adozona.hu
ÍH 2025.64
ÍH 2025.64
FELMONDÁS ÁTSZERVEZÉS MIATT, JOGGAL VALÓ VISSZAÉLÉS Ha a munkáltató bizonyítja, hogy a felmondásban írt indok, az átszervezés, valós és okszerű volt, az átszervezés célszerűségét, gazdaságosságát a munkaügyi perben vizsgálni nem lehet. A felmondás valós és okszerű volta azonban nem zárja ki annak jogszerűtlenségét, ha az joggal való visszaélést valósít meg [2012. I. törvény (Mt.) 64. § (1) bek. b) pont, 66. § (1)-(2) bek., 7. § (3) bek., 2016. CXXX. törvény (Pp.) 265. § (1) bek., 373. § (1)-(3) bek., 220. §
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2023. március 13. napjától állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél létesítményfenntartó munkakörben. A munkavégzésének helye a z-i A. Vízicsúszda- és Élménypark volt. A Nemzeti Védelmi Szolgálat nyomozója 2023. év nyarán tájékoztatta a felperest arról, hogy gazdasági visszaélésre utaló információkat szereztek az alperes működésére vonatkozóan, ezért kérte, hogy a felperes szolgáltasson további adatokat. Az alpe...
ÍH 2025.64 FELMONDÁS ÁTSZERVEZÉS MIATT, JOGGAL VALÓ VISSZAÉLÉS
Ha a munkáltató bizonyítja, hogy a felmondásban írt indok, az átszervezés, valós és okszerű volt, az átszervezés célszerűségét, gazdaságosságát a munkaügyi perben vizsgálni nem lehet. A felmondás valós és okszerű volta azonban nem zárja ki annak jogszerűtlenségét, ha az joggal való visszaélést valósít meg [2012. I. törvény (Mt.) 64. § (1) bek. b) pont, 66. § (1)-(2) bek., 7. § (3) bek., 2016. CXXX. törvény (Pp.) 265. § (1) bek., 373. § (1)-(3) bek., 220. § (7) bek.].
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2023. március 13. napjától állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperesnél létesítményfenntartó munkakörben. A munkavégzésének helye a z-i A. Vízicsúszda- és Élménypark volt. A Nemzeti Védelmi Szolgálat nyomozója 2023. év nyarán tájékoztatta a felperest arról, hogy gazdasági visszaélésre utaló információkat szereztek az alperes működésére vonatkozóan, ezért kérte, hogy a felperes szolgáltasson további adatokat. Az alperes műszaki vezetője 2023 augusztusában feljelentést tett, amelynek nyomán büntetőeljárás indult, és ennek következtében B. P. korábbi ügyvezető 2023. november 10-én lemondott a tisztségéről, azonban közölte G. T. pénzügyi vezetővel, "keresik, hogy ki vitt ki papírokat", mert "azt el fogják küldeni".2023. december 15. napján B. Zs. lett az új ügyvezető, aki 2024. február 1. napján kézbesítette a felperes részére a munkáltatói felmondást. Az indokolás szerint a munkáltató a továbbiakban nem tudja biztosítani az eddigi szervezeti struktúra kifizetődő fenntartását, ezért a munkaszervezetét átszervezi, amely a felperes munkakörét (létesítményvezető), munkaviszonyát is érinti. Az átszervezés keretében a munkáltató az eddig létesítményenként külön-külön fennálló létesítményvezetői pozíciókat egyesíti, és a létesítmények tekintetében egy létesítményvezetőt jelöl ki, amelynek eredményeként a felperes munkaviszonyát megszünteti.
A felperes feladatait S. A. vette át, aki a korábbi tevékenysége megtartása mellett kapta feladatul az A. Vízicsúszda- és Élménypark, valamint a G. tóstrand és vízelőkészítő gépház üzemeltetését. A felmondás kézbesítésekor, amelynek átvételét a felperes megtagadta, jelen volt még J. S., részére ugyanekkor kézbesítette az új ügyvezető a munkáltatói felmondást arra hivatkozva, hogy a rá irányadó nyugdíjkorhatárt betöltötte.
G. T. munkaviszonya 2024. április 18. napján szűnt meg a munkavállaló kezdeményezésére, a felek közös megegyezésével, miután a munkavállaló úgy érezte, hogy a munkavégzése ellehetetlenült.
