártérítés mértéke azonban - szemben a beosztott munkavállalóval - a vezető állású munkavállaló gondatlan károkozása esetén a teljes kárra kiterjed.
[33] Az eljáró bíróságok a fentiek szerint jogszabálysértően hivatkoztak a Ptk. 339. § (1) bekezdésére, a felperes károkozó magatartását az új Mt. 179. § (1) bekezdése szerint kellett értékelni avval, hogy az új Mt. 179. § (1) bekezdésében foglalt feltételek fennállását, a kárt, valamint az okozati összefüggést a munkáltatónak kellett bizonyítani [új Mt. 179. § (2) bekezdés]. Jogalapi körben csak annyi különbség van a Ptk. és az új Mt. felelősségi szabálya tekintetében a bizonyítási terhet illetően, hogy a szerződéses jogviszony fennállása, a kár és az okozati összefüggés mellett a vezető állású munkavállaló munkajogi kárfelelősségére hivatkozás esetén a munkáltatónak azt is bizonyítani kell, hogy a vezető állású munkavállaló nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az elvárhatóság mércéjét pedig a Gt. 30. § (2) bekezdésében foglaltak szerint kell megítélni.
[34] Az alperes ezen bizonyítási kötelezettségének a perben eleget tett. A felperes károkozó magatartása a biztosítási díj második részletének átutalásával megvalósult. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy a felperes 2012. október 31-ét követően csak az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodája vezetőjének előzetes szignálása, jóváhagyása mellett fogadhatott és teljesíthetett volna kifizetést. A biztosítóval megkötött szerződése még ezen alapítói határozatot megelőzően keletkezett, vagyis annak jóváhagyása nem esett az alapítói határozat hatálya alá. A szerződés alapján teljesített második részlet kifizetése azonban már a 2012/III. (X. 31.) számú alapítói határozatot követően, 2012. november 30-án történt, ennek következtében a számlát az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodája vezetőjének kellett volna jóváhagynia. E jóváhagyás hiányában a felperes a biztosítási díjat a tulajdonosi döntéssel szembe helyezkedve, azt tudatosan megszegve utalta át, vagyis nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható volt. A törvényszék jogi álláspontjával szemben a munkavállalók részére biztosított jóléti szolgáltatás azért minősül kárnak, mert annak nyújtására nézve nem volt tulajdonosi döntés és a szándék sem bizonyított, ezért a kifizetett összeggel az alperes vagyona akarata ellenére csökkent. Ennek következtében az átutalt összeg - levonva belőle a szerződés felmondását követően a biztosítótól visszautalt díjat - kárként jelentkezik, amelynek megfizetésére az elsőfokú bíróság helytálló döntése szerint a felperes köteles.
[35] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében megalapozatlanul hivatkozott az alperes kárenyhítési kötelezettsége megsértésére. A perben rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a szerződés előírása szerint a biztosítási szerződést a felek írásban, 30 napos felmondási idővel az adott biztosítási év végén mondhatták fel.
[36] Peradat az is, hogy W. Gy. 2013. április 5-én visszamenőlegesen, 2012. december 31-ei hatállyal kérte a szerződés megszüntetését, amelyet azonban a biztosító a 2013. május 6-ai írásbeli nyilatkozatával - az alperes méltányossági kérelme alapján - 2013. május 1-jével szüntetett meg és a kockázatviselési időszakra eső 665 081 forint biztosítási díjat visszautalta a munkáltató számára.
[37] Minthogy a felperes a biztosítási szerződést 2012. május 8-án kötötte meg, a biztosítási évforduló is e napra esett, ezért a biztosítási szerződés korábbi felmondása esetén sem lett volna lehetőség a szerződés megszüntetéséből eredő magasabb összegű biztosítási díj visszaigénylésére.
[38] A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján abban a részében, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest terhelő szabadságmegváltás összegét a kamatfizetési kötelezettség érintetlenül hagyása mellett 1 388 352 forintra felemelte és az alperes viszontkeresetét teljes terjedelmében elutasította, a perköltségre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. Ezt meghaladóan a jogerős ítéletet nem érintette.
(Kúria, Mfv.II.10.059/2017.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
Az ügy száma: Mfv.II.10.059/2017/13.
