adozona.hu
ÍH 2025.66
ÍH 2025.66
PRÉMIUM KIFIZETÉSE Amennyiben a prémium kifizetésére a felek olyan megállapodást kötnek, amelyben a teljesítési határidőt 5 évben határozzák meg, a munkáltató a határidő utolsó napjáig nem esik késedelembe. Ez a megállapodás nem érinti a törvényes elévülési határidőt, az elévülés csak a teljesítési határidő eredménytelen elteltét követően kezdődik [2012. évi I. törvény (Mt.) 286. § (1), (4) bekezdés].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2012. július 2-ától 2023. október 2-áig állt munkaviszonyban az alperesnél: 2012. július 2-ától 2013. augusztus 14-éig a M. Nonprofit Kft.-nél, 2013. augusztus 15-étől 2016. december 1-éig a M. Kft.-nél, 2016. december 2-ától 2017. április 30-áig a MIK Zrt.-nél foglalkoztatták, míg 2017. május 1-étől volt az alperes a foglalkoztatója. A felperes utolsó távolléti díja havi bruttó 1 097 900 Ft volt.
A M. Kft.-nél a felperes v...
ÍH 2025.66 PRÉMIUM KIFIZETÉSE
Amennyiben a prémium kifizetésére a felek olyan megállapodást kötnek, amelyben a teljesítési határidőt 5 évben határozzák meg, a munkáltató a határidő utolsó napjáig nem esik késedelembe. Ez a megállapodás nem érinti a törvényes elévülési határidőt, az elévülés csak a teljesítési határidő eredménytelen elteltét követően kezdődik [2012. évi I. törvény (Mt.) 286. § (1), (4) bekezdés].
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2012. július 2-ától 2023. október 2-áig állt munkaviszonyban az alperesnél: 2012. július 2-ától 2013. augusztus 14-éig a M. Nonprofit Kft.-nél, 2013. augusztus 15-étől 2016. december 1-éig a M. Kft.-nél, 2016. december 2-ától 2017. április 30-áig a MIK Zrt.-nél foglalkoztatták, míg 2017. május 1-étől volt az alperes a foglalkoztatója. A felperes utolsó távolléti díja havi bruttó 1 097 900 Ft volt.A M. Kft.-nél a felperes vezető állású munkavállaló volt, a munkáltatói jogokat az alperes igazgatósága és a vezérigazgatója gyakorolta megosztott jogkörrel.
A felperes személyi alapbére 2013. évben havi bruttó 700 000 Ft, 2014. január 1-étől június 30-áig havi bruttó 700 000 Ft, míg július 1-étől december 31-éig havi bruttó 750 000 Ft, 2015. január 1-étől június 30-áig havi bruttó 750 000 Ft, július 1-étől december 31-éig pedig havi bruttó 850 000 Ft volt.
A felperes munkaszerződésének 6. pontja szerint a munkavállaló egyéb juttatásait a hatályos javadalmazási szabályzat tartalmazza.
Az alperes besorolási és teljesítményértékelési kézikönyve 1/a. számú táblázatában a 150 fős vagy annál nagyobb létszámú tagvállalat ügyvezetője Ü2 besorolást kapott, és - a bérsáv megjelölését követően - a prémiuma mértéke 100%-ban, míg az Ü3 besorolású - 150 főnél kisebb létszámú tagvállalat - ügyvezetőjének prémiuma 60%-ban került meghatározásra.
A M. Kft. létszáma 2013. évben 150 fő alatti, míg 2014. évben 150 fő feletti volt.
A felperes mint a M. Kft. ügyvezetője 2013. évi prémiumfeladatai teljesítését az alperes igazgatósága a 110/2014. (III. 27.) számú igazgatósági határozatban értékelte. E határozat szerint korlátozó tényezőt nem indokolt figyelembe venni, az éves prémiumfeladatok 85,7%-a teljesült, ezért az éves prémiumalap 85,7%-a kifizethető.
