adozona.hu
ÍH 2011.85
ÍH 2011.85
ÍTÉLET VÉGREHAJTHATÓSÁGÁNAK KÖVETELMÉNYE - BESZÁMÍTÁS FELTÉTELE - ÖNKÉNTES TELJESÍTÉS ELSZÁMOLÁSA - BALESET UTÁNI RENDKÍVÜLI MUNKATELJESÍTMÉNY FIGYELEMBEVÉTELE
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 2001. augusztus 19-én, gépjármű utasaként közúti balesetet szenvedett, amelynek következtében a jobb IX., X. és XI. bordái, jobb szeméremcsontjának alsó és felső szára, továbbá keresztcsontja eltört. A balesetet okozó gépjárművezető közepes fokban ittas volt, véralkohol szintje 1,53 g/l ezrelék volt. A balesetet megelőzően a felperes a gépjármű vezetőjével egy szórakozóhelyen italozott.
A felperes keresetében a balesetből eredő vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére kérte köte...
ÍH 2011.85 ÍTÉLET VÉGREHAJTHATÓSÁGÁNAK KÖVETELMÉNYE - BESZÁMÍTÁS FELTÉTELE - ÖNKÉNTES TELJESÍTÉS ELSZÁMOLÁSA - BALESET UTÁNI RENDKÍVÜLI MUNKATELJESÍTMÉNY FIGYELEMBEVÉTELE
I. Az ítéletnek végrehajtásra alkalmasnak kell lennie. A bíróság az önkéntes teljesítés elszámolását nem bízhatja a felekre, azt a marasztalási összeg meghatározásánál magának kell figyelembe vennie.
II. A bizonyítás körében előírt tájékoztatási kötelezettség valamint az indokolási kötelezettség elmulasztása olyan lényeges eljárási szabálysértések, amelyek az eljárás megismétlését teszik szükségessé.
III. Nincs helye önálló járadék megállapításának a balesetet szenvedett személy rendkívüli erőkifejtésére figyelemmel, e helyett a keresetveszteség megállapításánál kell figyelmen kívül hagyni a balesetet követően elért jövedelemnek a rendkívüli munkateljesítményből származó részét [Pp. 3. § (3) bekezdés, 221. § (1) bekezdés; Ptk. 293. §, 296. § (1) bekezdés, 345. § (2) bekezdés, 356. § (1)-(3) bekezdés].
A felperes 2001. augusztus 19-én, gépjármű utasaként közúti balesetet szenvedett, amelynek következtében a jobb IX., X. és XI. bordái, jobb szeméremcsontjának alsó és felső szára, továbbá keresztcsontja eltört. A balesetet okozó gépjárművezető közepes fokban ittas volt, véralkohol szintje 1,53 g/l ezrelék volt. A balesetet megelőzően a felperes a gépjármű vezetőjével egy szórakozóhelyen italozott.
A felperes keresetében a balesetből eredő vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes ellenkérelmében a felperesre előnyösebb 70-30%-os kármegosztás alkalmazása mellett a kártérítési felelősségét elismerte, emellett a felperes vagyoni és nem vagyoni kárait részben nem tette vitássá. A vitatott keresetet bizonyítottság hiányában és eltúlzottság miatt kérte elutasítani.
Az elsőfokú bíróság ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 3 200 000 Ft nem vagyoni kártérítést, 1 359 600 Ft vagyoni kártérítést, 998 400 Ft lejárt erőmegfeszítési járadékot és mindezek kamatát, továbbá 2008. január 1-jétől kezdődően havi 31 600 Ft járadékot. Kötelezte az ítélethozatalig lejárt 316 000 Ft járadék kamatokkal együtt történő megfizetésére is. Emellett úgy rendelkezett, hogy az alperes jogosult beszámítani a pert megelőzően megfizetett 1 750 000 Ft-ot, továbbá a per során kifizetett 1 250 000 Ft-ot.
