adozona.hu
BH+ 2015.12.528
BH+ 2015.12.528
Ha a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését a munkáltató úgy kezdeményezi, hogy a munkavállalót kellően nem tájékoztatja a jogairól, és részére nem ad megfelelő időt a megállapodás aláírásának átgondolására, jóllehet láthatóan zaklatott idegállapotba került, a megállapodás érvénytelensége állapítható meg a befolyásmentes akaratnyilatkozat hiányában [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 7. § (1) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 1998. november 17-étől állt az alperes, illetve jogelődje alkalmazásában beszerzési asszisztensként. Munkaviszonyának fennállása alatt négy gyermeke született, a legfiatalabb 2010. január 28-án.
A felperes 2011. februárjában bejelentette a munkáltatónak, hogy a fizetés nélküli szabadságát megszakítja, és ismételten szeretne munkába állni. Az alperes a felperes kérelme alapján 2011. február 28-ától 2011. július 8-áig terjedő időre kiadta a felhalmozódott, és 2011. évre időarányosan...
BH+ 2015.12.528 Ha a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését a munkáltató úgy kezdeményezi, hogy a munkavállalót kellően nem tájékoztatja a jogairól, és részére nem ad megfelelő időt a megállapodás aláírásának átgondolására, jóllehet láthatóan zaklatott idegállapotba került, a megállapodás érvénytelensége állapítható meg a befolyásmentes akaratnyilatkozat hiányában [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 7. § (1) bek.].
A felperes 1998. november 17-étől állt az alperes, illetve jogelődje alkalmazásában beszerzési asszisztensként. Munkaviszonyának fennállása alatt négy gyermeke született, a legfiatalabb 2010. január 28-án.A felperes 2011. februárjában bejelentette a munkáltatónak, hogy a fizetés nélküli szabadságát megszakítja, és ismételten szeretne munkába állni. Az alperes a felperes kérelme alapján 2011. február 28-ától 2011. július 8-áig terjedő időre kiadta a felhalmozódott, és 2011. évre időarányosan járó szabadságát. A felperes munkabérét munkaszerződés-módosítással 2011. március 1-jétől kezdődően havi bruttó 209 500 forintban állapította meg.
A felperes az alperes telefonhívására 2011. július 8-án megjelent a munkáltató b.-i telephelyén lévő személyzeti osztályon. Ekkor N. T. szervezési vezető és N. B. A. beszerzési vezető közölte vele, hogy a munkaviszonyát közös megegyezéssel kívánják megszüntetni. 1 200 000 forint körüli összeg felajánlása történt, amelyet a felperes nem fogadott el, végül a közös megegyezésben az alperes 1 700 000 forint megfizetését vállalta.
A felperes módosított kereseti kérelmében annak megállapítását kérte, hogy az általa is aláírt közös megegyezés érvénytelen. Váratlanul érte az alperes jogviszony megszüntetésre irányuló nyilatkozata, erre nem volt felkészülve, továbbá állította, hogy annak aláírásakor megtévesztették. Az alperes súlyosan megsértette az Mt. 3. §-ában foglalt együttműködési kötelezettségét. Olyan helyzetbe kényszerítette, amellyel nem volt tisztában, ugyanis arról tájékoztatták, hogy kisgyermeke 3 éves koráig nem illeti meg a felmondási tilalom. Ezzel megsértette az alperes az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: Ptk.) 205. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket is. Pszichikai kényszer hatására került sor a közös megegyezés aláírására. Az alperes rendeltetésellenes joggyakorlásával kész tények elé állította, és azonnali döntéshelyzetet teremtett. A közös megegyezés előre el volt készítve, a felperes akarathiányban írta azt alá. A felperes arra is hivatkozott, hogy a megállapodást nem a munkáltatói jogkör gyakorlója, az ügyvezető írta alá. A felperes az eljárás során a munkáltató részéről megvalósuló diszkriminációt is állította.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletében hivatkozott az 1992. évi XXII. tv. (a továbbiakban: Mt.) 7., 9. és 10. §-ában foglaltakra.
A felperes azon előadását, hogy a munkáltató képviselői félrevezették és megtévesztették azzal, hogy a gyermeke 3 éves koráig nem illeti meg a felmondási védelem, nem támasztotta alá egyik tanú vallomása sem, és ilyenre még a házastársa sem emlékezett határozottan vissza. A felmondási védelem eseteit jogszabály [Mt. 90. § (1) bek.] határozza meg, amitől érvényesen a felek nem térhetnek el, jogszabályi tévedésre érvényesen a felperes nem hivatkozhat még akkor sem, ha jogi ismeretekkel nem rendelkezik.
Az azonnali döntéskényszer kapcsán a bíróság mérlegelte a felperes személyes előadását. Eszerint háromnegyed órán át tartott a megbeszélés, váratlanul és rosszul érintette ugyan az alperes szándéka, ez megviselte, elsírta magát, de a munkáltató ajánlata után félrevonulva telefonon tájékoztatta a házastársát a történtekről, aki abban erősítette meg, hogy a közös megegyezés aláírásakor minél magasabb összeget alkudjon ki. Ezt követően tért vissza az alperesi irodába és ott alku eredményeként 1 700 000 forint összegről írta alá a közös megegyezést.
A fentiek ismeretében a felperes akarathiánya és azonnali döntéskényszer nem volt megállapítható. Abból pedig, hogy az alperes kezdeményezte a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését, nem következett annak érvénytelensége.
A bíróság a lefolytatott széles körű bizonyítás eredményéből, a bizonyítékok összevetéséből, és az összes feltárt körülmény értékeléséből arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által hivatkozott megtámadási okok nem alaposak, ezért a munkaviszony megszüntetésére irányuló közös megegyezés érvényesen létrejöttnek tekinthető a Pp. 206. § szerint. A felperes utalt a Ptk. együttműködési szabályaira, amelyek azonban az Mt. speciális előírásai miatt nem alkalmazhatók, a rendes felmondásra vonatkozó szabályok pedig a perbeli jogvitában nem vizsgálhatók, így felmondási védelembe ütközésről sem lehetett szó.