A 2014. évi prémiumfeladatok teljesítését az alperes igazgatósága a 90/2015. (IV. 1.) igazgatósági határozatban értékelte, amely szerint a 2014. évi prémiumfeladatok 75%-a teljesült, ezért az éves prémiumalap 75%-a kifizethető.
Alperes igazgatósága a 246/2017. (V. 10.) számú határozatában döntött a 2013. és 2014. évi prémium, valamint a 2015. évi munkaszerződésen alapuló elvárt juttatás kompenzációjának kifizetéséről. Ebben előírta, hogy az alperes megállapodás keretében tegyen kötelezettségvállalást az alperes egyszemélyes tulajdonában lévő gazdasági társaságok vezető tisztségviselői és az alperesbe beolvadt MIK Zrt. volt vezető tisztségviselője felé, kötelezettséget vállalva a 2013. évi és 2014. évi prémium és a 2015. évi elvárt juttatás kompenzációjának kifizetésére 5 éven belül a kiértékelésről szóló döntésnek megfelelő mértékben azzal, hogy a kifizetésre az alperes igazgatóságának a kifizetés konkrét időpontjáról szóló külön döntése alapján kerül sor. A kifizetés legkésőbb a munkaviszony bármely okból való megszűnését követő 5. napon esedékes, ez időpontban a kifizetés esedékessé válik az igazgatóság külön döntése hiányában is.
Az alperes 2017. május 10-én megállapodást kötött a felperessel a 2013. és 2014. évi prémiumai, valamint a 2015. évre a munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációja kifizetéséről. Annak 4. pontja szerint a prémiumok esedékességi időpontját a mai napban határozzák meg, a munkavállalót késedelmes fizetés esetén ettől a naptól illeti meg a Ptk. szerinti mértékű késedelmi kamat. A megállapodás 5. pontja értelmében a kifizetésre legkésőbb a munkaviszony bármely okból való megszűnését követő 5. munkanapon kerül sor, ez időpontban a kifizetés esedékessé válik a M. Zrt. döntése hiányában is.
Ugyanezen a napon megkötött másik megállapodás szerint a munkáltató a 2015. évre a munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációjaként megfizeti a munkavállaló részére a 2015.01.01.-2015.06.30. időszakra jutó személyi alapbérének 30%-át és a 2015.07.01.-2017.12.31. időszakra jutó személyi alapbérének 50%-át; a kifizetésről a fenti határozatnak megfelelően rendelkeztek.
Az alperes nem döntött sem a 2013. és 2014. évi prémiumok, sem a 2015. évi munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációja kifizetésének konkrét időpontjáról, és nem fizette meg ezeket a juttatásokat a felperesnek.
A felperes munkaviszonya 2023. október 2. napjával közös megegyezéssel megszüntetésre került, az erre vonatkozó megállapodásban a felperes jogfenntartással élt a prémiumigénye tekintetében.
A felperes pontosított keresetében kérte kötelezni az alperest bruttó 1 625 535 Ft 2013. évi prémium, bruttó 6 525 000 Ft 2014. évi prémium, bruttó 3 900 000 Ft 2015. évi elvárt juttatás kompenzációja és ezek elsődlegesen 2017. május 11. napjától, másodlagosan pedig 2023. október 10. napjától járó késedelmi kamata megfizetésére.
Az alperes érdemi ellenkérelmében kérte a kereset elutasítását.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek a 2013. évi prémiumaként bruttó 1 625 535 Ft-ot, a 2014. évi prémiumaként bruttó 6 525 000 Ft-ot és a 2015. évi elvárt juttatás kompenzációjaként bruttó 3 900 000 Ft-ot, valamint ezeknek 2023. október 10. napjától járó késedelmi kamatát.