A tanács tagjai: Dr. Stark Marianna a tanács elnöke
Szolnokiné dr. Csernay Krisztina előadó bíró
Dr. Tálné dr. Molnár Erika bíró
A felperes:
A felperesek képviselője: Dr. Petrik Péter ügyvéd
Az alperes:
Az alperes képviselője: Jaczkovics Ügyvédi Iroda
A per tárgya: szabadságmegváltás és kártérítés megfizetése
A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél: alperes
A felülvizsgálni kért jogerős határozat: Fővárosi Törvényszék 6.Mf.680.693/2015/8.
Az elsőfokú bíróság határozata: Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 22.M.104/2013/23.
Rendelkező rész
A Kúria a Fővárosi Törvényszék ítéletének azon rendelkezését, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest terhelő szabadságmegváltás összegét a kamatfizetési kötelezettség érintetlenül hagyása mellett 1.388.352 forintra felemelte és az alperes viszontkeresetét teljes terjedelmében elutasította, a perköltség és illeték fizetésre vonatkozó rendelkezésekre is kiterjedően hatályon kívül helyezi és a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 22.M.104/2013/23. számú ítéletét helybenhagyja. Ezt meghaladóan a jogerős ítélet rendelkezéseit nem érinti.Kötelezi a felperest, hogy tizenöt nap alatt fizessen meg az alperesnek 180.000 (száznyolcvanezer) forint és 48.600 (negyvennyolcezer-hatszáz) forint áfa együttes másodfokú és felülvizsgálati eljárási költséget.
Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg a magyar államnak felhívásra 348.900 (háromszáznegyvennyolcezer-kilencszáz) forint másodfokú és 436.000 (négyszázharminchatezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.
Az alperes felülvizsgálati kérelmére illetékként lerótt 114.000 (száztizennégyezer) forintot visszaigényelheti.
Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye.
I n d o k o l á s
A tényállás
[1] A felperes 2006. szeptember 1-jétől állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél, 2011. július 26-ától ügyvezető igazgató munkakörben dolgozott.[2] A felperes 2012. május 8-án az alperes munkavállalói javára egészségbiztosítási szerződést kötött a G.P. Zrt.-vel. A szolgáltatás éves díja 6.384.424 forint volt, amelynek első részletét a felperes 2012. május 15-én, a fennmaradó 3.192.212 forintot pedig 2012. november 30-án utalta át a biztosítónak. Az alperes, illetve annak alapítója és tulajdonosa az egészségbiztosítási szerződés megkötéséről és a pénzek átutalásáról nem tudott.
[3] Az alperes a 2012/III.(X.31.) számú alapítói határozatban előírta, hogy az ügyvezető csak a társaság jogi képviselője - a Firneisz Ügyvédi Iroda - előzetes szignálása (jóváhagyása) mellett köthet szerződést, tehet szerződéses kötelezettséget érintő egyoldalú nyilatkozatot, kötelezettségvállalást. A határozat értelmében az ügyvezető csak az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodája vezetőjének előzetes szignálása (jóváhagyása) mellett fogadhat be és teljesíthet az alapítói határozat meghozatalát megelőzően létrejött, illetve ezt követően megkötött szerződésből eredő számlát. Az utasítás előírása szerint továbbá az ügyvezető köteles az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodájának vezetője részére a társaság fő- és alszámláihoz hozzáférést biztosítani.
[4] A peres felek a közöttük fennálló munkaviszonyt a 2012. december 6-án kelt megállapodással 2012. december 15-ével közös megegyezéssel megszüntették. A megállapodás 3. pontjában az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy a felperes részére a 2012. december 15-éig járó munkabérét és az időarányosan járó ki nem vett szabadságának pénzbeli megváltását az utolsó munkában töltött naptól számított három munkanapon belül átutalással megfizeti.
[5] A felperes 2012. december havi fizetéséről két eltérő tartalmú fizetési lap került kiállításra. Az első – szignókkal ellátott – fizetési lap szerint a felperesnek 2012. december hónapra 9 nap alapbér, 5 nap szabadságmegváltás és 3 nap betegszabadság járt. A másik – aláírást nem tartalmazó - fizetési lap szerint ugyanerre a hónapra a felperest 12 nap alapbér és 42 nap szabadságmegváltás illeti meg. Az alperes a felperes jogviszonyának megszüntetését követően az egészségbiztosítási szerződést felmondta, így a biztosítótól 665.081 forint díjvisszatérítést kapott.