Az alperesi taggyűlési határozat lehetőséget biztosított a munkáltatói jogkör gyakorlásának átruházására. A bíróság utalva az Mt. 74. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakra, valamint a 2006. évi IV. tv. (Gt.) 19. §-ának (1) bekezdésében és 28. §-ának (1) bekezdésében rögzítettekre arra a következtetésre jutott, hogy a munkáltatói jogkört a taggyűlés delegálta, így az e körben előterjesztett felperesi hivatkozás alaptalan.
A bíróság mellőzte a további bizonyítékok beszerzését arra tekintettel, hogy a felperes többszöri felhívást követően a Pp. 8. §-ában megfogalmazott jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon az utolsó tárgyaláson tett újabb tényelőadásokat. Ekkor hivatkozott arra, hogy I. S. munkavállalói minősége kétséges, azonban a tanú három alkalommal is megjelent a bíróság előtt, és a felperes akkor ezt nem kifogásolta. Nem eredményezi a közös megegyezés érvénytelenségét, hogy írásban a munkáltatói jogkör delegálásáról a felperest nem tájékoztatták.
A felperes a Pp. 8. §-ában foglalt jóhiszemű pervitel követelményébe ütközően észszerű határidőn túl hivatkozott arra, hogy az alperes az egyenlő bánásmód követelménye megsértésével járt el, mivel a felperest, mint négy kiskorú gyermek édesanyját arra kényszerítette, hogy a munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntesse. A bíróság szerint a felperes által előadottak nem igényeltek további bizonyítást, és a Pp. 141. § (6) bekezdése alapján mint elkésetten tett előadásokat a bíróság mellőzte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelően a bizonyítási teherről a feleket nem oktatta ki. Ugyanakkor a bizonyítási eljárást a felperes által hivatkozott érvénytelenségi okok tekintetében lefolytatta, a szerződéskötésnél résztvevő személyeket a felek által felajánlott bizonyítás alapján meghallgatta, tisztázta a hivatkozott megtámadás alapjául szolgáló körülményeket, ezért a tájékoztatás elmaradása a tényállás megállapítása fogyatékosságát nem eredményezte.
A tanúvallomásokat az elsőfokú bíróság okszerűen mérlegelte. A közös megegyezés alku eredményeként született. N. T. vallomása szerint először 1 100 000 - 1 200 000 forintot ajánlottak fel a felperesnek, aki azt kevésnek találta. Azt is elmondta a tanú, hogy az 1 700 000 forintos összeg megállapodás eredményeként született. N. B. vallomása szerint pedig először 1 150 000 forintot ajánlottak fel a felperesnek, de ő ennél többet szeretett volna, majd miután a férjével telefonon beszélt, bruttó 1 700 000 forint került a közös megegyezésben rögzítésre. A felperes házastársa, B. J. ugyan azt állította, hogy nem mondta a felperesnek mennyit ajánljon, ez azonban önmagában nem zárja ki, hogy a tárgyaláson részt vett felek között az összegről alkudozás folyt. Ezt támasztja alá a felperes által a keresetlevélhez csatolt közös megegyezésről szóló okirat is, amelyből megállapíthatóan a megállapodás tervezete a felperesre személyre szabottan előre elkészült, lényeges tartalmi elemei azonban utóbb kerültek kitöltésre.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes által hivatkozott okokból a rendelkezésre álló peradatok alapján a megállapodás érvénytelenségét megállapítani nem lehetett. Több esetben előfordult, hogy a munkáltató amennyiben a munkavállaló munkaviszonyát meg akarja szüntetni, közös megegyezést, illetőleg felmondást is felajánl. Ez a munkavállalót váratlanul érheti, azonban a jogviszony közös megegyezéses megszüntetését általában az egyik fél kezdeményezi, akinek ez érdekében áll. A perbeli esetben az alperes ilyen közös megegyezésre tett ajánlatot, a felperesnek azonban választási lehetősége volt, hogy azt elfogadja-e. Az a körülmény, hogy az alperes nem adott hétfőig - a következő munkanapig - határidőt a megfontolásra a felperesnek, az érvénytelenség megállapítására nem ad lehetőséget. A megbeszélés perben feltárt körülményei nem jelentettek a felperes részére érvénytelenséget eredményező kényszerhelyzetet.
Az elsőfokú bíróság a Gt. 28. § (1) bekezdését, és 29. § rendelkezéseit helyesen alkalmazta. Tévedett a felperes amikor azt állította, hogy a taggyűlési határozatból kiolvashatóan az átruházott munkáltatói jogok együttes gyakorlásához dr. J. J. ügyvezető aláírása is kellett. Ebben az esetben a munkáltatói jogkör delegálásának nem lett volna értelme. Nem volt érdemi jelentősége, de a másodfokú eljárásban a felperes a Pp. 235. § (1) bekezdése értelmében már nem is hivatkozhatott arra, hogy a taggyűlési határozatban az egyik tag székhelye a cégnyilvántartásba bejegyzett székhelytől eltérő volt.
Jogszerű volt az elsőfokú bíróság eljárása, amikor a felperes utolsó tárgyaláson tett, az egyenlő bánásmód megsértésére való hivatkozásának érdemi vizsgálatát a felhívott jogszabályi rendelkezések alapján mellőzte.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet megváltoztatását kérte.
Jogszabálysértésként a Pp. 3. §-át, 235. §-ának (1) bekezdését, 141. §-ának (6) bekezdését, valamint az Mt. 5-10. §-ait jelölte meg, továbbá utalt a Gt. 12. § (1) bekezdés f) pontjában foglaltakra.
A felülvizsgálati érvelés szerint az elsőfokú bíróság nem tájékoztatta a feleket a bizonyítási teherről megfelelően, továbbá hiányos és téves a megállapított tényállítás, amelyre az elsőfokú bíróság az ítéletét alapította.
A felperesnek nem volt tényleges választási lehetősége, nem tudta miért nem tartanak igényt a munkájára, mivel mindvégig állította, hogy a gyermekei miatt el tudná látni a tevékenységet.
S. I. tanúvallomása alátámasztotta, hogy egy előre előkészített, "kitalált szituáció" volt az, amelybe a felperest kényszerítették az alperes érdekeinek megfelelően. A közös megegyezés kialakításában a felperes nem vett részt, a megállapodásban részéről csupán annyi történt, hogy azt aláírta.
