adozona.hu
EH 2014.08.M19
EH 2014.08.M19
I. A köztisztviselő önmagában a munkatársa jogszabályba ütköző besorolására nem alapíthat igényt, nem kérheti a jogszerű besorolása megváltoztatását az egyenlő munkát egyenlő bér elve alapján. II. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell alkalmazni [1949. évi XX. tv. 70/B. §; 1992. évi XXII. tv. 142/A. §; 2003. évi CXXV. tv. 8. §, 19. §, 22. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
[1] A felperes módosított keresetében 4 490 022 forint vagyoni, és 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest amiatt, hogy a besorolásával kapcsolatban az alperes nem tartotta be az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, hátrányára a vele egy tekintet alá eső munkavállalót jogosulatlan előnyben részesítette.
[2] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
[3] Az elsőfokú bíróság által megállapított, a felülvizsgálati...
EH 2014.08.M19 I. A köztisztviselő önmagában a munkatársa jogszabályba ütköző besorolására nem alapíthat igényt, nem kérheti a jogszerű besorolása megváltoztatását az egyenlő munkát egyenlő bér elve alapján.
II. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell alkalmazni [1949. évi XX. tv. 70/B. §; 1992. évi XXII. tv. 142/A. §; 2003. évi CXXV. tv. 8. §, 19. §, 22. §].
[1] A felperes módosított keresetében 4 490 022 forint vagyoni, és 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest amiatt, hogy a besorolásával kapcsolatban az alperes nem tartotta be az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, hátrányára a vele egy tekintet alá eső munkavállalót jogosulatlan előnyben részesítette.[2] A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
[3] Az elsőfokú bíróság által megállapított, a felülvizsgálati kérelemmel nem érintett, így a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás alapján a felperes 2005. augusztus 16-ától állt közszolgálati jogviszonyban az alperesnél (jogelődjénél), ügyfélszolgálati ügyintéző munkakörben, az É. Irodán belül az Ü. Csoportnál dolgozott. Magasépítési technikus oklevéllel, valamint könyvtár-magyar szakon szerzett általános iskolai tanári képesítéssel rendelkezett, a kinevezésekor II. besorolási osztályba, 6. számú fizetési fokozatba sorolták be. A felperessel azonos munkavégzési helyen dolgozott V. T. I., valamint leánya V. I., akik mindketten magasépítési technikusi szakképzettséggel és tanári diplomával rendelkeztek, őket az alperes - szabálytalanul - I. besorolási osztályba sorolta.
[4] 2006. május 3-án a felperes kérte a I. besorolási osztályba sorolását, amely kérelmét az alperes a 2006. május 9-én kelt iratával elutasította. Indokolása szerint a köztisztviselők képesítési előírásairól szóló 9/1995. (II. 3.) Korm. rendelet értelmében építésügyi, igazgatási feladatok ellátását I. besorolási osztályban kizárólag egyetemi vagy főiskolai szintű építészmérnöki, építőmérnöki (szerkezetépítő, magasépítő üzemmérnöki) szakképzettséggel, vagy településmérnöki (városgazdasági mérnöki) szakképzettséggel rendelkező köztisztviselő láthat el, a felperes pedig ilyen végzettséggel nem rendelkezik.
[5] 2009. október 1-jén a felperes ismételten kérte a besorolása megváltoztatását, mivel 2009 májusában É. műszaki ellenőri szakképesítést szerzett. Válaszul a 2009. október 29-én kelt levelében az alperes arról tájékoztatta, hogy az átsoroláshoz szükséges feltételekkel nem rendelkezik.
[6] A megállapított tényállás tartalmazza azt is, hogy az egyenlő bánásmód követelményrendszerébe tartozó védett tulajdonsága a felperesnek nincs, besorolása, díjazása a jogszabályi előírásoknak megfelelően történt.
[7] Az elsőfokú bíróság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (továbbiakban: Esélytv.) 7. § (1) bekezdésére, 8. §-ára, az 1992. évi XXII. törvény (továbbiakban: régi Mt.) 142/A. §-ára, a 2011. évi CXCIX. törvény (továbbiakban: Kttv.) 13. §-ára hivatkozással, utalva a 2012. évi I. törvény (továbbiakban: új Mt.) 11. §-ához (helyesen 12. §-ához) fűzött indokolásra kifejtette, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszere körében kell értékelni. Utalt az Alkotmánybíróság ilyen jogértelmezésére, az Alkotmánybíróság 13/B/1991. AB határozatára (helyesen: 137/B/1991. AB határozat), amely az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér követelményét a diszkrimináció általános tilalma egyik konkrét eseteként értelmezi.