A felperes keresete, az alperes viszontkeresete és ellenkérelme
[6] A felperes a módosított keresetében 42 nap szabadságmegváltás jogcímén 2.082.524 forint és ezen összeg 2012. december 20-ától számított késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.[7] Az alperes a felperes 5 nap szabadságmegváltás iránti igényét elismerte, ezt meghaladóan annak elutasítását kérte, módosított viszontkeresetében pedig 3.192.212 forint és további 314.940 forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a felperest.
Az első- és másodfokú bíróság ítélete
[8] A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletével kötelezte az alperest 247.920 forint szabadságmegváltás és ezen összeg 2012. december 20-tól a kifizetésig járó késedelmi kamatának megfizetésére. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest 2.527.131 forint kártérítés és ezen összeg után 2012. november 30-tól a kifizetésig járó késedelmi kamata megfizetésére, ezt meghaladóan az alperes viszontkereseti kérelmét elutasította. Kötelezte továbbá a felperest 100.000 forint + áfa perköltség, valamint 110.076 forint eljárási illeték, míg az alperest 58.801 forint eljárási illeték megfizetésére.[9] Az elsőfokú bíróság a felperes szabadságmegváltás iránti igényét részben találta megalapozottnak. Megállapította, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiak: Mt.) 192. § (1) bekezdésére figyelemmel a felperes, mint vezető állású munkavállaló a munkaideje beosztását, valamint a pihenőideje igénybevételét maga állapíthatta meg, ezért a perben neki kellett kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a szabadság igénybevételében akadályoztatva volt. Minthogy a perben becsatolt munkáltatói igazolások a fennmaradó szabadság mértéke tekintetében ellentmondásosak voltak, a 42 nap szabadságnapot igazoló iraton pedig szignó nem szerepelt, az alperes elismerésére figyelemmel kizárólag 5 nap szabadságmegváltást ítélt meg a felperes részére.
[10] A közigazgatási és munkaügyi bíróság az alperes viszontkeresetét túlnyomórészt megalapozottnak ítélte. Megállapította, hogy a felperes az Mt. 192/A. § (1) bekezdése, 191. §-a, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. § (1) bekezdése alapján a vezetői tevékenysége keretében okozott károkért a polgári jog szabályai szerint felelt. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes az egészségbiztosítási szerződés megkötésekor nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt, nem az alperes gazdasági érdekeit szem előtt tartva döntött. Megszegte az alapító határozatában, illetőleg utasításában foglaltakat, amely magatartásával a munkáltatónak kárt okozott. Az összegszerűség körében a 2012. november 30-án átutalt összegből (3.192.212 forint) levonásba helyezte a biztosító által a szerződés felmondását követően visszatérített díjat (665.081 forint), így a felperest 2.527.131 forint és ezen összeg kamatának megfizetésére kötelezte.
[11] A felperes fellebbezése alapján eljárt Fővárosi Törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében megváltoztatta és az alperest terhelő szabadságmegváltás összegét 1.388.352 forintra felemelte, az alperes viszontkeresetét teljes terjedelmében elutasította. Kötelezte az alperest 266.784 forint perköltség megfizetésére, a felperest terhelő kereseti illeték mértékét 41.651 forintra leszállította, az alperest terhelő összeget pedig 293.730 forintra felemelte. Ezt meghaladóan az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Kötelezte az alperest 94.405 forint másodfokú perköltség megfizetésére. Kötelezte továbbá a felperest 55.534 forint, az alperest pedig 293.404 forint fellebbezési eljárási illeték megfizetésére.
[12] A törvényszék a felperes szabadságmegváltás iránti igényével összefüggésben rögzítette, hogy a megállapodás időpontjára tekintettel a felek közötti jogviszonyra már a 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: új Mt.) volt az irányadó, azonban a szabadságra vonatkozó rendelkezések ekkor még nem léptek hatályba, ezért arra még az Mt. előírásait kellett alkalmazni. A munkaviszony megszüntetéséről szóló 2012. december 6-án kötött megállapodás 3. pontjának nyelvtani értelmezése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felek a 2012. évre vonatkozó időarányos szabadság pénzbeli megváltásáról állapodtak meg. Erre az évre a felperest időarányosan 29 munkanap szabadság illette meg, amelyből egy napot nem vitásan igénybe vett. Minthogy a felperes állításával szemben a perben az alperes nem bizonyította az egy munkanapot meghaladó szabadság kivételét, ennek hiányában köteles volt 28 munkanap szabadságmegváltás jogcímén 1.388.352 forint és ezen összeg kamatának megfizetésére.