Határozatának indokolása szerint az alperes igazgatóságának 246/2017. (V. 10.) számú határozata és a felperessel 2017. május 10. napján kötött megállapodások az alperes egyoldalú kötelezettségvállalását tartalmazzák, amelyek szerint az alperes 5 éven belül vagy a munkaviszony ezen teljesítési határidőn belül bármely okból történt megszűnését követő 5 munkanapon belül volt köteles teljesíteni a felperes felé. Az alperes a 2017. május 10. napján megkötött megállapodásoktól számított 5 éves időtartamon belül, azaz 2022. május 10-éig bármikor teljesíthetett volna, mivel a felperes munkaviszonya ezen 5 éves teljesítési határidőn belül nem szűnt meg. Ez a teljesítési határidő 2022. május 10-én járt le, így az azt követő naptól: 2022. május 11. napjától kezdődött meg a munkajogi 3 éves elévülési idő, amelyből következően a felperes az elévülési időn belül terjesztette elő a keresetlevelét, tehát a követelése nem évült el.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint nem semmisek a 2017. május 10-ei megállapodások, mert az alperes kötelezettségvállalásaira a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 16. §-a (1) bekezdésének első fordulata alapján volt jogszabályi lehetőség. Az alperes a kifizetéseket nem is határidő nélkül vállalta, így a megállapodások a jóerkölcsbe sem ütköznek.
A 2003. évi CXXV. törvény 8. §-a t) pontjának megsértését az alperes a saját magatartására, illetve mulasztására hivatkozással állította, így az nem értékelhető a felperes terhére, továbbá a felperes vezető beosztású munkavállalóként a vezető beosztású munkavállalókkal volt összehasonlítóható helyzetben, nem az egyéb munkavállalókkal.
Az alperes csak a 2014. évi követelés összegszerűségét vitatta az általa közölt létszámadatokra hivatkozással. Az elsőfokú bíróság ezzel szemben a 2014. évi átlagos állományi létszámot (164,5 főt) vette figyelembe, amiért a felperes prémiumalapja 100%-os volt, és annak a 75%-a illette meg őt prémiumként, amelynek összege bruttó 6 525 000 Ft.
Az alperes kamatfizetési kötelezettsége az Mt. 31. §-a szerint alkalmazandó Ptk. 6:48. §-án alapul. Az elsőfokú bíróság a késedelmi kamat kezdő időpontját az elsődlegesen megjelölt 2017. május 11-étől nem tartotta meghatározhatónak, mert az 5 éves teljesítési határidő akkor még nem telt le, ezért a másodlagosan megjelölt időpontban határozta meg azt.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett.
A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítéletet kérte részben megváltoztatni, és a késedelmi kamatfizetés kezdő időpontját 2017. év május 11. napjában meghatározni.
Hivatkozása szerint a 2017. május 17. napi megállapodások szerint a 2013-2014. évi prémiumok és a 2015. évre járó elvárt egyéb juttatás kompenzációja tekintetében az esedékesség időpontja 2017. május 10., a késedelmes teljesítés esetén pedig a Ptk. szerinti mértékű késedelmi kamat jár ettől az időponttól.
Mindhárom megállapodás tartalmazza azt a rendelkezést is, hogy a kifizetésre legkésőbb a munkaviszony bármely okból való megszűnését követő 5. munkanapon sor kerül, ez időpontban a kifizetés esedékessé válik az alperes döntése hiányában is, valamint egyértelműen rögzíti azt, hogy a késedelmi kamat 2017. május 11. napjától jár abban az esetben, ha az alperes nem fizeti ki a tőkeösszegeket a megállapodásban rögzített határidőn belül, amire pedig nem vitatottan nem került sor.
Az alperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatásával kérte a kereset elutasítását.
A fellebbezés indokolása lényegében a kereseti ellenkérelem megismétlése volt. Ennek lényege szerint az Mt. ugyan nem definiálja az elévülést, de az általános jogi felfogás szerint az elévülés esetében nem maga az igény évül el, hanem annak állami kikényszeríthetősége, vagyis az állam nem biztosítja a bírósági út igénybevételét az elévült igények tekintetében. Ennek az a jogpolitikai indoka, hogy az igényt támasztó fél ellenfelét nem lehet a végtelenségig bizonytalanságban tartani abban a tekintetben, hogy a jogosult fogja-e érvényesíteni az igényét vagy sem. A felek a megállapodásukban tulajdonképpen az elévülés kezdő időpontját, illetve a követelés (igény) esedékességének idejét módosították, ami semmiképp sem felel meg az elévülés fentebb idézett jogpolitikai indokainak, hiszen az alperest bizonytalanságban tartotta, mikor kell teljesíteni a felperes részére a kereseti kérelemben megjelölt juttatásokat. Annak nincs semmilyen társadalmilag elfogadható indoka, hogy a felperes 2023-ban 2013. évi, 2014. évi és 2015. évi igényeket támaszthasson.
