adozona.hu
BH+ 2014.4.177
BH+ 2014.4.177
A törvényben meghatározott keretek között, a kötelező minimális mértéket meghaladó felmondási idő kikötése a munkaszerződésben nem tekinthető a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételben való tiltott megállapodásnak [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 13. § (3)-(4) bek., 92. § (1)-(2) bek., 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bek.].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes munkáltató a keresetében az alperes munkavállalót jogellenes rendkívüli felmondása jogkövetkezményeként 3 havi felmondási időre járó átlagkeresetnek megfelelő 949 674 forint megfizetésére kérte kötelezni.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperes javára 949 674 forint felmondási időre járó átlagkereset megfizetésére.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes a 2010. január 25-étől kommunikációs munkatárs munkakörben fennálló munkav...
BH+ 2014.4.177 A törvényben meghatározott keretek között, a kötelező minimális mértéket meghaladó felmondási idő kikötése a munkaszerződésben nem tekinthető a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételben való tiltott megállapodásnak [1992. évi XXII. tv. (Mt.) 13. § (3)-(4) bek., 92. § (1)-(2) bek., 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bek.].
A felperes munkáltató a keresetében az alperes munkavállalót jogellenes rendkívüli felmondása jogkövetkezményeként 3 havi felmondási időre járó átlagkeresetnek megfelelő 949 674 forint megfizetésére kérte kötelezni.A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest a felperes javára 949 674 forint felmondási időre járó átlagkereset megfizetésére.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes a 2010. január 25-étől kommunikációs munkatárs munkakörben fennálló munkaviszonyát 2011. május 24-én közölt rendkívüli felmondással megszüntette. Ennek indokolása szerint a munkáltató az 1992. évi XXII. tv. (régi Mt.) 96. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt rendelkezést megszegte.
A felek a munkaszerződés 14. pontjában 3 hónap felmondási időt kötöttek ki. Az alperes átlagkeresete 316 558 forint volt.
Az elsőfokú bíróság a felperesnek az Mt. 101. § (1) bekezdésre alapított keresetét alaposnak találta. Kifejtette, hogy a rendkívüli felmondást a munkavállaló is köteles megindokolni, annak valósnak, okszerűnek és világosnak kell lennie, és vita esetén ezek bizonyítása a jognyilatkozatot tevőt terheli.
Az alperes által benyújtott rendkívüli felmondás az okszerűség, a valóság és a világosság követelményének nem felelt meg, ugyanis az csak jogszabályra való hivatkozást tartalmazott, emiatt jogellenes. Ezért kötelezte az alperest a munkaszerződésben foglalt - jogellenes rendkívüli felmondás esetén járó - átlagkereset megfizetésére. Rögzítette továbbá, hogy a rendkívüli felmondás alaki hiányosságai miatt nem lehetett vizsgálni, hogy az alperes ténylegesen miért szüntette meg a munkaviszonyt, ezért az e körben előterjesztett bizonyítási indítványt elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperesi marasztalás összegét 316 558 forintra leszállította. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság helyesen tárta fel a tényállást, az abból levont jogkövetkeztetése csak részben helytálló.
A felperes a keresetét a perben az Mt. 101. § (1) bekezdésére alapította, mert hivatkozása szerint a munkavállaló rendkívüli felmondása nem felelt meg a jogszabályoknak. Ezért az elsőfokú bíróság jogszerűen vizsgálta, hogy az alperes munkavállaló az Mt. 89. § (2) bekezdésének megfelelően indokolta-e a rendkívüli felmondását figyelemmel az Mt. 96. § (2) bekezdésére. Egyetértett az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetésével, miszerint pusztán a jogszabályra történő hivatkozás nem tekinthető az MK. 95. számú állásfoglalásban hivatkozott összefoglalóan megjelölt oknak. Ezért helyesen állapította meg azt, hogy az alperes rendkívüli felmondása nem felelt meg az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontjának és (2) bekezdésének, ezért helyesen alkalmazta az Mt. 101. § (1) bekezdésében szabályozott jogkövetkezményeket.
