adozona.hu
BH 2017.11.378
BH 2017.11.378
Az utazási költségtérítés megállapításakor a 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet 2. § aa) és ab) alpontját, valamint d) és e) pontjait együttesen kell értelmezni a lakóhely fogalmának meghatározása során. A Kormányrendelet a lakóhely szempontjából nem tulajdonít jelentőséget a lakcímkártyán rögzítetteknek [39/2010. Korm. 2. §].
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes 2009-ben gazdasági agrármérnöki oklevelet szerzett, majd 2013. június 28-án HR-tanácsadó lett.
[2] 2010. február 10-étől helyezkedett el az alperes jogelődjénél, ahol először határozott, majd határozatlan idejű foglalkoztatása történt. 2010. május 1-jétől munkaerő- és bérgazdálkodási csoportvezető lett.
[3] A felperes 2011. október 14-én tanulmányi szerződést kötött az alperessel. A tanulmányi szerződés a D.-i Egyetem Jogtudományi Kar által indított humánpolitikai szakember k...
[2] 2010. február 10-étől helyezkedett el az alperes jogelődjénél, ahol először határozott, majd határozatlan idejű foglalkoztatása történt. 2010. május 1-jétől munkaerő- és bérgazdálkodási csoportvezető lett.
[3] A felperes 2011. október 14-én tanulmányi szerződést kötött az alperessel. A tanulmányi szerződés a D.-i Egyetem Jogtudományi Kar által indított humánpolitikai szakember képzésben való tanulmányok elvégzésére irányult. A kezdő időpontot 2011. október 15-ében, míg a befejezés várható időpontját 2013. szeptember 30-ában határozták meg. A munkáltató a szerződésben vállalta, hogy a képzés idejére megfizeti a felperesnek a vizsgán való részvétel költségét. A felperes 2011. május 30-án társadalombiztosítási és bérügyi szakelőadói szakképzettséget szerzett, a következő napon pedig azzal a kéréssel fordult az alpereshez, hogy a szakképzettség megszerzése miatt emelje meg a bérét.
[4] A felperes munkaviszonya 2013. január 9-én szűnt meg.
A felperes ezen túlmenően túlórajuttatás iránt is előterjesztette igényét, mivel hivatkozása szerint 2012. január 1-jétől 2012. december 4-éig havi 15 óra átlaggal számolva 412 665 forintra jogosult, ami bizonyított az SZ. bérprogrammal és a NAV-bevallások eseménynaplóival. A felperes utalt a Munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) 142/A. §-ára, valamint a 2012. évi I. törvény (Mt.) 12. §-ában foglaltakra, az EUMSZ. 157. cikkére, és az 1993. évi CXXV. törvény (Ebktv.) előírásaira. Állítása szerint nem érvényesült az egyenlő munkáért egyenlő bér elve, mivel a vele azonos munkakört betöltő L. M. fizetése lényegesen magasabb volt az övénél. Védendő tulajdonságként az életkorát, illetve a nemek szerinti megkülönböztetés tilalmát jelölte meg. A felperes a kereseti kérelmében állította, hogy 2009. január 1-jétől 2012. augusztus 30-áig terjedő időre két társaságra vonatkozóan társaságként 20 000 forint, összesen 320 000 forint megfizetésére is jogosult, mivel az ezen cégekkel kapcsolatos tevékenységet ellenszolgáltatás nélkül kellett ellátnia annak ellenére, hogy az alperes jogelődje velük megállapodást kötött, és azok naptári hónaponként 120 000 forint és áfa összegű szolgáltatási átalánydíjat térítettek.
A felperes 193 500 forint útiköltség megfizetését is igényelte arra hivatkozással, hogy az f.-i lakóhelyéről naponta Ny.-re kellett bejárnia.
[6] Az alperes a kereset elutasítását kérte a felperes perköltségben való marasztalása mellett.
[8] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a bizonyításból kitűnően a felperes a munkaviszonya megszűnését követően többször járt az alperesnél, kérte a szükséges igazolások kiadását, amire 2013. február 23-án került sor. Ezt követően azonban csak 2013. március 6-án jelent meg a munkaügyi kirendeltségen, pedig erre már 2013. február 27-én módja lett volna. A 29 napra eső álláskeresési járadék iránti igénye alapos, amely 3265 forint napi összeggel számolva 94 743 forint.
[9] A szakképzettségi pótlék megfizetését elutasító kereset indokául az elsőfokú bíróság arra hivatkozott, hogy a munkavállalót a munkaszerződésében írt munkabére illeti meg, ezen túlmenően a bérpótlékot megállapíthatja még a kollektív szerződés, illetve a munka törvénykönyve. A szakképzési pótlékot azonban az Mt. nem tartalmazza, ilyen irányú kollektív szerződésre a felek nem hivatkoztak, és a felperes munkaszerződésében sem szerepel ilyen járandóság, így az igény megalapozatlan.
[10] A helyettesítési díjjal összefüggésben az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a felperes személyes meghallgatása során maga is azt adta elő, miszerint K. A. feladataiból a ráosztott részt munkaidőben el tudta végezni, ennek munkanaponkénti időtartamát egy órában határozta meg. Más munkaügyi előadó a ráosztott munka egy napra eső időigényét fél egy órában határozta meg (K. Zs. tanú). A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy K. A. munkaköri feladatainak a szétosztása folytán a felperes jelentős többletmunkát nem végzett.
[11] A túlmunkaigénnyel összefüggésben a felperes közvetlen felettese, K. Zs. előadta, hogy tudomása volt arról, miszerint a perbeli időben túlmunka végzésére volt szükség a munkaügyi osztályon, de azt nem tudták megmondani, hogy a felperes esetében az hány órát tett ki. A vezetőváltást követően ugyanis csak a törvényes napi 8 órát engedélyezték a jelenléti íven feltüntetni, így a túlmunkavégzésről nyilvántartást nem vezettek.
[12] K. Zs. munkaügyi előadó állította, hogy havonta 10-20 óra túlmunka végzése történt, S. Z. pedig havi 8 órában jelölte meg ezt a keretet. A felperes becsatolta a menedzsmentváltást megelőző jelenléti íveit és a bérszámfejtési lapokat, amelyekből kitűnt, hogy korábban a túlmunkáért a juttatásait elszámolták. A bíróság a lefolytatott bizonyítás eredményeként - figyelemmel az SZ. bérprogram adataira, továbbá a perbeli időt megelőző jelenléti ívekre és bérszámfejtési adatokra - arra a következtetésre jutott, hogy a felperes bizonyította az általa végzett túlmunkát, az egy napra eső igény szerinti összegszerűséget az alperes nem vitatta, így a bíróság ezen követelés tekintetében az alperest a felperes keresete szerint marasztalta.
[13] A felperes sérelmezte, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elve sérült az alperesnél. Védendő tulajdonságként az életkort, illetve a nemen alapuló megkülönböztetést jelölte meg. A bíróság kifejtette, hogy a jogutódlással a munkafeltételek nem változtak, a munkaszerződés változatlanul fennmaradt, az átszállt a jogutódra. Ennek folytán az alperes jogelődje L. M.-t a jogutódlást megelőző összegű munkabérrel volt köteles foglalkoztatni, így a munkabérek közötti eltérésnek észszerű indoka volt. A humánerőforrás-gazdálkodási osztály dolgozóira vonatkozó táblázatból megállapítható, hogy a felperest a nemére és életkorára hivatkozás tekintetében a nő dolgozókhoz, illetve más életkorúakhoz képest nem érte hátrányos megkülönböztetés.
[14] Az elsőfokú bíróság a régi Mt. 153. § (1) bekezdésére utalással állította, hogy a munkáltató köteles megtéríteni azt a költségét, amely a munkával kapcsolatos kötelezettségek teljesítése során a munkavállalónál szükséges és indokolt mértékben merült fel, továbbá a munkáltató érdekében felmerült egyéb szükséges költségeket, ha az utóbbihoz a munkáltató előzetesen hozzájárult. A munkába járással összefüggő költségeket külön jogszabály szerint kell megtéríteni.
[15] A munkába járás fogalma azt jelenti, hogy a munkavállaló naponta utazik a lakóhelyéről a lakóhely szerinti település közigazgatási határán kívül eső munkahelyére (távolsági, illetve helyközi utazás), valamint ha a településen belül sem helyi, sem helyközi közösségi közlekedéssel nem tudja megoldani az utazást nap mint nap. Ez esetben saját gépkocsit használhat. A felperes munkahelye Ny.-en volt, és itt volt az állandó lakhelye is a teljes perbeli időben. Az f.-i tartózkodási helye nem munkavégzési céllal létesült. Ezért az ezzel kapcsolatosan munkába járás címén felmerült útiköltség nem szükségesen és indokoltan merült fel.
[16] A felek fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, és a 412 665 forint túlórajuttatás és ennek kamata megfizetésére irányuló keresetet elutasította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta.
[17] A másodfokú bíróság rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság a jogvita érdemi elbírálásához szükséges bizonyítást lefolytatta, a felek előadásainak és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok egybevetésével, mérlegelésével a tényállást a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően állapította meg, azt a törvényszék az ítélkezése alapjául elfogadta.
[18] A munkába járással kapcsolatos utazási költségekről szóló 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet vonatkozó szabályaival az alkalmazandó jogszabályok körét kiegészítette.
[19] A másodfokú bíróság álláspontja szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az állapítható meg, hogy a felperes járt a munkahelyén a keresőképtelenségének igazolását alátámasztó iratok benyújtása érdekében, és többször kérte a munkáltatói igazolások kiadását. Az azonban nem nyert bizonyítást, hogy az alperes a táppénzes iratok leadására akár egy alkalommal is felszólítást küldött volna a felperesnek, így az alperes nem tudta bizonyítani, hogy a felperesnek felróható módon került sor a munkáltatói igazolás késedelmes kiadására. Ugyanakkor bizonyítottnak látta, hogy az alperes 2013. február 26-án átadta a munkáltatói igazolásokat, a felperes pedig nem volt elzárva az álláskeresési járadék iránti igényének aznap vagy másnap történő érvényesítésétől. Ebből következően pedig az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy 29 napra illeti meg ezen a jogcímen kártérítés a felperest.
[20] A másodfokú bíróság alaptalannak ítélte a felperes szakképzési pótlék megfizetése iránti igényét, mert a munkavállalót a rendes munkaidőre járó munkabérén felül megillető pótlék vagy a munka törvénykönyve, vagy kollektív szerződés, vagy munkaszerződés alapján jár. Miután a szakképzési pótlékra vonatkozó előírást a perrel érintett időszakban hatályos Mt. nem tartalmazott, továbbá nem volt az alperesnél olyan kollektív szerződés, amely ilyen jellegű bérpótlék nyújtását kötelezően előírta volna, és a felperes munkaszerződése a 2011. november 10-ei módosításáig ilyen bérpótlék nyújtását nem tette lehetővé, ezért az igénye nem megalapozott.