Az alperes előadását támasztja alá, hogy nem hívták fel a felperes figyelmét arra, miszerint védettséget élvez, ami kifejezetten a diszkrimináció tilalmába ütközik amellett, hogy a felperes négy gyermekes családanya, amelyről az alperes is tudott. A diszkrimináció tilalmába ütköző alperesi magatartással összefüggésben a felperes arra hivatkozott, hogy a bizonyítási teher alakulásáról a bíróság a feleket nem oktatta ki.
N. T. tájékoztatta arról a felperest, hogy csak abban az esetben tudják kifizetni a szabadságát, ha megszüntetik a munkaviszonyát. Ennek ellenkezőjét nem bizonyította az alperes. Az elsőfokú bíróság nem értékelte, hogy a felperes nem kívánt a munkaviszony megszüntetés lehetőségével élni, nem irányult arra a szándéka, és ezt a szabadság letöltése is alátámasztja.
A felperes nem önszántából ment be az alpereshez 2011. augusztus 8-án a felmondás napján, amely szintén azt támasztja alá, hogy nem volt szándéka a jogviszony megszüntetés.
A felülvizsgálati kérelem hivatkozik a BH 2001.340. számú eseti döntésre, amely szerint ha a munkáltató a munkaviszony megszüntetésének módja tekintetében az azonnali döntésre való felszólítással olyan helyzetet teremt, amely alkalmas arra, hogy az a munkaviszony megszüntetésének jogi feltételeiben járatlan munkavállalóra kényszerítőleg hasson, őt megfélemlítse vagy megtévessze, az e magatartása folytán létrejött megállapodás érvénytelen [Mt. 7. § (1) bek.]. Az alperes nem adott lehetőséget arra a felperesnek, hogy a közös megegyezést hazavigye, átgondolja, az alperesi tanúk azt a logikátlan előadást tették, miszerint azt mondták a felperesnek, vagy aláírja a megállapodást, vagy hétfőn jöhet dolgozni. Ez nem hihető, hiszen hétfőn amúgy is ment volna a felperes munkát végezni.
A jóhiszeműség és tisztesség elvének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a felperes hátrányát okozta a megállapodás aláírása, mivel az a továbbfoglalkoztatáshoz képest jóval kisebb összegű járandóságot tartalmazott, éppen ezt a különbséget jelzi jelen per keresetének összegszerűsége is.
A közös megegyezés kikényszerítése volt az alperes célja azzal, hogy nem tájékoztatta előre a felperest szándékáról, holott a tanúk előadása szerint e körben a vezetőség részéről már korábban döntés született.
A felülvizsgálati érvelés szerint az alperes azon állítását, miszerint a felperes létszámfeletti volt, a bíróságok jogszabálysértő módon nem vizsgálták.
Az alperesi tanúk azt a jelentős tényt nem tudták alátámasztani, hogy szóba került-e az, hogy a felperes a gyermeke 3. életévéig védettséget élvez. Mindebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a munkáltatót kifejezetten megtévesztési szándék vezette, amikor elhallgatta ezen körülményt.
A Pp. 164. § (1) bekezdésében meghatározott általános szabály szerint a per eldöntéséhez szükséges jogi szempontból jelentős tényt annak kell bizonyítania, aki a per során arra hivatkozik, akinek érdekében áll, hogy a bíróság valónak fogadja el. A hátrányos megkülönböztetés körülményeiről azonban túlnyomórészt a munkáltató rendelkezik bizonyítási eszközökkel, ami lehetetlenné tenné a bizonyítást. A felperes igazolta, hogy hátrány érte, ezt követően az alperesnek kellene kimentenie magát bizonyítva, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta.
Az elsőfokú bíróság nem vizsgálta teljeskörűen az alperesi taggyűlési határozatot, a társasági szerződést és a Gt. szabályait, így tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a közös megegyezést az alperes részéről arra jogosult személy írta alá.
Az első-, mind a másodfokú bíróságnak hivatalból is vizsgálnia kell, hogy az arra jogosult személy kötötte meg a közös megegyezést. Az elsőfokú bíróság még csak ki sem tért arra az ítéletében, hogy a felek között létrejött munkaszerződésben meghatározottakkal szemben miért gyakorolta más a munkáltatói jogokat.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálhatta el.
A felperes alaptalanul állította, hogy a közös megegyezést olyan személyek írták alá, akiknek arra nem volt jogosultságuk. Ezzel szemben az eljáró bíróságok helyesen értékelték az alperesi taggyűlési határozatban foglaltakat, és helytálló megállapításra jutottak figyelemmel az Mt. 74. §-ában, valamint a Gt. 28. §-ában rögzítettekre is. A felperes csak a megállapodás megkötését követően hosszabb idővel, az eljárás során vonta kétségbe a tárgyalók és a megállapodást aláíró személyek munkáltatói jogkörgyakorlásra való jogosultságát, addig ezt maga is elfogadta. Ebből következően pedig az Mt. 74. §-ának (2) bekezdése alapján sem hivatkozhat a jogellenes munkáltatói jogkörgyakorlásra.
A felperes a keresetében a közös megegyezés érvénytelenségének megállapítását kérte, a bizonyítási eljárásban is ebben a körben folyt vizsgálódás. A felek indítványaikat megtehették, azokat a bíróság foganatosította, így adott esetben nem volt olyan lényeges eljárási szabálysértés a kioktatás körében, amely az eljárás megismétlését eredményezhette volna. A felperes maga sem hivatkozott arra, hogy mely körülmény bizonyításától volt elzárva. Minderre tekintettel a bizonyítási kötelezettségre való kioktatás körében az elsőfokú bíróság nem követett el lényeges jogszabálysértést.
A munkaviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodás létrejötte a felek olyan határozott nyilatkozatai és magatartása alapján állapítható meg, amelyből félreérthetetlenül kitűnik az a szándékuk, hogy a munkaviszonyt közösen, meghatározott időpontban minden egyéb körülménytől függetlenül meg akarják szüntetni (BH 2002.202.).