Nyilvánvalóan sérti a Magyarországon élő jogalanyok jóerkölcsét az, hogy a munkáltató egy, a megállapodások megkötésekor vezető állású munkavállaló részére egy gyakorlatilag határidő nélküli, "biankó" fizetési kötelezettséget vállalt. Abban az abszurd esetben, ha a felperesnek a megállapodások 5. és 6. pontjában írt "munkaviszony bármely okból való megszűnése" azért következik be, mert nyugdíjjogosultságot szerez (9 év múlva lesz nyugdíjra jogosult), úgy akár 19 év után is támaszthatná az igényét, ami nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik.
A megállapodások az Mt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján azért is semmisek, mert munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütköznek, azok sértik az Mt. 12. §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezéseket. A munkaviszonnyal, így különösen a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. E követelmény megsértésének orvoslása nem járhat más munkavállaló jogának megsértésével vagy csorbításával. Az alperes munkavállalói közül egyes munkavállalók premizált munkakörben kerültek foglalkoztatásra, míg a többi munkavállaló premizálásban nem részesült. A premizált munkavállalók körén belül is kizárólag az akkor vezető tisztségviselőnek minősülő munkavállalókkal kötöttek ilyen típusú megállapodásokat. Ez önmagában nem jelent jogsértést, ugyanakkor az már igen, hogy ezen vezető tisztségviselőkön kívül a többi premizált munkavállalóra sem, és a nem premizált munkakörben dolgozó munkavállalókra nézve sem született azonos tartalmú döntés, illetőleg nem került kialakításra azonos gyakorlat, miszerint a munkavállalók munkaviszonyának bármely okból történő megszűnése esetén a munkáltató a kifizetés esedékességének egy jövőbeni bizonytalan időpontban történő meghatározásával közvetetten az Mt. 286. §-ának (1) bekezdés szerinti elévülési időtől kedvezőbbet alkalmazna a munkajogi igény érvényesítésének határidejére - mindezek az Mt. 12. §-ának (1) bekezdésben írtak alapján sértik az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) 8. §-ának t) pontját.
Az elévülést támasztja alá az is, hogy a felperes a késedelmi kamatfizetés kezdő időpontját 2017. május 11. napjában jelölte meg. Hivatkozott arra, hogy a perbeli esetben nem egyoldalú kötelezettségvállalásról, hanem kétoldalú megállapodásokról van szó, amiből következően nem helytálló az elsőfokú bíróság hivatkozása a kizárólagos alperesi magatartásra és mulasztásra.
A 2014. évi prémiumkövetelés összegszerűségét továbbra is vitatta az alperes, szintén az elsőfokú eljárásban már előadott érvei mentén.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú ítélet helybenhagyását annak az alperes fellebbezésével érintett részében. Az alperes elévüléssel kapcsolatos és már az elsőfokú eljárásban is előadott álláspontjával szemben maga is megismételte az ellenérveit. Hivatkozása szerint éppen az alperes tartotta bizonytalanságban az őt megillető, elismert teljesítményen alapuló, határozattal megállapított járandóságának kifizetése vonatkozásában azzal, hogy évek alatt sem döntött a teljesítés időpontjáról. A felperes kiszolgáltatott helyzetben volt az alperessel szemben, hiszen a kifizetés időpontjának meghatározása hiányában nem indíthatott jogi eljárást a behajtás érdekében éppen az időelőttiség miatt, az alpereshez írt kérelmei pedig nem vezettek eredményre. Ez a magatartás ütközik jóerkölcsbe, nem pedig a felek megállapodásai.
