adozona.hu
BH+ 2014.12.559
BH+ 2014.12.559
A hozzátartozó halálát okozó munkahelyi baleset esetén a hozzátartozók egészséghez és a teljes családban való éléshez való joga, mint személyhez fűződő jog sérült, és ez az életminőségük korlátozottságával járt, amely a nem vagyoni kártérítési igényüket megalapozta [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 177. § (2) bek., 181. § (1) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek a kereseti kérelmükben közeli hozzátartozójuk, néhai S. Z. halálesete folytán igényeltek kártérítést az alperestől. Az I. r. felperes mint édesanya a tételesen megjelölt vagyoni kártérítés megfizetése mellett 1 800 000 forint összegű nem vagyoni kártérítés megfizetését igényelte, míg a II. r. felperes, az elhunyt testvére 1 500 000 forint összegű nem vagyoni kártérítést jelölt meg követelésként. Mindketten kamat iránti igényt is előterjesztettek. A felperesek a kereseti kérelmükb...
BH+ 2014.12.559 A hozzátartozó halálát okozó munkahelyi baleset esetén a hozzátartozók egészséghez és a teljes családban való éléshez való joga, mint személyhez fűződő jog sérült, és ez az életminőségük korlátozottságával járt, amely a nem vagyoni kártérítési igényüket megalapozta [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 177. § (2) bek., 181. § (1) bek.].
A felperesek a kereseti kérelmükben közeli hozzátartozójuk, néhai S. Z. halálesete folytán igényeltek kártérítést az alperestől. Az I. r. felperes mint édesanya a tételesen megjelölt vagyoni kártérítés megfizetése mellett 1 800 000 forint összegű nem vagyoni kártérítés megfizetését igényelte, míg a II. r. felperes, az elhunyt testvére 1 500 000 forint összegű nem vagyoni kártérítést jelölt meg követelésként. Mindketten kamat iránti igényt is előterjesztettek. A felperesek a kereseti kérelmükben a vagyoni kár tekintetében 50%-os mértékű sértetti közrehatást kértek meghatározni.A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. r. felperes részére vagyoni kártérítés címén 380 612 forintot, míg nem vagyoni kártérítésként 1 800 000 forintot kamatokkal, a II. r. felperes részére pedig nem vagyoni kártérítés címén 900 000 forintot ugyancsak kamataival együtt.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint néhai S. Z. 2010. október 8. napján a délelőtti órákban K. L. nevű munkatársával együtt fakitermelési munkálatokat végzett munkaviszony keretében. A fák döntését K. L. végezte és irányította, S. Z. egyéb feladatokat látott el, így jelölést, darabolást. A munkavégzés során az egyik, K. L. által döntött fa a mellette lévő fán fennakadt. Ezen veszélyhelyzet megszüntetése érdekében K. L. a szükséges és előírt intézkedéseket nem tette meg, ehelyett úgy döntött, hogy a fennakadt fát más fák kidöntése során fogja "leüttetni". K. L. felhívta néhai S. Z. figyelmét, hogy ne tartózkodjon a fennakadt fa közelében.
Ezt követően a további munkavégzés során a sérült a fennakadt fa hatókörébe került, amely rázuhant. A baleset következtében S. Z. életét vesztette, aki a baleset időpontjában közepes fokú ittas állapotban volt.
A munkaügyi bíróság ítéletének indokolásában utalt az 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 174. §-ának (1)-(4) bekezdésében foglaltakra, 177. §-ának (1) és (2) bekezdésére, valamint a 181. § (1) bekezdésére.
Rögzítette, hogy a felek közötti vita néhai S. Z. kizárólagos elháríthatatlan magatartása, illetve közrehatása mértéke tekintetében volt.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a jelen esetben nem volt megállapítható a néhai S. Z.-t terhelő, a balesetet okozó kizárólagos, elháríthatatlan munkavállalói magatartás. S. Z. munkatársával, K. L.-lel végezte a tevékenységet, akivel szemben a fenti eseményekkel kapcsolatban büntetőeljárás indult, amelynek során a városi bíróság ítéletével megállapította a büntetőjogi felelősséget foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétsége miatt.
