adozona.hu
EH 2017.09.M23
EH 2017.09.M23
Jogkérdésnek minősül és nem függ a bíróság mérlegelésétől az, hogy az egészségkárosító kockázatok közül melyek azok a hatások, körülmények, amelyek illetménypótlék fizetésére jogosítanak, az egészségi kockázat fennállásának és mértékének megállapítása azonban szakkérdés, amit csak szakértői bizonyítás alapján lehet eldönteni [1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 72. § (1) bekezdés a) pont].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperesek mentőápolóként, illetve mentő-gépkocsivezetőként álltak az alperes alkalmazásában. A felperesek munkájukat 10, illetve 12 órás szolgálatban látták el. A 12 órás szolgálatból a felperesek kb. 3-4 órát töltöttek gépjárművön kivonulással (tengelyen töltött idő), ezen túl munkaidejükben a mentőálláson tartózkodtak. Riasztás esetén reggel 6 óra és este 22 óra között egy percen belül, este 10 óra és reggel 6 óra között pedig 2 perc alatt kellett elindulniuk a mentőállomásról. A men...
EH 2017.09.M23 Jogkérdésnek minősül és nem függ a bíróság mérlegelésétől az, hogy az egészségkárosító kockázatok közül melyek azok a hatások, körülmények, amelyek illetménypótlék fizetésére jogosítanak, az egészségi kockázat fennállásának és mértékének megállapítása azonban szakkérdés, amit csak szakértői bizonyítás alapján lehet eldönteni [1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 72. § (1) bekezdés a) pont].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperesek mentőápolóként, illetve mentő-gépkocsivezetőként álltak az alperes alkalmazásában. A felperesek munkájukat 10, illetve 12 órás szolgálatban látták el. A 12 órás szolgálatból a felperesek kb. 3-4 órát töltöttek gépjárművön kivonulással (tengelyen töltött idő), ezen túl munkaidejükben a mentőálláson tartózkodtak. Riasztás esetén reggel 6 óra és este 22 óra között egy percen belül, este 10 óra és reggel 6 óra között pedig 2 perc alatt kellett elindulniuk a mentőállomásról. A mentőautóban szájmaszk, szemüveg, gumikesztyű és overall állt védőeszközként rendelkezésükre.[2] Az alperes 2011-ben kockázatértékelést készített, melyben az egyes munkaköröket értékelte abból a szempontból, hogy az azt ellátó alkalmazottak mennyi ideig vannak stresszorhatásnak kitéve. A készenléti állapot és a felelősség pszichológiai stresszor a mentőápoló és a mentő-gépkocsivezető esetében a mentőállomáson, a kivonulás, a helyszíni munka és a szállítás, betegátadás során az E kategóriába (munkaidejének 76–100%-ában éri stresszorhatás), míg a visszatérés idején mentőápoló esetén a C kategóriába (munkaidejének 51–75%-ában éri stresszorhatás), a mentő gépkocsivezetőnél az E kategóriába nyert besorolást. A kockázatértékelés a mentőápolók és a mentő-gépkocsivezetők vonatkozásában részletesen elemezte a kockázatokat, köztük a pszichés kockázatot arra figyelemmel, hogy az igényel-e intézkedést a munkáltató részéről.
A felperesek keresete, az alperes ellenkérelme
[3] A felperesek keresetükben 2009. július 20-ától a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 72. § (1) bekezdés a) pontja szerinti kockázati illetménypótlék megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Álláspontjuk szerint munkájuk jellegéből adódóan folyamatosan komoly fizikai, illetve jelentős pszichés kockázatnak voltak kitéve, mivel a riasztásra történő várakozás jelentős pszichés megterhelést jelentett, amit a munkáltató a kockázatértékelésében is megállapított. Hivatkoztak arra, hogy a megbecsülés hiánya, a készenléti állapot, illetőleg a felelősség, mint pszichológiai distresszor a munkaidejük több mint 50%-ában fennállt. A kivonulás során a megkülönböztető jelezéssel történő közlekedés, a relatív nagy sebesség miatti kiemelt balesetveszély, a baleseti helyszínen veszélyes anyagokkal, veszélyes körülmények között történt munkavégzés, a betegekkel való érintkezés során felmerülő esetleges fertőzésveszély, illetve több ízben a testi épségük ellen irányuló jogellenes támadás elszenvedése szintén komoly fizikai, illetve pszichés kockázatot jelentett.[4] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy a felperesek munkaidejének legalább felét nem érte el az egészségkárosító kockázatok közötti munkavégzés, így e pótlékra nem jogosultak. A kimutatás szerint munkaidejük kevesebb mint 50%-át töltötték tengelyen, ezen túl a várakozás során a megbecsülés hiánya, a készenléti állapot és a felelősség, mint pszichológiai kockázati tényező nem minősül egészségkárosító kockázatnak, illetve a mentőállomáson való várakozás során stresszes állapot nem állt fenn. A várakozás alkalmával a közalkalmazottak az idejüket megfelelő körülmények között pihenéssel tölthették, nem álltak folyamatos pszichés nyomás alatt, a felelősség érzése pedig nem állt fenn a teljes munkaidőben.
Az első- és másodfokú ítélet
[5] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította. Ítélete indokolásában rámutatott arra, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja szerinti kockázati illetmény tekintetében a felperesek munkaidejét havi munkaidőkeretben kellett vizsgálnia, figyelemmel arra, hogy a kockázati pótlékot is havi juttatásként kapták, így ebben az intervallumban kellett meghatározni az egészségkárosító kockázatok fennálltát. A munkaköri leírások, a tanúvallomások, illetve a felperesek nyilatkozatai alapján a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperesek munkájukat úgy végezték, hogy egyrészt a mentőállomáson készenlétben várták a riasztást, illetve annak beérkezése után kivonultak az esethez, ellátták a sérülteket, betegeket, azokat kórházba szállították, majd visszatértek a mentőállomásra. Ez alapján különbséget tett a mentőálláson, illetve a tengelyen töltött munkavégzési időtartamok között.[6] Az elsőfokú bíróság szakértői véleményt szerzett be, sor került annak kiegészítésére, illetve a szakértők meghallgatására. A szakértők véleményükben külön vizsgálták a tengelyen töltött időtartam, illetve a mentőállomáson töltött készenlét időtartama alatt azonosítható kockázati forrásokat és azok expozícióját. A szakvélemény rögzítette, hogy a felperesek körülményeiből adódóan egyidejűleg több különböző veszélyforrásnak voltak kitéve, azonban a tengelyen töltött idő teljes időtartama alatt minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának folyamatosan, tartósan nem voltak kitéve, azokkal eseti jelleggel kellett számolni. A felperesek esetében 2009 júliusától 2012 júliusáig az ilyen károsító kockázatok mértéke egyetlen esetben sem érte el a munkaidő 50%-át.
[7] Ezen időtartam alatt több különböző veszélyforrás volt azonosítható, ezek azonban csak eseti jelleggel álltak fenn, mivel más kockázati tényezőt kellett figyelembe venni a beteg helyszíni ellátása, vagy a beteg intézménybe történő szállítása idején, mint a mentőállomásra történő visszaérkezés során. A biológiai kóroki tényezők okozta egészségkárosodás kockázatával abban az esetben kellett számolni, amennyiben a fertőző forrás, a közvetítő közeg, illetve a fogékony szervezet együttesen volt jelen. Mindezek együttes értékelésével az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a perrel érintett időszakban egyetlen felperes vonatkozásában sem érte el a munkaidő 50%-át a tengelyen töltött idő, ezért a pótlékra a felperesek nem jogosultak.
[8] A mentőállomáson való tartózkodás vonatkozásában a kockázatértékelés szerint a megbecsülés hiánya, a készenléti állapot, illetve a felelősség, mint pszichológiai distresszorok voltak vizsgálhatóak, melyeket a felperesek keresetükben is külön pszichoszociális kóroki tényezőként jelöltek meg. A szakvélemény szerint a nagyobb megterhelés a tengelyen töltött idő alatt áll fenn, egyes pszichológiai distresszorok azonban ezen túli időben is jelentkeztek. A felperesek állítása szerinti megbecsülés hiánya egyikük szerint az anyagi megbecsülés hiányát jelentette, míg kettőjük szerint azt a körülményt foglalta magában, hogy nem mindig fogadták őket úgy a helyszínen, mint akik segíteni érkeztek. A szakértők kifejtették, hogy a megbecsülés hiánya, valamint a készenléti állapot a jogszabályban nem kerültek kockázati tényezőként feltüntetésre, ezek a munkáltató kockázatértékelésében lehetséges pszichológiai distresszorként kerültek meghatározásra. A felelősséggel kapcsolatban kifejtették, hogy a mentősök esetében ez abban az időszakban állapítható meg, amikor a sérülthöz vagy beteghez kivonulnak, őt ellátják, illetve beviszik az intézménybe, munkaidejük 50%-ában azonban ez kockázatként nem értékelhető.