[21] A másodfokú bíróság a helyettesítési díjat elutasító elsőfokú döntést is helytállónak találta. A rendelkezésre álló adatok alapján K. A. munkakörébe tartozó feladatokat a munkaügyi osztály valamennyi dolgozója között szétosztották, ezért kellett azt a felperesnek is elvégeznie. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg K. Zs. és a felperes által tett nyilatkozatok alapján, hogy a felperes többletmunkát nem végzett, ugyanis azt napi 8 órában is el tudta látni a saját munkája mellett.
[22] A felperes S. Z. tanúvallomása és saját munkaszerződése, munkaköri leírása alapján nemcsak munkaügyi csoportvezetői, hanem munkaügyi előadói feladatokat is végzett, amelyek megegyeztek K. A. munkaügyi előadóéval. Ebből következően nem igazolódott be, hogy a felperes más munkakörbe tartozó tevékenységet is ellátott, saját munkaterhének növekedése az ugyanazon munkakörbe tartozó feladatok elvégzése miatt nem teszi alapossá igényét.
[23] Megalapozott volt az alperes túlórajuttatás fizetésére kötelező ítéleti rendelkezéssel szemben benyújtott fellebbezése, mert nem nyert igazolást, hogy a munkáltató rendkívüli munkavégzést (túlmunkát) rendelt el, és az sem, hogy a munkáltató a felperes által hivatkozott rendkívüli munkavégzés indokoltságát, mértékét tudomásul vette, jóváhagyta vagy elismerte.
[24] A túlmunkáért járó díjazás csak akkor illeti meg a munkavállalót, amennyiben igazolja a túlmunka konkrét időpontját, időtartamát, továbbá azt, hogy a munkáltató a rendkívüli munkavégzést írásban elrendelte, vagy a végzett munka szükséges volt. Túlmunkadíj feltételezésekre, következtetésekre alapítottan nem jár a munkavállalónak (EBD 2014.M.3.).
[25] Alaptalan azon alperesi hivatkozás, hogy a perben a bírói gyakorlat alapján a bíróságnak módja volt megállapítani a munkavállaló által teljesített túlmunka idejét, ugyanis erre a közvetett bizonyítékok értékelése alapján akkor van lehetőség, ha a munkáltató az Mt. által előírt nyilvántartás-vezetési kötelezettségének nem tesz eleget (BH 2009.120.).
[26] Jelen perben nem álltak fenn a közvetett bizonyítékok alapján történő túlmunkavégzés tényének, idejének, mértékének megállapításához szükséges feltételek, mert az alperesnél jelenléti ívet kellett vezetni, azonban a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a munkáltató utasítást adott arra, miszerint kizárólag a törvényes munkaidőt lehet azon feltüntetni. Nem támasztotta ezt alá K. Zs. tanúnyilatkozata, aki szerint a jelenléti íven a tényleges munkaidő került feltüntetésre, illetve később a munkavállalók nem tartották fontosnak a ténylegesen munkában töltött idő pontos megjelölését, mert nem kaptak díjat, illetve szabadnapot a rendkívüli munkavégzésért.
[27] A tanúk igazolták, hogy a munkaügyi osztályon általában előfordult rendkívüli munkavégzés, azonban annak pontos mértékét meghatározni nem tudták. Önmagában K. Zs. azon nyilatkozata, hogy tudott az időszakonként végzett túlmunkáról, nem jelenti azt, hogy a munkáltató tudomásulvételével történt mindez.
[28] A felperes kereseti kérelme a régi Mt. 142/A. §-án, illetve az új Mt. 12. §-án alapult, amely speciális rendelkezést tartalmaz, utalva a 2003. évi CXXV. tv. (Ebktv.) rendelkezéseinek megfelelő alkalmazására. Téves az elsőfokú bíróság azon álláspontja, hogy a felperes keresete az Ebktv. 7. §-ában és 8. §-ában felsorolt személyiség lényegi vonásának minősülő tulajdonság alapján vizsgálandó, bár helyesen hivatkozott arra, hogy az azonos munkakör esetén a munka egyenlő mértékének megállapításánál az elvégzett munka természetét, minőségét figyelembe kell venni. Az elsőfokú bíróság szerint figyelemmel kell lenni arra, miszerint az azonos munkakörben dolgozó munkavállalóknál van-e az egyenlő munkáért egyenlő bér elvétől való eltérést lehetővé tevő objektív, ésszerű indok.
[29] Megalapozott az a hivatkozás, hogy a felpereshez képest L. M. rendkívül hosszú ideje állt munkaviszonyban az alperes jogelődjénél, ezzel együtt jelentős tapasztalatra tett szert, továbbá a csoportvezető beosztásához képest magasabb, osztályvezetői beosztásban állt, és ezen körülmények alapján határozták meg a korábbi díjazását is.
[30] A Kúria több eseti döntésében (Mfv.II.10.203/2007/3., Mfv.II.10.832/2008/4.) rámutatott már arra, hogy az olyan intézkedés nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, amelynek az adott jogviszonnyal összefüggő észszerű indoka van.
[31] Ilyen indoknak minősül az is, ha az összehasonlítás alapjául vett munkavállaló hosszabb ideje dolgozott az alperesnél, illetve jogelődjénél, és vezető, irányító munkakörből került más, alacsonyabb munkakörbe korábbi munkabérének megtartásával. Különös figyelemmel arra, hogy jelen esetben az alperesnél foglalkoztatott munkaügyi előadókhoz viszonyítva a felperes csoportvezetőként magasabb munkabérrel rendelkezett, nem állapítható meg, hogy a munka díjazása során az alperes megsértette volna az egyenlő bánásmód követelményét.
[32] Az alperes által L. M. esetében figyelembe vett rendkívül hosszú munkaviszony időtartama nem sérti a felperes által hivatkozott Ebktv. rendelkezéseit az életkor szerinti megkülönböztetés miatt, mert nem csupán a jogviszony időtartama, hanem az ahhoz kapcsolódó vezetői munkakör és jelentős szakmai tapasztalat alapozza meg a különbségtételt.
[33] Az eljárás során nem volt bizonyítható, hogy az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 157. cikkében foglaltakat az alperes megsértette volna, a tanúvallomások is azt támasztják alá, hogy az alperesnél a munkaügyi osztályon férfiak és nők között különbségtételre, hátrányos megkülönböztetésre nem került sor.
[34] Alaptalan a felperesnek az E. C. Kft.-vel és az E. Ü. Kft.-vel kapcsolatosan érvényesített elmaradt munkabér iránti igénye. A felperes tévesen hivatkozott arra, hogy a munkaköri feladatát nem képezte a két társasággal kapcsolatos személy- és munkaügyi, bérszámfejtési feladatok elvégzése, ugyanis a munkaszerződéséhez kapcsolódó munkaköri leírásai alapján ezek a munkaköri kötelezettségébe tartoztak. Ezt nem befolyásolja az a körülmény, hogy a munkáltató a kft.-kel milyen megállapodást kötött, és az alperes ezt megelőzően kötelezettségeit milyen egyéb szerződéses jogviszonyok létesítésével teljesítette.
[35] A másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtetteket az útiköltség iránti igény elutasítása során. Utalt a 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet 2. §-ában foglalt előírásokra. Rögzítette, hogy a felperes lakcímkártyáján állandó lakóhelyként ny.-i lakcím, tartózkodási helyként f.-i cím szerepel.
[36] A meghallgatott Cs. L. és Gy. I. tanúk vallomása alapján egyértelműen megállapítható, hogy a felperes állandó lakóhelyét nem végleges szándékkal és nem munkavégzési célból, hanem ideiglenesen a családi kapcsolatainak átmeneti megromlása miatt hagyta el. Ebből következően az f.-i cím nem minősült a Kormányrendelet 2. § e) pontjában meghatározott feltételekkel rendelkező tartózkodási helynek. Ezért kizárólag az állandó lakhely vehető figyelembe, amely ugyanazon közigazgatási területen volt, mint a munkahelye, ezért az alperest nem terheli F. és Ny. közötti munkába járással összefüggően többletköltség a Kormányrendelet 3. § (1) bekezdése és 2. § a), illetve b) pontja alapján. A felperes nem igazolta, hogy F. és Ny. között nincs igénybe vehető közösségi közlekedés, illetve a munkarendje miatt nem, vagy csak hosszú várakozással tudná azt igénybe venni.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[37] A felperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, és az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. Másodlagosan a másodfokú ítélet elsőfokú ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezését indítványozta az elsőfokú bíróság újabb tárgyalásra és újabb határozat hozatalra utasításával.
[38] A felülvizsgálati érvelés szerint téves következtetésre jutott a jogerős ítélet amikor azt állította, hogy a felperes nem volt elzárva álláskeresési járadék iránti igénye 2013. február 26-án történő érvényesítésétől. Ezzel összefüggésben a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésének megsértése állapítható meg, továbbá sérültek az Mt. 166. § (2) bekezdés a) és b) pontjában, illetve a 167. § (2) bekezdésében, valamint a 80. § (2) bekezdésében foglaltak. A munkáltató 2013. február 26-án bocsátotta ki az okiratokat, és a felperes ezt követően, február 27-én felkereste a Kormányhivatalt, ahol azonban erre a hónapra már ügyintézési időpontot foglalni nem tudott. 2013. március 1-jén pénteken az ügyintézés szünetelt, így csak március 4-én nyílt lehetősége időpont foglalására, és a hatóság csak március 6-ára biztosított részére ügyintézési lehetőséget. Az alperes mentesülését megállapítani nem lehet figyelemmel arra, hogy a kimentéshez szükséges konjunktív feltételek sem az Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontját érintően, sem a b) pont alapján nem állapíthatóak meg. Ezért a törvényszék jogszabálysértő döntést hozott.
[39] A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az igényérvényesítés időpontjában hatályos régi Mt. azon rendelkezését, amely felhatalmazást adott a munkáltatónak szabályzat kiadására. Ennek megfelelően adott is ki szabályzatot, a szakképzési pótlék megállapítása is eszerint került meghatározásra. A felperes szakképzettségi pótlék iránti kérelmét 2011. május 31-én előterjesztette, nem értékelhető a terhére, hogy az elbírálásra az alperesnek több mint 5 hónap sem volt elegendő. A bíróságok a döntésük meghozatalakor a Pp. 206. §-ában foglaltakat megsértették.