Álláspontja szerint azonban az elsőfokú bíróság a munkavállalóra irányadó felmondási időre járó átlagkereset mértékét jogellenesen állapította meg. A munkaszerződés 14. pontjában meghatározott 3 havi felmondási idő kikötése ugyanis az Mt. 13. § (4) bekezdése szerint semmis, és helyette a felperes munkaviszonyban töltött idejére tekintettel az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdése alapján, valamint a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdés alapján irányadó 30 napos felmondási időt alkalmazta. A munkaszerződés 14. pontjában foglalt felmondási időre vonatkozó kikötést az Mt. 13. § (3) bekezdés alapján értékelte, és megállapította, hogy a felek ezen megállapodása a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételnek minősül.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Álláspontja szerint a törvényszék az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdés, valamint a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdés rendelkezéseit helytelenül értelmezte. A felek felmondási időre vonatkozó megállapodása ugyanis megfelelt e szabályoknak, annak 3 hónapban meghatározott maximális mértékét ugyanis nem haladta meg.
Megalapozatlan a jogerős ítélet azon indoka is, mely szerint a munkaszerződésben a felek által meghatározott 3 hónap felmondás idő az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában a munkavállalóra nézve kedvezőtlenebb szabálynak tekintendő. Egyrészt mert a felek az Mt. 13. §-ában megállapított szabályoktól nem tértek el, hiszen az Mt. 92. § (1) bekezdés lehetővé tette számukra, hogy 3 hónap felmondási időben állapodjanak meg. Másrészt a felmondási időre vonatkozó rendelkezést nem lehet csak az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában kedvezőtlenebbnek értékelni, mert a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés esetén az Mt. 93. § (1) bekezdés viszonylatában viszont kedvezőbbnek minősül.
Az alperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezésével a per megszüntetését, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a felperesi kereset elutasítását kérte.
Hivatkozása szerint a per első tárgyalásán a felperes szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, az elsőfokú bíróság a Pp. 135. §, 136. § (1) bekezdés és 157. § d) pontja rendelkezéseit elmulasztotta alkalmazni. A felperesi jogi képviselő késése ugyanis nem mentesíti a bíróságot a tárgyalás elmulasztásának jogkövetkezményei alkalmazása alól.
A másodlagos kérelmét arra alapította, hogy a rendkívüli felmondása jogszerű volt, az megfelelt az Mt. 89. § (2) bekezdés, 96. § (1) bekezdés b) pontja, és az MK. 95. számú állásfoglalás szabályainak. A rendkívüli felmondás nem rögzítette ugyan a munkáltató sérelmezett minősíthetetlen, megalázó magatartását, hanem azt összefoglalóan "olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné tette" szöveggel jelölte meg. Az Mt. 89. § (2) bekezdés második fordulata csak vita esetén teszi a nyilatkozó kötelezettségévé a felmondás indoka valóságának és okszerűségének bizonyítását. A felperes egyezségre vonatkozó felajánlása során tett nyilatkozatából megállapítható, hogy világos volt számára a felmondás indoka, hiszen a megállapodás feltételéül szabta, hogy az alperes nyilvánítsa ki, miszerint a felperes nem követett el jogsértést. Az elsőfokú bíróság azonban alaki hiányosságra hivatkozással elzárta az alperest a bizonyítástól, így a rendkívüli felmondás alapjául szolgáló tényállást nem tárta fel.
A Kúria az iratok alapján megállapította, hogy a jogerős ítélet a felperesi követelés jogalapját megalapozottnak találta, csak a jogkövetkezmény összegszerűségére vonatkozóan változtatta meg az elsőfokú ítéletet. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek az összegszerűség tárgyában hozott rendelkezését kérte hatályon kívül helyezni. Az alperes a jogerős ítélet jogalapra vonatkozó rendelkezését nem támadhatta csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel annak járulékos jellegére tekintettel [Pp. 273. § (6) bek., 244. §]. Ezért a Kúria az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét a Pp. 273. § (2) bekezdés a) pontja alapján hivatalból elutasította. Erre tekintettel nem képezhette a felülvizsgálati eljárás tárgyát az alperes által közölt rendkívüli felmondás jogszerűségének vizsgálata.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján hivatalból vizsgálta, hogy a pert az elsőfokú bíróságnak meg kellett volna-e szüntetnie. A perben tartott első tárgyaláson a felperes jogi képviselője késve jelent meg, de a megérkezéséig és azt követően sem kérte az alperes a Pp. 136. § (1) bekezdésének alkalmazását. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság részéről nem történt eljárási szabálysértés.