[9] Az elsőfokú bíróság, utalva a 33/1988. (VI. 24.) NM rendelet 5. számú melléklete 1. pontjára és a Kjt. 72. § (1) bekezdésére kifejtette, hogy a megbecsülés hiánya, valamint a készenléti állapot nem jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok, így a kockázati illetménypótlékra való jogosultságnál nem vehetők figyelembe. Mindezeken túl a szakértői vélemény megállapítása szerint a felpereseknél az egészségkárosító kockázatok a munkaidő legalább felében egyértelműen nem álltak fenn, ezért ezen illetménypótlékra mint juttatásra nem váltak jogosulttá.
[10] A felperesek fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Megállapította, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja szerinti illetménypótlék jogszabályi feltétele, hogy a közalkalmazott foglalkoztatására a munkaideje legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között kerüljön sor. A kockázati illetménypótlék rendszeres, havonta járó juttatás, így a havi munkaidőkeretben foglalkoztatott felpereseknél havonta a munkaidőkeret átlagában kellett vizsgálni a törvényi feltételek fennálltát.
[11] A törvényszék elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontja szerint az egészségkárosító kockázatok fennállását a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) 87. §-a alapján kellett vizsgálni. A pszichés igénybevétel fennállását nem a munkaköri, szakmai, illetve személyi higiénés alkalmasság orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 33/1998. (XII. 24.) NM rendelet (NM rendelet) 5. számú melléklete alapján kellett megítélni, mert a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja a pszichés terhelés fokozott fennállását nem követeli meg. Az Mvt. hivatkozott rendelkezése nem határozza meg azokat a tényezőket, amelyek fennállása esetén a pszichés igénybevétel megállapítható, ezért a felperesek által hivatkozott tényezők, mint a megbecsülés hiánya, valamint a készenléti állapot a pszichés igénybevétel vizsgálatánál nem zárhatók ki abból az okból, hogy ezeket jogszabály kifejezetten nem határozza meg.
[12] A törvényszék álláspontja szerint helytállóan tett különbséget az elsőfokú bíróság a tengelyen töltött idő, illetve a mentőállomáson töltött idő alatt végzett tevékenység között. A szakértők a véleményük kialakítása során figyelemmel voltak az alperes által 2011-ben készített és 2012-ben módosított kockázatértékelés adataira, a helyszíni szemlén szerzett tapasztalatukra, továbbá a szakértői vizsgálaton megjelent három felperes vizsgálati anyagára. Részletesen meghatározták a tengelyen töltött időtartam alatt a felpereseknél jelentkező lehetséges veszélyforrásokat, rögzítették azonban, hogy azok expozíciójának a felperesek ezen időtartam alatt sem voltak tartósan kitéve.
[13] Az Mvt. 87. § (1) bekezdése 1/H. pontja vonatkozásában kifejtette, hogy jogszabályban meghatározott kockázati tényezőnek, ezen belül pedig pszichoszociális kockázatnak minősül minden egészségkárosító hatással járó tényező, amely adott esetben – azok együttes hatása és összessége folytán – a munkavállalók vonatkozásában befolyással bír, az e hatásokra adott válaszreakcióra, illetve ezzel összefüggésben bármilyen lelki vagy szervi megbetegedés lehetősége fennáll. A felperesek ilyen pszichoszociális kockázati tényezőként a megbecsülés hiányát, a felelősség fennállását, illetve a készenléti jellegű munkavégzést jelölték meg. A megbecsülés hiánya vonatkozásában a másodfokú bíróság megállapította, hogy az nem tekinthető olyan munkakörhöz kapcsolódó specifikus veszélyforrásnak, amely objektív módon, az illetménypótlékra jogosító kockázati tényezőként értékelhető lett volna. A készenlét, valamint a felelősség tekintetében kifejtette, hogy önmagában a foglalkoztatás jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok közötti megvalósulásának megállapítására ezek sem adhatnak alapot, ehhez annak bizonyítására lett volna szükség, hogy ezek a hatások az esetlegesen fennálló egyéb pszichés hatásokkal együtt az Mvt. 87. § 1/H. pontjában meghatározott következmények bekövetkezését lehetővé tegyék, ennek megítélése pedig szakkérdés. A szakértők megállapítása szerint a felelősség, mint pszichoszociális distresszor a tengelyen töltött idő alatt jelentkezik, a mentőálláson töltött idő alatt ez elhanyagolható mértékű volt, a készenlét pedig pszichés kockázati tényezőt nem jelentett. A vizsgált pszichoszociális kockázati veszélyforrások együttes hatása a munkavégzés időtartamának 50%-át nem érte el, ezek összességében az egyéb egészségkárosító kockázatok mellett sem jelentenek kimutatható, objektív adatokon nyugvó jelentős pszichés megterhelést.
[14] A kockázatértékelés vonatkozásában a másodfokú bíróság megállapította, hogy a munkáltató külön is vizsgálta a tengelyen töltött idő, illetve a mentőállomáson várakozással eltöltött idő során fennálló és azonosítható kockázati tényezőket és külön is megállapításokat tartalmazott az egyes mentőállomásokra nézve. Az értékelés azt tartalmazta, hogy a fiziológiai, idegrendszeri és pszichés tényezők, illetve az érzelmi tényezők minden beosztás esetén elhanyagolhatóak, a mentőápolók és a mentő-gépkocsivezetők vonatkozásában alacsonyak.
A felülvizsgálati kérelem, és ellenkérelem
[15] A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérték, hogy a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és hozzon a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, illetve szükség esetén utasítsa az első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat meghozatalára. Kifejtették, hogy a szakvélemény szerint a tengelyen töltött teljes időtartam alatt minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának folyamatosan nem voltak kitéve, a tengelyen töltött idő pedig lényegesen alatta maradt a munkaidő felének, mivel a legtöbb hónapban annak mértéke a 30%-ot sem érte el. Ezzel szemben a szakértők által is figyelembe vett kockázatértékelés a megbecsülés hiányát mint pszichológiai distresszort a munkaidő 51–75%-ában, míg a készenléti állapotot és felelősséget, mint pszichológiai distresszort a munkaidő 76–100%-ában fennállóként értékelt. A mentőápoló és mentő-gépkocsivezető munkakörök esetében a kockázatértékelés pszichés kockázatokkal foglalkozó fejezete 17 pszichológiai distresszort említ, melyből a szakértő kiegészítő szakvéleményében hármat emelt ki (készenléti állapot, felelősség, megbecsülés hiánya). Ezek közül bizonyos pszichológiai distresszor tényezők a munkaidő nagy részében vagy akár egészében fennálltak, T. K. igazságügyi szakértő nyilatkozatában azonban ezek mértékét a készenléti idő vonatkozásában elhanyagolhatónak ítélte.[16] Az eljárás során megállapítható volt, hogy az általuk betöltött munkakörökben az Mvt. 87. § 1/H. pontjában meghatározott pszichoszociális kockázat egészségkárosító kockázatnak minősült. Beletartoznak ebbe az alperes kockázatértékelésében meghatározott pszichológiai distresszorok, köztük a készenlét, a felelősség is, melyek szolgálatteljesítési idejük több mint 50%-ában, csaknem 100%-ában volt jelen, vagyis foglalkoztatásuk ezen időtartama alatt pszichoszociális kockázatnak voltak kitéve, mely egészségkárosító kockázatnak minősül.
[17] Érvelésük szerint önmagában az a körülmény, hogy a jogalkotó a pszichoszociális kockázat jogszabályi fogalma meghatározásakor a stresszorok hatása tekintetében nem ad tételes felsorolást, nem képezheti törvényi akadályát annak, hogy a pszichoszociális kockázat ilyen egészségkárosító kockázatként megállapítható legyen, különös tekintettel arra, hogy azt az alperes maga is felismerte és értékelte kockázatértékelésében. A Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja csak annyit ír elő, hogy maga az egészségkárosító kockázat legyen a jogszabályban meghatározva, ez pedig az adott esetben megvalósult, ugyanis a pszichoszociális kockázatokat az Mvt. meghatározza.