[8] Ennek megfelelően álláspontja szerint a felperesnek csak ilyen összefüggésben lenne lehetősége az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének megsértésére hivatkozni, tehát amennyiben védett tulajdonsága miatt részesül alacsonyabb bérben, mint az egyenlő értékű munkát végző, de az adott tulajdonsággal nem rendelkező munkavállaló. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elve szó szerint nem értelmezhető, a sérelem csak akkor valósulhat meg, ha a munkáltató a munkavállalót védett tulajdonsága alapján diszkriminálja. Önmagában az eltérő díjazás, vagy az emiatt a munkáltatónál létrejött igazságtalan helyzet az egyenlő munkáért egyenlő bér elvébe ütköző munkáltatói magatartást nem valósít meg.
[9] A felperes nem hivatkozott, illetve nem rendelkezik az Esélytv. 8. §-ában felsorolt védett tulajdonsággal.
[10] A 8. § t) pontjában szerepeltetett "egyéb helyzet, tulajdonság vagy jellemző" vonatkozásában az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület 288/2/2010. (IV. 9.) TT számú állásfoglalása alapján rámutatott, hogy az csak az emberi személyiség konkrét, lényegi vonásaira, tulajdonságaira figyelemmel értelmezhető. Az egyéb helyzet mint védett tulajdonság szinguláris, másra nem jellemző, csak egy személynél előforduló tulajdonság esetében nem alkalmazható. A jogvédelem lényegét az egyéb helyzet esetében is az adja, hogy a védett tulajdonsággal rendelkező elsődlegesen nem a saját magatartása, hanem egy adott csoporthoz való tartozása miatt szenved hátrányt.
[11] Mivel a felperes a fentiekben körülírt védett tulajdonsággal nem rendelkezett, az pedig az egyenlő bánásmód előmeneteli rendszerrel, besoroláson alapuló illetményrendszerrel összefüggésben megvalósuló sérelmének konjunktív feltétele lenne, a jogsértés nem volt megállapítható.
[12] Utalással a Pp. 164. § (1) bekezdésétől eltérő, az Esélytv. 19. §-ában meghatározott bizonyítási teherre rámutatott, hogy bár a felperes a hátrányos (igazságtalan) helyzet fennállását igazolta, védett tulajdonságra azonban nem hivatkozott, így a keresete megalapozatlan volt.
[13] A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[14] A törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján helyes indokai szerint hagyta helyben. Az ügy elbírálása szempontjából azt tartotta a leglényegesebb körülménynek, hogy a felperes besorolása jogszabályszerű volt, ezért hátrány nem érte, hiszen magasabb összegű díjazásra nem is volt jogosult. A Pp. 3. § (3) bekezdésnek megfelelő tájékoztatás ellenére nem tudta valószínűsíteni sem az őt ért hátrányt, sem pedig azt, hogy rendelkezett az Esélytv. 8. §-ában meghatározott védett tulajdonsággal. Ezen konjunktív feltételek hiányában a perben az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére alaptalanul hivatkozott.
[15] A helyes besorolás alapján járó munkabér kifizetésében részesült, és az alperes bizonyította, hogy a vele azonos fizetési kategóriában lévő köztisztviselőkkel azonos összegű illetményt kapott, így nem sérült az egyenlő munkáért egyenlő bér elve sem.
[16] A felperes elsődleges felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, és a jogszabályoknak illetve a kereseti kérelmének megfelelő döntés hozatalára irányult. Másodlagosan a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését és az eljárt bíróság új eljárás lefolytatására kötelezését kérte.
[17] Hivatkozott az eljárt bíróságok jogszabálysértésére, a jogerős ítélet megalapozatlanságára. Előadta, hogy eredetileg az I. besorolási osztályba történő átsorolását és az elmaradt bérkülönbözet megítélését, később nem vagyoni kártérítés megállapítását is kérte.
[18] Érvelése szerint a vele összehasonlítható helyzetben lévők az É. Irodán az Ü. Csoportot alkotó további két dolgozó, nem pedig az alperes által említett 22 fő. A megnevezett két személyt építéshatósági ügyintézőnek nevezték ki, míg ő egyedül ügyfélszolgálati munkakörben volt. Előbbiben elfogadták szakirányúnak a humán diplomát, az ő esetében gyakorlata és tapasztalata ellenére nem. E körülmények 2012 őszén váltak számára nyilvánvalóvá, amikor a köztisztviselőknek önéletrajzot kellett leadni.
[19] Hangsúlyozta, hogy az nem volt vitás, miszerint a munkáltató jogszabálysértő módon járt el a munkatársai, ezen belül V. I. besorolásánál. A munkáltató elismerte, hogy a munkatársa vele azonos munkafeladatokat lát el azonos munkakörben azonos képesítéssel és szakképesítéssel, és ennek kapcsán őt hátrány érte. Tény tehát a jogellenes magatartás és az is, hogy ezzel okozati összefüggésben hátránya következett be. Ezt követően a bíróság a bizonyítási felhívásait az összegszerűség irányában adta ki, nem pedig a védett tulajdonságokra vonatkozóan.