A büntetőeljárásban keletkezett igazságügyi munkavédelmi szakértői vélemény egyértelműen rögzítette, hogy a bekövetkezett baleset több okra visszavezethető. A baleset közvetlen okát az jelentette, hogy K. L. nem intézkedett a fennakadás megszüntetése iránt, valamint eltűrte, hogy a munkatársa a veszélyzónában tartózkodjon. A szakértő a baleset másodlagos okaként értékelte a sértett személy magatartását, miszerint tudott a fennakadás miatti veszélyhelyzetről, de ennek ellenére munkáját a veszélyes területen folytatta. A szakértői vélemény érintette a sértett személy alkoholos befolyásoltságát is, azonban ezt nem értékelte a balesethez vezető okfolyamat részeként.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a baleset nem a sértett személy kizárólagos, elháríthatatlan magatartása miatt történt, így az alperesi hivatkozás e körben megalapozatlan. A felperesek maguk is a közrehatás mértékét 50%-ban jelölték meg, amelyet a munkaügyi bíróság helytállónak tekintett. Figyelemmel arra, hogy a vagyoni károk tételes kimutatása ismeretében azok felmerültét az alperes nem vitatta, felszámított összegüket nem kifogásolta, a bíróság a kereseti kérelemben foglaltakkal egyezően 50%-os mértékű kármegosztást vett alapul.
A perben kirendelt igazságügyi pszichiáter szakértő megállapította, hogy az I. r. felperes esetében néhai S. Z. elhunytával összefüggésben komplikált gyász alakult ki, amelyhez depressziós epizód is kapcsolódik közepes mértékben. A II. r. felperes tekintetében a szakértő azt a megállapítást tette, hogy testvérének elhunytával összefüggésben időben elhúzódó gyász merült fel, súlyossága közepes fokúnak tekinthető, az csupán részben feldolgozott. A felperesek gyászreakcióját az I. r. felperes házastársának és a II. r. felperes édesapjának 2010. december 3. napján bekövetkezett halálesete súlyosbította, azonban a szakértő álláspontja szerint ezen esemény hiányában is komplikált gyászreakcióról lehetne beszélni. A szakértő akként nyilatkozott, hogy az I. r. felperes lakókörnyezetének 100 km-es körzetében nem található olyan szakember, aki a szakszerű kezelését tudná elvégezni.
A nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározása során nem volt mód a kármegosztásra. A bíróság az I. r. felperes által érvényesíteni kívánt 1 800 000 forint összegű nem vagyoni kárigényt nem találta eltúlzottnak, míg a II. r. felperes részére 900 000 forintban határozta meg annak mértékét.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezéssel nem támadott részében nem érintette, egyebekben helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint - utalva az Mt. 174. § (2) bekezdésére, 102. § (2) bekezdésére, valamint az MK 29. számú állásfoglalásra - kifejtette, hogy amennyiben a balesetet a munkavállaló óvatlansága, figyelmetlensége, ügyetlensége vagy egyéb személyi adottsága okozta, ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a károsodásnak ezek voltak a kizárólagos okai. Különösen vizsgálandók ez esetben a munkavégzés körülményei, az óvórendszabályok betartása, a munkáltató általi szakszerű ellenőrzés és az, hogy ennek során a megfelelő intézkedéseket megtette, vagy eltűrte, hogy a munkavállaló a munkát az előírások megszegésével végezze.
Az igazságügyi munkavédelmi szakértő által készített vélemény alapján egyértelműen megállapítható volt, miszerint a baleset elsődleges és közvetlen oka az volt, hogy K. L. a fa fennakadását követően nem a szakmai szabályok szerint cselekedett, azaz megszegte az EBSZ 3.3.1. pontjában és a 3.3.7. a) pontjában foglalt előírásokat a fennakadás megszüntetése, illetőleg az így kialakult veszélyhelyzet vonatkozásában. Eltűrte, hogy S. Z. a fa döntési területe alatt végezzen tevékenységet. A baleset másodlagos oka az elsődlegessel egyező súlyúan a sértett személy magatartása volt, aki annak ellenére, hogy tudott a fennakadás miatti veszélyhelyzetről, nem hagyta el a területet, ott további munkát végzett. A balesettel összefüggésben K. L. büntetőjogi felelőssége jogerősen megállapításra került.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján helytállóan állapította meg, miszerint S. Z. a baleset bekövetkezésében vétkesen közrehatott, és ennek mértékét az elsőfokú bírósággal egyezően 50%-ban találta meghatározhatónak.