[18] Érvelésük szerint helytelen álláspontra helyezkedett a másodfokú bíróság, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a készenlét és a felelősség önmagában nem adhat alapot a foglalkoztatás jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok közötti megvalósulásának megállapítására, ehhez annak bizonyítása szükséges, hogy ezek a hatások az esetlegesen fennálló egyéb pszichés hatásokkal együtt az Mvt. 87. § 1/H. pontjában meghatározott követelmények bekövetkezését lehetővé tegyék. A szakvéleményben rögzítésre került több olyan tényező, amelyik stresszt jelenthet munkájuk során, a kockázatértékelésben rögzített kockázati tényezők közvetett vagy közvetlen módon hozzájárulhatnak egészségkárosodás kialakulásához.
[19] A szakértő meghallgatása során úgy nyilatkozott, hogy a pszichológiai distresszorokat nem lehet taxatív módon felsorolni, bizonyos tényezők a munkaidő nagy részében vagy egészében fennállnak, s azok felhalmozódása vagy fokozódása a tengelyen töltött idő alatt várható inkább. A szakértők megállapításukkal nem zárták ki azt, hogy a mentőállomáson történő tartózkodásuk teljes időtartama alatt jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, s ezzel kimondták, hogy a készenlét és a felelősség mint pszichológiai distresszor a munkaidő több mint 50%-ában érvényesül. A szakértők meghallgatásuk során nem tettek olyan megállapítást, hogy a vizsgált pszichoszociális kockázati veszélyforrások együttes hatása a munkavégzés időtartamának 50%-át nem érte el, ugyanis a jegyzőkönyvben a munkaidő 50%-ára utaló megállapítást a tengelyen töltött időre vonatkozóan tettek.
[20] A hivatkozásuk szerint a kockázatértékelésben a veszélytényezőkhöz rendelt kockázatveszély mértéke, illetve az annak való kitettség mértéke nem azonos fogalmakra utalt. Az egészségkárosító kockázatnak nem kell ténylegesen betegséget, egészségkárosodást okoznia, hanem annak van jelentősége, hogy ki voltak-e téve ezen kockázatnak, s ha igen, az munkaidejük milyen részében állt fenn.
[21] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn. Érvelése szerint az illetménypótlékra való jogosultság feltétele a munkakör ellátásából eredő egészségkárosító kockázat, a káros hatás bekövetkezésének a valószínűsége. Az egységes bírói gyakorlat szerint az egészségkárosító kockázat fennállásának megállapítása olyan szakkérdés, amit csak szakértői bizonyítás alapján lehet eldönteni. Ennek megfelelően a perben igazságügyi szakértő került kirendelésre, és a teljes körű vizsgálat egyértelműen azt állapította meg, hogy sem biológiai, sem kémiai, sem fizikai, sem pszichológiai kockázati tényezők nem állnak fenn a felperesek foglalkoztatásának ideje alatt a munkaidő legalább felében. Utalt arra, hogy helytállóan értékelték havi munkaidőkeret figyelembevételével azt, hogy milyen időtartamban került sor a felperesek tengelyen történő foglalkoztatására, illetve mennyi időt töltöttek munkaidejükből készenléttel.
[22] Hangsúlyozta azt az álláspontját, hogy a munkaidő egy részét képező tengelyen töltött idő esetében sem a teljes időtartamban állt fenn a kockázat, mely állítását az igazságügyi szakértő is alátámasztotta.
A Kúria döntése és jogi indokai
[23] A felperesek felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint nem megalapozott.[24] Az illetménypótlék célja az, hogy az általános munkafeltételektől eltérő, az alapilletmény mértéke megállapításánál figyelembe nem vett körülmények között végzett munkáját külön díjazza a közalkalmazottnak. A közalkalmazottak esetében a jogszabály alapján kötelezően fizetendő pótlékok meghatározásában hármas rendszer érvényesül: egyes pótlékokat a Kjt., másokat az általános háttérszabályként alkalmazandó Mt. határozza meg, de megállapíthat ilyeneket az ágazati sajátosságokra épülő végrehajtási rendelet is.
[25] A Kjt. 75. § (1) bekezdése lehetőséget biztosít arra, hogy végrehajtási rendelet a Kjt. 69-74. § rendelkezéseiben foglaltakon túl ágazati szakmai sajátosságokra tekintettel további illetménypótlékokat állapítson meg, ha a munkakörbe tartozó valamely, az általánostól eltérő munkafeltétel indokolja. A jogalkotó élt is ezzel a lehetőséggel és a Kjt. egészségügyi intézményekben történő végrehajtásáról szóló 356/2008. (XII. 31.) Korm. rendelet 16. §-a meghatározta azokat a munkaköröket, amelyet betöltő közalkalmazottakat az egészségügy területén diagnosztikai, asszisztensi, traumatológiai, intenzív terápiás, infektológiai, pszichiátriai, ápolási illetménypótlék illeti meg. E munkakörök között nem szerepel a mentőápolói, illetve mentő-gépkocsivezetői munkakör.
[26] A Kjt. 66. § (7) bekezdése alapján a munkáltató dönthet úgy, hogy a közalkalmazott részére – az ott meghatározott feltételek fennállta esetén – a garantált illetménynél magasabb összegű illetményt állapít meg, értékelve ezzel a munkavégzés speciális körülményeit.
[27] A Kjt. 72. § (1) bekezdése alapján azonban a közalkalmazott a munkavégzése során felmerülő egészségkárosító kockázatokért járó pótlék fizetésére kizárólag akkor válik jogosulttá, ha megállapítható, hogy
[28] a) foglalkoztatására munkaideje legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között kerül sor, vagy
[29] b) a védelem csak egyéni védőeszköz olyan állandó vagy tartós használatával valósítható meg, amely a közalkalmazott számára fokozott megterhelést jelent. A felperesek a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített feltételek fennálltára hivatkozva terjesztették elő illetménypótlék iránti igényüket. E feltételek szigorúan meghatározottak, a bíróságnak nincs mérlegelési joga.
[30] Annak megállapítása, hogy a felpereseket ért egészségkárosító kockázati tényezők közül melyek azok, amelyek a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt illetménypótlékot megalapozzák, jogkérdésnek minősül. A pótlék fizetésének feltétele az, hogy jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között kerüljön sor a munkavégzésre legalább a munkaidő felében. Ennek megfelelően nem bármely egészségkárosító kockázat értékelhető ezen illetménypótlékra való jogosultság körében, hanem csupán a valamely jogszabályban rögzített egészségkárosító kockázatok vehetők figyelembe.
[31] Az Mvt. értelmező rendelkezéseket tartalmazó 87. § 1/H. pontja általánosan határozza meg a pszichoszociális kockázat fogalmát. Ennek minősül a munkavállalót a munkahelyén érő azon hatások (konfliktusok, munkaszervezés, munkarend, foglalkoztatási jogviszony bizonytalansága stb.) összessége, amelyek befolyásolják az e hatásokra adott válaszreakciót, illetőleg ezzel összefüggésben stressz, munkabaleset, lelki eredetű szervi (pszichoszomatikus) megbetegedés következhet be. Ahhoz, hogy ezen hatások vonatkozásában a közalkalmazott a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja alapján illetménypótlékban részesüljön, olyan egészségkárosító – az adott esetben pszichoszociális – kockázati tényezőnek kell őt érni a foglalkoztatás során, amely jogszabályban került meghatározásra.
[32] Az eljárt bíróságok erre figyelemmel jogszerűen vették figyelembe a pszichoszociális kockázati tényezők megállapításakor az NM rendelet 5. számú mellékletében felsorolt tényezőket, így a mentőápoló és mentő-gépkocsivezető munkakörű felperesek vonatkozásában a felelősség stresszorhatást. Téves jogértelmezéssel jutott azonban a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az NM rendeletben nem szereplő megbecsülés hiányát és a készenléti állapotot is egészségkárosító kockázatként kellett volna értékelnie az elsőfokú bíróságnak. Az NM rendelet fokozott pszichés terheléssel járó tevékenységeket felsoroló 5. számú melléklete a vizsgált tényezők közül csak a felelősséget tartalmazza. Az alperes kockázatértékelésében emellett pszichológiai stresszorként megjelölt készenléti állapot és megbecsülés hiánya pszichológiai stresszorok jogszabályban nem kerültek meghatározásra.