[20] A vagyoni hátrányt illetően azzal érvelt, hogy az Esélytv. nem írhatja felül az Alkotmányt, amely az ügy keletkezésekor a 70/B. § (2) bekezdésében kimondta, hogy az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. Ezzel ellentétes rendelkezést az Alaptörvény sem tartalmaz. Ennek és a közösségi jognak (helyesen: uniós jognak) megfelelően álláspontja szerint maga a védendő érték és tulajdonság az egyenlő munkáért járó egyenlő bér, ami a Ktv., a Kjt. által is alkalmazni rendelt régi Mt. 142/A. § lényegét is jelenti. Hivatkozott a A munkabér védelméről szóló 1949. évi Egyezményre (ILO 95. számú Egyezmény, 1949. (VII. 1.), Genf. - kihirdette: 2000. évi LIV. tv.) és az európai közösségi jogra (helyesen: uniós jogra) (Pl.: 76/207/EGK, 79/7/EGK, 2000/43/EK, 2000/78/EK, 2000/78/EK, 2006/54/EK, 2010/41/EU irányelvek).
[21] Kifejtette, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elv érvényesülésének érdekében szükséges az egyenlő, illetve egyenlő értékűnek elismert munkavégzés ismérveinek meghatározása. A jelen ügyben a 3 munkavállaló esetében tökéletesen azonos feltételekről és körülményekről van szó, tehát összehasonlítható helyzetben vannak. A jogellenes magatartással való megkülönböztetést pedig az alperes elismerte. Hivatkozott arra is - a fellebbezésében foglaltakkal egyezően -, miszerint az elsőfokú eljárásban a tárgyalások során közvetve és közvetlenül is egyértelműen kiderült, hogy az egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője az, hogy az édesanyja nem dolgozik régóta a hivatalban.
[22] A nem vagyoni kártérítés körében azt hangsúlyozta - ugyancsak a fellebbezési érvelésével azonosan -, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének sérelme nélkül is a nem vagyoni kártérítés törvényi feltételei fennállnak, az külön is megítélhető. Az alperes eljárása ugyanis 8 éven át megalázó, lehetetlen helyzetbe hozta. Nap mint nap feszélyezve ment be a munkahelyére, frusztrált volt, a kollégáinak magyarázkodnia kellett. Az alperes semmibe vette, ellehetetlenítette ami lelkileg megviselte, megalázta, az önbecsülését tönkretette. Helyzete kilátástalanná vált, egzisztenciális bizonytalanságba került, a közszférában elhelyezkedni nem tud, szakvizsgát sem tehetett. Mindez a magánéletére, párkapcsolatára is negatív hatással volt.
[23] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme az első- és másodfokú ítélet helybenhagyására irányult.
[24] Kiemelte, hogy a felperes a besorolása szerinti, a jogszabályok által megállapított illetményben részesült. A vele azonos, vagy hozzá hasonló besorolású, illetve az elvégzett munka természetét, minőségét, mennyiségét, a munka- és egyéb körülményeket tekintve azonos helyzetben lévő 22 köztisztviselő alapilletménye szinte megegyezett a felperes alapilletményével, sőt magasabb besorolási fokozatú köztisztviselők is vele azonos alapilletményben részesültek. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.832/2008. számú döntésére (EBH 2010.2155.), amelynek alapján nem lehet egyetlen köztisztviselő illetményét összehasonlítási alapul venni, hanem valamennyi, a felperessel azonos vagy hozzá hasonló besorolású köztisztviselő illetményének az összevetése szükséges.
[25] Álláspontja szerint is emellett indokolt volt az Esélytv. rendelkezéseinek a figyelembevétele. Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy a felperes a 8. § szerinti védett tulajdonsággal nem rendelkezett, így az alperes az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző magatartást vele szemben nem tanúsíthatott. A hivatalban nem létezik olyan csoport, amely a felperes által megjelölt védett tulajdonsággal rendelkezne.
[26] A nem vagyoni kártérítést illetően állította, hogy a felperest a jogviszonya során semmilyen atrocitás nem érte, vele megalázóan, az emberi méltóságát sértően nem bántak. A felperes által előadottak rendkívül túlzóak, azokat a felperes nem bizonyította, igénye megalapozatlan.
[27] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
[28] A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
[29] A felperes a felülvizsgálati kérelmében a nem vagyoni kártérítés iránti igénye kapcsán nem jelölt meg jogszabályi rendelkezést, és jogszabályszerűen eljárási szabályszegésre sem hivatkozott. A felülvizsgálati kérelem e vonatkozásban nem felelt meg a törvény előírásának, ezért a Kúria a nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos kérelmet érdemben nem vizsgálhatta, és nem foglalkozhatott a felperes eljárásjogi felvetéseivel sem [Pp. 272. § (2) bekezdés, 275. § (2) bekezdés].