[40] Az érintett időszakban hatályos Mt. 83/A. § (7) bekezdése szerint ha a munkavállaló a munkaköri feladatai ellátása mellett olyan módon végez más munkakörbe tartozó feladatokat, hogy a két munkakörbe tartozó munkavégzés időtartama nem különíthető el, a munkavállalót a munkabérén felül külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti. K. A. munkaköri feladatainak ellátására K. Zs. közvetlen munkahelyi felettestől kapott utasítást. A jogerős ítélet tévesen hivatkozott arra, hogy a felperes azonos munkakörben dolgozott K. A.-val. Utalva az MD.II.318. szám alatt közzétett döntésre érdemben kell vizsgálni, hogy a helyettesítési díjat igénylő fél végzett-e saját munkaköri feladatai mellett más, helyesített munkakörbe tartozó feladatokat, és ez jelentős többletmunkát jelentett-e a részére. A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az Mfv.II.10.780/1990. számú határozatot, amelyben a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, miszerint a helyettesítési díj megállapítása általában mérlegeléssel történik, amennyiben ez vitás, ennek kifizetése a munkáltatóra hárul.
[41] A másodfokú bíróság téves mérlegeléssel állapította meg, hogy a csoportvezetői feladatok mellett munkaügyi előadói feladatokat is végzett a felperes. A munkakörébe tartozó kft. 50 alkalmazottja munkaügyi, társadalombiztosítási ügyeinek intézése mellett utóbb két másik társaság további 30 alkalmazottjának az ügyét is intéznie kellett, ez pedig jelentős többletmunkát jelentett.
[42] Tévedett a másodfokú bíróság a túlmunkadíjazással összefüggésben, melynek jogalapja a régi Mt. 147. § (2) bekezdése, valamint az új Mt. 140. §-ának (1) bekezdés b) pontja. Figyelmen kívül hagyta a törvényszék az Mt. rendelkezéseit, amely szerint a munkáltató köteles nyilvántartani a munkavállaló rendes és rendkívüli munkaidejével, készenlétével, szabadságának kiadásával, egyéb munkaidő-kedvezményével kapcsolatos adatokat.
[43] A lefolytatott bizonyítási eljárásból megállapítható, hogy 2011-ben a túlmunkát még számfejtették az alperes munkavállalóinak, ezt követően azonban a jelenléti íven nem a ténylegesen ledolgozott órák szerint kellett vezetni. A Pp. 206. § (1) bekezdését megsértve a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokat, nevezetesen V. A., K. Zs. és S. Z. egybehangzó nyilatkozatát, amely szerint általánosan előfordult a munkáltatónál, hogy a munkafeladatokat a munkaszerződésben meghatározott munkaidőn túl kellett ellátni.
[44] A másodfokú bíróság szerint önmagában K. Zs. közvetlen felettes tudomása a túlmunkavégzésről nem jelenti azt, hogy rendkívüli munkavégzés a munkáltató tudomásulvételével történt. A törvényszék nem tért ki azonban arra, hogy miért nem elég a közvetlen felettes tudomása, így e körben a bíróság az indokolási kötelezettségének nem tett eleget. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a főbb munkáltatói jogokat a vezérigazgató gyakorolta, ám egyéb munkáltatói jogok gyakorlója a közvetlen felettes, azaz K. Zs. volt.
[45] Annak ellenére, hogy rendszeresen volt túlmunkavégzés, a törvényszék érveléséből az olvasható ki, hogy sem K. A. feladatai egy részének átvétele, sem az E. C. Kft. és az E. Ü. Kft. ügyeinek intézése nem keletkeztet olyan többletmunkát, amit ne lehetne 8 óra alatt elvégezni, illetve amiből levonható volna az a következtetés, hogy a rendszeres túlmunkára szükség volt. Ennek ellentmondanak a becsatolt bizonyítékok is, amelyeket a másodfokú bíróság az erre vonatkozó ok megjelölése nélkül mellőzött, ezáltal pedig sérült a Pp. 221. §-a.
[46] A felperes érvelése szerint az azonos értékű munkáért azonos bér elve is sérült az alperesnél. Az EBH 2015.M.24. számú elvi döntés szerint az egyenlő bánásmód megsértése esetén érvényesülő kimentéses bizonyítás alapján a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy hiányzik az okozati összefüggés a hátrány és a védett tulajdonság között, tehát nem valósult meg diszkrimináció.
[47] Az nem vitatható, hogy a felperest hátrány érte, amely a bérezésbeli eltérésben nyilvánult meg, míg a védett tulajdonsága (életkora és neme) sem vitatható. A törvényszéknek vélelmeznie kellett volna a hátrány és a védett tulajdonság fennállta közötti összefüggést. Ebből következően az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy az ok-okozati összefüggés nem áll fenn, azaz az egyenlő bánásmód elvét megtartotta.
[48] A jogerős ítélet annak ellenére, hogy kifejezetten hivatkozik az Ebktv.-re, különösen az általános kimentési szabályok körében irányadó 7. §-ra és a közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmát tartalmazó 8. §-ra, nem tesz említést ugyanezen törvény 19. §-áról. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a bizonyítási teher megosztása körében az ítélet jogszabálysértő. Egyrészt azért, mert nem oktatta ki a feleket a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tartalommal a bizonyítási teherről, nem tájékoztatta őket a bizonyítandó tényekről és körülményekről, az azonos értékű munkáért azonos értékű bér elve megsértése körében érvényesítendő bizonyítási kérdésekről. A jogerős ítéletből egyértelműen levezethető, hogy a másodfokú bíróság a felperestől várta a bizonyítás körében azt, hogy igazolja, vele szemben az egyenlő bánásmód elvét az alperes megsértette.
[49] A másodfokú bíróság jogszabálysértően alkalmazta az Ebktv. kimentési szabályait, amikor a 7. §-ra tekintettel állapította meg az alperes diszkrimináció alóli kimentését, a 22. §-ról azonban említést sem tett. A 22. § speciális szabályként kizárja a 7. §-ban foglaltak alkalmazását, pedig foglalkoztatással összefüggő esetekben a 22. § sajátos szabályait kell a 7. § rendelkezései helyett alkalmazni.
[50] A különös kimentési szabályok lerontják a generális kimentési szabályokat, ilyen módon az előbbieket kellett volna alkalmazni, amely szerint az alperes bizonyítási lehetőségei behatároltak.
[51] Hibás az az alperesi érvelés, amely szerint azért nem áll fenn az összehasonlítható helyzet, mert L. M.-nek a munkáltató személyében bekövetkező változást követően is a jogelőd munkáltatónál elért munkabérét kell megkapnia a jogszabály erejénél fogva. E ténynek sem az összehasonlítható helyzet, sem a kimentés szabályai kapcsán nincs jelentősége, hiszen a munkáltató ebben az esetben is köteles megtartani az egyenlő bánásmód, illetve az azonos értékű munkáért azonos bér elvét.
[52] Tisztázni kellett volna a jogerős ítéletben az összehasonlítható helyzet fennálltának körülményeit, ugyanis a másodfokú ítéletből az tűnik ki, hogy a felperes és az azonos munkát végző, nagyobb munkabérben részesített L. M. helyzete azért nem összehasonlítható, mert utóbbi több tapasztalattal rendelkezik. Ugyanakkor a tapasztalat fogalmilag nem lehet az összehasonlítható helyzet hiányának oka, hiszen az valójában már okozat abban az összefüggésben, hogy az alperes éppen erre tekintettel díjazta a munkavállalókat. Nem lehet az összehasonlítható helyzet cáfolata egy olyan ok, amely valójában a felperest ért eltérő bánásmódhoz vezetett, hiszen ebben az esetben a diszkriminációs vizsgálatot lehetetlen lenne elvégezni.
[53] A jogerős ítélet egyrészről azt rögzíti, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg azt, miszerint az Mt. 12. § (régi Mt. 142/A. §) alkalmazása során nem szükséges az Ebktv. 8. §-a szerinti védett tulajdonságot igazolni, másrészt azonban kimondja, hogy a felsorolt körülmények alapján állapítható meg az összehasonlított munkák egyenértékűsége. A törvényszék ebből helytelenül arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság helytállóan hivatkozott arra, miszerint az azonos munkakörben foglalkoztatottak között akkor tehető különbség a díjazásban, ha fennáll valamilyen, ezt lehetővé tevő objektív, észszerű indok.
[54] A felperes hivatkozott a 823/B/1991/3. számú AB határozatra, amely szerint akkor legitim az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének áttörése, ha a további vagy magasabb végzettség a munkakör szempontjából jelentős, és érdemben kihat az annak keretei között végzett tevékenységre. Másként fogalmazva a megjelölt munkavállalók nem lettek jobb, hasznosabb munkaerők azáltal, hogy a munkájukhoz legfeljebb közvetlenül kötődő további képesítéseket szereztek, ez pedig az észszerűség kategóriáját is alapul véve azt mutatja, hogy erre bérkülönbség nem volt alapítható.
[55] A másodfokú bíróság tévesen hivatkozott arra, hogy az alperes munkaügyi osztályán nem került sor a férfiak és nők közötti indokolatlan különbségtételre. A bizonyítás nem volt elég széles körű ahhoz, hogy abból az egész osztály valamennyi dolgozója tekintetében következtetés lenne levonható, másrészt nincs jelentősége a jelen ügy szempontjából annak, hogy a felperesétől eltérő munkakörben dolgozóknál megvalósult-e hátrányos megkülönböztetés, a kettő között sem oksági, sem egyéb kapcsolat nincs. Így e tényt indokolatlanul vette figyelembe a jogerős ítélet.
[56] A felülvizsgálati érvelés szerint az eljáró bíróságok téves álláspontra helyezkedtek, amikor a felperes útiköltség iránti igényét elutasították. Álláspontja szerint tévesen értelmezték a 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet fogalomrendszerét, és azt "összemosták" a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi XLVI. törvény szabályaival. A felperes Cs. L. és Gy. I. tanúk elmondásával igazoltan megdöntötte azt a vélelmet, hogy az ny.-i címet kell lakóhelynek tekinteni, hiszen bizonyítottá vált, hogy életvitelszerűen F.-en lakott. Mivel pedig a Kormányrendelet 2. § d) pontja szerint lakóhely annak a Magyarország, vagy az Európai Gazdasági Térség állama területén lévő lakásnak a címe, amelyben a munkavállaló él, illetve amelyben életvitelszerűen lakik, azt kellett volna vizsgálnia a bíróságoknak, hogy ez hol található. Mivel F.-ről járt Ny.-re, az utazási költségtérítés megillette.
[57] A jogvitában a kereseti kérelem és ellenkérelem keretei között konkrétan tájékoztatni kell a felperest, hogy a kereseti követelését milyen tényekkel kell bizonyítania, az alperest pedig arról, hogy milyen tények bizonyításával védekezhet a perbeli igény ellen. A Pp. 3. § (3) bekezdésében foglalt előzetes tájékoztatási kötelezettség a bíróságot a jogi képviselővel eljáró féllel szemben is terheli (EBH 2007.1728.).