Önmagában nem eredményez érvénytelenséget, ha a megállapodás megkötését valamelyik fél meghatározott indokra tekintettel kezdeményezi (jelen esetben az alperes), azonban a megállapodás létrejöttének körülményei vita esetén gondosan mérlegelendőek.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében alappal állította, hogy az alperes képviselői - amikor váratlanul megbeszélésre hívták - nem tájékoztatták annak várható témájáról. Nem közölték, hogy a következő munkanapon nem kívánják munkába állítani, helyette a jogviszony megszüntetését szeretnék elérni. A felperes és házastársának előadását az alperes munkavállalói, N. T. és N. B. A. sem cáfolták tanúvallomásukban. Mindebből következően az a következtetés vonható le, hogy a munkáltató együttműködési kötelezettségét megsértve nem akart gondolkodási időt biztosítani a megállapodás megkötése előtt a munkavállalónak. A munkáltató e körben nem adta indokát annak, hogy miért kellett a felperes munkába állása előtt a jogviszony megszüntetése érdekében intézkedéseket tenni akkor, ha egyébként más alternatívát (munkába lépés lehetősége) is felajánlott részére, mint a közös megegyezésen alapuló munkaviszony megszüntetést.
A megbeszélés során - ítéleti bizonyossággal megállapíthatóan - az alperes nem tájékoztatta megfelelően a jogban járatlan felperest arról, hogy egyébként felmondási védelem alatt áll. N. T. tanúvallomása szerint "én úgy emlékszem, nem volt szó arról, hogy védettség illet meg, olyat biztos hogy nem mondtunk, hogy nem illeti meg 3 éves koráig ez a védettség, mert mi ismerjük a Munka Törvénykönyvét, tisztában vagyunk azzal, hogy mik az anyukák jogai". Azt azonban, hogy ennek mibenlétéről a felperes is tájékoztatást kapott, a tanú sem állította. N. B. A. tanú meghallgatása során ellentmondásosan nyilatkozott. Az ugyanazon tárgyaláson tett különböző előadások a tájékoztatás körében azt támasztották alá, hogy ezen tanú vallomása nem volt alkalmas a megbeszélésen történtek hitelt érdemlő bizonyítására.
A per összes adatából megállapíthatóan a felperesnek nem állt szándékában a jogviszony megszüntetése, házastársa éppen azért választotta, hogy ő marad a négy gyermekkel GYED-en, hogy a felesége munkát tudjon végezni, és ezáltal a család magasabb jövedelemhez jusson. A megállapodást követően a felperes rossz idegállapotba került, ezt nemcsak a házastársa, hanem N. A. személyzeti asszisztens is megerősítette, aki úgy vallott, hogy "szerintem zaklatott állapotban ment el, azt nem mondhatnám, hogy olyan állapotban ment el, mint amilyenben megérkezett a tárgyalásra".
Az alperes annak sem tudta elfogadható indokát adni, hogy amennyiben a felperesnek lehetősége lett volna a munka felvételére hétfői napon - amennyiben a közös megegyezést nem írja alá - mi indokolta a székhelyre történő berendelését ezt megelőzően. Ezt követően pedig a felperes és házastársa előadását az alperes nem tudta cáfolni abban a körben, hogy a munkaviszony fenntartása a felperes részére biztosított volt, és az alperes nem kizárólag a jogviszony megszüntetésére törekedett. Az a körülmény, hogy a közös megegyezésnek a járandóság tekintetében nem volt kitöltött része, nem támasztja alá, hogy a felperesnek választási lehetősége lett volna a közös megegyezés aláírása, vagy a munkaviszony fenntartása között.
A munkaviszony megszüntetésére irányuló akaratnyilatkozatnak befolyásmentesnek kell lennie. A megállapodás tanulmányozására, illetve aláírására azonban kellő időt kell biztosítani, és a munkáltató nem tanúsíthat olyan magatartást, amely a munkavállalóra kényszerítőleg hat, vagy őt megtéveszti. Az azonnali döntésre való felszólítás teremthet olyan helyzetet, amely a jogban járatlan munkavállalóra kényszerítőleg hat, és alkalmas a megfélemlítésére, megtévesztésére (BH 2001.340.).
A felperes a felülvizsgálati kérelmében alappal hivatkozott arra, hogy kellően nem tájékoztatta a munkáltató a jogairól, megfelelő időt nem biztosított részére a megállapodás aláírásának átgondolására annak ellenére, hogy láthatóan zaklatott idegállapotba került.
Mindez pedig a következetes ítélkezési gyakorlat szerint alkalmas volt annak megállapítására, hogy akaratnyilatkozatát nem befolyásmentesen tette.
Jelen esetben az eljáró bíróságok a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése során nyilvánvalóan téves következtetésre jutottak, ezért a jogerős ítéletet a Kúria a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és közbenső ítéletével a közös megegyezés érvénytelenségét állapította meg. Az elsőfokú bíróságot az elszámolás körében új eljárás lefolytatására utasította.
(Kúria Mfv. I. 10.627/2014.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a dr. Lenkefi Ágnes Krisztina ügyvéd által képviselt V. M. felperesnek a dr. Balázs Boldizsár ügyvéd által képviselt K. L. Kft. alperes ellen munkaviszony jogellenes megszüntetésének megállapítása és jogkövetkezményei iránt a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnál 6.M.1351/2012. szám alatt megindított és másodfokon a Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.23.701/2013/4. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen a felperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán a 2015. szeptember 23. napján megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta a következő
k ö z b e n s ő í t é l e t e t :
A Kúria a Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.23.701/2013/4. számú ítéletét hatályon kívül helyezi, a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 6.M.1351/2012/15. számú ítéletét megváltoztatja és megállapítja, hogy a felek között létrejött közös megegyezés érvénytelen.
A felperes jogviszonya az alperesnél 2015. szeptember 23-án szűnik meg.
Az elsőfokú bíróságot a követelések összege körében az eljárás folytatására utasítja.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek - tizenöt napon belül - 50 000 (ötvenezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg az államnak - külön felhívásra - 70 000 (hetvenezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.