A másodfokú bíróság utalt arra, hogy a perben készült igazságügyi elmeorvos-szakértői vélemény alapján a II. r. felperes esetében nem merült fel az orvosi kezelés szükségessége, csupán az I. r. felperesnél. Az elhunyt édesanyjának helyzetét pedig az elsőfokú bíróság helytállóan értékelte, pszichiátriai betegsége folytán nem volt elvárható, hogy a kezelés szükségességét felismerje.
A bekövetkezett haláleset kapcsán a felpereseknek hozzátartozói kárigényük volt. A hozzátartozó halála, elvesztése folytán a Ptk. 76. §-ában nevesített egészséghez és a családi élethez, családban éléshez való joguk, mint személyhez fűződő joguk sérült. Mivel ez az életminőségük korlátozottságával is járt, a hozzátartozó elvesztése megalapozta a nem vagyoni kártérítés jogalapját. Az alperes a fellebbezésében a felperesek életkörülményeinek súlyos és tartós megnehezülését nem vitatta, így a kifejtetteknek megfelelően az elsőfokú bíróság a felperesek kedvezőtlen életmódbeli, lelki változását, főként az I. r. felperesnél kiváltott pszichés károsodást helytállóan értékelte, és a nem vagyoni kártérítésként meghatározott összeggel a másodfokú bíróság is egyetértett.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az eljáró bíróságok határozatai jogszabálysértő voltának megállapítását kérte. Érvelése szerint a marasztaló ítélet alaptalan, a kereseti kérelem elutasítása szükséges, mivel a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta [Mt. 104. § (2) bek.]. Másodlagosan pedig az összeg jelentős mérséklésének van helye, hiszen egyik felperes sem kezelteti magát. Így a károsulti közrehatás nem kizárt. Annak előrebocsátásával, hogy a meg nem határozható kárt nyilvánvalóan megosztani nem lehet, ebben a körben azonban a károsulti közrehatás a kártérítési összeg jelentős csökkentését indokolja.
A felperesek a felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérték. Az alperes néhai S. Z. kizárólagos, elháríthatatlan magatartására való hivatkozással nem tudta magát kimenteni az objektív felelősség alól, a Pp. 164. § (1) bekezdése szerinti bizonyítási kötelezettsége ellenére nem tudta igazolni, hogy a kárt egyedül a sértett okozta, abban nem hatott közre a munkáltató működési körébe eső ok. Az első- és a másodfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelésével (Pp. 206. §) helytállóan, okszerűen döntött a kárviselés arányáról, amikor azt 50-50%-ban határozta meg. A hozzátartozó baleseti halálával a felperesek életminőségét fizikálisan, mentálisan és pszichésen is érintő következményként a megállapított nem vagyoni kártérítések mértéke megfelelt a jogszabályoknak és az Alkotmánybíróság határozatában kifejtett jogelveknek, a felülmérlegelés tilalmára is figyelemmel az összegszerűség megváltoztatása nem indokolt.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálhatta felül.
A Pp. 272. §-ának (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, azt, hogy a fél milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja, továbbá elő kell adni - a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett -, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az Mt. 174. §-ának (2) bekezdésére hivatkozással azt állította, hogy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Ebben a körben azonban nem jelölte meg azt az okot, amellyel a jogerős ítélet jogszabálysértését alátámasztja, érvelése a felülvizsgálati eljárásban így érdemben nem volt vizsgálható.
A gyermek munkahelyi baleset miatt bekövetkezett halála következtében a szülőnél kialakult egészségkárosodás, illetve életvitel elnehezülés megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényt [Mt. 181. § (1) bek., 177. § (2) bek., MD II.482.].
A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelem elbírálásakor azt kell értékelni, hogy a sérelem hozzávetőleges ellentételezésére milyen mértékű vagyoni szolgáltatás nyújt körülbelül egyenértékű, másnemű kompenzációt a megnehezített életvitelhez képest [BH 1993.127., 37/1992. (VI. 10.) AB határozat]. Ennek során a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kell lenni a káronszerzés tilalmára, a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra. A mérlegelésnél a sérelem által előállt konkrét, egyedileg megállapítható hátrányoknak és azok súlyának van jelentősége az Mt. 177. §-ának (2) bekezdése helyes értelmezése szerint.