[33] Helytállóan hivatkozott az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében arra, hogy a kockázatértékelés során a munkáltató azonosította a várható veszélyeket, valamint a veszélyeztetettek körét, felbecsülte a veszély jellegét és a veszélyeztetettség mértékét. A kockázatértékelést követően annak megállapításait figyelembe véve a feltárt kockázatok kezelése során kellett meghatároznia a védekezés leghatékonyabb módját, a védelem módozatait, illetve az alkalmazandó szervezési és egészségügyi megelőzési intézkedéseket. A kockázatértékelés a munkavédelmi szabályok és a munkakörülmények javítását célzó intézkedések megtételének előzetes felmérését szolgálta, és nem a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételek fennállását vizsgálta.
[34] Jogkérdésnek minősül és nem függ a bíróság mérlegelésétől az, hogy az egészségkárosító kockázatok közül melyek azok a hatások, körülmények, amelyek illetménypótlék fizetésére jogosítanak, az egészségi kockázat fennállásának és mértékének megállapítása azonban szakkérdés, amit csak szakértői bizonyítás alapján lehet eldönteni.
[35] A perben beszerzett igazságügyi szakértői vélemény azt állapította meg, hogy a XIII. rendű felperes kivételével havonta a tengelyen töltött idő lényegesen alatta maradt a munkaidő 50%-ának, s a XIII. rendű felperes esetében is csak két hónapban kevéssel haladta meg az 50%-ot ez a mérték. Erre azért került sor, mert a XIII. rendű felperes munkavégzés céljából utazott B.-re és a munkavégzés helyére történő utazás is beszámított a tengelyen töltött időbe. A felperesek nem vitatták a tengelyen töltött időre, illetve a mentőállomáson eltöltött időtartamra vonatkozó kimutatás helyességét. Az alapszakértői vélemény 3. pontjában részletesen meghatározta a tengelyen töltött időtartam alatt a felpereseknél felmerülő lehetséges veszélyforrásokat és kifejtette, hogy ezen időtartam alatt sem voltak a felperesek minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának tartósan kitéve.
[36] A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott készenléti állapot és megbecsülés hiánya pszichológiai distresszorokat, a kockázati tényezők között nem kellett vizsgálni, figyelemmel arra, hogy azok nem kerültek nevesítésre az NM rendelet 5. számú mellékletében. Az alperes nem vitatta, hogy a tengelyen töltött idő alatt egészségkárosító kockázatok között végezték a felperesek munkájukat, mivel azonban ez az időtartam nem érte el munkaidejük 50%-át, azt kellett vizsgálni, hogy a készenlét ideje alatt az NM rendeletben meghatározott felelősség mint pszichológiai distresszor egészségkárosító kockázatként fennállt-e, s ha igen, az milyen mértékű volt.
[37] A felperesek felülvizsgálati kérelmükben arra hivatkoztak, hogy a szakértői vizsgálat során több olyan tényezőt tártak fel, amelyek az alkalmazottaknak stresszt jelentett munkájuk során és egészségkárosító kockázatot jelentett (például váltott műszak, éjszakai munkavégzés stb.). Érvelésük szerint maga a munkáltató is elismerte mindezt kockázatértékelésében. Hivatkoztak továbbá arra, hogy a kockázatértékelés szerint a felelősség distresszor a munkaidő 76–100%-ában fennáll. Álláspontjuk szerint a szakértők megállapításukkal nem zárták ki azt, hogy a mentőállomáson történő tartózkodásuk teljes időtartama alatt a jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, és a felelősség mint pszichológiai distresszor a munkaidő legalább 50%-ában érvényesül.
[38] Ezzel ellentétben megállapítható, hogy T. K. igazságügyi szakértő meghallgatása során akként nyilatkozott, hogy „három főből ketten nyilatkoztak erre a kérdésre, mind a két fő azt mondta, hogy nem a várakozás, illetve a készenlétben eltöltött idő a stresszes, hanem mikor megérkezik a riasztás, akkor felfokozott állapotba kerülnek, mert nem tudják, hogy milyen esethez, hova kell menniük, ott mit találnak és mit tapasztalnak”.
[39] Ilyen tartalmú megállapításra jutottak a szakértők a kiegészítő szakvéleményükben, melyben megállapították, hogy egyes pszichológiai distresszor tényezők a munkaidő nagy részében vagy egészében fennállnak, azonban azok halmozódása, fokozódása a tengelyen töltött idő alatt várható inkább.
[40] Dr. N. K. igazságügyi szakértő meghallgatása során elmondta, hogy az NM rendeletben kockázati tényezőként rögzített felelősség az emberekért a tengelyen töltött idő alatt áll fenn, míg a felelősség mint pszichológiai distresszor egyértelműen nem áll fenn a felperesek munkaideje 50%-ában.
[41] A Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a felpereseknek kellett bizonyítaniuk azt, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített feltételek esetükben a perrel érintett időszakban fennálltak, a munkaidejük legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatnak voltak kitéve. A szakértőknek az egészségi ártalom fennállását a tényleges munkavégzés körülményeire tekintettel kellett vizsgálni. A szakértők szakvéleményükben, illetve meghallgatásuk során is egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy a jogszabályokban rögzített egészségi kockázatok – köztük a felelősség, mint pszichológiai distresszor – a felperesek munkaideje legalább 50%-ában nem állt fenn. Mindezekre figyelemmel a Kúria a jogerős ítéletet – részben eltérő indokolással – a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria, Mfv.II.10.580/2016.)
* * *
T e l j e s h a t á r o z a t
Az ügy száma: Mfv.II.10.580/2016/7.
A tanács tagjai: Dr. Stark Marianna a tanács elnöke
Sipőczné dr. Tánczos Rita előadó bíró
Dr. Tálné dr. Molnár Erika bíró
Dr. Tallián Blanka bíró
Dr. Hajdu Edit bíró
A felperesek:
VII. rendű
X. rendű
XI. rendű
XII. rendű
XIII. rendű
A felperesek képviselője: Stelzel Ügyvédi Iroda
(ügyintéző: dr. Stelzel Viktor ügyvéd)
Az alperes: Országos Mentőszolgálat
Az alperes képviselője: Darázs és Társai Ügyvédi Iroda
(ügyintéző: dr. Zolnai Krisztina ügyvéd)
A per tárgya: kockázati illetménypótlék megfizetése
A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél: felperesek
A felülvizsgálni kért jogerős határozat:
Kecskeméti Törvényszék 3.Mf.22.347/2015/9.
Az elsőfokú bíróság határozata:
Kecskeméti Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 3.M.363/2012/135.
Rendelkező rész
A Kúria a törvényszék 3.Mf.22.347/2015/9. számú ítéletét hatályában fenntartja. Kötelezi a VII., X., XI., XII. és XIII. rendű felpereseket, hogy tizenöt napon belül fizessenek meg az alperesnek személyenként 10.000 (tízezer) forint és 2700 (kétezer-hétszáz) forint áfa felülvizsgálati eljárási költséget.
A felülvizsgálati eljárásban felmerült 553.600 (ötszázötvenháromezer-hatszáz) forint felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli.
Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye.
I n d o k o l á s
A tényállás
[1] A VII. rendű felperes mentőápolóként, míg a X., XI., XII. és XIII. rendű felperesek mentő gépkocsivezetőként álltak az alperes alkalmazásában. A X. rendű felperes közalkalmazotti jogviszonya 2012. március 7-én, a XI. rendű felperes jogviszonya 2015. április 5-én, míg a XIII. rendű felperes közalkalmazotti jogviszonya 2012. február 15-én megszűnt. A felperesek munkájukat az alperes B.-i Mentőállomásán 10, illetve 12 órás szolgálatban látták el. A 12 órás szolgálatból a felperesek kb. 3-4 órát töltöttek gépjárművön kivonulással (tengelyen töltött idő), ezen túl munkaidejükben a mentőálláson tartózkodtak. Riasztás esetén reggel 6 óra és este 22 óra között egy percen belül, este 10 óra és reggel 6 óra között pedig 2 perc alatt kellett elindulniuk a mentőállomásról. A mentőautóban szájmaszk, szemüveg, gumikesztyű és overall állt védőeszközként rendelkezésükre.[2] Az alperes 2011-ben kockázatértékelést készített, melyben az egyes munkaköröket értékelte abból a szempontból, hogy az azt ellátó alkalmazottak mennyi ideig vannak stresszorhatásnak kitéve. A készenléti állapot és a felelősség pszichológiai stresszor a mentőápoló és a mentő gépkocsivezető esetében a mentőállomáson, a kivonulás, a helyszíni munka és a szállítás, betegátadás során az E kategóriába (munkaidejének 76-100 %-ában éri stresszorhatás), míg a visszatérés idején mentőápoló esetén a C kategóriába (munkaidejének 51-75 %-ában éri stresszorhatás), a mentő gépkocsivezetőnél az E kategóriába nyert besorolást. A kockázatértékelés a mentőápolók és a mentő gépkocsivezetők vonatkozásában részletesen elemezte a kockázatokat, köztük a pszichés kockázatot arra figyelemmel, hogy az igényel-e intézkedést a munkáltató részéről.