[13] Az alperes viszontkeresete körében a törvényszék rámutatott arra, hogy a felperes a vezetői tevékenységgel összefüggésben okozott kárért a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján tartozott helytállni, azonban a perben az alperes nem bizonyította, hogy őt a felperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben kár érte. Megállapította, hogy az alperes munkavállalói a biztosítási szerződés alapján a szolgáltatást igénybe vették, a munkavállalóknak nyújtott jóléti juttatás pedig önmagában nem tekinthető kárnak. Az elsőfokú bíróság az egészségbiztosítási szerződés megkötését tekintette a felperes károkozó magatartásának, holott a szerződés megkötésének időpontjában még nem volt kötelezettsége a tulajdonosi hozzájárulás megkérése, ezért nem lehetett azt a következtetést levonni, hogy a felperes nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható lett volna.
[14] A másodfokú bíróság álláspontja szerint a 2012. november 30-án esedékes díjrészlet átutalásakor a felperes ugyan nem a 2012/III. (X.31.) számú alapítói határozatnak megfelelően járt el, azonban a szerződésszerű teljesítés önmagában nem tekinthető károkozó magatartásnak, az alperes pedig nem bizonyította, hogy az utasítás figyelmen kívül hagyásával őt kár érte. Mivel a törvényszék értékelése szerint az alperes nem bizonyította a kár mértékét, valamint azt sem, hogy ez a felperes jogellenes magatartásával okozati összefüggésben következett volna be, ezért kártérítés megfizetése iránti viszontkeresetét elutasította.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[15] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének „hatályában történő fenntartását”, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását, valamint a felperes felülvizsgálati perköltségben történő marasztalását kérte. Az alperes hivatkozott arra, hogy a felek között 2011. augusztus 29-én kelt I. számú munkaszerződés módosítás I. pontja szerint a felperes vezető állású munkavállalónak minősült, így az Mt. 192.§ (1) bekezdése szerint a munkaideje beosztását, valamint a pihenőidő (szabadság) igénybevételét maga állapította meg. A törvényszék ítéletének indokolásában ugyan megállapította, hogy a felperest terhelte időarányosan járó és ki nem vett szabadsága mértékének bizonyítása, azonban iratellenesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperest 28 nap szabadságmegváltás illeti meg. A bírósági eljárás során becsatolt, több szignóval is ellátott havi fizetési lap elnevezésű nyomtatvány a felperes részére 5 nap ki nem adott szabadságot igazolt, amelyet az alperes elismert. 42 nap szabadságmegváltás a felperest az Mt. 134.§ (3) bekezdése alapján sem illette meg, mivel vezető állású munkavállalóként a ki nem vett szabadság következő évre történő átvihetőségét a törvény kizárta.[16] A felperesnek, mint vezető beosztású munkavállalónak magának kellett gondoskodnia a munkaideje beosztásáról, valamint a szabadsága igénybevételéről, amelyből az következik, hogy a szabadságok nyilvántartásáról is neki kellett gondoskodnia. A törvényszék az Mt. 192. § (1) bekezdésével és a BH.1999.476. számú eseti határozatával ellentétesen állapította meg, hogy a felperesnek nem volt módja a szabadsága kivételére. Az Mt. 192. § (1) bekezdésére tekintettel a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy ezeket a szabadságnapokat nem állt módjában igénybe venni, azonban ezt a perben nem igazolta. A felperes az elsőfokú eljárás 5. sorszámú jegyzőkönyvében maga is úgy nyilatkozott, hogy „saját döntése volt, hogy mikor megy szabadságra”.Mindezek alapján a törvényszék ítélete az anyagi jogszabályokon túl sérti a Pp. 2-8. §-ait, 163. § (1) bekezdését, 206. § (1) bekezdését és 221. § (1) bekezdését is.