Az elsőfokú bíróság a Ptk. 345. § (2) bekezdése alapján az alperesre terhesebben 80-20% arányú kármegosztást alkalmazott. A kártérítési igényt a Ptk. 355. §-a alapján az alábbiak szerint bírálta el.
Az alperes által elismert összegen felül a megsérült telefon költségét is figyelembe véve, mérlegeléssel 50 000 Ft-ban határozta meg a felperes ruhakárát. A kórházi élelemfeljavítás költségeit mérlegeléssel 30 000 Ft-ban fogadta el. Az ápolás, gondozás költségét 5 hónapra, havi 60 000 Ft alapulvételével összesen 300 000 Ft-ban, a rezsiköltséget azonos időszakra, havi 4000 Ft-tal számítva 24 000 Ft-ban, a telefon többletköltséget ugyancsak 5 hónapra 30 000 Ft-ban, a kulturális többletköltséget 5 hónap figyelembevételével 35 000 Ft-ban állapította meg. A háztartási kisegítő költségét a 2001 szeptembere és 2007 decembere közötti 76 hónapra, havi 8000 Ft alapulvételével összesen 608 000 Ft-ban, az élelemfeljavítás költségeit ugyanerre az időszakra havi 5000 Ft alapulvételével 380 000 Ft-ban, míg a gyógyszer többletköltségeket ugyancsak 76 hónapra, havi 2005 Ft alapulvételével 192 000 Ft-ban állapította meg. A felperes közlekedési többletköltségét a betegállomány időszakára az alperes által elismert 50 000 Ft-ban határozta meg. Az így megállapított 1 699 500 Ft vagyoni kárból a kármegosztásra figyelemmel az alperest 1 359 600 Ft megfizetésére kötelezte.
A felperes korábbi életmódjára, a munkaképesség-csökkenés mértékére figyelemmel, a baleset időpontjában fennálló ár- és értékviszonyok alapján 3 200 000 Ft nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest.
Erőmegfeszítési járadékként a felperes átlagos nettójövedelme 50%-ának, kerekítve 24 000 Ft-nak a 80%-a, havi 19 200 Ft megfizetésére kötelezte az alperest. A 2003. szeptember 1. és 2007. december 31. között lejárt járadék így 998 400 Ft hátralékot eredményezett. Az elsőfokú bíróság azért kötelezte járadékfizetésre az alperest a teljes időszakra, mert a felperes munkaviszonyának többszöri megszűnése összefügghetett az egészségi állapotával is. 2008. január 1. napjától kezdődően a felperest megillető járadék összegét 19 200 Ft erőmegfeszítési járadék, továbbá a háztartási kisegítő, gyógyszerköltség, élelemfeljavítás költségeinek 80%-a együttes összegében, 31 600 Ft-ban állapította meg. A további keresetet azért utasította el, mert nem találta megalapozottnak. Az elsőfokú bíróság az indokolásban utalt arra, hogy a felperes a Ptk. 293. §-a szerint jogosult elszámolni az alperes 3000 Ft-os teljesítését.
Az ítélet részbeni megváltoztatása iránt mind a felperes, mind az alperes fellebbezést terjesztett elő. A felperes fellebbezésében a nem vagyoni kártérítés 1 600 000 Ft-tal, vagyoni kártérítése és lejárt járadéka 2 966 260 Ft-tal, míg folyó járadéka havi 64 800 Ft-tal történő felemelését kérte. Elsősorban a kármegosztás alkalmazása miatt támadta az elsőfokú bíróság ítéletét. Álláspontja szerint a felperes nem tanúsított a balesettel összefüggésben kármegosztásra okot adó, felróható magatartást. A rendelkezésre álló peradatok szerint a felperes és a gépjármű vezetője nem együtt italozott, így a felperesnek nem volt tudomása a vezető ittas állapotáról. Kifogásolta a nem vagyoni kártérítés összegét is, mivel azt megalapozatlanul alacsonynak minősítette. Kiemelte, hogy 50%-ban csökkent munkaképessége gátat szab korábbi hosszú távú terveinek, jövőbeni életkilátását hátrányosan befolyásolja a balesettel összefüggésben kialakult maradványállapota. Az ápolás, gondozás, telefon és kulturális többletköltség vonatkozásában azt sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság csupán 5 hónap költségeinek megtérítésére kötelezte az alperest. Kifogásolta továbbá, hogy az elsőfokú bíróság csak a betegállomány időtartamára kötelezte az alperest közlekedési többletköltség megfizetésére, és járadékigényét elutasította. A jövedelem-kiesés, illetve erőmegfeszítés címén megállapított járadék mértékét annak figyelmen kívül hagyása miatt támadta, hogy a betegállomány időtartama alatt a keresete alacsonyabb volt. Kiemelte, hogy mind a keresőképtelensége, mind pedig az egyes munkaviszonyok megszűnése a baleset miatt bekövetkezett egészségromlására vezethető vissza. Sérelmesnek találta azt is, hogy az elsőfokú bíróság a járadékot nettó keresménye alapján számította ki, továbbá figyelmen kívül hagyta, hogy időszakosan a minimálbért jóval meghaladó jövedelmet is elért.