Az eljáró bíróságok a nem vagyoni kártérítés mértéke megállapításánál helytállóan vették figyelembe az összes körülményt, az egészségkárosodás okozta hátrányokat. A gyermek, illetve a testvér hirtelen tragikus körülmények közötti halála következményeként a felperesek egészségi állapotának romlása bizonyítást nyert, az I. r. felperesnél a halálesetet követően diagnosztizálták a depresszió tüneteit. A fiú, illetve a II. r. felperes tekintetében a testvér elvesztésével sérült a felpereseknek a teljes családban éléshez való joga, amely sérelem nem vagyoni kártérítést vonhatott maga után. Az a körülmény, hogy a felperesek az orvosi kezelést igénybe vették-e, illetve milyen módon, továbbá hogy az eredménnyel járt-e, az alperes felelősségének kimentésére nem volt alkalmas. A nem vagyoni kártérítés összege megállapítása során a bíróságok helytállóan értékelték a sérelem kompenzációjaként a balesetkori ár- és értékviszonyokat, továbbá a kártérítés összege megfelelt a jogszabályoknak, valamint az Alkotmánybíróság határozatában kifejtett jogelveknek.
A fentiek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
(Kúria Mfv. I. 10.674/2013.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a dr. Nagy László ügyvéd által képviselt S. I.-né I. r., B. G.-né II. r. felpereseknek a dr. Károlyi Attila ügyvéd által képviselt S. K. Kft. alperes ellen baleseti kártérítés megfizetése iránt a Zalaegerszegi Munkaügyi Bíróságnál 3.M.528/2011. szám alatt megindított és másodfokon a Zalaegerszegi Törvényszék 2.Mf.20.128/2013/5. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen az alperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő
í t é l e t e t :
A Kúria a Zalaegerszegi Törvényszék 2.Mf.20.128/2013/5. számú ítéletét hatályában fenntartja.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg az I. r. felperesnek - tizenöt nap alatt - 20 000 (húszezer) forint, a II. r. felperesnek 10 000 (tízezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg az államnak - külön felhívásra - 270 000 (kettőszázhetvenezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.
I n d o k o l á s
A felperesek a kereseti kérelmükben közeli hozzátartozójuk, néhai S. Z. halálesete folytán igényeltek kártérítést az alperestől. Az I. r. felperes mint édesanya a tételesen megjelölt vagyoni kártérítés megfizetése mellett 1 800 000 forint összegű nem vagyoni kártérítés megfizetését igényelte, míg a II. r. felperes, az elhunyt testvére 1 500 000 forint összegű nem vagyoni kártérítést jelölt meg követelésként. Mindketten kamat iránti igényt is előterjesztettek. A felperesek a kereseti kérelmükben a vagyoni kár tekintetében 50 %-os mértékű sértetti közrehatást kértek meghatározni.
A Zalaegerszegi Munkaügyi Bíróság 3.M.528/2011/41. számú ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. r. felperes részére vagyoni kártérítés címén 380 612 forintot, míg nem vagyoni kártérítésként 1 800 000 forintot kamatokkal, a II. r. felperes részére pedig nem vagyoni kártérítés címén 900 000 forintot ugyancsak kamataival együtt.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint néhai S. Z. 2010. október 8. napján a délelőtti órákban K. L. nevű munkatársával együtt fakitermelési munkálatokat végzett munkaviszony keretében a b.-i 22/A jelzésű erdőrészletben. A fák döntését K. L. végezte és irányította, S. Z. egyéb feladatokat látott el, így jelölést, darabolást. A munkavégzés során az egyik, K. L. által döntött fa a mellette lévő fán fennakadt. Ezen veszélyhelyzet megszüntetése érdekében K. L. a szükséges és előírt intézkedéseket nem tette meg, ehelyett úgy döntött, hogy a fennakadt fát más fák kidöntése során fogja "leüttetni". K. L. felhívta néhai S. Z. figyelmét, hogy ne tartózkodjon a fennakadt fa közelében.
Ezt követően a további munkavégzés során a sérült a fennakadt fa hatókörébe került, amely rázuhant. A baleset következtében néhai S. Z. életét vesztette, aki a baleset időpontjában közepes fokú ittas állapotban volt.
A munkaügyi bíróság ítéletének indokolásában utalt az 1992. évi XXII. tv. (a továbbiakban: régi Mt.) 174. §-ának (1) - (4) bekezdésében foglaltakra, 177. §-ának (1) és (2) bekezdésére, valamint a 181. § (1) bekezdésére.