Az egyenlő bánásmód követelménye értékelésénél továbbra is az az álláspontja, hogy az összehasonlítható helyzetben lévő csoport a jelen ügyben a vezető állású munkavállalók voltak. Az, hogy a munkáltatónál egyes dolgozók premizált munkakörben kerültek foglalkoztatásra, mások pedig nem, nem ütközik az egyenlő bánásmód követelményével, hiszen más-más beosztásban, más-más felelősségi körben dolgoztak, így összehasonlítható helyzetben az azonos vagy hasonló munkakörben foglalkoztatottak lehetnek.
Az összegszerűség tekintetében szintén fenntartotta az általa előadottakat: a 2014. évi prémium kapcsán hivatkozott az éves beszámolóra, mely szerint a M. Kft. létszáma 2014. évben már 164,5 fő volt, így a leigazolt prémium 100%-ára vált jogosulttá. Az alperesnél érvényben lévő besorolási és teljesítményértékelési kézikönyv, de egyetlen más kapcsolódó irat, határozat sem tartalmaz olyan kitételt, mely szerint havi bontásban kellene kiszámolni a prémium összegét, az éppen havi aktuális létszámot alapul véve.
Az alperes a fellebbezési ellenkérelmében ellenezte a kamatfizetés kezdő időpontjának a felperes fellebbezése szerinti megváltoztatását, visszautalva az elsőfokú ítélet indokaira.
Mindenekelőtt rámutat az ítélőtábla: az elsőfokú bíróság ítéletét a keresetet részben elutasító ítéletnek tekintette, hiszen az elsőfokú bíróság a felperes által elsődlegesen meghatározott késedelmi kamatfizetési időponttal (2017. május 11.) szemben a másodlagosan megjelölt 2023. október 10. napi időpontot fogadta el, azaz az e két dátum közötti késedelmi kamatkövetelést elutasította.
Az ítélőtábla a fellebbezés elbírálása során nem lépte át a fellebbezési kérelem és az ellenkérelem korlátait [a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 370. § (1) bekezdés], olyan eljárási szabálysértést vagy téves anyagi pervezetést ugyanis, amely erre okot adott volna, nem észlelt [Pp. 370. § (2)-(4) bekezdései]. A felperes fellebbezését alaposnak, az alperes fellebbezését pedig alaptalannak találta.
Az elsőfokú bíróság a tényállást a jogvita elbírálásához szükséges mértékben ugyan feltárta, ám abból részben alaptalan jogi következtetésre jutott, továbbá a helytálló döntése indokai is korrekcióra szorulnak az alábbiak szerint.
Az elévülés kérdésével kapcsolatban arra szükséges rámutatni, hogy a Ptk. nem hozott koncepcionális változást az igények esedékessé válásával és az elévülési idő kezdetével kapcsolatos szabályozás tekintetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényhez (régi Ptk.) képest, hiszen az Mt. 286. §-ának (4) bekezdése folytán alkalmazandó a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:22. §-ának (2) bekezdése tartalmilag teljes egyezőséget mutat a régi Ptk. 326. §-ának (1) bekezdésével, ezért az utóbbi talaján kialakult egységes ítélkezési gyakorlatot továbbra is irányadónak lehet és kell tekinteni.
A munkaviszonyból eredő követelés így a már az Mt. és a Ptk. hatálya alá tartozó esetekben továbbra is akkor válik esedékessé, amikor a bíróság előtti igényérvényesítés lehetősége megnyílik, a követelés esedékessége tehát valójában annak a lejáratával azonos. A lejárat pedig az az idő, amikor a kötelezett a teljesítésre köteles, illetőleg amikor a jogosult a teljesítést köteles elfogadni (BH 2015.278., BH 2014.211.).