A felperesek keresete, az alperes ellenkérelme
[3] A felperesek keresetükben 2009. július 20-ától a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 72. § (1) bekezdés a) pontja szerinti kockázati illetménypótlék megfizetésére kérték kötelezni az alperest. E címen a VII. rendű felperes 1.451.330 forint, a X. rendű felperes 626.000 forint, a XI. rendű felperes 1.368.000 forint, a XII. rendű felperes 1.474.000 forint, míg a XIII. rendű felperes 617.400 forint és késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni a munkáltatót. Ezt meghaladóan a VII. és XII. rendű felperes a jövőre nézve havi 20.000 forint összeg megfizetését is igényelte. Álláspontjuk szerint munkájuk jellegéből adódóan folyamatosan komoly fizikai, illetve jelentős pszichés kockázatnak voltak kitéve, mivel a riasztásra történő várakozás jelentős pszichés megterhelést jelentett, amit a munkáltató a kockázatértékelésében is megállapított. Hivatkoztak arra, hogy a megbecsülés hiánya, a készenléti állapot, illetőleg a felelősség, mint pszichológiai distresszor a munkaidejük több mint 50 %-ában fennállt. A kivonulás során a megkülönböztető jelezéssel történő közlekedés, a relatív nagy sebesség miatti kiemelt balesetveszély, a baleseti helyszínen veszélyes anyagokkal veszélyes körülmények között történt munkavégzés, a betegekkel való érintkezés során felmerülő esetleges fertőzésveszély, illetve több ízben a testi épségük ellen irányuló jogellenes támadás elszenvedése szintén komoly fizikai, illetve pszichés kockázatot jelentett.[4] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy a felperesek munkaidejének legalább felét nem érte el az egészségkárosító kockázatok közötti munkavégzés, így e pótlékra nem jogosultak. A kimutatás szerint munkaidejük kevesebb, mint 50 %-át töltötték tengelyen, ezen túl a várakozás során a megbecsülés hiánya, a készenléti állapot és a felelősség, mint pszichológiai kockázati tényező nem minősül egészségkárosító kockázatnak, illetve a mentőállomáson való várakozás során stresszes állapot nem állt fenn. A várakozás alkalmával a közalkalmazottak az idejüket megfelelő körülmények között pihenéssel tölthették, nem álltak folyamatos pszichés nyomás alatt, a felelősség érzése pedig nem állt fenn a teljes munkaidőben.
[5] A peres eljárás során az I., II., III., IV., V., VI., VIII. és IX. rendű felperesek keresetüktől elálltak, így esetükben a bíróság a pert megszüntette.
Az első- és másodfokú ítélet
[6] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította és kötelezte a VII. rendű felperest 72.500 forint, a X. rendű felperest 31.300 forint, a XI. rendű felperest, 68.400 forint, a XII. rendű felperest 73.700 forint, míg a XIII. rendű felperest 31.000 forint perköltség megfizetésére. Megállapította, hogy a le nem rótt eljárási illetéket és az állam által előlegezett szakértői költséget az állam viseli. Ítélete indokolásában rámutatott arra, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja szerinti kockázati illetmény tekintetében a felperesek munkaidejét havi munkaidőkeretben kellett vizsgálnia figyelemmel arra, hogy a kockázati pótlékot is havi juttatásként kapták, így ebben az intervallumban kellett meghatározni az egészségkárosító kockázatok fennálltát. A munkaköri leírások, a tanúvallomások, illetve a felperesek nyilatkozatai alapján a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperesek munkájukat akként végezték, hogy egyrészt a mentőállomáson készenlétben várták a riasztást, illetve annak beérkezése után kivonultak az esethez, ellátták a sérülteket, betegeket, azokat kórházba szállították, majd visszatértek a mentőállomásra. Ez alapján különbséget tett a mentőálláson, illetve a tengelyen töltött munkavégzési időtartamok között.[7] Az elsőfokú bíróság szakértői véleményt szerzett be, sor került annak kiegészítésére, illetve a szakértők meghallgatására. A szakértők véleményükben külön vizsgálták a tengelyen töltött időtartam, illetve a mentőállomáson töltött készenlét időtartama alatt azonosítható kockázati forrásokat és azok expozícióját. A szakvélemény rögzítette, hogy a felperesek körülményeiből adódóan egyidejűleg több különböző veszélyforrásnak voltak kitéve, azonban a tengelyen töltött idő teljes időtartama alatt minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának folyamatosan, tartósan nem voltak kitéve, azokkal eseti jelleggel kellett számolni. A felperesek esetében 2009. júliusától 2012. júliusáig az ilyen károsító kockázatok mértéke egyetlen esetben sem érte el a munkaidő 50 %-át. A szakvéleményben szereplő táblázatból az volt megállapítható, hogy a VII. rendű felperes vonatkozásában a vizsgált időszak 24 %-ában, a X. rendű felperesnél 24,5 %-ában, a XI. rendű felperesnél 26,4 %-ban, a XII. rendű felperesnél 25,5 %-ban, míg a XIII. rendű felperesnél 34,25 %-ban volt meghatározható az az idő, amelyet munkaidejükből tengelyen töltöttek. A XIII. rendű felperes esetében két hónapban haladta meg a tengelyen töltött idő kevéssel az 50 %-ot,ennek azonban az volt oka, hogy a XIII. rendű felperes Bácsalmáson teljesített szolgálatot és a teljes utazási időt a tengelyen töltött időbe kellett számítani.
[8] Ezen időtartam alatt több különböző veszélyforrás volt azonosítható, ezek azonban csak eseti jelleggel álltak fenn, mivel más kockázati tényezőt kellett figyelembe venni a beteg helyszíni ellátása, vagy a beteg intézménybe történő szállítása idején, mint a mentőállomásra történő visszaérkezés során. A biológiai kóroki tényezők okozta egészségkárosodás kockázatával abban az esetben kellett számolni, amennyiben a fertőző forrás, a közvetítő közeg, illetve a fogékony szervezet együttesen volt jelen. Mindezek együttes értékelésével az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a perrel érintett időszakban egyetlen felperes vonatkozásában sem érte el a munkaidő 50 %-át a tengelyen töltött idő, ezért a pótlékra a felperesek nem jogosultak.
[9] A mentőállomáson való tartózkodás vonatkozásában a kockázatértékelés szerint a megbecsülés hiánya, a készenléti állapot, illetve a felelősség, mint pszichológiai distresszorok voltak vizsgálhatóak, melyeket a felperesek keresetükben is külön pszichoszociális kóroki tényezőként jelöltek meg. A szakvélemény szerint a nagyobb megterhelés a tengelyen töltött idő alatt áll fenn, egyes pszichológiai distresszorok azonban ezen túli időben is jelentkeztek. A felperesek állítása szerinti megbecsülés hiánya egyikük szerint az anyagi megbecsülés hiányát jelentette, míg kettőjük szerint azt a körülményt foglalta magába, hogy nem mindig fogadták őket úgy a helyszínen, mint akik segíteni érkeztek. A szakértők kifejtették, hogy a megbecsülés hiánya, valamint a készenléti állapot a jogszabályban nem kerültek kockázati tényezőként feltüntetésre, ezek a munkáltató kockázatértékelésében lehetséges pszichológiai distresszorként kerültek meghatározásra. A felelősséggel kapcsolatban kifejtették, hogy a mentősök esetében ez abban az időszakban állapítható meg, amikor a sérülthöz vagy beteghez kivonulnak, őt ellátják, illetve beviszik az intézménybe, munkaidejük 50 %-ában azonban ez kockázatként nem értékelhető.