[58] A bíróságnak ezen túl az elsőfokú eljárásban a Pp. 141. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően fel kell hívni a feleket a nyilatkozattételre, a bizonyítási indítványaik előterjesztésére, továbbá tájékoztatni kell a késedelem következményeiről (EBH 2009.1967.). Jelen peres eljárásban ilyen tájékoztatás nem történt, a másodfokon eljárt bíróság azon jogi álláspontja, amely szerint a Pp. 3. § (3) bekezdése, 141. § (2) bekezdése és (6) bekezdése vonatkozásában az elsőfokú bíróság idéző végzésében tájékoztatta a feleket a jogszabályokról, nem megalapozott.
[59] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme tartalmában a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
[61] A Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a Kúria a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül.
[62] Amennyiben a fél a felülvizsgálati kérelmében több, egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell a fent meghatározott tartalmi követelményekkel. A jogerős ítélet több rendelkezése ellen irányuló felülvizsgálati kérelem esetén annak a törvényben előírt tartalmi kellékeket kérelmenként külön-külön kell tartalmaznia, és ezek hiánytalan meglétét is a Kúria külön-külön vizsgálja [1/2016. (II. 15.) PK vélemény 4-6. pont].
[63] Az elmaradt álláskeresési járadék iránti igényt az eljáró bíróságok helytállóan utasították el a 2013. február 26-át követő időszakra. Ezen időponttól kezdődően ugyanis a felperesnek lehetősége volt az igényérvényesítésre, amennyiben azt csak később tette meg - bármely okból -, az az alperesnek nem volt felróható. Így az Mt. 166. § (2) bekezdés a) és b) pontját, illetve az Mt. 167. § (2) bekezdését a bíróságok helyesen értékelték.
[64] A szakképzési pótlék igény kapcsán a felperes a felülvizsgálati kérelmében kizárólag a Pp. 206. §-át jelölte meg megsértett jogszabályhelyként. A Kúria már több eseti döntésében kimondta, hogy a Pp. 206. §-a alapján történő felülvizsgálat nem eredményezheti a vonatkozó anyagi jogszabályhely megjelölése hiányában a felülvizsgálati kérelemmel elérni kívánt célt, vagyis annak megállapítását, hogy a szakképzési pótlék iránti igény megalapozott volt (Mfv.I.10.565/2015., Mfv.I.10.202/2016.). Ebből következően pedig ezen igény nem volt a felülvizsgálati eljárásban vizsgálható.
[65] A túlmunkáért járó díjazás iránti igényt helyesen utasította el a másodfokú bíróság. A régi Mt. 83/A. § (7) bekezdése szerint ha a munkavállaló a munkaköri feladatai ellátása mellett oly módon végez más munkakörbe tartozó feladatokat, hogy a két munkakörbe tartozó munkavégzés időtartama nem különíthető el, a munkavállalót a munkabéren felül külön díjazás (helyettesítési díj) illeti meg. A felperes csoportvezetőként, de munkaügyi előadói feladatokat látott el, amelyek megegyeztek K. A.-éval, a helyettesítési díjjal összefüggésben a felperes maga is csak a megnövekedett munkaterhet állította. A bíróságok helytállóan vizsgálták, hogy ez a felperesre nézve jelentős többletmunkát jelentett-e, a rendelkezésre álló bizonyítékokból azonban erre nem lehetett következtetni (Pp. 206. §), így az igény nem volt alapos.
[66] A felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság jogszabálysértően utasította el a túlmunkáért járó díjazás iránti igényét megsértve a régi Mt. 147. § (2) bekezdését, és az Mt. 140. § (1) bekezdését.
[67] A másodfokú bíróság a következetes ítélkezési gyakorlat alapján helytállóan hivatkozott arra, hogy a túlmunkáért járó díjazás csak akkor illeti meg a munkavállalót, amennyiben igazolja a túlmunka konkrét időpontját, időtartamát, továbbá azt, hogy a munkáltató a rendkívüli munkavégzést írásban elrendelte, vagy a végzett munka szükséges volt (EBD 2014.M.3.).
[68] Az a körülmény, hogy a tanúk állították, miszerint a munkaügyi osztályon előfordult rendkívüli munkavégzés, nem alkalmas annak alátámasztására, hogy a felperes mikor, milyen időtartamban túlórázott a munkáltató tudtával és beleegyezésével, illetve hogy részére is biztosították-e az ún. "lecsúsztatás" lehetőségét.
[69] A másodfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy ítéleti bizonyossággal azt nem lehetett megállapítani, hogy a munkáltató kifejezetten megtiltotta volna a jelenléti ívek szabályszerű vezetését. Az, hogy a munkavállalók azon esetleg nem jelölték meg - saját elhatározásukból - a végzett túlórákat, nem írható az alperes terhére.
[70] A bíróság a bizonyítási eljárás során beszerzett bizonyítékok bizonyító erejét a maguk összességében értékeli és a per összes releváns körülményére figyelemmel - meggyőződése szerint - bírálja el, mérlegeli, hogy az egyes bizonyítékok közötti ellentétet miként oldja fel [bizonyítékok szabad mérlegelésének elve, Pp. 206. § (1) bekezdés]. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére, újabb egybevetésére nincs jogi lehetőség, a Kúria csak azt vizsgálhatja, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értékelése során a bíróság nyilvánvalóan téves, vagy okszerűtlen következtetésre jutott-e (BH 2012.173., Mfv.I.10.464/2012/8.).
[71] Jelen esetben a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése során alapvetően téves következtetésre nem jutott, és megfelelő indokát adta annak, hogy az elsőfokú eljárásban keletkezett iratokat miként vette figyelembe (Pp. 206. §, Pp. 221. §).
[72] Alaptalan a felperesnek az E. C. Kft.-vel és az E. Ü. Kft.-vel kapcsolatos felülvizsgálati érvelése. A felperes jogszabálysértésként a Pp. 221. §-át, azaz a bíróságok ítéletindokolási kötelezettségének megsértését állította, a bizonyítékok téves mérlegelését (Pp. 206. §) azonban nem sérelmezte. A Pp. 221. § (1) bekezdése szerint a bíróságoknak a határozatukat a szükséges mértékben kell megindokolniuk, amelynek körét az adott ügy jellege és az eljárás során tisztázásra váró körülmények terjedelme határozza meg. A törvényszék e körben rögzítette a tényállást, az abból figyelembe vett körülményeket, és levont következtetéseiről is számot adott. Önmagában az indokolási kötelezettség megsértése nem állapítható meg amiatt, hogy a levont jogkövetkeztetéssel a fél nem ért egyet.
[73] A felperes a felülvizsgálati kérelmének végén összefoglalóan jogszabálysértésként jelölte meg a Pp. 3. §-ában foglaltakat, a jogszabálysértést igazoló jogi álláspontját azonban csak az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvére alapított bérkülönbözet iránti igénnyel összefüggésben fejtette ki. Mivel a többi kereseti igény a tájékoztatási kötelezettség megsértését illetően nem tartalmazott érdemi előadást, így kizárólag a diszkriminációval összefüggésben volt értékelhető a kioktatási kötelezettség megtartottsága.
[74] A Pp. 3. §-ának (3) bekezdése szerint a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket tájékoztatni. Ennek az a célja, hogy a fél a bizonyítási indítványait a jóhiszemű és célszerű pervitel körülményeinek megfelelően előterjeszthesse. Ezen tájékoztatásnak a bizonyítási eszközökre általában nem kell kitérni, azokra csak célszerű utalni. Ezt a tájékoztatást jegyzőkönyvben vagy külön végzésben úgy kell rögzíteni, hogy annak tartalma utóbb egyértelműen megállapítható legyen [Polgári perrendtartás tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályainak alkalmazásával kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1/2009. (VI. 24.) PK vélemény].
[75] A felperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan utalt arra, hogy a bíróságok - az iratokból megállapíthatóan - az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének megsértését állító kereseti követeléssel összefüggésben nem tettek eleget a kioktatási kötelezettségüknek.
[76] Erre figyelemmel a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak kell kioktatnia a feleket a bizonyítási kötelezettségekről, illetve a speciális kimentési szabályokról (Ebktv. 7. §, 8. §, 19. §, 22. §) azzal, hogy a felperesnek valószínűsítési kötelezettségének kell eleget tenni, míg az alperesnek azt kell igazolnia, hogy a jogsérelmet szenvedett fél által valószínűsített körülmények nem álltak fenn, vagy megtartotta azt, illetve az egyenlő bánásmód követelményét nem volt köteles megtartani.
[77] A kioktatás után lehet lefolytatni a bizonyítási eljárást és lehet annak eredményeként megalapozott, mindenre kiterjedő döntést hozni. Ezért a Kúria ezen kereseti kérelem tekintetében a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte.
[78] A felperes megalapozottan hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a bíróságok az utazási költségtérítéssel összefüggésben nem folytattak le kellő bizonyítási eljárást.
[79] A 39/2010. (II. 26.) Korm. rendelet 2. § aa) és ab) alpontját ugyanezen jogszabályhely d) és e) pontja figyelembevételével együttesen kell értékelni, különös tekintettel a lakóhely fogalmára, amelyet a Kormányrendelet rögzít, egyéb feltételek meglétét pedig nem kívánja meg. Így a lakcímkártyán rögzítetteknek nincs a Kormányrendeletben szabályozottak alapján jelentősége.
[80] A másodfokú bíróság a Kormányrendelet 2. § a) pontjára hivatkozással tett megállapításokat a munkába járás körülményeire, e körben azonban bizonyítási eljárás nem folyt, az arra alapított érdemi döntés így jogsértő.
[81] A kifejtettekre tekintettel a Kúria a bérkülönbözet és az utazási költségtérítés iránti keresetet elutasító jogerős ítéleti rendelkezést a Pp. 275. §-ának (5) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, egyebekben az ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
(Kúria, Mfv.I.10.398/2016.)
Az ügy száma: Mfv.I.10.398/2016/5.
A tanács tagjai: Dr. Tallián Blanka a tanács elnöke
Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna előadó bíró
Dr. Hajdu Edit bíró
A felperes:
A felperes képviselője:
Dr. Nádas György ügyvéd
Az alperes: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház
Az alperes képviselője:
Dr. Szűcs Péter ügyvéd
A per tárgya: munkaviszony megszüntetéshez fűződő jogkövetkezmények
A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél: felperes
A másodfokú bíróság neve és a jogerős határozat száma:
Nyíregyházi Törvényszék 4.Mf.21.395/2015/6.
Az elsőfokú bíróság neve és a határozat száma:
Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 3.M.360/2013/54.