Rögzítette, hogy a felek közötti vita néhai S. Z. kizárólagos elháríthatatlan magatartása, illetve közrehatása mértéke tekintetében volt.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a jelen esetben nem volt megállapítható a néhai S. Z.-t terhelő, a balesetet okozó kizárólagos, elháríthatatlan munkavállalói magatartás. S. Z. munkatársával, K. L.-lel végezte a tevékenységet, akivel szemben a fenti eseményekkel kapcsolatban büntetőeljárás indult, amelynek során a Nagykanizsai Városi Bíróság ítéletével megállapította a büntetőjogi felelősséget foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétsége miatt.
A büntető eljárásban keletkezett igazságügyi munkavédelmi szakértői vélemény egyértelműen rögzítette, hogy a bekövetkezett baleset több okra visszavezethető. Ennek körében kifejtette, hogy K. L. mint a döntést végző személy munkairányítónak is minősült. A baleset közvetlen okát jelentette, hogy nem intézkedett a fennakadás megszüntetése iránt, valamint eltűrte, hogy a munkatársa a veszélyzónában tartózkodjon. A szakértő a baleset másodlagos okaként értékelte a sértett személy magatartását, miszerint tudott a fennakadás miatti veszélyhelyzetről, de ennek ellenére munkáját a veszélyes területen folytatta. A szakértői vélemény érintette a sértett személy alkoholos befolyásoltságát is, azonban ezt nem értékelte a balesethez vezető okfolyamat részeként.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a baleset nem a sértett személy kizárólagos, elháríthatatlan magatartása miatt történt, így az alperesi hivatkozás e körben megalapozatlan. A felperesek maguk is a közrehatás mértékét 50 %-ban jelölték meg, amelyet a munkaügyi bíróság helytállónak tekintett. Figyelemmel arra, hogy a vagyoni károk tételes kimutatása ismeretében azok felmerültét az alperes nem vitatta, felszámított összegüket nem kifogásolta, a bíróság a kereseti kérelemben foglaltakkal egyezően 50 %-os mértékű kármegosztást vett alapul.
A perben igazságügyi pszichiáter szakértő kirendelése is történt, aki megállapította, hogy az I. r. felperes esetében néhai S. Z. elhunytával összefüggésben komplikált gyász alakult ki, amelyhez depressziós epizód is kapcsolódik közepes mértékben. Indokoltnak találta az I. r. felperes vonatkozásában speciális szakértelemmel rendelkező pszichiáter szakorvos kezelését. A II. r. felperes tekintetében a szakértő azt a megállapítást tette, hogy testvérének elhunytával összefüggésben időben elhúzódó gyász merült fel, súlyossága közepes fokúnak tekinthető, az csupán részben feldolgozott. A felperesek gyászreakcióját a 2010. december 3. napján elhunyt S. Z., az I. r. felperes házastársa és a II. r. felperes édesapja halálesete súlyosbította, azonban a szakértő álláspontja szerint ezen esemény hiányában is komplikált gyászreakcióról lehetne beszélni. A szakértő akként nyilatkozott, hogy az I. r. felperes lakókörnyezetének 100 km-es körzetében nem található olyan szakember, aki a szakszerű kezelését tudná elvégezni.
A nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározása során nem volt mód a kármegosztásra. A bíróság az I. r. felperes által érvényesíteni kívánt 1 800 000 forint összegű nem vagyoni kárigényt nem találta eltúlzottnak, míg a II. r. felperes részére 900 000 forintban határozta meg annak mértékét.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt Zalaegerszegi Törvényszék 2.Mf.20.128/2013/5. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezéssel nem támadott részében nem érintette, egyebekben helybenhagyta. Kötelezte az alperest az állam javára fellebbezési illeték, míg a felpereseknek külön-külön fellebbezési perköltség viselésére.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása szerint - utalva az Mt. 174. § (2) bekezdésére, 102. § (2) bekezdésére, valamint az MK. 29. számú állásfoglalásra - kifejtette, hogy amennyiben a balesetet a munkavállaló óvatlansága, figyelmetlensége, ügyetlensége vagy egyéb személyi adottsága okozta, ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a károsodásnak ezek voltak a kizárólagos okai. Különösen vizsgálandók ez esetben a munkavégzés körülményei, az óvórendszabályok betartása, a munkáltató általi szakszerű ellenőrzés és az, hogy ennek során a megfelelő intézkedéseket megtette, vagy eltűrte, hogy a munkavállaló a munkát az előírások megszegésével végezze.