A felperes módosított keresetében a munkaviszonyának jogellenes megszüntetése miatt 5.799.600 forint elmaradt jövedelem mint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Állította, hogy a felmondás indokolása nem volt valós és okszerű, az átszervezés és a létesítményvezetői pozíciók összevonása nem történt meg. Ezt támasztja alá, hogy az alperes 2024. évre vonatkozó üzleti terve nem tartalmazta a létesítményvezetői munkakör egyesítését. Sérelmezte, hogy a szervezeti átalakításról előzetesen nem értesítették, állította, hogy a döntés szakmailag és gazdaságilag célszerűtlen. Emellett rámutatott arra, hogy a vele közölt felmondás után az alperes egy új munkavállalót alkalmazott marketinges munkakörben. Állítása szerint az új ügyvezető nem szimpatizált vele, és a felmondás valós indoka az volt, hogy együttműködött a nyomozóhatósággal az alperesnél történt gazdasági visszaélések felderítésében, így a felmondásban írt ok ugyan a jogszerűség látszatát keltette, valójában joggal való visszaélés történt.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására és a felperes perköltségben való marasztalására irányult, azt mind jogalapjában, mind összegében vitatta. Hangsúlyozta, hogy a felmondásban írt indok, az átszervezés megtörtént, ezért az ok valós és okszerű volt. A felperes munkakörébe tartozó feladatok ellátására nem alkalmazott új munkavállalót, hanem másik munkavállalót bízott meg a feladatok ellátásával. Előzetes értesítési kötelezettség nem terhelte, és a szervezeti átalakítás nem függött attól, hogy a 2024. évi üzleti terv azt tartalmazta-e vagy sem. Az átszervezés célszerűsége a munkaügyi jogvitában nem vizsgálható, és S. A. megfelelő szakmai végzettséggel rendelkezik. Hivatkozott a felperes kárenyhítési kötelezettségére, ezért kérte a kereset jogalapjának megállapítása esetére a kártérítés összegéből levonni a felperes álláskeresési járadékának és a máshol megkeresett munkabérének összegét, valamint a 18,5% társadalombiztosítási járadékot.
Az elsőfokú bíróság a keresetet kisebb részben találta alaposnak, és kártérítésként elmaradt munkabér címén 1.143.026 forint megfizetésére kötelezte az alperest, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 64. § (1) bekezdés b) pontjának, a (2) bekezdésének, valamint a 66. § (1) és (2) bekezdésének megfelelt a munkáltatói felmondás. Miután a felperes munkaköri feladatait bizonyítottan egy másik munkavállaló, S. A. vette át, az átszervezést megvalósultnak találta a vonatkozó bírói gyakorlatra is figyelemmel (BH 2006.26.). A szervezeti ábrák ugyan hiányosak voltak valóban, azonban ennek nem tulajdonított jelentőséget, mint ahogyan az előzetes üzleti tervben nem kellett az átszervezést feltétlenül feltüntetni, és a munkavállalókkal való előzetes egyeztetés kötelezettségét sem írja elő jogszabály. Rögzítette, hogy a munkáltató kizárólagos mérlegelési hatáskörébe tartozik, hogy kinek a jogviszonyát szünteti meg az átszervezés során. A marketinges munkakör nem egyezett a felperes korábbi munkakörével, így nem tekintette relevánsnak az új munkavállaló felvételét.
Ezután vizsgálta az Mt. 7. § (1) bekezdésében, valamint a joggal való visszaélés tilalmának megsértésével kapcsolatos munkaügyi perekben felmerült egyes kérdésekről szóló 5/2017. (XI. 28.) KMK véleményben írt feltételeket.
Bizonyítottnak találta az elsőfokú bíróság G. T. tanúvallomása alapján, hogy B. P. részéről elhangzott, hogy aki részt vett a büntetőeljárás alapját képező okiratoknak a cégtől való kijuttatásában, azt elbocsátják. E kijelentésből, és abból, hogy G. T. mindennapos munkavégzése ellehetetlenült, így nemkívánatos személynek érezte magát a munkahelyén, azt a következtetést vonta le, hogy a korábbi ügyvezetés idején bekövetkezett gazdasági anomáliák miatti konfliktusos helyzetet kívánta megoldani az alperes a felperes elbocsátásával. Meghatározó jelentőséget tulajdonított G. T. vallomásából annak, hogy a munkaviszonya közös megegyezéssel történő megszűnését követően megkérdezte tőle, "Megérte, elértétek, amit akartatok?". Ezt látta alátámasztva abban is az elsőfokú bíróság, hogy J. S. munkaviszonya a felperessel egyidőben szűnt meg, mivel a rá irányadó nyugdíjkorhatárt mintegy másfél hónappal korábban betöltötte, így életkora nem lehetett a felmondás indoka.
Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a felperessel szemben a felmondásra rendeltetésellenes joggyakorlással, joggal való visszaéléssel került sor, ezért a munkaviszonya jogellenesen szűnt meg.
Az összegszerűség körében kiemelte, hogy az Mt. 82. § (1), (2) bekezdése, valamint a 172. § (1) bekezdés b) pontja alapján az elmaradt jövedelem felső korlátjaként meghatározott 12 havi távolléti díjból, amely 4.025.000 forint (havi bruttó 550.000x12), le kellett vonni a 2024. március 4-től 90 napon keresztül a felperes részére folyósított összesen 800.400 forint álláskeresési járadékot, a 2024. július 10-től az új munkaviszonyában megkeresett havi bruttó 750.000 forintot (amely az elsőfokú ítélet meghozataláig, 2024. október 9-ig bruttó 1.738.637 forintot tett ki), valamint mindezek 18,5% társadalombiztosítási járadékkal csökkentett összegét. Az összegek egybeszámításával 1.143.026 forint elmaradt jövedelem megfizetésére kötelezte az alperest a felperes javára kártérítésként. Ezt meghaladóan elutasította a keresetet.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben elsődlegesen annak részbeni megváltoztatását és a kereset teljes elutasítását, másodlagosan az ítélet részbeni megváltoztatását és a kártérítési összegének 0 forintra történő leszállítását, harmadlagosan az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását és a kártérítés összegének 540.954 forintra történő leszállítását kérte. Véleménye szerint az elsőfokú bíróság a tényállást tévesen állapította meg, és abból helytelen jogi következtetést vont le. Megsértett jogszabályhelyként az Mt. 7. § (1) bekezdését és a (3) bekezdés b) pontját, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 2. § (1) és (2) bekezdését, a 265. § (1) bekezdését, a 275. § (1) bekezdését, a 279. § (1) bekezdését jelölte meg. Hangsúlyozta, hogy a felmondásban írt indok valós és okszerű, az átszervezés megtörtént, és az Mt. 6. § (2) bekezdésében írtak alapján, a rendeltetésének megfelelően gyakorolta a felmondás jogát.
Kérte mellőzni a tényállásból azt, hogy B. P. behívatta az irodájába G. T.-t, és közölte vele, hogy keresik, ki vitt el papírokat, akit el fognak küldeni, mert a tanúnak ezt a vallomását semmi nem erősítette meg. Továbbá, amennyiben el is hangzott ez a kijelentés, semmi nem bizonyítja, hogy arról az alperes jelenlegi ügyvezetője tudott, és azzal azonosult volna. Kérte mellőzni a tényállásból azt is, hogy J. S. munkaviszonyát a nyugdíjkorhatár betöltése miatt szüntette meg a munkáltató, mert erre bizonyíték nem merült fel.
Kiemelte, hogy G. T. és J. S. tanúk vallomásában elhangzott általános kijelentésekből nem következik, hogy a nyomozati eljárásban való közreműködés miatt szüntette meg a felperes munkaviszonyát. Állította, hogy az alperes jelenlegi ügyvezetője nem tudott arról, hogy a büntetőeljáráshoz a felperes adatot szolgáltatott volna. A letisztult bírói gyakorlat szerint a felmondás jogszerűségének megítélésekor a felmondás közlésekor fennálló tények értékelhetők, G. T. két és fél hónappal későbbi, munkaviszonyának közös megegyezéssel történő megszűnése álláspontja szerint nem vonható ebbe a körbe. Az sem támasztja alá a felperes állítását, hogy a J. S. munkaviszonyát megszüntető felmondás ugyanazon a napon született, mint az ő munkaviszonyának megszűntetését tartalmazó munkáltatói intézkedés, pusztán időbeli egybeesés volt.
Véleménye szerint az átszervezésnek mint indoknak a lehetőségét üresítené ki, ha a munkáltatónak nem lehetne ilyen döntése a munkavállaló munkaviszonyának megszűntetése kapcsán. Gazdasági racionalizálást hajtott végre, a két létesítményvezető közül az alacsonyabb bérezésű munkavállalót tartotta meg, aki hosszabb ideje dolgozott nála. Kiemelte, hogy a felperes és az alperes új ügyvezetője is cáfolta, hogy közöttük konfliktus állt volna fenn. Ebből következően az sem volt megállapítható, hogy konfliktusos helyzetet kívánt volna megoldani a felperes elbocsátásával.