[30] A felülvizsgálati eljárásnak a felperes besorolásának helyessége nem volt tárgya, az ezzel kapcsolatos kereseti kérelmét a felperes nem tartotta fenn, az elsőfokú bíróságnak a helyes besorolására vonatkozó ítéleti megállapítását nem támadta.
[31] A módosított keresetében a felperes az esélyegyenlőség, az egyenlő munkáért egyenlő bért elv megsértésére hivatkozott annak kapcsán, hogy az alperes a vele azonos munkakört ellátó munkatársát - nem jogszabályoknak megfelelő besorolásával - hozzá képest jogosulatlan előnyben részesítette.
[32] A törvényszék jogerős ítélete helyesen indult ki abból, hogy a közszolgálati jogviszonyban jogszabály határozza meg az illetmény megállapításának szempontjait és módját [az ügyben irányadó módosított 9/1995. (II. 3.) Korm. rendelet 1. sz. melléklet]. Ennek megfelelően kellett a köztisztviselőket a betöltött munkakör, feladatkör és képesítés figyelembevételével besorolni. Az eljárt bíróságok tényként állapították meg, hogy a felperest a munkáltató alperes jogszabályszerűen sorolta be, a törvényszék érveléséből az a helytálló következtetés vonható le, mely szerint önmagában a munkatársa helytelen besorolására a felperes igényt nem alapíthat.
[33] Jogszabálysértés nélkül vizsgálták az eljárt bíróságok a felperes kereseti kérelmében megfogalmazottakra tekintettel az esélyegyenlőség megsértését, és mutattak rá arra, hogy önmagában az eltérő díjazás az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvébe ütköző munkáltatói magatartást nem valósít meg, az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszere körében kell értelmezni.
[34] Alaptalanul hivatkozott a felülvizsgálati kérelem az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésének a fenti értelmezéssel való megsértésére, illetve az említett rendelkezés régi Mt. 142/A. §-ban foglaltaktól eltérő tartalmára. Az Alkotmány 70/A. § (2) bekezdése valóban úgy fogalmaz, hogy az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. Az Alkotmánybíróság azonban az elsőfokú bíróság által említett 137/B/1991. AB határozatában és a későbbi 849/B/1992. AB határozatában is kifejtette, hogy az Alkotmány ezen rendelkezése az általános diszkrimináció tilalmát megfogalmazó 70/A. §-ának a munka világára vonatkoztatott konkretizálása.
[35] Nemcsak az elsőfokú bíróság ítéletében ugyancsak szerepeltetett, az új Mt.-hez fűzött indokolásból, hanem a régi Mt. 142/A. §-át beiktató 2001. évi XVI. törvény 17. §-ának indokolásból is az következik, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell és lehet értelmezni. Az indokolás rögzíti, hogy "a törvény által kialakított szabályozás szükségességét indokolja az a körülmény is, mely szerint a gyakorlati tapasztalatok alapján nemcsak a nők és a férfiak közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmát kell hangsúlyozni, hanem a faji, nemzetiségi és egyéb szemponton nyugvó diszkriminálás tilalmát is". Hasonló módon értelmezte az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvét az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület is a 385/2/2008.TT számú állásfoglalása kiadásakor.
[36] A felperes által megjelölt irányelvek ugyancsak valamilyen védett tulajdonsághoz kapcsolódóan szólnak az egyenlő munkáért egyenlő bér elvéről, a nemi, faji, etnikai, vallási stb. megkülönböztetés egy lehetséges formájának tartva a munkabérben való megkülönböztetést, amellett, hogy a felperes az irányelvekre és az ILO Egyezményre csak általános megjelölésükkel, nem pedig a konkrétan megsértett rendelkezésük meghatározásával, azaz nem a Polgári perrendtartás által előírtak szerint hivatkozott.
[37] Az eljárt bíróságok tehát jogszabálysértés nélkül foglaltak állást úgy, hogy védett tulajdonság, illetve hátrány megjelölése, valószínűsítése nélkül az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének sérelme nem állapítható meg. A felperes az elsőfokú eljárásban konkrétan nem hivatkozott védett tulajdonságként arra, hogy az édesanyja nem dolgozott régóta a hivatalban, ezért a fellebbezésében e körben előadottakat a Pp. 235. § (1) bekezdés értelmében a másodfokú bíróság alappal hagyta figyelmen kívül.
[38] Az elsőfokú bíróság által az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület 288/2/2010. (IV. 9.) TT számú állásfoglalásra utalással az egyéb helyzet vonatkozásában kifejtettek e tekintetben is irányadók. Az Esélytv. 8. § t) pont szerinti egyéb helyzet, mint védett tulajdonság nem értelmezhető kiterjesztően, csak az emberi személyiség konkrét, lényegi tulajdonságaira figyelemmel. A felperes ilyen konkrét lényegi vonást semmilyen formában nem jelölt meg, munkatársa édesanyjának hivatali munkavégzése, saját maga esetében ennek hiánya nem minősíthető ilyen tulajdonságként.