Az alperes fellebbezésében a nem vagyoni kárigény teljes elutasítását, a vagyoni kártérítés 675 766 Ft-ra, a lejárt többleterő kifejtési járadék 360 990 Ft-ra, az ezen a címen megállapított járadéknak havi 8022 Ft-ra, míg a költségpótló járadéknak havi 7350 Ft-ra, történő leszállítását kérte. A jogalap tekintetében fenntartotta a felperes 30%-os mértékű közrehatására alapított védekezését. Előadta, hogy a felperes olyan ittas állapotban ült be utasként a gépjárműbe, hogy egyáltalán nem volt magánál, és a minimális körültekintést is elmulasztotta, nem tájékozódott a vezető korábbi alkoholfogyasztásáról. A felperes nem vagyoni kárigényét 3 000 000 Ft erejéig elismerte, és azért kérte a nem vagyoni kártérítés elutasítását, mert ezt már önként megfizette. Az ápolás, gondozás tekintetében arra hivatkozott, hogy a szakvélemény alapján nem bizonyított, hogy a felperes milyen mértékben volt korlátozva önellátásában, szorult-e ápolóra, gondozóra vagy kisegítőre. Emellett a megítélt összeget is eltúlzottnak minősítette. A telefonköltséget havi 2000 Ft-ot meghaladóan azért kérte elutasítani, mert a felperes nem bizonyította ezt meghaladó kárát. Az élelemfeljavítás költségei vonatkozásában arra hivatkozott, hogy az orvosszakértői vélemény ennek indokoltságát nem támasztotta alá. A rezsi és gyógyszer többletköltség tekintetében hivatkozott az elsőfokú bíróság számítási hibájára is. A rendkívüli munkateljesítmény jogcímén megállapított járadékot azért támadta, mert az elsőfokú bíróság sem a kezdő időpont, sem az összegszerűség tekintetében nem indokolta megfelelően az ítéletét. Kiemelte, hogy 2003-ban a felperes munkanélküli ellátásban részesült, így munkavégzés hiányában erőmegfeszítési járadékra nem tarthat igényt. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság, a 2003. szeptember 1-jétől meghatározott járadék összegének kiszámításánál a 2007. májusi keresetet vette alapul. Külön sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az ítélethozatalt megelőzően teljesített összegek elszámolására feljogosította a felperest, kiemelve, hogy az önként teljesített összeg nem szolgálhat a kamatszámítás alapjául.
A peres felek fellebbezési ellenkérelme az esőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A Fővárosi Ítélőtábla megállapította, hogy a fellebbezések részben megalapozottak.
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét nem találta felülbírálatra alkalmasnak.