A hatályában fenntartott rendelkezések tekintetében kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek – tizenöt nap alatt – 30.000 (harmincezer) forint és 8.100 (nyolcezer-egyszáz) forint áfa másodfokú és felülvizsgálati eljárási részköltséget.
A felmerült 232.000 (kettőszázharminckettőezer) forint másodfokú és felülvizsgálati eljárási részilleték az államot terheli.
A Kúria a hatályon kívül helyezett rendelkezés vonatkozásában a felülvizsgálati eljárás illetékét 240.500 (kettőszáznegyvenezer-ötszáz) forintban, a felek felülvizsgálati eljárási költségét 25.000 (huszonötezer) forint és 6.750 (hatezer-hétszázötven) forint áfában állapítja meg.
Az ítélet ellen további felülvizsgálatnak nincs helye.
[2] 2010. február 10-étől helyezkedett el az alperes jogelődjénél, ahol először határozott, majd határozatlan idejű foglalkoztatása történt. 2010. május 1-jétől munkaerő- és bérgazdálkodási csoportvezető lett.
[3] A felperes 2011. október 14-én tanulmányi szerződést kötött az alperessel. A tanulmányi szerződés a D.-i Egyetem Jogtudományi Kar által indított humánpolitikai szakember képzésben való tanulmányok elvégzésére irányult. A kezdő időpontot 2011. október 15-ében, míg a befejezés várható időpontját 2013. szeptember 30-ában határozták meg. A munkáltató a szerződésben vállalta, hogy a képzés idejére megfizeti a felperesnek a vizsgán való részvétel költségét. A felperes 2011. május 30-án társadalombiztosítási és bérügyi szakelőadói szakképzettséget szerzett, a következő napon pedig azzal a kéréssel fordult az alpereshez, hogy a szakképzettség megszerzése miatt emelje meg a bérét.
[4] A felperes munkaviszonya 2013. január 9-én szűnt meg.
A felperes ezen túlmenően túlóra juttatás iránt is előterjesztette igényét, mivel hivatkozása szerint 2012. január 1-jétől 2012. december 4-éig havi 15 óra átlaggal számolva 412.665 forintra jogosult, ami bizonyított az SZ. bérprogrammal és a NAV bevallások eseménynaplóival. A felperes utalt a Munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) 142/A. §-ára, valamint a 2012. évi I. törvény (Mt.) 12. §-ában foglaltakra, az EU MSZ. 157. cikkére, és az 1993. évi CXXV. törvény (Ebktv.) előírásaira. Állítása szerint nem érvényesült az egyenlő munkáért egyenlő bér elve, mivel a vele azonos munkakört betöltő L. M. fizetése lényegesen magasabb volt az övénél. Védendő tulajdonságként az életkorát, illetve a nemek szerinti megkülönböztetés tilalmát jelölte meg. A felperes a kereseti kérelmében állította, hogy 2009. január 1-jétől 2012. augusztus 30-áig terjedő időre két társaságra vonatkozóan társaságként 20.000 forint, összesen 320.000 forint megfizetésére is jogosult, mivel az ezen cégekkel kapcsolatos tevékenységet ellenszolgáltatás nélkül kellett ellátnia annak ellenére, hogy az alperes jogelődje velük megállapodást kötött, és azok naptári hónaponként 120.000 forint és áfa összegű szolgáltatási átalánydíjat térítettek.
A felperes 193.500 forint útiköltség megfizetését is igényelte arra hivatkozással, hogy a fényeslitkei lakóhelyéről naponta Ny.-ra kellett bejárnia.
[6] Az alperes a kereset elutasítását kérte a felperes perköltségben való marasztalása mellett.
[8] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a bizonyításból kitűnően a felperes a munkaviszonya megszűnését követően többször járt az alperesnél, kérte a szükséges igazolások kiadását, amire 2013. február 23-án került sor. Ezt követően azonban csak 2013. március 6-án jelent meg a munkaügyi kirendeltségen, pedig erre már 2013. február 27-én módja lett volna. A 29 napra eső álláskeresési járadék iránti igénye alapos, amely 3.265 forint napi összeggel számolva 94.743 forint.
[9] A szakképzettségi pótlék megfizetését elutasító kereset indokául az elsőfokú bíróság arra hivatkozott, hogy a munkavállalót a munkaszerződésében írt munkabére illeti meg, ezen túlmenően a bérpótlékot megállapíthatja még a kollektív szerződés, illetve maga a munka törvénykönyve. A szakképzési pótlékot azonban az Mt. nem tartalmazza, ilyen irányú kollektív szerződésre a felek nem hivatkoztak, és a felperes munkaszerződésében sem szerepel ilyen járandóság, így az igény megalapozatlan.
[10] A helyettesítési díjjal összefüggésben az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a felperes személyes meghallgatása során maga is azt adta elő, miszerint K. A. feladataiból a ráosztott részt munkaidőben el tudta végezni, ennek munkanaponkénti időtartamát egy órában határozta meg. Más munkaügyi előadó a ráosztott munka egy napra eső időigényét fél- egy órában határozta meg (K. Zs. tanú). A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy K. A. munkaköri feladatainak a szétosztása folytán a felperes jelentős többletmunkát nem végzett.
[11] A túlmunka igénnyel összefüggésben a felperes közvetlen felettese, K. Zs. előadta, hogy tudomása volt arról, miszerint a perbeli időben túlmunka végzésére volt szükség a munkaügyi osztályon, de azt nem tudták megmondani, hogy a felperes esetében az hány órát tett ki. A vezetőváltást követően ugyanis csak a törvényes napi 8 órát engedélyezték a jelenléti íven feltüntetni, így a túlmunkavégzésről nyilvántartást nem vezettek.
[12] K. Zs. munkaügyi előadó állította, hogy havonta 10-20 óra túlmunka végzése történt, S. Z. pedig havi 8 órában jelölte meg ezt a keretet. A felperes becsatolta a management váltást megelőző jelenléti íveit és a bérszámfejtési lapokat, amelyekből kitűnt, hogy korábban a túlmunkáért a juttatásait elszámolták. A bíróság a lefolytatott bizonyítás eredményeként - figyelemmel az SZ. bérprogram adataira, továbbá a perbeli időt megelőző jelenléti ívekre és bérszámfejtési adatokra - arra a következtetésre jutott, hogy a felperes bizonyította az általa végzett túlmunkát, az egy napra eső igény szerinti összegszerűséget az alperes nem vitatta, így a bíróság ezen követelés tekintetében az alperest a felperes keresete szerint marasztalta.
[13] A felperes sérelmezte, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elve sérült az alperesnél. Védendő tulajdonságként az életkort, illetve a nemen alapuló megkülönböztetést jelölte meg. A bíróság kifejtette, hogy a jogutódlással a munkafeltételek nem változtak, a munkaszerződés változatlanul fennmaradt, az átszállt a jogutódra. Ennek folytán az alperes jogelődje L. M.-t a jogutódlást megelőző összegű munkabérrel volt köteles foglalkoztatni, így a munkabérek közötti eltérésnek ésszerű indoka volt. A 45. sorszám alatt csatolt humán erőforrás gazdálkodási osztály dolgozóira vonatkozó táblázatból megállapítható, hogy a felperest a nemére és életkorára hivatkozás tekintetében a nő dolgozókhoz, illetve más életkorúakhoz képest nem érte hátrányos megkülönböztetés.
[14] Az elsőfokú bíróság a régi Mt. 153. § (1) bekezdésére utalással állította, hogy a munkáltató köteles megtéríteni azt a költségét, amely a munkával kapcsolatos kötelezettségek teljesítése során a munkavállalónál szükséges és indokolt mértékben merült fel, továbbá a munkáltató érdekében felmerült egyéb szükséges költségeket, ha az utóbbihoz a munkáltató előzetesen hozzájárult. A munkába járással összefüggő költségeket külön jogszabály szerint kell megtéríteni.
[15] A munkába járás fogalma azt jelenti, hogy a munkavállaló naponta utazik a lakóhelyéről a lakóhely szerinti település közigazgatási határán kívül eső munkahelyére (távolsági, illetve helyközi utazás), valamint ha a településen belül sem helyi, sem helyközi közösségi közlekedéssel nem tudja megoldani az utazást nap mint nap. Ez esetben saját gépkocsit használhat. A felperes munkahelye Ny.-án volt, és itt volt az állandó lakhelye is a teljes perbeli időben. A f.-i tartózkodási helye nem munkavégzési céllal létesült. Ezért az ezzel kapcsolatosan munkába járás címén felmerült útiköltség nem szükségesen és indokoltan merült fel.
[16] A felek fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, és a 412.665 forint túlórajuttatás és ennek kamata megfizetésére irányuló keresetet elutasította. A felperes által az alperes részére fizetendő elsőfokú perköltség összegét felemelte, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta. Kötelezte a felperest másodfokú perköltség viselésére azzal, hogy a feljegyzett fellebbezési illetéket az állam fizeti.
[17] A másodfokú bíróság rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság a jogvita érdemi elbírálásához szükséges bizonyítást lefolytatta, a felek előadásainak és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok egybevetésével, mérlegelésével a tényállást a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően állapította meg, azt a törvényszék az ítélkezése alapjául elfogadta.
[18] A munkába járással kapcsolatos utazási költségekről szóló 39/2010. (II.26.) Korm. rendelet vonatkozó szabályaival az alkalmazandó jogszabályok körét kiegészítette.
[19] A másodfokú bíróság álláspontja szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az állapítható meg, hogy a felperes járt a munkahelyén a keresőképtelenségének igazolását alátámasztó iratok benyújtása érdekében, és többször kérte a munkáltatói igazolások kiadását. Az azonban nem nyert bizonyítást, hogy az alperes a táppénzes iratok leadására akár egy alkalommal is felszólítást küldött volna a felperesnek, így az alperes nem tudta bizonyítani, hogy a felperesnek felróható módon került sor a munkáltatói igazolás késedelmes kiadására. Ugyanakkor bizonyítottnak látta, hogy az alperes 2013. február 26-án átadta a munkáltatói igazolásokat, a felperes pedig nem volt elzárta az álláskeresési járadék iránti igényének aznap vagy másnap történő érvényesítésétől. Ebből következően pedig az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy 29 napra illeti meg ezen a jogcímen kártérítés a felperest.
[20] A másodfokú bíróság alaptalannak ítélte a felperes szakképzési pótlék megfizetése iránti igényét, mert a munkavállalót a rendes munkaidőre járó munkabérén felül megillető pótlék vagy a munka törvénykönyve, vagy kollektív szerződés, vagy munkaszerződés alapján jár. Miután a szakképzési pótlékra vonatkozó előírást a perrel érintett időszakban hatályos Mt. nem tartalmazott, továbbá nem volt az alperesnél olyan kollektív szerződés, amely ilyen jellegű bérpótlék nyújtását kötelezően előírta volna, és a felperes munkaszerződése a 2011. november 10-ei módosításáig ilyen bérpótlék nyújtását nem tette lehetővé, ezért az igénye nem megalapozott.