[39] Mindezek alapján a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdés értelmében a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv. I. 10.563/2013.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a dr. Ember Alex ügyvéd által képviselt L. O. felperesnek a dr. Ács Gábor köztisztviselő által képviselt Szeged Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal alperes ellen kártérítés megfizetése iránt a Szegedi Munkaügyi Bíróságnál 2.M.436/2012. szám alatt megindított és másodfokon a Szegedi Törvényszék 2.Mf.20.856/2013/3. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen a felperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán - tárgyaláson kívül - meghozta a következő
í t é l e t e t :
A Kúria a Szegedi Törvényszék 2.Mf.20.856/2013/3. számú ítéletét hatályában fenntartja.
A le nem rótt felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli.
I n d o k o l á s
A felperes módosított keresetében 4.490.022 forint vagyoni, és 2.000.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest amiatt, hogy a besorolásával kapcsolatban az alperes nem tartotta be az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, hátrányára a vele egy tekintet alá eső munkavállalót jogosulatlan előnyben részesítette.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, úgy rendelkezett, hogy a felmerült eljárási illetéket az állam viseli.
Az elsőfokú bíróság által megállapított, a felülvizsgálati kérelemmel nem érintett, így a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás alapján a felperes 2005. augusztus 16-ától állt közszolgálati jogviszonyban az alperesnél (jogelődjénél), ügyfélszolgálati ügyintéző munkakörben, az É. Irodán belül az Ü. Csoportnál dolgozott. Magasépítési technikus oklevéllel, valamint könyvtár-magyar szakon szerzett általános iskolai tanári képesítéssel rendelkezett, a kinevezésekor II. besorolási osztályba, 6. számú fizetési fokozatba sorolták be. A felperessel azonos munkavégzési helyen dolgozott V. T. I., valamint leánya V. I., akik mindketten magasépítési technikusi szakképzettséggel és tanári diplomával rendelkeztek, őket az alperes - szabálytalanul - I. besorolási osztályba sorolta.
2006. május 3-án a felperes kérte a I. besorolási osztályba sorolását, amely kérelmét az alperes a 2006. május 9-én kelt iratával elutasította. Indokolása szerint a köztisztviselők képesítési előírásairól szóló 9/1995. (II. 3.) Korm. rendelet értelmében építésügyi, igazgatási feladatok ellátását I. besorolási osztályban kizárólag egyetemi vagy főiskolai szintű építészmérnöki, építőmérnöki (szerkezetépítő, magasépítő üzemmérnöki) szakképzettséggel, vagy településmérnöki (városgazdasági mérnöki) szakképzettséggel rendelkező köztisztviselő láthat el, a felperes pedig ilyen végzettséggel nem rendelkezik.
2009. október 1-jén a felperes ismételten kérte a besorolása megváltoztatását, mivel 2009. májusában É. műszaki ellenőri szakképesítés szerzett. Válaszul a 2009. október 29-én kelt levelében az alperes arról tájékoztatta, hogy az átsoroláshoz szükséges feltételekkel nem rendelkezik.
A megállapított tényállás tartalmazza azt is, hogy az egyenlő bánásmód követelményrendszerébe tartozó védett tulajdonsága a felperesnek nincs, besorolása, díjazása a jogszabályi előírásoknak megfelelően történt.
Az elsőfokú bíróság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Esélytv.) 7. § (1) bekezdésére, 8. §-ára, a régi Mt. (a Munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény) 142/A. §-ára, a Kttv. (2011. évi CXCIX tv.) 13. §-ára hivatkozással, utalva az új Mt. (a Munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény) 11. §-ához (helyesen 12. §-ához) fűzött indokolásra kifejtette, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszere körében kell értékelni. Utalt az Alkotmánybíróság ilyen jogértelmezésére, az Alkotmánybíróság 13/B/1991. AB határozatára (helyesen: 137/B/1991. AB határozat), amely az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér követelményét a diszkrimináció általános tilalma egyik konkrét eseteként értelmezi.
Ennek megfelelően álláspontja szerint a felperesnek csak ilyen összefüggésben lenne lehetősége az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének megsértésére hivatkozni, tehát amennyiben védett tulajdonsága miatt részesül alacsonyabb bérben, mint az egyenlő értékű munkát végző, de az adott tulajdonsággal nem rendelkező munkavállaló. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elve szó szerint nem értelmezhető, a sérelem csak akkor valósulhat meg, ha a munkáltató a munkavállalót védett tulajdonsága alapján diszkriminálja. Önmagában az eltérő díjazás, vagy az emiatt a munkáltatónál létrejött igazságtalan helyzet az egyenlő munkáért egyenlő bér elvébe ütköző munkáltatói magatartást nem valósít meg.
A felperes nem hivatkozott, illetve nem rendelkezik az Esélytv. 8. §-ában felsorolt védett tulajdonsággal.