[17] Az alperes érvelése szerint a törvényszék a kártérítési igénye körében helytelenül értelmezte a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban:Gt.) 8. § (2) bekezdésében, a Ptk. 5. § (1) bekezdésében és a 339.§ (1) bekezdésében foglaltakat, és a csatolt iratokkal ellentétesen jutott arra a következtetésre, hogy a károkozó magatartás jogellenessége, valamint a kár bekövetkezése és az azok közötti okozati összefüggés nem volt megállapítható. A Gt. 8. § (2) bekezdése alapján a vezető állású munkavállalók a társaság érdekeinek elsődlegességére tekintettel kötelesek eljárni, azonban a társaság tulajdonosainak jóváhagyása nélkül létrehozott, a szokásos mértéket meghaladó mértékű béren kívüli juttatások nyújtása az alperesi társaság érdekeivel ellentétes volt. Az alapítói határozat előtt megkötött egészségbiztosítási szerződések a régi Ptk. 5. § (1) bekezdésében foglalt joggal való visszaélés tilalmába is ütközött, amelyet a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyott.
[18] A felperes a jogerős ítélet megállapítása szerint is a 2012/III.(X.31.) alapítói határozat figyelmen kívül hagyásával, hatáskörét túllépve, a tulajdonos jóváhagyása nélkül utalta át az egészségbiztosítási szerződés második díjrészletét, amely magatartása a Gt. 22. § (5) bekezdésével is ellentétes volt. A felperes kizárólag ezt az egy átutalást nem egyeztette az alperes pénzügyi irodájával, magatartása tehát tudatos és szándékos volt.
[19] A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta továbbá az Mt. 3. § (3) bekezdésében foglaltakat is, mely szerint a munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt nem tanúsíthat olyan magatartást, amellyel a munkáltatója jogos gazdasági érdekeit veszélyezteti. A felperes magatartása ezen kívül ellentétes az Mt. 4. § (3) bekezdésében foglalt rendeltetésszerű joggyakorlás követelményével is. Az alperes érvelése szerint a törvényszék ítéletének indokolásában tévesen értelmezi a kár fogalmát is, mivel a tényleges vagyoni kára a számla kifizetésével következett be.
[20] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását és az alperes felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság megalapozottan fogadta el a szabadságmegváltás körében az általa csatolt okiratokat és helytállóan állapította meg, hogy az alperes által csatolt bérjegyzék a korábbi hónapok szabadságnapokra vonatkozó adatainak cáfolata nélkül önmagában nem alkalmas annak bizonyítására, hogy csupán 5 nap ki nem adott szabadsága maradt. A perben az alperes nem tudta bizonyítani és még nyilatkozni sem volt hajlandó arról, hogy a felperesnek járó szabadságot mikor adta ki a részére.
[21] A viszontkereset körében a felperes arra hivatkozott, hogy álláspontja szerint a munkavállalók részére nyújtott juttatások teljesítése nem értelmezhető a vezető tisztségviselőtől elvárható gondossági kötelezettség megsértéseként. A biztosítási szerződés megkötésekor nem volt hatályban olyan munkáltatói utasítás, amely a munkavállalókra vonatkozó biztosítási szerződés megkötését engedélyhez vagy bejelentéshez kötötte volna. Az alperest a szerződés megkötése következtében kár sem érte, hiszen a biztosítási szerződés alapján a munkavállalók részére nyújtott szolgáltatások igénybevételével a biztosítási díj ellenértékét az alperes megkapta. Álláspontja szerint az alperes kárenyhítési kötelezettségének sem tett eleget, mivel a biztosítási szerződést már a tudomásszerzés időpontjában meg kellett volna szüntetnie.
A Kúria döntése és annak jogi indokai
[22] Az alperes felülvizsgálati kérelme a következők szerint megalapozott.[23] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275.§ (2) bekezdése alapján kizárólag a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatta.
[24] A törvényszék a jogerős ítéletében helytállóan állapította meg, hogy a munkaviszony megszüntetéséről történő megállapodás időpontjára tekintettel a felek közötti jogviszonyra már az új Mt.volt az irányadó, de a szabadságra vonatkozó rendelkezések (115-131. §) az új Mt. 298. § (2) bekezdés b) pontja alapján még nem léptek hatályba, arra az Mt. előírásait kellett alkalmazni.