Az igazságügyi munkavédelmi szakértő által készített vélemény alapján egyértelműen megállapítható volt, miszerint a baleset elsődleges és közvetlen oka az volt, hogy K. L. a fa fennakadását követően nem a szakmai szabályok szerint cselekedett, azaz megszegte az EBSZ 3.3.1. pontjában és a 3.3.7. a) pontjában foglalt előírásokat a fennakadás megszüntetése, illetőleg az így kialakult veszélyhelyzet vonatkozásában. Eltűrte, hogy S. Z. a fa döntési területe alatt végezzen tevékenységet. A szakértő szerint a baleset másodlagos oka az elsődlegessel egyező súlyúan a sértett személy magatartása volt, aki annak ellenére, hogy tudott a fennakadás miatti veszélyhelyzetről, nem hagyta el a területet, ott további munkát végzett. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a balesettel összefüggésben K. L. büntetőjogi felelőssége jogerősen megállapításra került.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján helytállóan állapította meg, miszerint S. Z. a baleset bekövetkezésében vétkesen közrehatott, és ennek mértékét az elsőfokú bírósággal egyezően 50 %-ban találta meghatározhatónak.
A másodfokú bíróság utalt arra, hogy a perben készült igazságügyi elmeorvos-szakértői vélemény alapján a II. r. felperes esetében nem merült fel az orvosi kezelés szükségessége, csupán az I. r. felperesnél. Az elhunyt édesanyjának helyzetét pedig az elsőfokú bíróság helytállóan értékelte, pszichiátriai betegsége folytán nem volt elvárható, hogy a kezelés szükségességét felismerje.
A bekövetkezett haláleset kapcsán a felpereseknek hozzátartozói kárigényük volt. A hozzátartozó halála, elvesztése folytán a Ptk. 76. §-ában nevesített egészséghez és a családi élethez, családban éléshez való joguk, mint személyhez fűződő joguk sérült. Mivel ez az életminőségük korlátozottságával is járt, a hozzátartozó elvesztése megalapozta a nem vagyoni kártérítés jogalapját. Az alperes a fellebbezésében a felperesek életkörülményeinek súlyos és tartós megnehezülését nem vitatta, így a kifejtetteknek megfelelően az elsőfokú bíróság a felperesek kedvezőtlen életmódbeli, lelki változását, főként az I. r. felperesnél kiváltott pszichés károsodást helytállóan értékelte, és a nem vagyoni kártérítésként meghatározott összeggel a másodfokú bíróság is egyetértett.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az eljáró bíróságok határozatai jogszabálysértő voltának megállapítását kérte. Érvelése szerint a marasztaló ítélet alaptalan, a kereseti kérelem elutasítása szükséges, mivel a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta [Mt. 104. § (2) bek.]. Másodlagosan pedig az összeg jelentős mérséklésének van helye, hiszen egyik felperes sem kezelteti magát, saját felróható magatartására pedig előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat [Ptk. 4. § (4) bek.]. A károsulti közrehatás fogalmilag nem kizárt, annak előrebocsátásával, hogy a meg nem határozható kárt nyilvánvalóan megosztani nem lehet, ebben a körben azonban a károsulti közrehatás a kártérítési összeg jelentős csökkentését "indukálhatja".
A felperesek a felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályában való fenntartását és az alperes perköltségben való marasztalását kérték.
A felülvizsgálati ellenkérelmükben hivatkoztak az Mt. 102. § (2) bekezdésére, az Mt. 174. §-ának (5) bekezdésében foglaltakra, valamint az MK 29. állásfoglalásra.
A másodfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az alperes néhai S. Z. kizárólagos, elháríthatatlan magatartására való hivatkozással nem tudta magát kimenteni az objektív felelősség alól, a Pp. 164. § (1) bekezdése szerinti bizonyítási kötelezettsége ellenére nem tudta igazolni, hogy a kárt egyedül a sértett okozta, abban nem hatott közre a munkáltató működési körébe eső ok.
A kármegosztás helyes arányáról az MK 31. állásfoglalásban kifejtettek az irányadóak. E szerint abból kell kiindulni, hogy a munkáltatót a munkavállaló vétkessége nélkül is kárfelelősség terheli, ezért a munkáltató vétkessége szükségképpen csökkenti a munkavállaló vétkes közrehatásának súlyát. Ez pedig kihatással van a kárviselés arányára, amely az eset összes körülményeitől függő mértékben eltolódik a munkáltató terhére.