A másodfokú bíróság az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdését a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdését és az Mt. 13. § (3) bekezdését nem értelmezte helytállóan.
Az Mt. 92. § (1) bekezdése a felmondási idő minimum (30 nap) és maximum (egy év) időtartamát határozza meg kógensen. A (2) bekezdés a 30 napos minimum felmondási időt a munkáltatónál munkaviszonyban töltött idő alapján maximum 60 nappal meghosszabbítja. A másodfokú bíróság jogértelmezése szerint azonban a munkáltatónál eltöltött 20 évet meghaladó munkaviszony esetén sem haladhatná meg a felmondási idő a 90 napot. Ebben az esetben az Mt. 92. § (1) bekezdésben foglalt, maximum egy év felmondási idő meghatározásának nem lenne értelme. A felek az Mt. 92. § (1) bekezdése alapján - figyelemmel a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdésében foglalt, felperes munkáltatóra irányadó maximum 3 hónap felmondási időtartamra is - jogszerűen köthettek ki 3 hónap felmondási időt a munkaszerződés 14. pontjában.
Helytálló a felülvizsgálati érvelés, miszerint a felek a munkaszerződésben az Mt. 13. § (3) bekezdésében megállapított szabályt nem sértették meg, hiszen az Mt. 92. § (1) bekezdése alapján lehetőségük volt 3 hónapos felmondási időt kikötniük. Ezért az Mt. 13. § (4) bekezdésben foglaltakat nem lehetett alkalmazni.
Helyes a felperes érvelése, miszerint a felmondási idő mértékének meghatározását nem lehet csak az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában értékelni. A munkavállalóra kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb szabályozás megítélése csak objektív alapú lehet, nem szorítkozhat kizárólag részletszabályok összehasonlítására. Az egymással összefüggő egységes jogintézményt képező szabályok egésze vethető össze egymással. Adott esetben a felmondási idő rendeltetését nem lehet figyelmen kívül hagyni, miszerint annak célja a munkakör átadására, a munkavállaló elhelyezkedése érdekében új munkahely keresésére szolgáló idő biztosítása.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletet megváltoztató rendelkezését hatályon kívül helyezte, egyebekben a jogerős ítéletet nem érintette (jogalap), és az elsőfokú ítéletet összegszerűségében helybenhagyta a Pp. 275. § (4) bekezdés alapján.
(Kúria Mfv. I. 10.274/2013.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a dr. Funtig Zoltán ügyvéd által képviselt P. R. K. R. F. és Sz. N. K. Kft. felperesnek a dr. Szikes Péter ügyvéd által képviselt D. L. E. alperes ellen munkavállalói rendkívüli felmondás jogellenességének megállapítása és jogkövetkezményei iránt a Fővárosi Munkaügyi Bíróságnál 16.M.2944/2011. szám alatt megindított és másodfokon a Fővárosi Törvényszék 59.Mf.639.599/2012/3. számú ítéletével jogerősen befejezett perében az említett másodfokú határozat ellen a felperes felülvizsgálati kérelme, és az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme folytán a 2014. február 19. napján megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta a következő
í t é l e t e t :
A Kúria a Fővárosi Törvényszék 59.Mf.639.599/2012/3. számú ítéletének az elsőfokú ítéletet részben megváltoztató, és az alperesi marasztalás összegét 316 558 (háromszáztizenhatezer-ötszázötvennyolc) forintra leszállító rendelkezését a perköltségre és illetékviselésre vonatkozó rendelkezésre is kiterjedően hatályon kívül helyezi egyebekben nem érinti, és a Fővárosi Munkaügyi Bíróság 16.M.2944/2011/6. számú ítéletét helybenhagyja.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét hivatalból elutasítja.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek - tizenöt napon belül - 33 000 (harmincháromezer) forint és 8 910 (nyolcezer-kilencszáztíz) forint áfa együttes fellebbezési és felülvizsgálati eljárási költséget.