[10] Az elsőfokú bíróság utalva a 33/1988.(VI.24.) NM rendelet 5. számú melléklete 1. pontjára és a Kjt. 72. § (1) bekezdésére kifejtette, hogy a megbecsülés hiánya, valamint a készenléti állapot nem jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok, így a kockázati illetménypótlékra való jogosultságnál nem vehetők figyelembe. Mindezeken túl a szakértői vélemény megállapítása szerint a felpereseknél az egészségkárosító kockázatok a munkaidő legalább felében egyértelműen nem álltak fenn, ezért ezen illetménypótlékra, mint juttatásra nem váltak jogosulttá.
[11] A felperesek fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és a VII., XI., XII. rendű felpereseket személyenként 25.400 forint, míg a X. és XIII. rendű felpereseket személyenként 12.700 forint perköltség megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja szerinti illetménypótlék jogszabályi feltétele, hogy a közalkalmazott foglalkoztatására a munkaideje legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között kerüljön sor. A kockázati illetménypótlék rendszeres, havonta járó juttatás, így a havi munkaidőkeretben foglalkoztatott felpereseknél havonta a munkaidőkeret átlagában kellett vizsgálni a törvényi feltételek fennálltát.
[12] A törvényszék elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontja szerint az egészségkárosító kockázatok fennállását a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) 87. §-a alapján kellett vizsgálni. A pszichés igénybevétel fennállását nem a munkaköri, szakmai, illetve személyi higiénés alkalmasság orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szóló 33/1998.(XII.24.) NM rendelet (NM rendelet) 5. számú melléklete alapján kellett megítélni, mert a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja a pszichés terhelés fokozott fennállását nem követeli meg. Az Mvt. hivatkozott rendelkezése nem határozza meg azokat a tényezőket, amelyek fennállása esetén a pszichés igénybevétel megállapítható, ezért a felperesek által hivatkozott tényezők, mint a megbecsülés hiánya, valamint a készenléti állapot a pszichés igénybevétel vizsgálatánál nem zárhatók ki abból az okból, hogy ezeket jogszabály kifejezetten nem határozza meg.
[13] A törvényszék álláspontja szerint helytállóan tett különbséget az elsőfokú bíróság a tengelyen töltött idő, illetve a mentőállomáson töltött idő alatt végzett tevékenység között. A szakértők a véleményük kialakítása során figyelemmel voltak az alperes által 2011-ben készített és 2012-ben módosított kockázatértékelés adataira, a helyszíni szemlén szerzett tapasztalatukra, továbbá a szakértői vizsgálaton megjelent három felperes vizsgálati anyagára. Részletesen meghatározták a tengelyen töltött időtartam alatt a felpereseknél jelentkező lehetséges veszélyforrásokat, rögzítették azonban, hogy azok expozíciójának a felperesek ezen időtartam alatt sem voltak tartósan kitéve.
[14] Az Mvt. 87. § (1) bekezdése 1/H. pontja vonatkozásában kifejtette, hogy jogszabályban meghatározott kockázati tényezőnek, ezen belül pedig pszichoszociális kockázatnak minősül minden egészségkárosító hatással járó tényező, amely adott esetben - azok együttes hatása és összessége folytán - a munkavállalók vonatkozásában befolyással bír, az e hatásokra adott válaszreakcióra, illetve ezzel összefüggésben bármilyen lelki vagy szervi megbetegedés lehetősége fennáll. A felperesek ilyen pszichoszociális kockázati tényezőként a megbecsülés hiányát, a felelősség fennállását, illetve a készenléti jellegű munkavégzést jelölték meg. A megbecsülés hiánya vonatkozásában a másodfokú bíróság megállapította, hogy az nem tekinthető olyan munkakörhöz kapcsolódó specifikus veszélyforrásnak, amely objektív módon, az illetménypótlékra jogosító kockázati tényezőként értékelhető lett volna. A készenlét, valamint a felelősség tekintetében kifejtette, hogy önmagában a foglalkoztatás jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok közötti megvalósulásának megállapítására ezek sem adhatnak alapot, ehhez annak bizonyítására lett volna szükség, hogy ezek a hatások az esetlegesen fennálló egyéb pszichés hatásokkal együtt az Mvt. 87. § 1/H. pontjában meghatározott következmények bekövetkezését lehetővé tegyék, ennek megítélése pedig szakkérdés. A szakértők megállapítása szerint a felelősség, mint pszichoszociális distresszor a tengelyen töltött idő alatt jelentkezik, a mentőálláson töltött idő alatt ez elhanyagolható mértékű volt, a készenlét pedig pszichés kockázati tényezőt nem jelentett. A vizsgált pszichoszociális kockázati veszélyforrások együttes hatása a munkavégzés időtartamának 50 %-át nem érte el, ezek összességében az egyéb egészségkárosító kockázatok mellett sem jelentenek kimutatható, objektív adatokon nyugvó jelentős pszichés megterhelést.
[15] A kockázatértékelés vonatkozásában a másodfokú bíróság megállapította, hogy a munkáltató külön is vizsgálta a tengelyen töltött idő, illetve a mentőállomáson várakozással eltöltött idő során fennálló és azonosítható kockázati tényezőket és külön is megállapításokat tartalmazott az egyes mentőállomásokra nézve. Az értékelés azt tartalmazta, hogy a fiziológiai, idegrendszeri és pszichés tényezők, illetve az érzelmi tényezők minden beosztás esetén elhanyagolhatóak, a mentőápolók és a mentő gépkocsivezetők vonatkozásában alacsonyak.
A felülvizsgálati kérelem, felülvizsgálati ellenkérelem
[16] A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, melyben kérték, hogy a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és hozzon a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, illetve szükség esetén utasítsa az első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat meghozatalára és marasztalja az alperest az első-, másodfokú, valamint a felülvizsgálati eljárás költségében. Kifejtették, hogy a szakvélemény szerint a tengelyen töltött teljes időtartam alatt minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának folyamatosan nem voltak kitéve, a tengelyen töltött idő pedig lényegesen alatta maradt a munkaidő felének, mivel a legtöbb hónapban annak mértéke a 30 %-ot sem érte el. Ezzel szemben a szakértők által is figyelembe vett kockázatértékelés a megbecsülés hiányát, mint pszichológiai distresszort a munkaidő 51-75 %-ában, míg a készenléti állapotot és felelősséget, mint pszichológiai distresszort a munkaidő 76-100 %-ában fennállóként értékelt. A mentőápoló és mentő gépkocsivezető munkakörök esetében a kockázatértékelés pszichés kockázatokkal foglalkozó fejezete 17 pszichológiai distresszort említ, melyből a szakértő kiegészítő szakvéleményében hármat emelt ki (készenléti állapot, felelősség, megbecsülés hiánya). Ezek közül bizonyos pszichológiai distresszor tényezők a munkaidő nagy részében vagy akár egészében fennálltak, Tauszik Katalin igazságügyi szakértő nyilatkozatában azonban ezek mértékét a készenléti idő vonatkozásában elhanyagolhatónak ítélte.
[17] Az eljárás során megállapítható volt, hogy az általuk betöltött munkakörökben az Mvt. 87. § 1/H. pontjában meghatározott pszichoszociális kockázat egészségkárosító kockázatnak minősült. Beletartoznak ebbe az alperes kockázatértékelésében meghatározott pszichológiai distresszorok, köztük a készenlét, a felelősség is, melyek szolgálatteljesítési idejük több mint 50 %-ában, csaknem 100 %-ában volt jelen, vagyis foglalkoztatásuk ezen időtartama alatt pszichoszociális kockázatnak voltak kitéve, mely egészségkárosító kockázatnak minősül.
[18] Érvelésük szerint önmagában az a körülmény, hogy a jogalkotó a pszichoszociális kockázat jogszabályi fogalma meghatározásakor a stresszorok hatása tekintetében nem ad tételes felsorolást, nem képezheti törvényi akadályát annak, hogy a pszichoszociális kockázat ilyen egészségkárosító kockázatként megállapítható legyen különös tekintettel arra, hogy azt az alperes maga is felismerte és értékelte kockázatértékelésében. A Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja csak annyit ír elő, hogy maga az egészségkárosító kockázat legyen a jogszabályban meghatározva, ez pedig az adott esetben megvalósult, ugyanis a pszichoszociális kockázatokat az Mvt. meghatározza.