Az ítélettel szemben alapvető követelmény, hogy az végrehajtható legyen. Az ítélet akkor tesz eleget a végrehajthatóság követelményének, ha abban a marasztalási összeg, továbbá a kamatfizetés kezdő időpontja és annak mértéke is egyértelműen, a felektől további számítást nem igénylő módon került meghatározásra. Az elsőfokú bíróság ahelyett, hogy az alperes önkéntes teljesítését a marasztalási összeg meghatározásánál a Ptk. 293. § -a szerinti elszámolási rend alapulvételével figyelembe vette volna, ítéletében feljogosította az alperest az önként teljesített 3 000 000 Ft-nak a marasztalási összegbe történő úgymond beszámítására. Ezzel súlyos eljárási szabálysértést követett el. Azon túl, hogy beszámításra a Ptk. 296. § (1) bekezdése által megkövetelt kölcsönös követelések hiányában nincs anyagi jogi lehetőség, az önkéntes teljesítés folytán megtérült kár elszámolásának mellőzése végrehajtásra alkalmatlanná teszi az ítéleti rendelkezést. Az elsőfokú bíróság azzal, hogy a megítélt kártérítést nem csökkentette az alperes által már megfizetett kártérítésnek a Ptk. 293. §-án alapuló elszámolását követően fennmaradó összeggel, hanem ezt az elszámolást a felekre bízta, olyan bizonytalan helyzetet teremtett, amelyben nem tudható pontosan, hogy az alperes milyen további kártérítés megfizetésére köteles.
A Pp. 221. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, amelyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.
Az elsőfokú bíróság ítélete sem a jogalap, sem a követelés összege tekintetében nem elégíti ki az idézett rendelkezés által támasztott követelményeket. Az elsőfokú bíróság ítéletében elmulasztotta megindokolni, hogy az alperes kártérítési felelősségét mi alapján állapította meg. Indokolása csupán annyit tartalmaz, hogy a Ptk. 345. § (2) bekezdése alapján 80-20%-os kármegosztási arányt állapított meg. Azt azonban nem jelölte meg, hogy a felperes mely magatartását találta olyannak, amely a kármegosztásra alapot szolgáltat. Az ezzel kapcsolatban megállapított tényállás is hiányos, ugyanis csupán annyit tartalmaz, hogy a felperes és a gépjármű vezetője egy szórakozóhelyen, de nem együtt italozott a balesetet megelőzően. Így a megállapított tényállásból sem lehet arra következtetni, hogy az elsőfokú bíróság a felperes mely magatartását vagy mulasztását tekintette olyan felróható magatartásnak, amellyel kára bekövetkezéséhez maga is hozzájárult.
A Ptk. 345. § (2) bekezdése értelmében a károsult felróható magatartásából származó kár megtérítésére nem kötelezhető a károkozó. Mentesülése érdekében tehát az alperes köteles annak bizonyítására, hogy a felperes a kár megelőzése, enyhítése körében felróható magatartást tanúsított. Az elsőfokú bíróság ebben a körben, de a bizonyítás terén általában is elmulasztotta a felek Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatását.
Emellett az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségének a követelés összege tekintetében sem tett eleget. A ruhakár, kórházi és egyéb élelemfeljavítás, ápolás, gondozás, háztartási kisegítő, rezsi, telefon és kulturális többletköltség, gyógyszerköltség, valamint a közlekedési többletköltség esetében az elsőfokú bíróság sem a tényállást nem állapította meg, sem pedig döntésének indokai nem ismerhetők meg az ítélet alapján. Különösen nem állapítható meg az indokolásból, hogy a háztartási kisegítő, az élelemfeljavítás, valamint a gyógyszerköltség tekintetében azok indokoltságát mire alapozta, és sem ezeknél, sem a további vagyoni károk esetében nem derült ki az ítéletből, hogy a havi kiadások mértékét mi alapján határozta meg. Ezzel összefüggésben emeli ki az ítélőtábla, hogy a bizonyítékok értékelésére vonatkozó kötelezettségét is megsértette az elsőfokú bíróság, azzal ugyanis, hogy felsorolja, hogy a tényállást milyen bizonyítékok alapján állapította meg, e kötelezettségének nem tett eleget. Ugyancsak nem tartalmaz érdemi indokolást a nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározásánál sem az elsőfokú ítélet.