A le nem rótt fellebbezési, felülvizsgálati, valamint csatlakozó felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli.
I n d o k o l á s:
A felperes a keresetében az alperes munkavállalót jogellenes rendkívüli felmondása jogkövetkezményeként 3 havi felmondási időre járó átlagkeresetnek megfelelő 949 674 forint megfizetésére kérte kötelezni.
A Fővárosi Munkaügyi Bíróság 16.M.2944/2011/6. számú ítéletével kötelezte az alperest a felperes javára 949 674 forint felmondási időre járó átlagkereset és 40 000 forint perköltség megfizetésére. Megállapította, hogy a kereseti illetéket az állam viseli.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes a 2010. január 25-étől kommunikációs munkatárs munkakörben fennálló munkaviszonyát 2011. május 24-én közölt rendkívüli felmondással megszüntette. Ennek indokolása szerint a munkáltató az 1992. évi XXII. tv. (régi Mt.) 96. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt rendelkezést megszegte.
A felek a munkaszerződés 14. pontjában 3 hónap felmondási időt kötöttek ki. Az alperes átlagkeresete 316 558 forint volt.
Az elsőfokú bíróság a felperesnek az Mt. 101. § (1) bekezdésre alapított keresetét alaposnak találta. Kifejtette, hogy a rendkívüli felmondást a munkavállaló is köteles megindokolni, annak valósnak, okszerűnek és világosnak kell lennie, és vita esetén ezek bizonyítása a jognyilatkozatot tevőt terheli.
Az alperes által benyújtott rendkívüli felmondás az okszerűség, a valóság és a világosság követelményének nem felelt meg, ugyanis az csak jogszabályra való hivatkozást tartalmazott, emiatt jogellenes. Ezért kötelezte az alperest a munkaszerződésben foglalt rendkívüli felmondás esetén járó átlagkereset megfizetésére. Rögzítette továbbá, hogy a rendkívüli felmondás alaki hiányosságai miatt nem lehetett vizsgálni, hogy az alperes ténylegesen miért szüntette meg a munkaviszonyt, ezért az e körben előterjesztett bizonyítási indítványt elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Törvényszék 59.Mf.639.599/2012/3. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperesi marasztalás összegét 316 558 forintra leszállította, a perköltség megfizetésére kötelezést mellőzte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a felek viselik a saját költségeiket, míg a le nem rótt fellebbezési eljárási illeték az állam terhén marad.
Hivatkozása szerint az elsőfokú bíróság helyesen tárta fel a tényállást, az abból levont jogkövetkeztetése csak részben helytálló.
Kiemelte, hogy a rendkívüli felmondással ugyan a munkaviszony azonnali hatállyal megszűnik, ebből azonban nem következik, hogy a felek között munkaügyi per ezután ne lehetne folyamatban figyelemmel a Pp. 349. § (2) bekezdésére.
A felperes a keresetét a jelen perben az Mt. 101. § (1) bekezdésére alapította, mert hivatkozása szerint a munkavállaló rendkívüli felmondása nem felelt meg a jogszabályoknak. Ezért az elsőfokú bíróság jogszerűen vizsgálta, hogy az alperes munkavállaló az Mt. 89. § (2) bekezdésének megfelelően indokolta-e a rendkívüli felmondását figyelemmel az Mt. 96. § (2) bekezdésére. Egyetértett az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetésével, miszerint pusztán a jogszabályra történő hivatkozás nem tekinthető az MK. 95. számú állásfoglalásban hivatkozott összefoglalóan megjelölt oknak. Ezért helyesen állapította meg azt, hogy az alperes rendkívüli felmondása nem felelt meg az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontjának és (2) bekezdésének, ezért helyesen alkalmazta az Mt. 101. § (1) bekezdésében szabályozott jogkövetkezményeket.