A teljesítés ideje meghatározható határidő tűzésével, ebben az esetben - fő szabály szerint - a szolgáltatás a meghatározott időtartamon belül bármikor teljesíthető. Határidő meghatározása esetén tehát a kötelezett akkor esik késedelembe, ha a megállapodásban rögzített határidőben nem teljesít, azzal, hogy a késedelem jogkövetkezményei is csak a határidő utolsó napjának elteltével állnak be. Egy másik megfogalmazásban: szerződésen alapuló követelés esetén az esedékesség ideje a teljesítési határidő lejárta. Határidő megjelölésével történt teljesítési idő meghatározása esetén a határidő utolsó napja az esedékesség időpontja, azaz az elévülési idő is ekkor kezdődik.
A perbeli esetben nyilvánvaló, hogy a felek a megállapodásaikban a teljesítés idejét a főszabály szerinti ötéves határidő tűzésével határozták meg, amiből az következik, hogy a prémiumot és munkaszerződésen alapuló, elvárt egyéb juttatás kompenzációját az alperes az így meghatározott ötéves időtartamon belül bármikor teljesíthette. A kifizetés konkrét időpontjáról szóló döntés és a felperes munkaviszonya megszűnésének hiányában tehát az alperes akár csupán az ötödik év végén is teljesíthetett (volna), így ezt megelőzően - a teljesítési határidő lejárta hiányában - értelemszerűen a felperes sem érvényesíthette volna bírósági úton igényét.
Mindezt nem befolyásolják a megállapodások eddigieknek látszólag ellentmondó, késedelmi kamattal kapcsolatos részei sem. Ez utóbbiakat a megállapodások teljesítésre vonatkozó egyéb, már ismertetett feltételekkel, valamint az igazgatósági határozatokkal ("az adott évi prémium kifizetésére öt éven belül") együtt értelmezve, azaz a határozatok és megállapodások teljes tartalmát vizsgálva ugyanis kétségkívül megállapítható, hogy a vitatott részben a felek nem az alperesi teljesítés időpontját (határnapját) és így az "esedékességet" rögzítették, hanem a teljesítési határidőben történő teljesítés esetén az alperes fizetési kötelezettségének mértékét befolyásoló kikötést határoztak meg. A megállapodás felek szerződéskötéskori akaratának megfelelő, helyes értelme szerint tehát az alperes öt éven belül vagy a munkaviszony ezen teljesítési határidőn belül, bármely okból való megszűnését követő ötödik munkanapon volt köteles teljesíteni, de nem "csupán" az igazgatósági döntéseknek megfelelő összegekben, hanem azoknak a megállapodások megkötésétől számított késedelmi kamataival együtt. (Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.032/2021/7., Mf.I.50.085/2021/11.)
Az elsőfokú bíróság a fentiekből következően helyesen állapította meg, hogy a felperes igényei nem évültek el, így ez okból a kereset elutasításának nem volt helye.
Arra helytállóan hivatkozott az alperes a fellebbezésében, hogy a 2017. május 10-ei megállapodások nem tekinthetőek az Mt. 16. §-ának (1) bekezdése szerinti egyoldalú kötelezettségvállalásnak, hiszen annak ismérve, hogy a jogosult elfogadására tekintet nélkül követelhető a vállalt kötelezettség teljesítése. Ezzel szemben ezek az Mt. 14. §-a szerinti megállapodások, amelyek a felek kölcsönös és egybehangzó jognyilatkozatával jöttek létre.
Az Mt. 12. §-a deklarálja az egyenlő bánásmód követelményét a munkaviszonyban, amelynek mögöttes jogszabálya Ebktv.
Az előbb felhívott Mt. 12. §-ának (1) bekezdése szerint a munkaviszonnyal, így különösen a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.
Az Ebktv. 7. §-ának (1) bekezdése alapján az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti a közvetlen hátrányos megkülönböztetés, a közvetett hátrányos megkülönböztetés, a zaklatás, a jogellenes elkülönítés, a megtorlás, valamint az ezekre adott utasítás.