A 8. § t) pontjában szerepeltetett "egyéb helyzet, tulajdonság vagy jellemző" vonatkozásában az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület 288/2/2010. (IV. 9.) TT számú állásfoglalása alapján rámutatott, hogy az csak az emberi személyiség konkrét, lényegi vonásaira, tulajdonságaira figyelemmel értelmezhető. Az egyéb helyzet mint védett tulajdonság szinguláris, másra nem jellemző, csak egy személynél előforduló tulajdonság esetében nem alkalmazható. A jogvédelem lényegét az egyéb helyzet esetében is az adja, hogy a védett tulajdonsággal rendelkező elsődlegesen nem a saját magatartása, hanem egy adott csoporthoz való tartozása miatt szenved hátrányt.
Mivel a felperes a fentiekben körülírt védett tulajdonsággal nem rendelkezett, az pedig az egyenlő bánásmód előmeneteli rendszerrel, besoroláson alapuló illetményrendszerrel összefüggésben megvalósuló sérelmének konjunktív feltétele lenne, így a jogsértés nem volt megállapítható.
Utalással a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 164. § (1) bekezdésétől eltérő, az Esélytv. 19. §-ában meghatározott bizonyítási teherre rámutatott, hogy bár a felperes a hátrányos (igazságtalan) helyzet fennállását igazolta, védett tulajdonságra azonban nem hivatkozott, így a keresete megalapozatlan volt.
A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A le nem rótt fellebbezési eljárási illeték körében rendelkezett arról, hogy azt az állam viseli.
A törvényszék az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján helyes indokai szerint hagyta helyben. Az ügy elbírálása szempontjából azt tartotta a leglényegesebb körülménynek, hogy a felperes besorolása jogszabályszerű volt, ezért hátrány nem érte, hiszen magasabb összegű díjazásra nem is volt jogosult. A Pp. 3. § (3) bekezdésnek megfelelő tájékoztatás ellenére nem tudta valószínűsíteni sem az őt ért hátrányt, sem pedig azt, hogy rendelkezett az Esélytv. 8. §-ában meghatározott védett tulajdonsággal. Ezen konjunktív feltételek hiányában a perben az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére alaptalanul hivatkozott.
A helyes besorolás alapján járó munkabér kifizetésében részesült, és az alperes bizonyította, hogy a vele azonos fizetési kategóriában lévő köztisztviselőkkel azonos összegű illetményt kapott, így nem sérült az egyenlő munkáért egyenlő bér elve sem.
A felperes elsődleges felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, és a jogszabályoknak illetve a kereseti kérelmének megfelelő döntés hozatalára irányult. Másodlagosan a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését és az eljárt bíróság új eljárás lefolytatására kötelezését kérte, perköltség iránti igényt is előterjesztett.
Hivatkozott az eljárt bíróságok jogszabálysértésére, a jogerős ítélet megalapozatlanságára. Előadta, hogy eredetileg az I. besorolási osztályba történő átsorolását és az elmaradt bérkülönbözet megítélését, később nem vagyoni kártérítés megállapítását is kérte.
Érvelése szerint a vele összehasonlítható helyzetben lévők az É. Irodán az Ü. Csoportot alkotó további két dolgozó, nem pedig az alperes által említett 22 fő. A megnevezett két személyt építéshatósági ügyintézőnek nevezték ki, míg ő egyedül ügyfélszolgálati munkakörben volt. Előbbiben elfogadták szakirányúnak a humán diplomát, az ő esetében gyakorlata és tapasztalata ellenére nem. E körülmények 2012. őszén váltak számára nyilvánvalóvá, amikor a köztisztviselőknek önéletrajzot kellett leadni.
Hangsúlyozta, hogy az nem volt vitás, miszerint a munkáltató jogszabálysértő módon járt el a munkatársai, ezen belül V. I. besorolásánál. A munkáltató elismerte, hogy kollégája vele azonos munkafeladatokat lát el azonos munkakörben azonos képesítéssel és szakképesítéssel, és ennek kapcsán őt hátrány érte. Tény tehát a jogellenes magatartás és az is, hogy ezzel okozati összefüggésben hátránya következett be. Ezt követően a bíróság a bizonyítási felhívásait az összegszerűség irányában adta ki, nem pedig a védett tulajdonságokra vonatkozóan.