I n d o k o l á s
A felperes 1998. november 17-étől állt az alperes, illetve jogelődje alkalmazásában beszerzési asszisztensként. Munkaviszonyának fennállása alatt négy gyermeke született, a legfiatalabb 2010. január 28-án.
A felperes 2011. februárjában bejelentette a munkáltatónak, hogy a fizetés nélküli szabadságát megszakítja, és ismételten szeretne munkába állni. Az alperes a felperes kérelme alapján 2011. február 28-ától 2011. július 8-áig terjedő időre kiadta a felhalmozódott, és 2011. évre időarányosan járó szabadságát. A felperes munkabérét munkaszerződés-módosítással 2011. március 1-jétől kezdődően havi bruttó 209 500 forintban állapította meg.
A felperes az alperes telefonhívására 2011. július 8-án megjelent a munkáltató b.-i telephelyén lévő személyzeti osztályon. Ekkor N. T. szervezési vezető és N. B. A. beszerzési vezető közölte vele, hogy a munkaviszonyát közös megegyezéssel kívánják megszüntetni. 1 200 000 forint körüli összeg felajánlása történt, amelyet a felperes nem fogadott el, végül a közös megegyezésben az alperes 1 700 000 forint megfizetését vállalta.
A felperes módosított kereseti kérelmében annak megállapítását kérte, hogy az általa is aláírt közös megegyezés érvénytelen. Váratlanul érte az alperes jogviszony megszüntetésre irányuló nyilatkozata, erre nem volt felkészülve, továbbá állította, hogy annak aláírásakor megtévesztették. Az alperes súlyosan megsértette az Mt. 3. §-ában foglalt együttműködési kötelezettségét. Olyan helyzetbe kényszerítette, amellyel nem volt tisztában, ugyanis arról tájékoztatták, hogy kisgyermeke 3 éves koráig nem illeti meg a felmondási tilalom. Ezzel megsértette az alperes a Ptk. 205. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket is. Pszichikai kényszer hatására került sor a közös megegyezés aláírására. Az alperes rendeltetésellenes joggyakorlásával kész tények elé állította, és azonnali döntéshelyzetet teremtett. A közös megegyezés előre el volt készítve, a felperes akarathiányban írta azt alá. A felperes arra is hivatkozott, hogy a megállapodást nem a munkáltatói jogkör gyakorlója, az ügyvezető írta alá. A felperes az eljárás során a munkáltató részéről megvalósuló diszkriminációt is állította.
A Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 6.M.1351/2012/15. számú ítéletével a keresetet elutasította, és a felperest perköltség viselésére kötelezte azzal, hogy az illeték az államot terheli.
Az elsőfokú bíróság ítéletében hivatkozott az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 7., 9. és 10. §-ában foglaltakra.
A felperes azon előadását, hogy a munkáltató képviselői félrevezették és megtévesztették azzal, hogy a gyermeke 3 éves koráig nem illeti meg a felmondási védelem, nem támasztotta alá egyik tanú vallomása sem, és ilyenre még a házastársa sem emlékezett határozottan vissza. A felmondási védelem eseteit jogszabály [Mt. 90. § (1) bek.] határozza meg, amitől érvényesen a felek nem térhetnek el, jogszabályi tévedésre érvényesen a felperes nem hivatkozhat még akkor sem, ha jogi ismeretekkel nem rendelkezik.
Az azonnali döntéskényszer kapcsán a bíróság mérlegelte a felperes személyes előadását. Eszerint háromnegyed órán át tartott a megbeszélés, váratlanul és rosszul érintette ugyan az alperes szándéka, ez megviselte, elsírta magát, de a munkáltató ajánlata után félrevonulva telefonon tájékoztatta a házastársát a történtekről, aki abban erősítette meg, hogy a közös megegyezés aláírásakor minél magasabb összeget alkudjon ki. Ezt követően tért vissza az alperesi irodába és ott alku eredményeként 1 700 000 forint összegről írta alá a közös megegyezést.
A fentiek ismeretében a felperes akarathiánya és azonnali döntéskényszer nem volt megállapítható. Abból pedig, hogy az alperes kezdeményezte a munkaviszony közös megegyezéssel való megszüntetését, nem következett annak érvénytelensége.
A bíróság a lefolytatott széleskörű bizonyítás eredményéből, a bizonyítékok összevetéséből, és az összes feltárt körülmény értékeléséből arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által hivatkozott megtámadási okok nem alaposak, ezért a munkaviszony megszüntetésére irányuló közös megegyezés érvényesen létrejöttnek tekinthető a Pp. 206. § szerint. A felperes utalt a Ptk. együttműködési szabályaira, amelyek azonban az Mt. speciális előírásai miatt nem alkalmazhatók, a rendes felmondásra vonatkozó szabályok pedig a perbeli jogvitában nem vizsgálhatók, így felmondási védelembe ütközésről sem lehetett szó.
Az alperesi taggyűlési határozat lehetőséget biztosított a munkáltatói jogkör gyakorlásának átruházására. A bíróság utalva az 1992. évi XXII. tv. (a továbbiakban: Mt.) 74. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakra, valamint a 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 19. §-ának (1) bekezdésében és 28. §-ának (1) bekezdésében rögzítettekre arra a következtetésre jutott, hogy a munkáltatói jogkört a taggyűlés delegálta, így az e körben előterjesztett felperesi hivatkozás alaptalan.
A bíróság mellőzte a további bizonyítékok beszerzését arra tekintettel, hogy a felperes többszöri felhívást követően a Pp. 8. §-ában megfogalmazott jóhiszemű pervitellel össze nem egyeztethető módon az utolsó tárgyaláson tett újabb tényelőadásokat. Ekkor hivatkozott arra, hogy I. S. munkavállalói minősége kétséges, azonban a tanú három alkalommal is megjelent a bíróság előtt, és a felperes akkor ezt nem kifogásolta. Nem eredményezi a közös megegyezés érvénytelenségét, hogy írásban a munkáltatói jogkör delegálásáról a felperest nem tájékoztatták.