Az Ebktv. alperes által hivatkozott 8. §-ának t) pontja értelmében közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne. Az egyenlő bánásmód követelménye előnyben részesítéssel is megsérthető az Ebktv. 11. §-ából következően.
Az alperes érvelése szerint a közvetlen hátrányos megkülönböztetés azzal valósult meg, hogy a felperes esetében a teljesítési határidő, s ebből következően az elévülés kedvezőbben alakult egyrészt a vezető állású munkavállalónak nem minősülő, de premizált munkakört betöltő munkavállalók, másrészt pedig a nem premizált munkakörben dolgozó munkavállalók csoportjával szemben.
Először is rögzítendő, hogy az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére alapvetően a jogsérelmet szenvedett fél (vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosult) hivatkozhat. Rendhagyó, hogy az állítása szerint a premizált munkakörben alkalmazott vezető állású munkavállalókat előnyben részesítő megállapodást megkötő, azaz a jogsértést elkövető munkáltató hivatkozik az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére. Ennek a hivatkozásnak pedig az a nyilvánvaló célja, hogy az alperes kibújjon a vezető állású munkavállalóval kötött megállapodásban vállalt kötelezettség teljesítése alól. Ezt a hivatkozást kizárja az Mt. 6. §-a (1) bekezdésének második mondata: felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat.
Az alperesi hivatkozás érdemét tekintve az ítélőtábla osztotta a felperes álláspontját, hiszen az alperes által megnevezett csoportok nincsenek összehasonlítható helyzetben a felperessel: egyrészt a vezető állású munkavállalónak nem minősülő, de premizált munkakört betöltő munkavállalók részére az alperes megfizette a prémiumot, másrészt a nem premizált munkakörben dolgozó munkavállalókat a prémium eleve nem is illette meg, így e két csoportot nem hozhatott hátrányos helyzetbe az alperes és a felperes között létrejött megállapodás.
Mindezekhez járul az is, hogy az egyenlő bánásmód követelményének megsértése nem is érvénytelenségi ok, hanem annak a törvényben meghatározott következményei lehetnek (Ebktv. 17/A. §-ának (1) bekezdése, Ptk. 2:51-53. §-ai).
Az ítélőtábla osztotta azt a felperesi érvet is, hogy a felek közötti 2017. május 10-ei megállapodásokban a teljesítési határidő ily módon történt meghatározása éppen az alperes érdekét szolgálta, hiszen csak késedelmes fizetés esetére állt be a késedelmi kamatfizetési kötelezettsége, azaz a megállapodás szerint határidőben (akár az öt éves időszak legvégén) történő teljesítés esetén mindössze a tőkeösszeget kellett volna megfizetnie. Ez a rendelkezés nem részesíti előnyben a felperest, így, ha lett volna is összehasonlítható helyzetben lévő csoport, az egyenlő bánásmód követelménye ezért sem sérülhetett volna.
Az alperes hivatkozott arra is, hogy a megállapodások ellentétesek az elévülés jogpolitikai indokával, méghozzá azért, mert azok az alperest bizonytalanságban tartották a tekintetben, hogy mikor kell teljesíteni a felperes részére a kereseti kérelemben megjelölt juttatásokat. Ezzel szemben kijelenthető: az alperes saját döntésén múlott, hogy mikor fizeti ki az öt éves időintervallumon belül a felperes részére járó juttatásokat. Emiatt nem volt semmiféle bizonytalanság az alperes oldalán, nem tőle független és előtte ismeretlen körülmények szabták meg a kötelezettsége teljesítését, hanem kizárólag a saját akarata: egyszerűen csak el kellett volna határoznia a felperesnek járó prémium és kompenzáció kifizetését, miként ezt a felperes többször is kérte tőle.
Az alperes a fellebbezésében továbbra is hivatkozott a megállapodások jóerkölcsbe ütközése miatti semmisségére azért, mert a felperes "akár 19 év után is támaszthatná az igényét alperesi társasággal szemben".
Az Mt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint semmis az a megállapodás, amely munkaviszonyra vonatkozó szabályba ütközik, vagy munkaviszonyra vonatkozó szabály megkerülésével jött létre vagy nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik.