[21] A másodfokú bíróság a helyettesítési díjat elutasító elsőfokú döntést is helytállónak találta. A rendelkezésre álló adatok alapján K. A. munkakörébe tartozó feladatokat a munkaügyi osztály valamennyi dolgozója között szétosztották, ezért kellett azt a felperesnek is elvégeznie. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg K. Zs. és a felperes által tett nyilatkozatok alapján, hogy a felperes többletmunkát nem végzett, ugyanis azt napi 8 órában is el tudta látni a saját munkája mellett.
[22] A felperes S. Z. tanúvallomása és saját munkaszerződése, munkaköri leírása alapján nemcsak munkaügyi csoportvezetői, hanem munkaügyi előadói feladatokat is végzett, amelyek megegyeztek K. A. munkaügyi előadóéval. Ebből következően nem igazolódott be, hogy a felperes más munkakörbe tartozó tevékenységet is ellátott, saját munkaterhének növekedése az ugyanazon munkakörbe tartozó feladatok elvégzése miatt nem teszi alapossá igényét.
[23] Megalapozott volt az alperes túlórajuttatás fizetésére kötelező ítéleti rendelkezéssel szemben benyújtott fellebbezése, mert nem nyert igazolást, hogy a munkáltató rendkívüli munkavégzést (túlmunkát) rendelt el, és az sem, hogy a munkáltató a felperes által hivatkozott rendkívüli munkavégzés indokoltságát, mértékét tudomásul vette, jóváhagyta vagy elismerte.
[24] A túlmunkáért járó díjazás csak akkor illeti meg a munkavállalót, amennyiben igazolja a túlmunka konkrét időpontját, időtartamát, továbbá azt, hogy a munkáltató a rendkívüli munkavégzést írásban elrendelte, vagy a végzett munka szükséges volt. Túlmunkadíj feltételezésekre, következtetésekre alapítottan nem jár a munkavállalónak (EBD2014.M.3.).
[25] Alaptalan azon alperesi hivatkozás, hogy a perben a bírói gyakorlat alapján a bíróságnak módja volt megállapítani a munkavállaló által teljesített túlmunka idejét, ugyanis erre a közvetett bizonyítékok értékelése alapján akkor van lehetőség, ha a munkáltató az Mt. által előírt nyilvántartás-vezetési kötelezettségének nem tesz eleget (BH 2009.120.).
[26] Jelen perben nem álltak fenn a közvetett bizonyítékok alapján történő túlmunkavégzés tényének, idejének, mértékének megállapításához szükséges feltételek, mert az alperesnél jelenléti ívet kellett vezetni, azonban a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a munkáltató utasítást adott arra, miszerint kizárólag a törvényes munkaidőt lehet azon feltüntetni. Nem támasztotta ezt alá K. Zs. tanúnyilatkozata, aki szerint a jelenléti íven a tényleges munkaidő került feltüntetésre, illetve később a munkavállalók nem tartották fontosnak a ténylegesen munkában töltött idő pontos megjelölését, mert nem kaptak díjat, illetve szabadnapot a rendkívüli munkavégzésért.
[27] A tanúk igazolták, hogy a munkaügyi osztályon általában előfordult rendkívüli munkavégzés, azonban annak pontos mértékét meghatározni nem tudták. Önmagában K. Zs. azon nyilatkozata, hogy tudott az időszakonként végzett túlmunkáról, nem jelenti azt, hogy a munkáltató tudomásul vételével történt mindez.
[28] A felperes kereseti kérelme a régi Mt. 142/A. §-án, illetve az új Mt. 12. §-án alapult, amely speciális rendelkezést tartalmaz utalva a 2003. évi CXXV. tv. (Ebktv.) rendelkezéseinek megfelelő alkalmazására. Téves az elsőfokú bíróság azon álláspontja, hogy a felperes keresete az Ebktv. 7. §-ában és a 8. §-ában felsorolt személyiség lényegi vonásának minősülő tulajdonság alapján vizsgálandó, bár helyesen hivatkozott arra, hogy az azonos munkakör esetén a munka egyenlő mértékének megállapításánál az elvégzett munka természetét, minőségét figyelembe kell venni. Az elsőfokú bíróság szerint figyelemmel kell lenni arra, miszerint az azonos munkakörben dolgozó munkavállalóknál van-e az egyenlő munkáért egyenlő bér elvétől való eltérést lehetővé tevő objektív, ésszerű indok.
[29] Megalapozott az a hivatkozás, hogy a felpereshez képest L. M. rendkívül hosszú ideje állt munkaviszonyban az alperes jogelődjénél, ezzel együtt jelentős tapasztalatra tett szert, továbbá a csoportvezető beosztásához képest magasabb, osztályvezetői beosztásban állt, és ezen körülmények alapján határozták meg a korábbi díjazását is.
[30] A Kúria több eseti döntésében (Mfv.II.10.203/2007/3., Mfv.II.10.832/2008/4.) rámutatott már arra, hogy az olyan intézkedés nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét, amelynek az adott jogviszonnyal összefüggő ésszerű indoka van.
[31] Ilyen indoknak minősül az is, ha az összehasonlítás alapjául vett munkavállaló hosszabb ideje dolgozott az alperesnél, illetve jogelődjénél, és vezető, irányító munkakörből került más, alacsonyabb munkakörbe korábbi munkabérének megtartásával. Különös figyelemmel arra, hogy jelen esetben az alperesnél foglalkoztatott munkaügyi előadókhoz viszonyítva a felperes csoportvezetőként magasabb munkabérrel rendelkezett, nem állapítható meg, hogy a munka díjazása során az alperes megsértette volna az egyenlő bánásmód követelményét.
[32] Az alperes által L. M. esetében figyelembe vett rendkívül hosszú munkaviszony időtartama nem sérti a felperes által hivatkozott Ebktv. rendelkezéseit az életkor szerinti megkülönböztetés miatt, mert nem csupán a jogviszony időtartama, hanem az ahhoz kapcsolódó vezetői munkakör és jelentős szakmai tapasztalat alapozza meg a különbségtételt.
[33] Az eljárás során nem volt bizonyítható, hogy az Európai Unió működéséről szóló szerződés 157. cikkében foglaltakat az alperes megsértette volna, a tanúvallomások is azt támasztják alá, hogy az alperesnél a munkaügyi osztályon férfiak és nők között különbségtételre, hátrányos megkülönböztetésre nem került sor.
[34] Alaptalan a felperesnek az E. C. Kft.-vel és az E. Ü. Kft.-vel kapcsolatosan érvényesített elmaradt munkabér iránti igénye. A felperes tévesen hivatkozott arra, hogy a munkaköri feladatát nem képezte a két társasággal kapcsolatos személy- és munkaügyi, bérszámfejtési feladatok elvégzése, ugyanis a munkaszerződéséhez kapcsolódó munkaköri leírásai alapján ezek a munkaköri kötelezettségébe tartoztak. Ezt nem befolyásolja az a körülmény, hogy a munkáltató a Kft.-kel milyen megállapodást kötött, és az alperes ezt megelőzően kötelezettségeit milyen egyéb szerződéses jogviszonyok létesítésével teljesítette.
[35] A másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtetteket az útiköltség iránti igény elutasítása során. Utalt a 39/2010. (II.26.) Korm. rendelet 2. §-ában foglalt előírásokra. Rögzítette, hogy a felperes lakcímkártyáján állandó lakóhelyként ny.-i lakcím, tartózkodási helyként f.-i cím szerepel.
[36] A meghallgatott Cs. L. és Gy. I. tanúk vallomása alapján egyértelműen megállapítható, hogy a felperes állandó lakóhelyét nem végleges szándékkal és nem munkavégzési célból, hanem ideiglenesen a családi kapcsolatainak átmeneti megromlása miatt hagyta el. Ebből következően a f.-i cím nem minősült a Kormányrendelet 2. § e) pontjában meghatározott feltételekkel rendelkező tartózkodási helynek. Ezért kizárólag az állandó lakhely vehető figyelembe, amely ugyanazon közigazgatási területen volt mint a munkahelye, ezért az alperest nem terheli F. - Ny. közötti munkába járással összefüggően többletköltség a Kormányrendelet 3. § (1) bekezdése és 2. § a) , illetve b) pontja alapján. A felperes nem igazolta, hogy F. és Ny. között nincs igénybe vehető közösségi közlekedés, illetve a munkarendje miatt nem, vagy csak hosszú várakozással tudná azt igénybe venni.
[38] A felülvizsgálati érvelés szerint téves következtetésre jutott a jogerős ítélet amikor azt állította, hogy a felperes nem volt elzárva álláskeresési járadék iránti igénye 2013. február 26-án történő érvényesítésétől. Ezzel összefüggésben a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésének megsértése állapítható meg, továbbá sérültek az Mt. 166. § (2) bekezdés a) és b) pontjában, illetve a 167. § (2) bekezdésében, valamint a 80. § (2) bekezdésében foglaltak. A munkáltató 2013. február 26-án bocsátotta ki az okiratokat, és a felperes ezt követően, február 27-én felkereste a Kormányhivatalt, ahol azonban erre a hónapra már ügyintézési időpontot foglalni nem tudott. 2013. március 1-jén pénteken az ügyintézés szünetelt, így csak március 4-én nyílt lehetősége időpont foglalására, és a hatóság csak március 6-ára biztosított részére ügyintézési lehetőséget. Az alperes mentesülését megállapítani nem lehet figyelemmel arra, hogy a kimentéshez szükséges konjunktív feltételek sem az Mt. 166. § (2) bekezdés a) pontját érintően, sem a b) pont alapján nem állapíthatóak meg. Ezért a törvényszék jogszabálysértő döntést hozott.
[39] A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az igényérvényesítés időpontjában hatályos régi Mt. azon rendelkezését, amely felhatalmazást adott a munkáltatónak szabályzat kiadására. Ennek megfelelően adott is ki szabályzatot, a szakképzési pótlék megállapítása is eszerint került meghatározásra. A felperes szakképzettségi pótlék iránti kérelmét 2011. május 31-én előterjesztette, nem értékelhető a terhére, hogy az elbírálásra az alperesnek több mint 5 hónap sem volt elegendő. A bíróságok a döntésük meghozatalakor a Pp. 206. §-ában foglaltakat megsértették.