A keresetveszteségre, illetve többleterő kifejtésre figyelemmel megállapított járadék tekintetében nem csupán a tényállás megállapítása hiányos, hanem az sem derül ki, hogy milyen számítási elv szerint állapította meg az elsőfokú bíróság, miként az sem állapítható meg az ítéletből, hogy mely időszakban találta megalapozottnak a keresetveszteségre, és mely időszakban a többleterő kifejtésre alapított járadékigényt.
A Ptk. 356. § (1), (2) és (3) bekezdései úgy rendelkeznek, hogy akinek munkaképessége baleset folytán csökkent, csak akkor követelhet járadékot, ha a baleset utáni keresete (jövedelme) a baleset előtti keresetét - neki fel nem róható okból - nem éri el. Balesetből eredő munkaképtelenség vagy munkaképesség-csökkenés esetében járadékként az elmaradt keresetnek (jövedelemnek) a társadalombiztosítási ellátásokkal csökkentett összegét kell megtéríteni. A járadék megállapításánál a balesetért felelős személy javára nem vehető figyelembe az a kereset (jövedelem), amelyet a balesetet szenvedett személy a balesetből eredő jelentős testi fogyatékossága ellenére rendkívüli munkateljesítménnyel ér el.
A Ptk. 356. § (3) bekezdése értelmében nincs helye külön járadék megállapításának a rendkívüli erőkifejtésre figyelemmel, csupán a keresetveszteség megállapításánál kell figyelmen kívül hagyni a balesetet követően elért jövedelemnek a rendkívüli munkateljesítménnyel elért hányadát. Ezért a felperest arra az időszakra, amikor a keresete amiatt nem érte el korábbi átlagjövedelmét, mert munkaképtelen volt, és táppénzben részesült, illetve a baleset miatt kialakult egészségi állapotával összefüggésben nem rendelkezett munkahellyel, elmaradt keresménye pótlására jövedelempótló járadék illeti meg. Arra az időszakra azonban, amelyben munkabér jövedelmet szerzett, csak abban az esetben illeti ilyen járadék, amennyiben a jövedelme a rendkívüli munkateljesítménnyel elért kereset figyelmen kívül hagyása után nem érte el a korábbi átlagjövedelmét. Ezért ebben a körben ügydöntő jelentősége van annak a felperes fellebbezésében előadott körülménynek is, hogy a jövedelme időszakosan jelentősen meghaladta a minimálbér összegét.
A Fővárosi Ítélőtábla álláspontja szerint az ítélet rendelkező részének végrehajtásra alkalmatlan megszövegezése, az indokolási kötelezettség elmulasztása, a bizonyítás körében szükséges tájékoztatás elmulasztása olyan lényeges eljárási szabálysértések, amelyek a fellebbezési eljárásban nem orvosolhatók, ezáltal az elsőfokú eljárás megismétlését teszik szükségessé.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak mindenekelőtt a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a bizonyításra szoruló tények, a bizonyítási teher, továbbá a bizonyítás sikertelenségének jogkövetkezményei körében kell a szükséges tájékoztatással ellátnia a feleket. Az ezt követően felajánlott bizonyítás lefolytatásával meg kell állapítania mind a jogalap, mind az összegszerűség tekintetében a tényállást. Ezt követően lesz abban a helyzetben az elsőfokú bíróság, hogy megalapozott döntést hozzon. Döntésének végrehajtásra alkalmasnak kell lennie, az ítélet indokolásának pedig a megállapított tényálláson túl ki kell terjednie a döntés indokaira, a jogszabályok megjelölésére is kiterjedően, azoknak a körülményeknek a megjelölésére, amelyeket a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak tekintett. Meg kell jelölnie azokat az okokat, amely miatt valamely tényt nem talált bizonyítottnak, illetve szükség esetén meg kell okolni a felajánlott bizonyítás mellőzését is.
Mindezekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján, a fellebbezések és ellenkérelmek korlátaira tekintet nélkül, hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására, és újabb határozat hozatalára utasította.
(Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 21.796/2008/4.)