[19] Érvelésük szerint helytelen álláspontra helyezkedett a másodfokú bíróság, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a készenlét és a felelősség önmagában nem adhat alapot a foglalkoztatás jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok közötti megvalósulásának megállapítására, ehhez annak bizonyítása szükséges, hogy ezek a hatások az esetlegesen fennálló egyéb pszichés hatásokkal együtt az Mvt. 87. § 1/H. pontjában meghatározott követelmények bekövetkezését lehetővé tegyék. A szakvéleményben rögzítésre került több olyan tényező, amelyik stresszt jelenthet munkájuk során, a kockázatértékelésben rögzített kockázati tényezők közvetett vagy közvetlen módon hozzájárulhatnak egészségkárosodás kialakulásához.
[20] A szakértő meghallgatása során úgy nyilatkozott, hogy a pszichológiai distresszorokat nem lehet taxatív módon felsorolni, bizonyos tényezők a munkaidő nagy részében vagy egészében fennállnak, s azok felhalmozódása vagy fokozódása a tengelyen töltött idő alatt várható inkább. A szakértők megállapításukkal nem zárták ki azt, hogy a mentőállomáson történő tartózkodásuk teljes időtartama alatt jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, s ezzel kimondták, hogy a készenlét és a felelősség mint pszichológiai distresszor a munkaidő több mint 50 %-ában érvényesül. A szakértők meghallgatásuk során nem tettek olyan megállapítást, hogy a vizsgált pszichoszociális kockázati veszélyforrások együttes hatása a munkavégzés időtartamának 50 %-át nem érte el, ugyanis a jegyzőkönyvben a munkaidő 50 %-ára utaló megállapítást a tengelyen töltött időre vonatkozóan tettek.
[21] A hivatkozásuk szerint a kockázatértékelésben a veszélytényezőkhöz rendelt kockázatveszély mértéke, illetve az annak való kitettség mértéke nem azonos fogalmakra utalt. Az egészségkárosító kockázatnak nem kell ténylegesen betegséget, egészségkárosodást okoznia, hanem annak van jelentősége, hogy ki voltak-e téve ezen kockázatnak, s ha igen, az munkaidejük milyen részében állt fenn.
[22] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn és marasztalja a felpereseket a felülvizsgálati eljárás költségében. Érvelése szerint az illetménypótlékra való jogosultság feltétele a munkakör ellátásából eredő egészségkárosító kockázat, a káros hatás bekövetkezésének a valószínűsége. Az egységes bírói gyakorlat szerint az egészségkárosító kockázat fennállásának megállapítása olyan szakkérdés, amit csak szakértői bizonyítás alapján lehet eldönteni. Ennek megfelelően a perben igazságügyi szakértő került kirendelésre, és a teljes körű vizsgálat egyértelműen azt állapította meg, hogy sem biológiai, sem kémiai, sem fizikai, sem pszichológiai kockázati tényezők nem állnak fenn a felperesek foglalkoztatásának ideje alatt a munkaidő legalább felében. Utalt arra, hogy helytállóan értékelték havi munkaidőkeret figyelembevételével azt, hogy milyen időtartamban került sor a felperesek tengelyen történő foglalkoztatására, illetve mennyi időt töltöttek munkaidejükből készenléttel.
[23] Hangsúlyozta azt az álláspontját, hogy a munkaidő egy részét képező tengelyen töltött idő esetében sem a teljes időtartamban állt fenn a kockázat, mely állítását az igazságügyi szakértő is alátámasztotta. A kockázatértékelés vonatkozásában kifejtette, hogy az a munkavédelmi szabályok és a munkakörülmények javítását célzó intézkedések megtételének előzetes felmérését szolgálta és nem a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételek fennállását vizsgálta. Ennek megfelelően a kockázatértékelés megállapításai nem a kockázati illetménypótlékra jogosultság feltételeinek fennállására, illetve mértékére vonatkoztak, ennek vizsgálata az igazságügyi szakértő feladata volt.
[24] Vitatta, hogy a megbecsülés hiánya és a készenléti állapot egészségkárosító kockázatnak minősül, azok nem sorolhatóak az Mvt. 87. § 1/H. pontjában definiált pszichoszociális kockázatok körébe. A mentőállomáson töltött készenléti időre sem lehet azt mondani, hogy nincs semmilyen olyan pszichológiai tényező, ami befolyásolhatná, azonban ez kismértékű, elhanyagolható. A megbecsülés hiánya körében a kevés fizetés nem olyan, az általánostól eltérő munkafeltétel, amely megalapozhatná az illetménypótlékra való jogosultságot. A betegek családtagjai részéről tapasztalt felfokozott idegállapotot nem lehet a társadalom elismertségének hiányával azonosító és olyan kockázati tényezőnek minősíteni, amelyik egészségkárosító hatással bír. A felelősség tekintetében a szakértő azt állapította meg, hogy az egyértelműen nem áll fenn a munkaidejük 50 %-ában. Mindezek alapján megállapítható, hogy a pszichológiai tényezők a mentőállomáson elhanyagolható mértékűek, azok a tengelyen töltött időre koncentrálódnak, ugyanakkor ez az időtartam a felperesek esetében a munkaidő 30 %-át sem érte el. A tengelyen töltött teljes időtartam alatt minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának a felperesek nem voltak kitéve, azok eseti jellegével kellett számolni.
A Kúria döntése és annak jogi indokai
[25] A felperesek felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint nem megalapozott.[26] Az illetménypótlék célja az, hogy az általános munkafeltételektől eltérő, az alapilletmény mértéke megállapításánál figyelembe nem vett körülmények között végzett munkáját külön díjazza a közalkalmazottnak. A közalkalmazottak esetében a jogszabály alapján kötelezően fizetendő pótlékok meghatározásában hármas rendszer érvényesül: egyes pótlékokat a Kjt., másokat az általános háttérszabályként alkalmazandó Mt. határozza meg, de megállapíthat ilyeneket az ágazati sajátosságokra épülő végrehajtási rendelet is.
[27] A Kjt. 75. § (1) bekezdése lehetőséget biztosít arra, hogy végrehajtási rendelet a Kjt. 69-74. § rendelkezéseiben foglaltakon túl ágazati szakmai sajátosságokra tekintettel további illetménypótlékokat állapítson meg, ha a munkakörbe tartozó valamely, az általánostól eltérő munkafeltétel indokolja. A jogalkotó élt is ezzel a lehetőséggel és a Kjt. egészségügyi intézményekben történő végrehajtásáról szóló 356/2008.(XII.31.) Korm. rendelet 16. §-a meghatározta azokat a munkaköröket, amelyet betöltő közalkalmazottakat az egészségügy területén diagnosztikai, asszisztensi, traumatológiai, intenzív terápiás, infektológiai, pszichiátriai, ápolási illetménypótlék illeti meg. E munkakörök között nem szerepel a mentőápolói, illetve mentő gépkocsivezetői munkakör.
[28] A Kjt. 66. § (7) bekezdése alapján a munkáltató dönthet úgy, hogy a közalkalmazott részére - az ott meghatározott feltételek fennállta esetén - a garantált illetménynél magasabb összegű illetményt állapít meg, értékelve ezzel a munkavégzés speciális körülményeit.
[29] A Kjt. 72. § (1) bekezdése alapján azonban a közalkalmazott a munkavégzése során felmerülő egészségkárosító kockázatokért járó pótlék fizetésére kizárólag akkor válik jogosulttá, ha megállapítható, hogy
[30] a) foglalkoztatására munkaideje legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között kerül sor, vagy
[31] b) a védelem csak egyéni védőeszköz olyan állandó vagy tartós használatával valósítható meg, amely a közalkalmazott számára fokozott megterhelést jelent. A felperesek a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített feltételek fennálltára hivatkozva terjesztették elő illetménypótlék iránti igényüket. E feltételek szigorúan meghatározottak, a bíróságnak nincs mérlegelési joga.
[32] Annak megállapítása, hogy a felpereseket ért egészségkárosító kockázati tényezők közül melyek azok, amelyek a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt illetménypótlékot megalapozzák, jogkérdésnek minősül. A pótlék fizetésének feltétele az, hogy jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között kerüljön sor a munkavégzésre legalább a munkaidő felében. Ennek megfelelően nem bármely egészségkárosító kockázat értékelhető ezen illetménypótlékra való jogosultság körében, hanem csupán a valamely jogszabályban rögzített egészségkárosító kockázatok vehetők figyelembe.