A jóerkölcs a kialakult értelmezés szerint - polgári jogi értelemben - a társadalom általános értékítéletét, a magánautonómiának a társadalmi közmegegyezés által meghatározott korlátait, az általánosan elvárható magatartás zsinórmértékét fejezi ki (EBH 2003.956.). A jóerkölcsbe ütközés miatti semmisség abban az esetben állapítható meg, ha a szerződéssel elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya az általánosan elfogadott erkölcsi normákat vagy szokásokat nyilvánvalóan sérti, s ezért azt az általános társadalmi megítélés is egyértelműen tisztességtelennek, elfogadhatatlannak minősíti (BH 2000.260.).
Az alperes által hivatkozott okból nem tekinthetőek a megállapodások nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, hiszen a teljesítési határidő perbeli módon történt - ráadásul az alperes számára kedvezőbb módon történt meghatározása - nem sérti az általánosan elvárható magatartás zsinórmértékét, az nem ellentétes az általános társadalmi megítéléssel.
Ezek a megállapodások tételes jogi normát sem sértenek. Az alperes álláspontja szerint az Mt. 286. §-ának (1) bekezdésébe ütköztek ezek a megállapodások, amikor a három éves elévülési időtől kedvezőbbet kötöttek ki a munkajogi igény érvényesítésére. Ez azonban nem igaz, a felek megállapodása nem érintette a törvényes elévülési időt, ők a teljesítés idejéről rendelkeztek, amelynek eredménytelen elteltét követően kezdődött a felperesi igény elévülése.
Ennek nem mond ellent a felek megállapodása a késedelmi kamatfizetésről, ami a törvényi szabályozáshoz képest az alperesre kedvezőbben rendelkezett: az alperes a 2017. május 10-ét követő időszakra csak a késedelmes fizetése esetén köteles késedelmi kamatot fizetni, ergo a megállapodás szerinti határidőn belüli teljesítés esetén mindössze a tőkeösszeggel tartozik.
Az alperes alaptalanul vitatta a felperes javára megítélt 2014. évi prémium összegszerűségét. Ennek oka, hogy a felperes részére nem havi, hanem éves prémium jár, így az ennek alapját meghatározó alkalmazotti létszámadatot is éves viszonylatban kell figyelembe venni, ami 2014. év átlagában meghaladta a 150 főt. Ezzel szemben az alperes sem jelölte meg, hogy miért kellene a havi átlagos alkalmazotti létszámot irányadónak tekinteni a prémium alapjának meghatározásakor (és hogy miért nem heti vagy akár napi bontásban számítja a prémium összegét).
A felperes a fellebbezésében alappal hivatkozott arra, hogy a 2017. május 10. napján megkötött megállapodások szerint az alperes késedelmes teljesítése esetén beáll a késedelmi kamatfizetési kötelezettség. Tény, hogy az alperes a megállapodásokban meghatározott teljesítési határidőn belül nem tett eleget a fizetési kötelezettségének, ezért a tőkeösszeg mellett késedelmi kamatfizetésre is köteles, méghozzá mindhárom igény tekintetében egységesen 2017. május 10. napjától (a prémiumok tekintetében a megállapodás 4. pontja, a munkaszerződésen alapuló egyéb elvárt juttatás kompenzációja tekintetében pedig a megállapodás 5. pontja alapján). A felperes mind a keresetében, mind a fellebbezésében 2017. május 11. napjában jelölte meg a késedelmi kamat kezdő időpontját, amihez az ítélőtábla kötve volt (Pp. 342. §-ának (1) bekezdése, 370. §-ának (1) bekezdése), ezért ettől az időponttól kötelezte az alperest késedelmi kamatfizetésre a terhére megítélt marasztalás tőkeösszege után.
A leírtak miatt az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet a Pp. 383. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, egyebekben - az alperes fellebbezésével támadott részben - helybenhagyta az indokolás fenti korrekciója mellett.
(Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.046/2024/5.)