Álláspontja szerint azonban az elsőfokú bíróság a munkavállalóra irányadó felmondási időre járó átlagkereset mértékét jogellenesen állapította meg. A munkaszerződés 14. pontjában meghatározott 3 havi felmondási idő kikötése ugyanis az Mt. 13. § (4) bekezdése szerint semmis, és helyette a felperes munkaviszonyban töltött idejére tekintettel az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdése alapján, valamint a köztulajdonban álló gazdasági társaságok takarékosabb működéséről szóló 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdés alapján irányadó 30 napos felmondási időt alkalmazta. A munkaszerződés 14. pontjában foglalt felmondási időre vonatkozó kikötést az Mt. 13. § (3) bekezdés alapján értékelte, és megállapította, hogy a felek ezen megállapodása a munkavállalóra kedvezőtlenebb feltételnek minősül.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Álláspontja szerint a törvényszék az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdés, valamint a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdés rendelkezéseit helytelenül értelmezte. A felek felmondási időre vonatkozó megállapodása ugyanis megfelelt e szabályoknak, annak 3 hónapban meghatározott maximális mértékét ugyanis nem haladta meg.
Megalapozatlan a jogerős ítélet azon indoka is, mely szerint a munkaszerződésben a felek által meghatározott 3 hónap felmondás idő az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában a munkavállalóra nézve kedvezőtlenebb szabálynak tekintendő. Egyrészt mert a felek az Mt. 3. §-ában megállapított szabályoktól nem tértek el, hiszen az Mt. 92. § (1) bekezdés lehetővé tette számukra, hogy 3 hónap felmondási időben állapodjanak meg. Másrészt a felmondási időre vonatkozó rendelkezést nem lehet csak az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában kedvezőtlenebbnek értékelni, mert a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés esetén az Mt. 93. § (1) bekezdés viszonylatában viszont kedvezőbbnek minősül.
Az alperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezésével a per megszüntetését, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a felperesi kereset elutasítását kérte.
Hivatkozása szerint a per első tárgyalásán a felperes szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, az elsőfokú bíróság pedig a Pp. 135. §, 136. § (1) bekezdés és 157. § d) pontja rendelkezéseit elmulasztotta alkalmazni. A felperesi jogi képviselő késése ugyanis nem mentesíti a bíróságot a tárgyalás elmulasztásának jogkövetkezményei alkalmazása alól.
A másodlagos kérelmét arra alapította, hogy a rendkívüli felmondása jogszerű volt, az megfelelt az Mt. 89. § (2) bekezdés, 96. § (1) bekezdés b) pontja, és az MK. 95. számú állásfoglalás szabályainak. A rendkívüli felmondás nem rögzítette ugyan a munkáltató sérelmezett minősíthetetlen, megalázó magatartását, hanem azt összefoglalóan "olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné tette" szöveggel jelölte meg.
Az Mt. 89. § (2) bekezdés második fordulata csak vita esetén teszi a nyilatkozó kötelezettségévé a felmondás indoka valóságának és okszerűségének bizonyítását. A felperes egyezségre vonatkozó felajánlása során tett nyilatkozatából megállapítható, hogy világos volt számára a felmondás indoka, hiszen a megállapodás feltételéül szabta, hogy az alperes nyilvánítsa ki, miszerint a felperes nem követett el jogsértést. Az elsőfokú bíróság azonban alaki hiányosságra hivatkozással el is zárta az alperest a bizonyítástól, így a rendkívüli felmondás alapjául szolgáló tényállást nem tárta fel.