[25] A perben irányadó tényállás szerint felperes vezető állású munkavállalóként állt az alperes alkalmazásában. Az alperes a 2012. december 6-án kelt megállapodásban arra vállalt kötelezettséget, hogy a felperes részére a 2012. december 15-éig járó munkabérét és az időarányosan járó ki nem vett szabadságának pénzbeli megváltását az utolsó munkában töltött naptól számított három munkanapon belül átutalással megfizeti. Minthogy a pénzben megváltandó szabadság tényleges mértékét azonban a felek nem rögzítették, a perben a felperest terhelte a bizonyítás a ki nem vett szabadsága mértékének körében (Pp. 164. §).
[26] Azt a másodfokú bíróság is megállapította, hogy a megállapodás aláírása előtt a felek nem tisztázták, hogy mit értenek „az időarányosan járó, ki nem vett szabadság pénzbeli megváltása” alatt. A felperes a keresetében és a fellebbezésében is arra hivatkozott, hogy a november hónapra vonatkozó bérjegyzékben még 42 munkanap ki nem adott szabadságnap szerepelt, amit a másodfokú bíróság sem fogadott el és 29 (2012. évre járó) munkanap szabadság pénzbeli megváltására kötelezte az alperest. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasító ítéletet helybenhagyta, melyet a felperes felülvizsgálati kérelemmel (csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel) nem támadott. Ebből következően a felülvizsgálati eljárás tárgyát nem képezhette, és az érdemi döntés szempontjából sem volt releváns, hogy a 2012. november havi bérjegyzék hány nap ki nem vett szabadságot tüntetett fel. A Kúriának vizsgálnia kellett, hogy a felperes hány munkanap szabadság pénzbeli megváltására lehet jogosult.
[27] E körben előkérdésként merült fel, hogy a felperes mint vezető állású munkavállaló szabadságának kiadása, illetőleg ennek nyilvántartása mely felet terhelte és kit terhelt a bizonyítás abban a körben, hogy a felperes az időarányos szabadságát igénybe tudta-e venni. Az eljáró bíróságok eltérő jogi álláspontra helyezkedtek. A közigazgatási és munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperesnek kellett bizonyítani, hogy akadályoztatva volt a szabadság kivételében, míg a törvényszék jogi álláspontja szerint az alperesnek kellett igazolnia, hogy a felperes 2012. évben 1 munkanapnál többször volt távol (másodfokú ítélet 8. oldal, 7. bekezdés).
[28] A 2012. július 1-től hatályos, a munka törvénykönyvről szóló 2012. évi I. törvény (új Mt.) irányadó 209. § (3) bekezdése alapján a felperes mint vezető állású munkavállaló munkarendje kötetlen volt. Kötetlen munkarendje ellenére azonban az Mt. 134. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt rendelkezéseket alkalmazni kellett, vagyis a szabadsága nyilvántartása alól a törvény mentesítést nem biztosított. A felperes az alperes első számú vezetőjeként felelős volt saját és beosztottai szabadság nyilvántartásáért is, ezért ennek hiányára, vagyis saját felróható magatartására előnyök szerzése végett nem hivatkozhatott. Tartalmában azonos rendelkezéseket tartalmazott a 2012. július 1-jét megelőző időszakra hatályos 1992. évi XXII. törvény.
[29] A perben két adatlap került becsatolásra, amelyek közül a szignókkal ellátott igazoláson szereplő 5 munkanap szabadság meglétét az alperes elismerte. Az ezt meghaladó szabadság vonatkozásában a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy szabadságának kivételében akadályoztatva volt. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság BH.1999.476. számú eseti döntésében foglaltakra, amelyben foglaltak az új jogszabályi környezetben is irányadóak. A felperes vezető állású munkavállalóként saját maga dönthetett a munkaideje beosztásáról és szabadsága igénybevételéről is, ezért nem az alperest terhelte a bizonyítás a szabadság kiadása vonatkozásában, hanem – a közigazgatási és munkaügyi bíróság helytálló jogi álláspontja szerint - a felperesnek kellett igazolnia, hogy szabadságának kivételében akadályoztatva volt. A felperes a per első szakaszában ugyan utalt arra, hogy a szabadsága kivételét a munka mennyisége akadályozta, utóbb azonban csak azon munkáltatói iratra hivatkozott, amely szignó nélkül 42 nap ki nem vett szabadság meglétét igazolta számára. Minthogy a felperes az elsőfokú eljárás során tett nyilatkozata szerint (5. sorszámú jegyzőkönyv) saját döntése alapján vehette igénybe a szabadságát, a szabadsága kivételének akadályát pedig nem tudta bizonyítani, ezért az alperes elismerő nyilatkozatát meghaladó mértékű szabadság megváltására nem volt jogosult.