[33] Az Mvt. értelmező rendelkezéseket tartalmazó 87. § 1/H. pontja általánosan határozza meg a pszichoszociális kockázat fogalmát. Ennek minősül a munkavállalót a munkahelyén érő azon hatások (konfliktusok, munkaszervezés, munkarend, foglalkoztatási jogviszony bizonytalansága stb.) összessége, amelyek befolyásolják az e hatásokra adott válaszreakciót, illetőleg ezzel összefüggésben stressz, munkabaleset, lelki eredetű szervi (pszichoszomatikus) megbetegedés következhet be. Ahhoz, hogy ezen hatások vonatkozásában a közalkalmazott a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja alapján illetménypótlékban részesüljön, olyan egészségkárosító - az adott esetben pszichoszociális - kockázati tényezőnek kell őt érni a foglalkoztatás során, amely jogszabályban került meghatározásra.
[34] Az eljárt bíróságok erre figyelemmel jogszerűen vették figyelembe a pszichoszociális kockázati tényezők megállapításakor az NM rendelet 5. számú mellékletében felsorolt tényezőket, így a mentőápoló és mentő gépkocsivezető munkakörű felperesek vonatkozásában a felelősség stresszorhatást. Téves jogértelmezéssel jutott azonban a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az NM rendeletben nem szereplő megbecsülés hiányát és a készenléti állapotot is egészségkárosító kockázatként kellett volna értékelnie az elsőfokú bíróságnak. Az NM rendelet fokozott pszichés terheléssel járó tevékenységeket felsoroló 5. számú melléklete a vizsgált tényezők közül csak a felelősséget tartalmazza. Az alperes kockázatértékelésében emellett pszichológiai stresszorként megjelölt készenléti állapot és megbecsülés hiánya pszichológiai stresszorok tényezők jogszabályban nem kerültek meghatározásra.
[35] Helytállóan hivatkozott az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében arra, hogy a kockázatértékelés során a munkáltató azonosította a várható veszélyeket, valamint a veszélyeztetettek körét, felbecsülte a veszély jellegét és a veszélyeztetettség mértékét. A kockázatértékelést követően annak megállapításait figyelembe véve a feltárt kockázatok kezelése során kellett meghatároznia a védekezés leghatékonyabb módját, a védelem módozatait, illetve az alkalmazandó szervezési és egészségügyi megelőzési intézkedéseket. A kockázatértékelés a munkavédelmi szabályok és a munkakörülmények javítását célzó intézkedések megtételének előzetes felmérését szolgálta, és nem a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott feltételek fennállását vizsgálta.
[36] Jogkérdésnek minősül és nem függ a bíróság mérlegelésétől az, hogy az egészségkárosító kockázatok közül melyek azok a hatások, körülmények, amelyek illetménypótlék fizetésére jogosítanak, az egészségi kockázat fennállásának és mértékének megállapítása azonban szakkérdés, amit csak szakértői bizonyítás alapján lehet eldönteni.
[37] A perben beszerzett igazságügyi szakértői vélemény azt állapította meg, hogy a XIII. rendű felperes kivételével havonta a tengelyen töltött idő lényegesen alatta maradt a munkaidő 50 %-ának, s a XIII. rendű felperes esetében is csak két hónapban kevéssel haladta meg az 50 %-ot ez a mérték. Erre azért került sor, mert a XIII. rendű felperes munkavégzés céljából utazott Bácsalmásra és a munkavégzés helyére történő utazás is beszámított a tengelyen töltött időbe. A felperesek nem vitatták a tengelyen töltött időre, illetve a mentőállomáson eltöltött időtartamra vonatkozó kimutatás helyességét. Az alapszakértői vélemény 3. pontjában részletesen meghatározta a tengelyen töltött időtartam alatt a felpereseknél felmerülő lehetséges veszélyforrásokat és kifejtette, hogy ezen időtartam alatt sem voltak a felperesek minden egyes azonosítható kockázati forrás expozíciójának tartósan kitéve.
[38] A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott készenléti állapot és megbecsülés hiánya pszichológiai distresszorokat, a kockázati tényezők között nem kellett vizsgálni figyelemmel arra, hogy azok nem kerültek nevesítésre az NM rendelet 5. számú mellékletében. Az alperes nem vitatta, hogy a tengelyen töltött idő alatt egészségkárosító kockázatok között végezték a felperesek munkájukat, mivel azonban ez az időtartam nem érte el munkaidejük 50 %-át, azt kellett vizsgálni, hogy a készenlét ideje alatt az NM rendeletben meghatározott felelősség mint pszichológiai distresszor egészségkárosító kockázatként fennállt-e, s ha igen, az milyen mértékű volt.
[39] A felperesek felülvizsgálati kérelmükben arra hivatkoztak, hogy a szakértői vizsgálat során több olyan tényezőt tártak fel, amelyek az alkalmazottaknak stresszt jelentett munkájuk során és egészségkárosító kockázatot jelentett (például váltott műszak, éjszakai munkavégzés stb.). Érvelésük szerint maga a munkáltató is elismerte mindezt kockázatértékelésében. Hivatkoztak továbbá arra, hogy a kockázatértékelés szerint a felelősség distresszor a munkaidő 76-100 %-ában fennáll. Álláspontjuk szerint a szakértők megállapításukkal nem zárták ki azt, hogy a mentőállomáson történő tartózkodásuk teljes időtartama alatt a jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, és a felelősség, mint pszichológiai distresszor a munkaidő legalább 50 %-ában érvényesül.
[40] Ezzel ellentétben megállapítható, hogy Tauszik Katalin igazságügyi szakértő meghallgatása során akként nyilatkozott, hogy "három főből ketten nyilatkoztak erre a kérdésre, mind a két fő azt mondta, hogy nem a várakozás, illetve a készenlétben eltöltött idő a stresszes, hanem mikor megérkezik a riasztás, akkor felfokozott állapotba kerülnek, mert nem tudják, hogy milyen esethez, hova kell menniük, ott mit találnak és mit tapasztalnak" (3.M.363/2012/135. számú jegyzőkönyv. 4. oldal utolsó bekezdés).
[41] Ilyen tartalmú megállapításra jutottak a szakértők a kiegészítő szakvéleményükben, melyben megállapították, hogy egyes pszichológiai distresszor tényezők a munkaidő nagy részében vagy egészében fennállnak, azonban azok halmozódása, fokozódása a tengelyen töltött idő alatt várható inkább (kiegészítő szakvélemény 7. oldal 8. pont).
[42] Dr. Nagy Károly igazságügyi szakértő meghallgatása során elmondta, hogy az NM rendeletben kockázati tényezőként rögzített felelősség az emberekért a tengelyen töltött idő alatt áll fenn, míg a felelősség mint pszichológiai distresszor egyértelműen nem áll fenn a felperesek munkaideje 50 %-ában (3.M.363/2012/135. számú jegyzőkönyv 3. bekezdés).
[43] A Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a felpereseknek kellett bizonyítaniuk azt, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített feltételek esetükben a perrel érintett időszakban fennálltak, a munkaidejük legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatnak voltak kitéve. A szakértőknek az egészségi ártalom fennállását a tényleges munkavégzés körülményeire tekintettel kellett vizsgálni. A szakértők szakvéleményükben, illetve meghallgatásuk során is egyértelműen úgy nyilatkoztak, hogy a jogszabályokban rögzített egészségi kockázatok - köztük a felelősség, mint pszichológiai distresszor - a felperesek munkaideje legalább 50 %-ában nem állt fenn. Mindezekre figyelemmel a Kúria a jogerős ítéletet - részben eltérő indokolással - a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
Záró rész
[44] A felperesek a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján kötelesek megfizetni az alperes felülvizsgálati eljárási költségét, míg a felülvizsgálati eljárási illetéket a felpereseket megillető munkavállalói költségkedvezményre figyelemmel a 6/1986.(VI.26.) IM rendelet 13. § (1) bekezdése és 14. §-a alapján az állam viseli.[45] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a felperesek kérelmére a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson bírálta el.
Budapest, 2017. június 14.
Dr. Stark Marianna s.k. a tanács elnöke, Sipőczné dr. Tánczos Rita s.k. előadó bíró, Dr. Tálné dr. Molnár Erika s.k. bíró, Dr. Tallián Blanka s.k. bíró, Dr. Hajdu Edit s.k. bíró (Kúria, Mfv.II.10.580/2016.)