Az első- és a másodfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelésével (Pp. 206. §) helytállóan, okszerűen döntött a kárviselés arányáról, amikor azt 50 - 50 %-ban határozta meg.
A hozzátartozó baleseti halálával a felperesek életminőségét fizikálisan, mentálisan és pszichésen is érintő következményként a megállapított nem vagyoni kártérítések mértéke megfelelt a jogszabályoknak és az Alkotmánybíróság határozatában kifejtett jogelveknek, a felülmérlegelés tilalmára is figyelemmel az összegszerűség megváltoztatása nem indokolt.
A nem vagyoni kártérítés mértéke körében "nemcsak a kár nagysága, de maga a személyi kár bekövetkezte is becslésen alapul, amelynek objektív mércéje nincs, és amelyet éppen ezért a jogi szabályozásban alkotmányosan nem lehet a következményekhez igazítani" [34/1992. (VI. 10.) AB határozat]. Mindebből következően pedig az alperes által a felülvizsgálati kérelemben levezetett számítási mód alapján nincs lehetőség a nem vagyoni kártérítés összegének mérséklésére.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálhatta felül.
A Pp. 272. §-ának (2) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, azt, hogy a fél milyen tartalmú határozat meghozatalát kívánja, továbbá elő kell adni - a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése mellett -, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az Mt. 174. §-ának (2) bekezdésére hivatkozással azt állította, hogy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Ebben a körben azonban nem jelölte meg azt az okot, amellyel a jogerős ítélet jogszabálysértését alátámasztja, érvelése a felülvizsgálati eljárásban így érdemben nem volt vizsgálható.
Az MD.II.482. szám alatt közölt határozat szerint a gyermek munkahelyi baleset miatt bekövetkezett halála következtében a szülőnél kialakult egészségkárosodás, illetve életvitel elnehezülés megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényt [Mt. 181. § (1) bek., 177. § (2) bek.].
A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kérelem elbírálásakor azt kell értékelni, hogy a sérelem hozzávetőleges ellentételezésére milyen mértékű vagyoni szolgáltatás nyújt körülbelül egyenértékű, másnemű kompenzációt a megnehezített életvitelhez képest [BH 1993.127, 37/1992. (VI. 10.) AB határozat]. Ennek során a nem vagyoni kártérítés összege meghatározásakor figyelemmel kell lenni a káronszerzés tilalmára, a kellő mértéktartás elvén alapuló bírói gyakorlatra. A mérlegelésnél a sérelem által előállt konkrét, egyedileg megállapítható hátrányoknak és azok súlyának van jelentősége az Mt. 177. §-ának (2) bekezdése helyes értelmezése szerint.
Az eljáró bíróságok a nem vagyoni kártérítés mértéke megállapításánál helytállóan vették figyelembe az összes körülményt, az egészségkárosodás okozta hátrányokat. A gyermek, illetve a testvér hirtelen tragikus körülmények közötti halála következményeként a felperesek egészségi állapotának romlása bizonyítást nyert, az I. r. felperesnél a halálesetet követően diagnosztizálták a depresszió tüneteit. A fiú, illetve a II. r. felperes tekintetében a testvér elvesztésével sérült a felpereseknek a teljes családban éléshez való joga, amely sérelem nem vagyoni kártérítést vonhatott maga után. Az a körülmény, hogy a felperesek az orvosi kezelést igénybe vették-e, illetve milyen módon, továbbá hogy az eredménnyel járt-e, az alperes felelősségének kimentésére nem volt alkalmas. A nem vagyoni kártérítés összege megállapítása során a bíróságok helytállóan értékelték a sérelem kompenzációjaként a balesetkori ár- és értékviszonyokat, továbbá a kártérítés összege megfelelt a jogszabályoknak, valamint az Alkotmánybíróság határozatában kifejtett jogelveknek.
A fentiek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
Az alperes perköltség fizetési kötelezettsége a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésén alapul, míg az illetéket az adott ügyben irányadó 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése alapján kell fizetnie.
Budapest, 2014. október 8.
Dr. Tallián Blanka s.k. a tanács elnöke, Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna s.k. előadó bíró, Dr. Hajdu Edit s.k. bíró
(Kúria Mfv. I. 10.674/2013.)