[30] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében megalapozottan kifogásolta a jogerős ítéletnek a viszontkereset körében hozott elutasító rendelkezését is. A munkavállalói kártérítési felelősség körében irányadó, hogy a károkozó magatartás megvalósulásakor hatályos szabályokat kell alkalmazni, ha ennek időpontja nem állapítható meg, úgy a kár bekövetkezése időpontjában hatályos rendelkezések az irányadók.
[31] A perbeli esetben a felperes károkozó magatartása 2012. november 30-án, a Generáli-Providencia Biztosítónak - a 2012/III. (X.31.) számú alapítói határozat rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyásával - történő díj átutalásával valósult meg. A károkozás időpontjában hatályos új Mt. - szemben az Mt. 192/A. § (1) bekezdésének azon előírásával, amely szerint a vezető a vezetői tevékenység keretében okozott károkért a polgári jog szerint felel - a vezető kártérítési felelőssége körében nem utal a Ptk. szabályainak alkalmazására, az általános munkavállalói felelősséghez képest csupán a gondatlan károkozás esetén tartalmaz szigorúbb szabályt, amikor a 209.§ (4) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a vezető gondatlan károkozás esetén is a teljes kárért felel. Az új Mt. 177.§-a kizárólag a kár megtérítésére rendeli alkalmazni a Ptk. XXXI. fejezetének szabályait. E kárfelelősségi szabályok mellett az új Ptk. hatálybalépéséig a felelősség vizsgálata körében irányadó volt a Gt. 30.§ (2) bekezdése is, amely szerint a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni (EBH 2012.M11.).
[32] A vezető állású munkavállaló kártérítési felelősségére irányadó új Mt. 179. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló a munkaviszonyból származó kötelezettségének megszegésével okozott kárt köteles megtéríteni, ha nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Főszabályként az új Mt. tehát a munkavállaló vétkességen alapuló felelősségéről rendelkezik, a kártérítés mértéke azonban – szemben a beosztott munkavállalóval – a vezető állású munkavállaló gondatlan károkozása esetén a teljes kárra kiterjed.
[33] Az eljáró bíróságok a fentiek szerint jogszabálysértően hivatkoztak a Ptk. 339.§ (1) bekezdésére, a felperes károkozó magatartását az új Mt. 179.§ (1) bekezdése szerint kellett értékelni avval, hogy az új Mt. 179.§ (1) bekezdésében foglalt feltételek fennállását, a kárt, valamint az okozati összefüggést a munkáltatónak kellett bizonyítani (új Mt. 179. § (2) bekezdés). Jogalapi körben csak annyi különbség van a Ptk. és az új Mt. felelősségi szabálya tekintetében a bizonyítási terhet illetően, hogy a szerződéses jogviszony fennállása, a kár és az okozati összefüggés mellett a vezető állású munkavállaló munkajogi kárfelelősségére hivatkozás esetén a munkáltatónak azt is bizonyítani kell, hogy a vezető állású munkavállaló nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Az elvárhatóság mércéjét pedig a Gt. 30. § (2) bekezdésében foglaltak szerint kell megítélni.