A másodlagos fellebbezési kérelme kapcsán részletesen levezette, hogy az elsőfokú bíróság számítását miért tekinti hibásnak. Ebben a körben kiemelte, hogy a felperes 30 nap felmondási időre járó távolléti díjban részesült, amely számítása szerint februárra bruttó 550.000 forint, míg március hónapra bruttó 275.000 forint volt, amely összeget szintén le kell vonni az Mt. 172. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a felperesnek járó kártérítés összegéből, amely tovább csökkentendő az álláskeresési járadék összegével. A felperes bruttó jövedelme így 3.961.253 forint volt, míg 3.800.000 forint bruttó jövedelemtől esett el, ténylegesen tehát több bevétele keletkezett, mint amennyi kár érhette.
A harmadlagos fellebbezési kérelem szerint számszaki hibát tartalmaz az esőfokú ítélet, mert ha a felperes bruttó 3.136.253 forint jövedelemben részesült, de 4.025.000 forint bruttó jövedelemtől esett el, úgy bruttó 888.747 forint elmaradt jövedelme lehet, amelyet tovább kell csökkenteni a társadalombiztosítási járulék 18,5%-os mértékével, azaz a felperes kára legfeljebb 724.329 forint lehet.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Kiemelte, hogy S.A., aki átvette a munkaköri feladatait, nem tudott az átszervezésről, így az elbocsátása hamarabb megvalósult, mint az átszervezésre irányuló szándék. A gazdasági szempontokat valótlannak és a két létesítményfenntartó munkakör összevonását irreálisnak tartotta. Kiemelte, hogy 2023. és 2024. évben rekordszámú vendéget fogadott az élményfürdő, így nem volt szükség az átszervezésre, amely egyébként az üzleti tervben sem szerepelt.
Az alperes fellebbezése alapos.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban a kérdésben, hogy az alperes az Mt. 64. § (1) bekezdés b) pontja, a (2) bekezdése és az Mt. 66. § (1), (2) bekezdésének megfelelően bizonyította, hogy a felmondásban írt indok, az átszervezés valós és okszerű volt. Az elsőfokú bíróság érvelésével a másodfokú bíróság minden tekintetben egyetértve, abból külön kiemeli, hogy a bírói gyakorlat szerint az átszervezés célszerűségét, gazdaságosságát a munkaügyi perben vizsgálni nem lehet, kizárólag annak megtörténtét. Az, hogy a munkáltató gazdasági helyzete valóban szükségessé tette-e az átszervezést és a létszámcsökkentést, nem vizsgálható (EBH 2013.M.21.). Annak értékelése is kívül esik a jogi kereteken, hogy a munkáltató a célul tűzött gazdasági megtakarítást az intézkedésekkel el tudta-e érni, hatékony volt-e az átszervezés és létszámcsökkentés. A felperes kiválasztásának szempontja, és hogy megvalósult-e a költségmegtakarítás, nem tartoznak a felmondási ok valóságának vizsgálata körébe, ha az átszervezés megállapítható (Kúria Mfv.IV.10.095/2024/4.).
Miután pedig a felperes munkaköri feladatait nem vitásan egy másik munkavállaló vette át a saját feladatai megtartása mellett, az átszervezés megvalósultnak minősül. A bírói gyakorlat szerint átszervezés alatt nem kizárólag a szervezeti felépítést érintő változtatást, hanem a korábbi munkaköri feladatfelosztás megváltoztatását is érteni kell (BH 1998.508.). Átszervezésnek minősül továbbá a feladatok átcsoportosítása és a munkakörök akár részbeni összevonása is (BH 2006.26.). Az átszervezéssel érintett feladatok mikénti elosztása pedig a munkáltató mérlegelési körébe tartozik (BH 2010.305.).
Nincs jelentősége tehát a felperes feladatait átvevő munkavállaló előzetes értesítésének, a szakképzettsége meglétének, a cég üzleti tervének, mint ahogy annak sem, hogy hat hónappal később új munkavállalót alkalmazott a cég a felperesétől eltérő, másik munkakörben.
A felmondás valós és okszerű volta azonban nem zárja ki annak jogszerűtlenségét, ha az joggal való visszaélést valósít meg, ahogy azt az elsőfokú bíróság is helyesen fejtette ki. Az Mt. 7. § (1) bekezdése szerint joggal való visszaélésnek minősül különösen, ha az mások jogos érdekeinek csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségeinek korlátozására, zaklatására, véleménynyilvánításának elfojtására irányul vagy ehhez vezet. Ugyanezen jogszabályhely (3) bekezdése értelmében a joggal való visszaélés tilalmának megsértésére alapított munkajogi igény érvényesítése esetén az igény érvényesítője bizonyítja a tilalom megsértésének alapjául szolgáló tényt, körülményt és a hátrányt, a jog gyakorlója bizonyítja, hogy az igény érvényesítője által bizonyított tény, körülmény és a hátrány között okozati összefüggés nem áll fenn.