[40] Az érintett időszakban hatályos Mt. 83/A. § (7) bekezdése szerint ha a munkavállaló a munkaköri feladatai ellátása mellett olyan módon végez más munkakörbe tartozó feladatokat, hogy a két munkakörbe tartozó munkavégzés időtartama nem különíthető el, a munkavállalót a munkabérén felül külön díjazás (helyettesítési díj) is megilleti. K. A. munkaköri feladatainak ellátására K. Zs. közvetlen munkahelyi felettestől kapott utasítást. A jogerős ítélet tévesen hivatkozott arra, hogy a felperes azonos munkakörben dolgozott K. A.-val. Utalva az MD.II.318. szám alatt közzétett döntésre érdemben kell vizsgálni, hogy a helyettesítési díjat igénylő fél végzett-e saját munkaköri feladatai mellett más, helyesített munkakörbe tartozó feladatokat, és ez jelentős többletmunkát jelentett-e a részére. A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az Mfv.II.10.780/1990. számú határozatot, amelyben a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, miszerint a helyettesítési díj megállapítása általában mérlegeléssel történik, amennyiben ez vitás, ennek kifizetése a munkáltatóra hárul.
[41] A másodfokú bíróság téves mérlegeléssel állapította meg, hogy a csoportvezetői feladatok mellett munkaügyi előadói feladatokat is végzett a felperes. A munkakörébe tartozó kft. 50 alkalmazottja munkaügyi, társadalombiztosítási ügyeinek intézése mellett utóbb két másik társaság további 30 alkalmazottjának az ügyét is intéznie kellett, ez pedig jelentős többletmunkát jelentett.
[42] Tévedett a másodfokú bíróság a túlmunkadíjazással összefüggésben, melynek jogalapja a régi Mt. 147. § (2) bekezdése, valamint az új Mt. 140. §-ának (1) bekezdés b) pontja. Figyelmen kívül hagyta a törvényszék az Mt. rendelkezéseit, amely szerint a munkáltató köteles nyilvántartani a munkavállaló rendes és rendkívüli munkaidejével, készenlétével, szabadságának kiadásával, egyéb munkaidő-kedvezményével kapcsolatos adatokat.
[43] A lefolytatott bizonyítási eljárásból megállapítható, hogy 2011-ben a túlmunkát még számfejtették az alperes munkavállalóinak, ezt követően azonban a jelenléti íven nem a ténylegesen ledolgozott órák szerint kellett vezetni. A Pp. 206. § (1) bekezdését megsértve a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokat, nevezetesen V. A., K. Zs. és S. Z. egybehangzó nyilatkozatát, amely szerint általánosan előfordult a munkáltatónál, hogy a munkafeladatokat a munkaszerződésben meghatározott munkaidőn túl kellett ellátni.
[44] A másodfokú bíróság szerint önmagában K. Zs. közvetlen felettes tudomása a túlmunkavégzésről nem jelenti azt, hogy rendkívüli munkavégzés a munkáltató tudomásul vételével történt. A törvényszék nem tért ki azonban arra, hogy miért nem elég a közvetlen felettes tudomása, így e körben a bíróság az indokolási kötelezettségének nem tett eleget. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a főbb munkáltatói jogokat a vezérigazgató gyakorolta, ám egyéb munkáltatói jogok gyakorlója a közvetlen felettes, azaz K. Zs. volt.
[45] Annak ellenére, hogy rendszeresen volt túlmunkavégzés, a törvényszék érveléséből az olvasható ki, hogy sem K. A. feladatai egy részének átvétele, sem az E. C. Kft. és az E. Ü. Kft. ügyeinek intézése nem keletkeztet olyan többletmunkát, amit ne lehetne 8 óra alatt elvégezni, illetve amiből levonható volna az a következtetés, hogy a rendszeres túlmunkára szükség volt. Ennek ellentmondanak a becsatolt bizonyítékok is, amelyeket a másodfokú bíróság az erre vonatkozó ok megjelölése nélkül mellőzött, ezáltal pedig sérült a Pp. 221. §-a.
[46] A felperes érvelése szerint az azonos értékű munkáért azonos bér elve is sérült az alperesnél. Az EBH 2015.M.24. számú elvi döntés szerint az egyenlő bánásmód megsértése esetén érvényesülő kimentéses bizonyítás alapján a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy hiányzik az okozati összefüggés a hátrány és a védett tulajdonság között, tehát nem valósult meg diszkrimináció.
[47] Az nem vitatható, hogy a felperest hátrány érte, amely a bérezésbeli eltérésben nyilvánult meg, míg a védett tulajdonsága (életkora és neme) sem vitatható. A törvényszéknek vélelmeznie kellett volna a hátrány és a védett tulajdonság fennállta közötti összefüggést. Ebből következően az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy az ok- okozati összefüggés nem áll fenn, azaz az egyenlő bánásmód elvét megtartotta.
[48] A jogerős ítélet annak ellenére, hogy kifejezetten hivatkozik az Ebktv.-re, különösen az általános kimentési szabályok körében irányadó 7. §-ra és a közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmát tartalmazó 8. §-ra, nem tesz említést ugyanezen törvény 19. §-áról. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a bizonyítási teher megosztása körében az ítélet jogszabálysértő. Egyrészt azért, mert nem oktatta ki a feleket a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tartalommal a bizonyítási teherről, nem tájékoztatta őket a bizonyítandó tényekről és körülményekről, az azonos értékű munkáért azonos értékű bér elve megsértése körében érvényesítendő bizonyítási kérdésekről. A jogerős ítéletből egyértelműen levezethető, hogy a másodfokú bíróság a felperestől várta a bizonyítás körében azt, hogy igazolja, vele szemben az egyenlő bánásmód elvét az alperes megsértette.
[49] A másodfokú bíróság jogszabálysértően alkalmazta az Ebktv. kimentési szabályait, amikor a 7. §-ra tekintettel állapította meg az alperes diszkrimináció alóli kimentését, a 22. §-ról azonban említést sem tett. A 22. § speciális szabályként kizárja a 7. §-ban foglaltak alkalmazását, pedig foglalkoztatással összefüggő esetekben a 22. § sajátos szabályait kell a 7. § rendelkezései helyett alkalmazni.
[50] A különös kimentési szabályok lerontják a generális kimentési szabályokat, ilyen módon az előbbieket kellett volna alkalmazni, amely szerint az alperes bizonyítási lehetőségei behatároltak.
[51] Hibás az az alperesi érvelés, amely szerint azért nem áll fenn az összehasonlítható helyzet, mert L. M.-nak a munkáltató személyében bekövetkező változást követően is a jogelőd munkáltatónál elért munkabérét megkapnia a jogszabály erejénél fogva. E ténynek sem az összehasonlítható helyzet, sem a kimentés szabályai kapcsán nincs jelentősége, hiszen a munkáltató ebben az esetben is köteles megtartani az egyenlő bánásmód, illetve az azonos értékű munkáért azonos bér elvét.
[52] Tisztázni kellett volna a jogerős ítéletben az összehasonlítható helyzet fennálltának körülményeit, ugyanis a másodfokú ítéletből az tűnik ki, hogy a felperes és az azonos munkát végző, nagyobb munkabérben részesített L. M. helyzete azért nem összehasonlítható, mert utóbbi több tapasztalattal rendelkezik. Ugyanakkor a tapasztalat fogalmilag nem lehet az összehasonlítható helyzet hiányának oka, hiszen az valójában már okozat abban az összefüggésben, hogy az alperes éppen erre tekintettel díjazta a munkavállalókat. Nem lehet az összehasonlítható helyzet cáfolata egy olyan ok, amely valójában a felperest ért eltérő bánásmódhoz vezetett, hiszen ebben az esetben a diszkriminációs vizsgálatot lehetetlen lenne elvégezni.
[53] A jogerős ítélet egyrészről azt rögzíti, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg azt, miszerint az Mt. 12. § (régi Mt. 142/A. §) alkalmazása során nem szükséges az Ebktv. 8. §-a szerinti védett tulajdonságot igazolni, másrészt azonban kimondja, hogy a felsorolt körülmények alapján állapítható meg az összehasonlított munkák egyenértékűsége. A törvényszék ebből helytelenül arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság helytállóan hivatkozott arra, miszerint az azonos munkakörben foglalkoztatottak között akkor tehető különbség a díjazásban, ha fennáll valamilyen, ezt lehetővé tevő objektív, ésszerű indok.
[54] A felperes hivatkozott a 823/B/1991/3. számú AB határozatra, amely szerint akkor legitim az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének áttörése, ha a további vagy magasabb végzettség a munkakör szempontjából jelentős, és érdemben kihat az annak keretei között végzett tevékenységre. Másként fogalmazva a megjelölt munkavállalók nem lettek jobb, hasznosabb munkaerők azáltal, hogy a munkájukhoz legfeljebb közvetlenül kötődő további képesítéseket szereztek, ez pedig az ésszerűség kategóriáját is alapul véve azt mutatja, hogy erre bérkülönbség nem volt alapítható.
[55] A másodfokú bíróság tévesen hivatkozott arra, hogy az alperes munkaügyi osztályán nem került sor a férfiak és nők közötti indokolatlan különbségtételre. A bizonyítás nem volt elég széleskörű ahhoz, hogy abból az egész osztály valamennyi dolgozója tekintetében következtetés lenne levonható, másrészt nincs jelentősége a jelen ügy szempontjából annak, hogy a felperesétől eltérő munkakörben dolgozóknál megvalósult-e hátrányos megkülönböztetés, a kettő között sem oksági, sem egyéb kapcsolat nincs. Így e tényt indokolatlanul vette figyelembe a jogerős ítélet.
[56] A felülvizsgálati érvelés szerint az eljáró bíróságok téves álláspontra helyezkedtek, amikor a felperes útiköltség iránti igényét elutasították. Álláspontja szerint tévesen értelmezték a 39/2010. (II.26.) Korm. rendelet fogalomrendszerét, és azt "összemosták" a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi XLVI. törvény szabályaival. A felperes Cs. L. és Gy. I. tanúk elmondásával igazoltan megdöntötte azt a vélelmet, hogy a ny.-i címet kell lakóhelynek tekinteni, hiszen bizonyítottá vált, hogy életvitelszerűen F.-én lakott. Mivel pedig a Kormányrendelet 2. § d) pontja szerint lakóhely annak a Magyarország, vagy az Európai Gazdasági Térség állama területén lévő lakásnak a címe, amelyben a munkavállaló él, illetve amelyben életvitelszerűen lakik, azt kellett volna vizsgálnia a bíróságoknak, hogy ez hol található. Mivel F.-ről járt Ny.-re, az utazási költségtérítés megillette.