A vagyoni hátrányt illetően azzal érvelt, hogy az Esélytv. nem írhatja felül az Alkotmányt (az Alkotmányról szóló 1949. évi XX. törvény), amely az ügy keletkezésekor a 70/B. § (2) bekezdésében kimondta, hogy az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. Ezzel ellentétes rendelkezést az Alaptörvény sem tartalmaz. Ennek és a közösségi jognak (helyesen: uniós jognak) megfelelően álláspontja szerint maga a védendő érték és tulajdonság az egyenlő munkáért járó egyenlő bér, ami a Ktv., a Kjt. által is alkalmazni rendelt régi Mt. 142/A. § lényegét is jelenti. Hivatkozott a A munkabér védelméről szóló 1949. évi Egyezményre (ILO 95. számú Egyezmény, 1949. (VII. 1.), Genf. - kihirdette: 2000. évi LIV. tv.) és az európai közösségi jogra (helyesen: uniós jogra) (Pl.: 76/207/EGK., 79/7/EGK., 2000/43/EK., 2000/78/EK., 2000/78/EK., 2006/54/EK., 2010/41/EU. irányelvek). Kifejtette, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elv érvényesülésének érdekében szükséges az egyenlő, illetve egyenlő értékűnek elismert munkavégzés ismérveinek meghatározása. A jelen ügyben a 3 munkavállaló esetében tökéletesen azonos feltételekről és körülményekről van szó, tehát összehasonlítható helyzetben vannak. A jogellenes magatartással való megkülönböztetést pedig az alperes elismerte. Hivatkozott arra is - a fellebbezésében foglaltakkal egyezően -, miszerint az elsőfokú eljárásban a tárgyalások során közvetve és közvetlenül is egyértelműen kiderült, hogy az egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője az, hogy az édesanyja nem dolgozik régóta a hivatalban.
A nem vagyoni kártérítés körében azt hangsúlyozta - ugyancsak a fellebbezési érvelésével azonosan -, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének sérelme nélkül is a nem vagyoni kártérítés törvényi feltételei fennállnak, az külön is megítélhető. Az alperes eljárása ugyanis 8 éven át megalázó, lehetetlen helyzetbe hozta. Nap mint nap feszélyezve ment be a munkahelyére, frusztrált volt, a kollégáinak magyarázkodnia kellett. Az alperes semmibe vette, ellehetetlenítette ami lelkileg megviselte és összetörte, megalázta, az önbecsülését tönkretette. Helyzete kilátástalanná vált, egzisztenciális bizonytalanságba került, a közszférában elhelyezkedni nem tud, szakvizsgát sem tehetett. Mindez a magánéletére, párkapcsolatára is negatív hatással volt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme az első- és másodfokú ítélet helybenhagyására irányult.
Kiemelte, hogy a felperes a besorolása szerinti, a jogszabályok által megállapított illetményben részesült. A vele azonos, vagy hozzá hasonló besorolású, illetve az elvégzett munka természetét, minőségét, mennyiségét, a munka- és egyéb körülményeket tekintve azonos helyzetben lévő 22 köztisztviselő alapilletménye szinte megegyezett a felperes alapilletményével, sőt magasabb besorolási fokozatú köztisztviselők is vele azonos alapilletményben részesültek. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Mfv.II.10.832/2008. számú döntésére (EBH 2010.2155.), amelynek alapján nem lehet egyetlen köztisztviselő illetményét összehasonlítási alapul venni, hanem valamennyi, a felperessel azonos vagy hozzá hasonló besorolású köztisztviselő illetményének az összevetése szükséges.
Álláspontja szerint is emellett indokolt volt az Esélytv. rendelkezéseinek a figyelembe vétele. Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy a felperes a 8. § szerinti védett tulajdonsággal nem rendelkezett, így az alperes az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző magatartást vele szemben nem tanúsíthatott. A hivatalban nem létezik olyan csoport, amely a felperes által megjelölt védett tulajdonsággal rendelkezne.
A nem vagyoni kártérítést illetően állította, hogy a felperest a jogviszonya során semmilyen atrocitás nem érte, vele megalázóan, az emberi méltóságát sértően nem bántak. A felperes által előadottak rendkívül túlzóak, azokat a felperes nem bizonyította, igénye megalapozatlan.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A felülvizsgálati kérelem önálló jogorvoslati kérelem, a törvény értelmében abban pontosan meg kell jelölni a jogszabálysértést és annak indokait. A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelmének azon részeit bírálhatta el, amelyek a törvénynek megfelelnek [Pp. 272. § (2) bekezdés, 275. § (2) bekezdés].
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a nem vagyoni kártérítés iránti igénye kapcsán nem jelölt meg jogszabályi rendelkezést, és jogszabályszerűen eljárási szabályszegésre sem hivatkozott. A felülvizsgálati kérelem e vonatkozásban nem felelt meg a fenti törvényi előírásnak, ezért a Kúria a nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos kérelmet érdemben nem vizsgálhatta, és nem foglalkozhatott a felperes eljárásjogi felvetéseivel sem.
Nem képezte tárgyát a felülvizsgálati eljárásnak a felperes besorolásának helyessége, az ezzel kapcsolatos kereseti kérelmét a felperes nem tartotta fenn, az elsőfokú bíróságnak a helyes besorolására vonatkozó ítéleti megállapítását nem támadta.
A módosított keresetében a felperes az esélyegyenlőség, az egyenlő munkáért egyenlő bért elv megsértésére hivatkozott annak kapcsán, hogy az alperes a vele azonos munkakört ellátó munkatársát - nem jogszabályoknak megfelelő besorolásával - hozzá képest jogosulatlan előnyben részesítette.