Miután a felperes úgy nyilatkozott, hogy az a tényállítása, miszerint a felmondása hátterében az állt, hogy a nyomozati eljárásban közreműködött, a felperesnek ezt a tényt, körülményt kellett bizonyítania. Hátrányt külön igazolnia nem kellett, hiszen annak bekövetkezte nem volt vitás: 2024. február 1. napján munkáltatói felmondást közölt vele az alperes. Ebből az következik, ha a felperes sikerrel bizonyítja azt, hogy a nyomozati eljárásban közreműködött, az alperesnek lehetőséget kell nyújtani a nyomozati eljárásban való közreműködés és a munkáltatói felmondás közötti összefüggés hiányának bizonyítására.
A felperes annak alátámasztására, hogy a nyomozati eljárásban közreműködött, J.S. és G.T. tanúkat kérte meghallgatni.
Nem találta teljesíthetőnek a másodfokú bíróság az alperesnek azt a fellebbezési kérelmét, hogy mellőzze a tényállásból, J.S. munkaviszonya megszüntetésére a rá irányadó nyugdíjkorhatár betöltésére hivatkozva került sor, mert ezt a megállapítást igazolja B. Zs. ügyvezetőnek az a nyilatkozata, amely szerint "a munkabeszélésre valóban behívtam a két érintettet, J.S.-t a nyugdíjaztatás miatt". Jelentősége egyébként J.S. nyugdíjazásának önmagában nem volt. Ugyanígy nem bírt relevanciával az a körülmény, hogy G. T. munkaviszonya a felperes munkaviszonyának megszüntetését követően mintegy két és fél hónappal szintén megszűnt, közös megegyezéssel.
J. S. és G. T. tanúk vallomása nem tartalmazott konkrét tényadatot arra nézve, hogy a felperes a nyomozóhatósággal együttműködött, és adatot szolgáltatott az alperesről; arról, hogy esetleges együttműködése pontosan mire vonatkozott, és az milyen következménnyel járt az alperesi cégre. J.S. tanú úgy nyilatkozott, hogy ő tett feljelentést, amelynek nyomán teljes razzia történt a cégnél, és másnap B .P. lemondott vagy felmentették. G. T. előadása szerint B. P. behívta őt az utolsó munkában töltött napján, és elmondta, hogy keresik, ki vitt ki dokumentumokat, akit el fognak küldeni. Az alperes fellebbezési érvelésével szemben a másodfokú bíróság nem talált indokot arra, hogy a tényállásból mellőzze G. T. vitatott kijelentését, mivel ellentétes bizonyíték nem merült fel, a tanúvallomás hitelességéhez nem fért kétség, azt másnak megerősítenie nem kellett.
Egyik tanú vallomása sem támasztja alá azonban azt, hogy a felperes juttatott ki az alperes cégről terhelő okiratokat - sőt, ilyet a felperes maga sem állított. E tanúvallomások nem bizonyítják a felperes közelebbről meg nem határozott együttműködését a nyomozóhatósággal, és ezt az alperes korábbi ügyvezetője kiderítette, és ígéretét beváltotta. Arra pedig végképp nem utal semmilyen adat, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlójának személyében bekövetkezett változás után B. Zs. új ügyvezető a büntetőeljárásról milyen információval rendelkezett, a felperesnek a perben nem részletezett együttműködését a nyomozóhatósággal ismerte volna.
A konkrétumokat nélkülöző két tanúvallomás nem elegendő annak megállapításához, hogy a felperes 2023. nyarától együttműködött a nyomozóhatósággal az alperes céget érintő gazdasági bűncselekmények kiderítésében, ahhoz adatokat szolgáltatott, amely miatt a korábbi ügyvezető jogviszonya megszűnt, és minderről az új ügyvezető tudott.
A felperes a Pp. 265. § (1) bekezdése szerint az ő érdekében álló, a büntetőlejárásban való együttműködésével kapcsolatos tényeket nem bizonyította, így bizonyítási érdek nem hárult az alperesre, az ok- okozati összefüggés hiányát nem kellett bizonyítania, mert a bizonyítás nem jutott el erre a szintre.
Mindezekre figyelemmel a joggal való visszaélés tilalmának megsértése nem volt állapítható meg az alperes részéről, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - fellebbezett részében - a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a keresetet teljes egészében elutasította.
(Pécsi Ítélőtábla Mf.I.30.053/2024/7.)