A felperes a Pp. 8. §-ában foglalt jóhiszemű pervitel követelményébe ütközően ésszerű határidőn túl hivatkozott arra, hogy az alperes az egyenlő bánásmód követelménye megsértésével járt el, mivel a felperest, mint négy kiskorú gyermek édesanyját arra kényszerítette, hogy a munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntesse. A bíróság szerint a felperes által előadottak nem igényeltek további bizonyítást, és a Pp. 141. § (6) bekezdése alapján mint elkésetten tett előadásokat a bíróság mellőzte.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Budapest Környéki Törvényszék 8.Mf.23.701/2013/4. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, és a felperest perköltség viselésére kötelezte azzal, hogy a fellebbezési illetéket az állam fizeti.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelően a bizonyítási teherről a feleket nem oktatta ki. Ugyanakkor a bizonyítási eljárást a felperes által hivatkozott érvénytelenségi okok tekintetében lefolytatta, a szerződéskötésnél résztvevő személyeket a felek által felajánlott bizonyítás alapján meghallgatta, tisztázta a hivatkozott megtámadás alapjául szolgáló körülményeket, ezért a tájékoztatás elmaradása a tényállás megállapítása fogyatékosságát nem eredményezte.
A másodfokú bíróság a tanúvallomásokat áttanulmányozva azt állapította meg, hogy azokat az elsőfokú bíróság okszerűen mérlegelte.
A közös megegyezés alku eredményeként született. N. T. vallomása szerint először 1 100 000 - 1 200 000 forintot ajánlottak fel a felperesnek, aki azt kevésnek találta. Azt is elmondta a tanú, hogy az 1 700 000 forintos összeg megállapodás eredményeként született. N. B. szintén vallomása szerint pedig először 1 150 000 forintot ajánlottak fel a felperesnek, de ő ennél többet szeretett volna, majd miután a férjével telefonon beszélt, bruttó 1 700 000 forint került a közös megegyezésben rögzítésre. A felperes házastársa, B. J. ugyan azt állította, hogy nem mondta a felperesnek mennyit ajánljon, ez azonban önmagában nem zárja ki, hogy a tárgyaláson részt vett felek között az összegről alkudozás folyt. Ezt támasztja alá a felperes által a keresetlevélhez csatolt közös megegyezésről szóló okirat is, amelyből megállapíthatóan a megállapodás tervezete a felperesre személyre szabottan előre elkészült, lényeges tartalmi elemei azonban utóbb kerültek kitöltésre.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes által hivatkozott okokból a rendelkezésre álló peradatok alapján a megállapodás érvénytelenségét megállapítani nem lehetett. Több esetben előfordult, hogy a munkáltató amennyiben a munkavállaló munkaviszonyát meg akarja szüntetni, közös megegyezést, illetőleg felmondást is felajánl. Ez a munkavállalót váratlanul érheti, azonban a jogviszony közös megegyezéses megszüntetését általában az egyik fél kezdeményezi, akinek ez érdekében áll. A perbeli esetben az alperes ilyen közös megegyezésre tett ajánlatot, a felperesnek azonban választási lehetősége volt, hogy azt elfogadja-e. Az a körülmény, hogy az alperes nem adott hétfőig - a következő munkanapig - határidőt a megfontolásra a felperesnek, a széles körben kimunkált bírói gyakorlat alapján az érvénytelenség megállapítására nem ad lehetőséget. A megbeszélés perben feltárt körülményei a következetes és e körben szigorú bírói gyakorlat alapján nem jelentettek a felperes részére érvénytelenséget eredményező kényszerhelyzetet.
Az elsőfokú bíróság a Gt. 28. § (1) bekezdését, és 29. § rendelkezéseit helyesen alkalmazta. Tévedett a felperes amikor azt állította, hogy a taggyűlési határozatból kiolvashatóan az átruházott munkáltatói jogok együttes gyakorlásához dr. J. J. ügyvezető aláírása is kellett. Ebben az esetben a munkáltatói jogkör delegálásának nem lett volna értelme. Nem volt érdemi jelentősége, de a másodfokú eljárásban a felperes a Pp. 235. § (1) bekezdése értelmében már nem is hivatkozhatott arra, hogy a taggyűlési határozatban az egyik tag székhelye a cégnyilvántartásba bejegyzett székhelytől eltérő volt.
Jogszerű volt az elsőfokú bíróság eljárása, amikor a felperes utolsó tárgyaláson tett, az egyenlő bánásmód megsértésére való hivatkozásának érdemi vizsgálatát a felhívott jogszabályi rendelkezések alapján mellőzte.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet "megváltoztatását", és az alperes perköltségben való marasztalását kérte.
Jogszabálysértésként a Pp. 3. §-át, 235. §-ának (1) bekezdését, 141. §-ának (6) bekezdését, valamint az Mt. 5-10. §-ait jelölte meg, továbbá utalt a Gt. 12. § (1) bekezdés f) pontjában foglaltakra.
A felülvizsgálati érvelés szerint az elsőfokú bíróság nem tájékoztatta a feleket a bizonyítási teherről megfelelően, továbbá hiányos és téves a megállapított tényállítás, amelyre az elsőfokú bíróság az ítéletét alapította.
A felperesnek nem volt tényleges választási lehetősége, nem tudta miért nem tartanak igényt a munkájára, mivel mindvégig állította, hogy a gyermekei miatt el tudná látni a tevékenységet.
S. I. tanúvallomása alátámasztotta, hogy egy előre előkészített, "kitalált szituáció" volt az, amelybe a felperest kényszerítették az alperes érdekeinek megfelelően. A közös megegyezés kialakításában a felperes nem vett részt, a megállapodásban részéről csupán annyi történt, hogy azt aláírta.
Az alperes előadását támasztja alá, hogy nem hívták fel a felperes figyelmét arra, miszerint védettséget élvez, ami kifejezetten a diszkrimináció tilalmába ütközik amellett, hogy a felperes négy gyermekes családanya, amelyről az alperes is tudott. A diszkrimináció tilalmába ütköző alperesi magatartással összefüggésben a felperes arra hivatkozott, hogy a bizonyítási teher alakulásáról a bíróság a feleket nem oktatta ki.