[57] A jogvitában a kereseti kérelem és ellenkérelem keretei között konkrétan tájékoztatni kell a felperest, hogy a kereseti követelését milyen tényekkel kell bizonyítania, az alperest pedig arról, hogy milyen tények bizonyításával védekezhet a perbeli igény ellen. A Pp. 3. § (3) bekezdésében foglalt előzetes tájékoztatási kötelezettség a bíróságot a jogi képviselővel eljáró féllel szemben is terheli (EBH2007.1728.).
[58] A bíróságnak ezen túl az elsőfokú eljárásban a Pp. 141. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően fel kell hívni a feleket a nyilatkozattételre, a bizonyítási indítványaik előterjesztésére, továbbá tájékoztatni kell a késedelem következményeiről (EBH 2009.1967.). Jelen peres eljárásban ilyen tájékoztatás nem történt, a másodfokon eljárt bíróság azon jogi álláspontja, amely szerint a Pp. 3. § (3) bekezdése, 141. § (2) bekezdése és (6) bekezdése vonatkozásában az elsőfokú bíróság idéző végzésében tájékoztatta a feleket a jogszabályokról, nem megalapozott.
[59] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme tartalmában a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
[61] A Pp. 275. § (2) bekezdés alapján a Kúria a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A Pp. 272. § (2) bekezdés szerint pedig a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, azt, hogy a fél milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja, továbbá elő kell adni - a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett -, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja.
[62] A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei tehát a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az erre vonatkozó jogi álláspontját részletesen kifejti, vagyis a jogszabálysértésre való hivatkozását, indokait is ismerteti. Amennyiben a fél a felülvizsgálati kérelmében több, egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell a fent meghatározott tartalmi követelményekkel. A jogerős ítélet több rendelkezése ellen irányuló felülvizsgálati kérelem esetén annak a törvényben előírt tartalmi kellékeket kérelmenként külön-külön kell tartalmaznia, és ezek hiánytalan meglétét is a Kúria külön-külön vizsgálja 1/2016. (II.15.) PK vélemény 4-6. pont].
[63] Az elmaradt álláskeresési járadék iránti igényt az eljáró bíróságok helytállóan utasították el a 2013. február 26-át követő időszakra. Ezen időponttól kezdődően ugyanis a felperesnek lehetősége volt az igényérvényesítésre, amennyiben azt csak később tette meg - bármely okból - az az alperesnek nem volt felróható. Így az Mt. 166. § (2) bekezdés a) és b) pontját, illetve az Mt. 167. § (2) bekezdését a bíróságok helyesen értékelték.
[64] A szakképzési pótlék igény kapcsán a felperes a felülvizsgálati kérelmében kizárólag a Pp. 206. §-át jelölte meg megsértett jogszabályhelyként. A Kúria már több eseti döntésében kimondta, hogy a Pp. 206. §-a alapján történő felülvizsgálat nem eredményezheti a vonatkozó anyagi jogszabályhely megjelölése hiányában a felülvizsgálati kérelemmel elérni kívánt célt, vagyis annak megállapítását, hogy a szakképzési pótlék iránti igény megalapozott volt (Mfv.I.10.565/2015., Mfv.I.10.202/2016.). Ebből következően pedig ezen igény nem volt a felülvizsgálati eljárásban vizsgálható.
[65] A túlmunkáért járó díjazás iránti igényt helyesen utasította el a másodfokú bíróság. A régi Mt. 83/A. § (7) bekezdése szerint ha a munkavállaló a munkaköri feladatai ellátása mellett oly módon végez más munkakörbe tartozó feladatokat, hogy a két munkakörbe tartozó munkavégzés időtartama nem különíthető el, a munkavállalót a munkabéren felül külön díjazás (helyettesítési díj) illeti meg. A felperes csoportvezetőként, de munkaügyi előadói feladatokat látott el, amelyek megegyeztek K. A.-éval, a helyettesítési díjjal összefüggésben a felperes maga is csak a megnövekedett munkaterhet állította. A bíróságok helytállóan vizsgálták, hogy ez a felperesre nézve jelentős többletmunkát jelentett-e, a rendelkezésre álló bizonyítékokból azonban erre nem lehetett következtetni (Pp. 206. §), így az igény nem volt alapos.
[66] A felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság jogszabálysértően utasította el a túlmunkáért járó díjazás iránti igényét megsértve a régi Mt. 147. § (2) bekezdését, és az Mt. 140. § (1) bekezdését.
[67] A másodfokú bíróság a következetes ítélkezési gyakorlat alapján helytállóan hivatkozott arra, hogy a túlmunkáért járó díjazás csak akkor illeti meg a munkavállalót, amennyiben igazolja a túlmunka konkrét időpontját, időtartamát, továbbá azt, hogy a munkáltató a rendkívüli munkavégzést írásban elrendelte, vagy a végzett munka szükséges volt (EBD 2014.M.3.).
[68] Az a körülmény, hogy a tanúk állították, miszerint a munkaügyi osztályon előfordult rendkívüli munkavégzés, nem alkalmas annak alátámasztására, hogy a felperes mikor, milyen időtartamban túlórázott a munkáltató tudtával és beleegyezésével, illetve hogy részére is biztosították-e az ún. "lecsúsztatás" lehetőségét.
[69] A másodfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy ítéleti bizonyossággal azt nem lehetett megállapítani, hogy a munkáltató kifejezetten megtiltotta volna a jelenléti ívek szabályszerű vezetését. Az, hogy a munkavállalók azon esetleg nem jelölték meg - saját elhatározásukból - a végzett túlórákat, nem írható az alperes terhére.
[70] A bíróság a bizonyítási eljárás során beszerzett bizonyítékok bizonyító erejét a maguk összességében értékeli és a per összes releváns körülményére figyelemmel - meggyőződése szerint - bírálja el, mérlegeli, hogy az egyes bizonyítékok közötti ellentétet miként oldja fel bizonyítékok szabad mérlegelésének elve, Pp. 206. § (1) bekezdés]. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére, újabb egybevetésére nincs jogi lehetőség, a Kúria csak azt vizsgálhatja, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értékelése során a bíróság nyilvánvalóan téves, vagy okszerűtlen következtetésre jutott-e (BH 2012.173., Mfv.I.10.464/2012/8.).
[71] Jelen esetben a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése során alapvetően téves következtetésre nem jutott, és megfelelő indokát adta annak, hogy az elsőfokú eljárásban keletkezett iratokat miként vette figyelembe (Pp. 206. §, Pp. 221. §).
[72] Alaptalan a felperesnek az E. C. Kft.-vel és az E. Ü. Kft.-vel kapcsolatos felülvizsgálati érvelése. A felperes jogszabálysértésként a Pp. 221. §-át, azaz a bíróságok ítélet indokolási kötelezettségének megsértését állította a bizonyítékok téves mérlegelését (Pp. 206. §) azonban nem sérelmezte. A Pp. 221. § (1) bekezdés szerint a bíróságoknak a határozatukat a szükséges mértékben kell megindokolniuk, amelynek körét az adott ügy jellege és az eljárás során tisztázásra váró körülmények terjedelme határozza meg. A törvényszék e körben rögzítette a tényállást, az abból figyelembe vett körülményeket, és levont következtetéseiről is számot adott. Önmagában az indokolási kötelezettség megsértése nem állapítható meg amiatt, hogy a levont jogkövetkeztetéssel a fél nem ért egyet.
[73] A felperes a felülvizsgálati kérelmének végén összefoglalóan jogszabálysértésként jelölte meg a Pp. 3. §-ában foglaltakat, a jogszabálysértést igazoló jogi álláspontját azonban csak az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvére alapított bérkülönbözet iránti igénnyel összefüggésben fejtette ki. Mivel a többi kereseti igény a tájékoztatási kötelezettség megsértését illetően nem tartalmazott érdemi előadást, így kizárólag a diszkriminációval összefüggésben volt értékelhető a kioktatási kötelezettség megtartottsága.
[74] A Pp. 3. §-ának (3) bekezdése szerint a bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket tájékoztatni. Ennek az a célja, hogy a fél a bizonyítási indítványait a jóhiszemű és célszerű pervitel körülményeinek megfelelően előterjeszthesse. Ezen tájékoztatásnak a bizonyítási eszközökre általában nem kell kitérni, azokra csak célszerű utalni. Ezt a tájékoztatást jegyzőkönyvben vagy külön végzésben úgy kell rögzíteni, hogy annak tartalma utóbb egyértelműen megállapítható legyen Polgári perrendtartás tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályainak alkalmazásával kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1/2009. (VI. 24.) PK vélemény].
[75] A felperes a felülvizsgálati kérelmében helytállóan utalt arra, hogy a bíróságok - az iratokból megállapíthatóan - az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének megsértését állító kereseti követeléssel összefüggésben nem tettek eleget a kioktatási kötelezettségüknek.
[76] Erre figyelemmel a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak kell kioktatnia a feleket a bizonyítási kötelezettségekről, illetve a speciális kimentési szabályokról (Ebktv. 7. §, 8. §, 19. §, 22. §) azzal, hogy a felperesnek valószínűsítési kötelezettségének kell eleget tenni, míg az alperesnek azt kell igazolnia, hogy a jogsérelmet szenvedett fél által valószínűsített körülmények nem álltak fenn, vagy megtartotta azt, illetve az egyenlő bánásmód követelményét nem volt köteles megtartani.
[77] A kioktatás után lehet lefolytatni a bizonyítási eljárást és lehet annak eredményeként megalapozott, mindenre kiterjedő döntést hozni. Ezért a Kúria ezen kereseti kérelem tekintetében a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte.
[78] A felperes megalapozottan hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a bíróságok az utazási költségtérítéssel összefüggésben nem folytattak le kellő bizonyítási eljárást.
[79] A 39/2010. (II.26.) Korm. rendelet 2. § aa) és ab) pontját ugyanezen jogszabályhely d) és e) pontja figyelembe vételével együttesen kell értékelni különös tekintettel a lakóhely fogalmára amelyet a Kormányrendelet rögzít, egyéb feltételek meglétét pedig nem kívánja meg. Így a lakcímkártyán rögzítetteknek nincs a Kormányrendeletben szabályozottak alapján jelentősége.
[80] A másodfokú bíróság a Kormányrendelet 2. § a) pontjára hivatkozással tett megállapításokat a munkába járás körülményeire, e körben azonban bizonyítási eljárás nem folyt, az arra alapított érdemi döntés így jogsértő.
[81] A kifejtettekre tekintettel a Kúria a bérkülönbözet és az utazási költségtérítés iránti keresetet elutasító jogerős ítéleti rendelkezést a Pp. 275. §-ának (5) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, egyebekben az ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
[83] A hatályon kívül helyezett rendelkezések tekintetében a Kúria a Pp. 275. § (5) bekezdése alapján a felülvizsgálati eljárásban felmerült költség és illeték összegét megállapította, annak viselésére az új eljárásban kell dönteni.
[84] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.