A törvényszék jogerős ítélete helyesen indult ki abból, hogy a közszolgálati jogviszonyban jogszabály határozza meg az illetmény megállapításának szempontjait és módját. Ennek megfelelően kellett a köztisztviselőket a betöltött munkakör, feladatkör és képesítés figyelembevételével besorolni. Az eljárt bíróságok tényként állapították meg, hogy a felperest a munkáltató alperes jogszabályszerűen sorolta be, a törvényszék érveléséből az a helytálló következtetés vonható le, mely szerint önmagában a munkatársa helytelen besorolására a felperes igényt nem alapíthat.
Jogszabálysértés nélkül vizsgálták az eljárt bíróságok a felperes kereseti kérelmében megfogalmazottakra tekintettel az esélyegyenlőség megsértését, és mutattak rá arra, hogy önmagában az eltérő díjazás az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvébe ütköző munkáltatói magatartást nem valósít meg, az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszere körében kell értelmezni.
Alaptalanul hivatkozott a felülvizsgálati kérelem az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésének a fenti értelmezéssel való megsértésére, illetve az említett rendelkezés régi Mt. 142/A. §-ban foglaltaktól eltérő tartalmára. Az Alkotmány 70/A. § (2) bekezdése valóban úgy fogalmaz, hogy az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. Az Alkotmánybíróság azonban az elsőfokú bíróság által említett 137/B/1991. AB határozatában és a későbbi 849/B/1992. AB határozatában is kifejtette, hogy az Alkotmány ezen rendelkezése az általános diszkrimináció tilalmát megfogalmazó 70/A. §-ának a munka világára vonatkoztatott konkretizálása.
Nemcsak az elsőfokú bíróság ítéletében ugyancsak szerepeltetett, az új Mt.-hez fűzött indokolásból, hanem a régi Mt. 142/A. §-át beiktató 2001. évi XVI. törvény 17. §-ának indokolásból is az következik, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell és lehet értelmezni. Az indokolás rögzíti, hogy "a törvény által kialakított szabályozás szükségességét indokolja az a körülmény is, mely szerint a gyakorlati tapasztalatok alapján nemcsak a nők és a férfiak közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmát kell hangsúlyozni, hanem a faji, nemzetiségi és egyéb szemponton nyugvó diszkriminálás tilalmát is". Hasonló módon értelmezte az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvét az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület is a 385/2/2008.TT. számú állásfoglalása kiadásakor.
A felperes által megjelölt irányelvek ugyancsak valamilyen védett tulajdonsághoz kapcsolódóan szólnak az egyenlő munkáért egyenlő bér elvéről, a nemi, faji, etnikai, vallási stb. megkülönböztetés egy lehetséges formájának tartva a munkabérben való megkülönböztetést, amellett, hogy a felperes az irányelvekre és az ILO Egyezményre csak általános megjelölésükkel, nem pedig a konkrétan megsértett rendelkezésük meghatározásával, azaz nem a Polgári perrendtartás által előírtak szerint hivatkozott.
Az eljárt bíróságok tehát jogszabálysértés nélkül foglaltak állást úgy, hogy védett tulajdonság, illetve hátrány megjelölése, valószínűsítése nélkül az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének sérelme nem állapítható meg. A felperes az elsőfokú eljárásban konkrétan nem hivatkozott védett tulajdonságként arra, hogy az édesanyja nem dolgozott régóta a hivatalban, ezért a fellebbezésében e körben előadottakat a Pp. 235. § (1) bekezdés értelmében a másodfokú bíróság alappal hagyta figyelmen kívül. Az elsőfokú bíróság által az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület 288/2/2010. (IV. 9.) TT számú állásfoglalásra utalással az egyéb helyzet vonatkozásában kifejtettek e tekintetben is irányadók. Az Esélytv. 8. § t) pont szerinti egyéb helyzet, mint védett tulajdonság nem értelmezhető kiterjesztően, csak az emberi személyiség konkrét, lényegi tulajdonságaira figyelemmel. A felperes ilyen konkrét lényegi vonást semmilyen formában nem jelölt meg, munkatársa édesanyjának hivatali munkavégzése, saját maga esetében ennek hiánya nem minősíthető ilyen tulajdonságként.
Mindezek alapján a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdés értelmében a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Az alperes perköltség igénnyel nem élt, ilyet nem igazolt, ezért arról a Kúria a Pp. 78. § (2) bekezdés alapján nem határozott.
A felperes munkavállalói költségkedvezményben részesült, ezért a felmerült illeték a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § és 14. §-ainak megfelelően az állam terhén marad.
Budapest, 2014. április 30.
Dr. Tallián Blanka s.k. a tanács elnöke, Dr. Takács Andrea s.k. előadó bíró, Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna s.k. bíró
(Kúria Mfv. I. 10.563/2013.)