N. T. tájékoztatta arról a felperest, hogy csak abban az esetben tudják kifizetni a szabadságát, ha megszüntetik a munkaviszonyát. Ennek ellenkezőjét sem bizonyította az alperes. Az elsőfokú bíróság nem értékelte, hogy a felperes nem kívánt a munkaviszony megszüntetés lehetőségével élni, nem irányult arra a szándéka, és ezt a szabadság letöltése is alátámasztja.
A felperes nem önszántából ment be az alpereshez 2011. augusztus 8-án a felmondás napján, amely szintén azt támasztja alá, hogy nem volt szándéka a jogviszony megszüntetés.
A felülvizsgálati kérelem hivatkozik a BH 2001.340. számú eseti döntésre, amely szerint ha a munkáltató a munkaviszony megszüntetésének módja tekintetében az azonnali döntésre való felszólítással olyan helyzetet teremt, amely alkalmas arra, hogy az a munkaviszony megszüntetésének jogi feltételeiben járatlan munkavállalóra kényszerítőleg hasson, őt megfélemlítse vagy megtévessze, az e magatartása folytán létrejött megállapodás érvénytelen [Mt. 7. § (1) bek.]. Az alperes nem adott lehetőséget arra a felperesnek, hogy a közös megegyezést hazavigye, átgondolja, az alperesi tanúk azt a logikátlan előadást tették, miszerint azt mondták a felperesnek, vagy aláírja a megállapodást, vagy hétfőn jöhet dolgozni. Ez nem hihető, hiszen hétfőn amúgy is ment volna a felperes munkát végezni.
A jóhiszeműség és tisztesség elvének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a felperes hátrányát okozta a megállapodás aláírása, mivel az a továbbfoglalkoztatáshoz képest jóval kisebb összegű járandóságot tartalmazott, éppen ezt a különbséget jelzi jelen per keresetének összegszerűsége is.
A közös megegyezés kikényszerítése volt az alperes célja azzal, hogy nem tájékoztatta előre a felperest szándékáról, holott a tanúk előadása szerint e körben a vezetőség részéről már korábban döntés született.
A felülvizsgálati érvelés szerint az alperes azon állítását, miszerint a felperes létszámfeletti volt, a bíróságok jogszabálysértő módon nem vizsgálták.
Az alperesi tanúk azt a jelentős tényt nem tudták alátámasztani, hogy szóba került-e az, hogy a felperes a gyermeke 3. életévéig védettséget élvez. Mindebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a munkáltatót kifejezetten megtévesztési szándék vezette, amikor elhallgatta ezen körülményt.
A Pp. 164. § (1) bekezdésében meghatározott általános szabály szerint a per eldöntéséhez szükséges jogi szempontból jelentős tényt annak kell bizonyítania, aki a per során arra hivatkozik, akinek érdekében áll, hogy a bíróság valónak fogadja el. A hátrányos megkülönböztetés körülményeiről azonban túlnyomórészt a munkáltató rendelkezik bizonyítási eszközökkel, ami lehetetlenné tenné a bizonyítást. A felperes igazolta, hogy hátrány érte, ezt követően az alperesnek kellene kimentenie magát bizonyítva, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta.
Az elsőfokú bíróság nem vizsgálta teljes körűen az alperesi taggyűlési határozatot, a társasági szerződést és a Gt. szabályait, így tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a közös megegyezést az alperes részéről arra jogosult személy írta alá.
Az első-, mind a másodfokú bíróságnak hivatalból is vizsgálnia kell, hogy az arra jogosult személy kötötte meg a közös megegyezést. Az elsőfokú bíróság még csak ki sem tért arra az ítéletében, hogy a felek között létrejött munkaszerződésben meghatározottakkal szemben miért gyakorolta más a munkáltatói jogokat.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálhatta el.
A felperes alaptalanul állította, hogy a közös megegyezést olyan személyek írták alá, akiknek arra nem volt jogosultságuk. Ezzel szemben az eljáró bíróságok helyesen értékelték az alperesi taggyűlési határozatban foglaltakat, és helytálló megállapításra jutottak figyelemmel az Mt. 74. §-ában, valamint a Gt. 28. §-ában rögzítettekre is. A felperes csak a megállapodás megkötését követően hosszabb idővel, az eljárás során vonta kétségbe a tárgyalók és a megállapodást aláíró személyek munkáltatói jogkörgyakorlásra való jogosultságát, addig ezt maga is elfogadta. Ebből következően pedig az Mt. 74. §-ának (2) bekezdése alapján sem hivatkozhat a jogellenes munkáltatói jogkörgyakorlásra.
A felperes a keresetében a közös megegyezés érvénytelenségének megállapítását kérte, a bizonyítási eljárásban is ebben a körben folyt vizsgálódás. A felek indítványaikat megtehették, azokat a bíróság foganatosította, így adott esetben nem volt olyan lényeges eljárási szabálysértés a kioktatás körében, amely az eljárás megismétlését eredményezhette volna. A felperes maga sem hivatkozott arra, hogy mely körülmény bizonyításától volt elzárva. Minderre tekintettel a bizonyítási kötelezettségre való kioktatás körében az elsőfokú bíróság nem követett el lényeges jogszabálysértést.
A munkaviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodás létrejötte a felek olyan határozott nyilatkozatai és magatartása alapján állapítható meg, amelyből félreérthetetlenül kitűnik az a szándékuk, hogy a munkaviszonyt közösen, meghatározott időpontban minden egyéb körülménytől függetlenül meg akarják szüntetni (BH 2002.202.).
Önmagában nem eredményez érvénytelenséget, ha a megállapodás megkötését valamelyik fél meghatározott indokra tekintettel kezdeményezi (jelen esetben az alperes), azonban a megállapodás létrejöttének körülményei vita esetén gondosan mérlegelendőek.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében alappal állította, hogy az alperes képviselői - amikor váratlanul megbeszélésre hívták - nem tájékoztatták annak várható témájáról. Nem közölték, hogy a következő munkanapon nem kívánják munkába állítani, helyette a jogviszony megszüntetését szeretnék elérni. A felperes és házastársának előadását az alperes munkavállalói, N. T. és N. B. A. sem cáfolták tanúvallomásukban. Mindebből következően az a következtetés vonható le, hogy a munkáltató együttműködési kötelezettségét megsértve nem akart gondolkodási időt biztosítani a megállapodás megkötése előtt a munkavállalónak. A munkáltató e körben nem adta indokát annak, hogy miért kellett a felperes munkába állása előtt a jogviszony megszüntetése érdekében intézkedéseket tenni akkor, ha egyébként más alternatívát (munkába lépés lehetősége) is felajánlott részére, mint a közös megegyezésen alapuló munkaviszony megszüntetést.