[34] Az alperes ezen bizonyítási kötelezettségének a perben eleget tett. A felperes károkozó magatartása a biztosítási díj második részletének átutalásával megvalósult. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy a felperes 2012. október 31-ét követően csak az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodája vezetőjének előzetes szignálása, jóváhagyása mellett fogadhatott és teljesíthetett volna kifizetést. A G.P. Rt.-vel megkötött szerződése még ezen alapítói határozatot megelőzően keletkezett, vagyis annak jóváhagyása nem esett az alapítói határozat hatálya alá. A szerződés alapján teljesített második részlet kifizetése azonban már a 2012/III.(X.31.) számú alapítói határozatot követően, 2012. november 30-án történt, ennek következtében a számlát az alapító Pénzügyi és Költségvetési Irodája vezetőjének kellett volna jóváhagynia. E jóváhagyás hiányában a felperes a biztosítási díjat a tulajdonosi döntéssel szembe helyezkedve, azt tudatosan megszegve utalta át, vagyis nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható volt. A törvényszék jogi álláspontjával szemben a munkavállalók részére biztosított jóléti szolgáltatás azért minősül kárnak, mert annak nyújtására nézve nem volt tulajdonosi döntés és a szándék sem bizonyított, ezért a kifizetett összeggel az alperes vagyona akarata ellenére csökkent. Ennek következtében az átutalt összeg – levonva belőle a szerződés felmondását követően a biztosítótól visszautalt díjat – kárként jelentkezik, amelynek megfizetésére az elsőfokú bíróság helytálló döntése szerint a felperes köteles.
[35] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében megalapozatlanul hivatkozott az alperes kárenyhítési kötelezettsége megsértésére. A perben rendelkezésere álló adatok alapján megállapítható, hogy a „Generali Munkáltató Egészségprogram” szerződés I. fejezet 6.2. pontja előírása szerint a biztosítási szerződést a felek írásban, 30 napos felmondási idővel az adott biztosítási év végén mondhatták fel.
[36] Peradat az is, hogy W. Gy. 2013. április 5-én visszamenőlegesen, 2012. december 31-ei hatállyal kérte a szerződés megszüntetését, amelyet azonban a biztosító a 2013. május 6-ai írásbeli nyilatkozatával – az alperes méltányossági kérelme alapján – 2013. május 1-jével szüntetett meg és a kockázatviselési időszakra eső 665.081 forint biztosítási díjat visszautalta a munkáltató számára.
[37] Minthogy a felperes a biztosítási szerződést 2012. május 8-án kötötte meg, a biztosítási évforduló is e napra esett, ezért a biztosítási szerződés korábbi felmondása esetén sem lett volna lehetőség a szerződés megszüntetéséből eredő magasabb összegű biztosítási díj visszaigénylésére.
[38] A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján abban a részében, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest terhelő szabadságmegváltás összegét a kamatfizetési kötelezettség érintetlenül hagyása mellett 1.388.352 forintra felemelte és az alperes viszontkeresetét teljes terjedelmében elutasította, a perköltségre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta. Ezt meghaladóan a jogerős ítéletet nem érintette.
A döntés elvi tartalma
[39] A károkozás időpontjában hatályos új Mt. - szemben az Mt. 192/A. § (1) bekezdésének azon előírásával, amely szerint a vezető a vezetői tevékenység keretében okozott károkért a polgári jog szerint felel - a vezető kártérítési felelőssége körében nem utal a Ptk. szabályainak alkalmazására, az általános munkavállalói felelősséghez képest csupán a gondatlan károkozás esetén tartalmaz szigorúbb szabályt, amikor a 209. § (4) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a vezető gondatlan károkozás esetén is a teljes kárért felel.[40] Ügyvezető igazgató kártérítési felelősségére az új Mt. alapján irányadó bizonyítási teher szabálya szerint a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy a vezető állású munkavállaló nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, a kárt, valamint az okozati összefüggést.
Záró rész
[41] A Kúria a perköltségről a Pp. 81. § (1) bekezdése alapján, míg az első- és másodfokú, valamint felülvizsgálati eljárás illetékének fizetéséről a 6/1986.(VI.26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése alapján döntött. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 80.§ (1) bekezdés alapján a felülvizsgálati eljárásban pernyertes alperes kérésére az általa lerótt felülvizsgálati eljárási illeték visszatérítésének van helye. E határozatot az Itv. 81. § (2) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság küldi meg az illetékes állami adóhatóságnak.[42] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján a felperes kérelmére a 2017. november 8-án és a 2018. február 21-én megtartott tárgyalásokon bírálta el.
Budapest, 2018. február 21.
Dr. Stark Marianna s.k. a tanács elnöke, Szolnokiné dr. Csernay Krisztina s.k. előadó bíró, Dr. Tálné dr. Molnár Erika bíró
(Kúria, Mfv.II.10.059/2017.)