A jogerős ítélet a felperesi követelés jogalapját megalapozottnak találta, csak a jogkövetkezmény összegszerűségére vonatkozóan változtatta meg az elsőfokú ítéletet. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek az összegszerűség tárgyában hozott rendelkezését kérte hatályon kívül helyezni. Az alperes a jogerős ítélet jogalapra vonatkozó rendelkezését nem támadhatta csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel annak járulékos jellegére tekintettel [Pp. 273. § (6) bek., 244. §]. Ezért a Kúria az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét a Pp. 273. § (2) bekezdés a) pontja alapján hivatalból elutasította. Erre tekintettel nem képezhette a felülvizsgálati eljárás tárgyát az alperes által közölt rendkívüli felmondás jogszerűségének vizsgálata.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Kúria a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján hivatalból vizsgálta, hogy a pert az elsőfokú bíróságnak meg kellett volna-e szüntetnie. A perben tartott első tárgyaláson a felperes jogi képviselője késve jelent meg, de a megérkezéséig és azt követően sem kérte az alperes a Pp. 136. § (1) bekezdésének alkalmazását (6. sorszámú jegyzőkönyv). Erre tekintettel az elsőfokú bíróság részéről nem történt eljárási szabálysértés.
A másodfokú bíróság az Mt. 92. § (1) és (2) bekezdését a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdését és az Mt. 13. § (3) bekezdését nem értelmezte helytállóan.
Az Mt. 92. § (1) bekezdés a felmondási idő törvényi minimum (30 nap) és maximum (egy év) időtartamát határozza meg kógensen. A (2) bekezdés pedig e 30 napos minimum felmondási időt a munkáltatónál munkaviszonyban töltött idő alapján rendeli felemelni maximum 60 nappal. A másodfokú bíróság jogértelmezése szerint azonban a munkáltatónál 20 évet meghaladóan munkaviszonyt eltöltött munkavállalónak sem haladhatná meg a felmondási ideje a 90 napot. Ebben az esetben az Mt. 92. § (1) bekezdésben foglalt egy év maximum felmondási idő mértéke meghatározásának nem lenne értelme. Ezért a felek az Mt. 92. § (1) bekezdés alapján - figyelemmel a 2009. évi CXXII. tv. 7. § (2) bekezdésében foglalt felperes munkáltatóra irányadó maximum 3 hónap felmondási időtartamra is - jogszerűen köthettek ki 3 hónap felmondási időt a munkaszerződés 14. pontjában.
Helytálló a felülvizsgálati érvelés, miszerint a felek a munkaszerződésben az Mt. 13. § (3) bekezdésében megállapított szabálytól nem tértek el, hiszen az Mt. 92. § (1) bekezdése alapján lehetőségük volt 3 hónapos felmondási időt kikötniük. Ezért az Mt. 13. § (4) bekezdésben foglaltakat nem kellett alkalmazni.
Helyes a felperes érvelése, miszerint a felmondási idő mértékének meghatározását nem lehet csak az Mt. 101. § (1) bekezdés viszonylatában a munkavállalóra kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb szabályozásként értékelni, az csak objektív alapú lehet, és nem szorítkozhat kizárólag részletszabályok összehasonlítására. Az egymással összefüggő egységes jogintézményt képező szabályok egésze vethető össze egymással. Adott esetben a felmondási idő rendeltetését sem lehet figyelmen kívül hagyni, miszerint annak célja a munkakör átadására, a munkavállaló elhelyezkedése érdekében új munkahely keresésére történő idő biztosítása.
A fentiekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletnek az elsőfokú ítéletet megváltoztató rendelkezését a perköltség- és illetékviselésre vonatkozó rendelkezésekre is kiterjedően hatályon kívül helyezte, egyebekben a jogerős ítéletet nem érintette (jogalap), és az elsőfokú ítéletet összegszerűségében helybenhagyta a Pp. 275. § (4) bekezdés alapján.
Kötelezte a Pp. 78. § (1) bekezdés alapján a másodfokú és felülvizsgálati eljárásban is pervesztes alperest a felperes perköltségének viselésére, míg az alperes munkavállalót megillető munkavállalói költségkedvezmény folytán megállapította, hogy a le nem rótt fellebbezési, felülvizsgálati és csatlakozó felülvizsgálati eljárási illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. § alapján az állam viseli.
Budapest, 2014. február 19.
Dr. Hajdu Edit s.k. a tanács elnöke, előadó bíró Dr. Tallián Blanka s.k. bíró, Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna s.k. bíró
(Kúria Mfv. I. 10.274/2013.)