A megbeszélés során - ítéleti bizonyossággal megállapíthatóan - az alperes nem tájékoztatta megfelelően a jogban járatlan felperest arról, hogy egyébként felmondási védelem alatt áll. N. T. tanúvallomása szerint "én úgy emlékszem, nem volt szó arról, hogy védettség illet meg, olyat biztos hogy nem mondtunk, hogy nem illeti meg 3 éves koráig ez a védettség, mert mi ismerjük a munka törvénykönyvét, tisztában vagyunk azzal, hogy mik az anyukák jogai". Azt azonban, hogy ennek mibenlétéről a felperes is tájékoztatást kapott, a tanú sem állította. N. B. A. tanú meghallgatása során ellentmondásosan nyilatkozott. Előadása szerint "én nem emlékszem arra, hogy arról tájékoztattuk volna a felperest, hogy nem illeti meg a felmondási tilalom, ilyen szóösszetétel nem hangzott el, elképzelhető, hogy szóba került, hogy ő védelem alatt áll. Biztos hogy arról tájékoztattuk, hogy őt megilleti a gyermeke 3 éves koráig a felmondási védelem ..."az biztos, hogy elhangzott, hogy megillet a védettség, elhangzott, hogy a kismamákat a gyermek 3 éves koráig védettség illeti meg ha nem egyezünk meg, és visszakerülsz dolgozni, akkor védettséged van, ez hangzott el". Az ugyanazon tárgyaláson tett különböző előadások a tájékoztatás körében azt támasztották alá, hogy ezen tanú vallomása nem volt alkalmas a megbeszélésen történtek hitelt érdemlő bizonyítására.
A per összes adatából megállapíthatóan a felperesnek nem állt szándékában a jogviszony megszüntetése, házastársa éppen azért választotta, hogy ő marad a négy gyermekkel GYED-en, hogy a felesége munkát tudjon végezni, és ezáltal a család magasabb jövedelemhez jusson. A megállapodást követően a felperes rossz idegállapotba került, ezt nemcsak a házastársa, hanem N. A. személyzeti asszisztens is megerősítette, aki úgy vallott, hogy "szerintem zaklatott állapotban ment el, azt nem mondhatnám, hogy olyan állapotban ment el, mint amilyenben megérkezett a tárgyalásra".
Az alperes annak sem tudta elfogadható indokát adni, hogy amennyiben a felperesnek lehetősége lett volna a munka felvételére hétfői napon - amennyiben a közös megegyezést nem írja alá - mi indokolta a székhelyre történő berendelését ezt megelőzően. Ezt követően pedig a felperes és házastársa előadását az alperes nem tudta cáfolni abban a körben, hogy a munkaviszony fenntartása a felperes részére biztosított volt, és az alperes nem kizárólag a jogviszony megszüntetésére törekedett. Az a körülmény, hogy a közös megegyezésnek a járandóság tekintetében nem volt kitöltött része, nem támasztja alá, hogy a felperesnek választási lehetősége lett volna a közös megegyezés aláírása, vagy a munkaviszony fenntartása között.
A munkaviszony megszüntetésére irányuló akaratnyilatkozatnak befolyásmentesnek kell lennie. A megállapodás tanulmányozására, illetve aláírására azonban kellő időt kell biztosítani, és a munkáltató nem tanúsíthat olyan magatartást, amely a munkavállalóra kényszerítőleg hat, vagy őt megtéveszti. Az azonnali döntésre való felszólítás teremthet olyan helyzetet, amely a jogban járatlan munkavállalóra kényszerítőleg hat, és alkalmas a megfélemlítésére, megtévesztésére (BH 2001.340.).
A felperes a felülvizsgálati kérelmében alappal hivatkozott arra, hogy kellően nem tájékoztatta a munkáltató jogairól, megfelelő időt nem biztosított részére a megállapodás aláírásának átgondolására annak ellenére, hogy láthatóan zaklatott idegállapotba került.
Mindez pedig a következetes ítélkezési gyakorlat szerint alkalmas volt annak megállapítására, hogy akaratnyilatkozatát nem befolyásmentesen tette.
A bíróság a bizonyítási eljárás során beszerzett bizonyítékok bizonyító erejét a maguk összességében értékeli, és a per összes releváns körülményére figyelemmel - meggyőződése szerint - bírálja el mérlegelve, hogy az egyes bizonyítékok közötti ellentétet miként oldhatja fel [bizonyítékok szabad mérlegelésének elve; Pp. 206. § (1) bek.]. E mérlegelés legfőbb korlátja a bíróság indokolási kötelezettsége [Pp. 221. § (1) bek.]. Az ítélet indokolásából világosan ki kell tűnni, hogy a bizonyítékok mérlegelése során melyek voltak azok a körülmények, amelyeket a bíróság irányadónak tekintett. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére, újabb egybevetésére nincs jogi lehetőség, a Kúria azonban azt vizsgálhatta, hogy a mérlegelés körében értékelendő adatok vonatkozásában a bíróság nyilvánvalóan téves, vagy okszerűtlen következtetésre jutott-e (BH 2012.173.).
Jelen esetben az eljáró bíróságok a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése során nyilvánvalóan téves következtetésre jutottak, ezért a jogerős ítéletet a Kúria a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a közös megegyezés érvénytelenségét állapította meg. Az elsőfokú bíróságot az elszámolás körében új eljárás lefolytatására utasította.
Az alperes perköltség fizetési kötelezettsége a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésén alapul, míg felülvizsgálati eljárási illetéket az adott ügyben irányadó 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-a alapján kell fizetnie.
Budapest, 2015. szeptember 23.
Dr. Tallián Blanka s.k. a tanács elnöke, Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna s.k. előadó bíró, Dr. Hajdu Edit s.k. bíró
(Kúria Mfv. I. 10.627/2014.)