adozona.hu
BH 2011.2.48
BH 2011.2.48
I. A kétséget kizáróan bizonyított, a munkaidő teljes tartama alatt fennálló pszichés egészségügyi kockázat a segédápoló munkakörben foglalkoztatott közalkalmazott illetménypótlék iránti igényét megalapozza [Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pont]. II. Az egészségügyi kockázat fennállását a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendelet alapján nem lehet megállapítani. Erről az 1993. évi XCIII. tv. (továbbiakban: Mvt.) 87. §-a rendelkezik.
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 2001. március 15-től segédápoló munkakörben állt az alperessel közalkalmazotti jogviszonyban. Elsődleges keresetében 2001. március 15-től 2004. december 31-ig terjedő időszakra a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja alapján havi 17 000 forint egészségkárosító kockázatokért járó illetménypótlék és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest 774 500 forint összegben, míg másodlagos keresete szerint a munkavédelmi szabályok megszegése miatt nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte....
BH 2011.2.48 I. A kétséget kizáróan bizonyított, a munkaidő teljes tartama alatt fennálló pszichés egészségügyi kockázat a segédápoló munkakörben foglalkoztatott közalkalmazott illetménypótlék iránti igényét megalapozza [Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pont].
II. Az egészségügyi kockázat fennállását a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendelet alapján nem lehet megállapítani. Erről az 1993. évi XCIII. tv. (továbbiakban: Mvt.) 87. §-a rendelkezik.
A felperes 2001. március 15-től segédápoló munkakörben állt az alperessel közalkalmazotti jogviszonyban. Elsődleges keresetében 2001. március 15-től 2004. december 31-ig terjedő időszakra a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja alapján havi 17 000 forint egészségkárosító kockázatokért járó illetménypótlék és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest 774 500 forint összegben, míg másodlagos keresete szerint a munkavédelmi szabályok megszegése miatt nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte.A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint a felperes a perbeli időszakban a Gy. K. Általános Gyerekosztályán dolgozott, ahol hematológiai, onkológiai, neurológiai és kardiológiai betegeket egyaránt kezeltek. Az osztályon a különböző részlegek csak részben működtek elkülönülten, mert a különálló kórtermek mellett közös kezelőt és mellékhelyiségeket használtak az egész osztályon. A felperes többnyire a neurológiai és a kardiológiai részben végzett munkát, de a hematológiai és az onkológiai kórtermekhez is be volt osztva, alkalmanként ezen részen besegített. Munkaköri feladatát képezte - többek között - a betegek váladékainak (vizelet, széklet, hányadék, vér) eltakarítása, a gyermekek tisztába tétele, bepiszkolt ágynemű áthúzása, a beavatkozások ideje alatti segítségadás, illetve azt követően a szennyeződések eltakarítása. Ezen munka hematológiai betegek tekintetében történt végzése közben a citosztatikumokkal történő érintkezés lehetősége - a váladékokon és testnedveken keresztül - fennállt, egyébként a felperes mint segédápoló citosztatikumokkal közvetlenül munkát nem végzett.
A perbeli szakvélemények egybehangzóak voltak atekintetben, miszerint citosztatikumokkal való érintkezés lehetősége miatt a felperes esetében az egészségkárosító kockázat fennállt. A munkaügyi bíróság azonban a széles körű bizonyítási eljárás eredményeként és a beszerzett szakvélemények mérlegelése alapján arra a jogkövetkeztetésre jutott, miszerint a felperest a megállapított egészségkárosító (kémiai) kockázat a peresített időszakban mindvégig csak munkaidejének kevesebb, mint felében érintette, míg egyéb jogszabály által meghatározott további egészségkárosító kockázat az Általános Gyermekosztályon nem volt.
A munkaügyi bíróság részletesen indokolta, hogy az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet megállapítását, miszerint a felperes napi munkaidejének több mint felében citosztatikumok expozíciójában végezte munkáját, miért találta aggályosnak, és miért fogadta el e körben megalapozottnak az OMMF Munkavédelmi Felügyelősége szakvéleményét. A munkaügyi bíróság ugyanakkor nem fogadta el e szakvélemény pszichés egészségügyi kockázatnak a munkaidő 100 százalékában történő fennállására levont következtetését. A felülvizsgálatra kirendelt dr. M. M. szakvéleménye alapján azt emelte ki, miszerint a segédápoló munkaköri feladatai nem azonosak a szakápoló munkaköri feladataival, és a felelősségük is nyilvánvalóan eltér. Ezért tévesnek ítélte azt a szakértői véleményt, amely abból indult ki, hogy a 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet (a továbbiakban: NM rendelet) 5. számú melléklete szerint a pszichés kockázatok az onkológiai betegek ellátásával foglalkozó szakápolók esetében fennálltak.
Mindezekre tekintettel a munkaügyi bíróság a felperes illetménypótlék iránti keresetét elutasította, és személyiségi jogsértés, valamint nem vagyoni kár bizonyítása hiányában a felperes másodlagos keresetét sem találta alaposnak.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság szerint a munkaügyi bíróság helyesen járt el, amikor az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet szakvéleménye ellentmondásai miatt a Pp. 182. § (3) bekezdésében írt lehetőséggel élve új szakértő kirendeléséről rendelkezett, és az OMMF Munkavédelmi Felügyelőségének szakvéleménye, valamint a szakértőként eljáró dr. M. Zs. meghallgatása alapján - figyelemmel a szakértő részéről megtartott helyszíni szemle megállapítására is - arra következtetett, miszerint az egészségügyi kockázat fennállta nem tette ki a felperes munkaidejének legalább a felét, legfeljebb 15-20 százalékát. Kiemelte, hogy az OMMF az általuk elvégzett munkahelyi helyszíni szemle objektív ténymegállapításain alapuló szakértői következtetéseket tett, megállapításait a tanúvallomások is alátámasztották. A másodfokú bíróság egyetértett a munkaügyi bírósággal abban is, hogy a pszichés egészségügyi kockázat a felperes esetében nem állt fenn, mert a szakápolói tevékenység sem mentálisan, sem fizikailag nem azonosítható a segédápolói tevékenységgel. Ezért álláspontja szerint nem állt fenn az NM rendelet 5. számú mellékletében írt feltétel. Következésképp a két munkakör nemcsak a munkakör elnevezéséből, hanem ahhoz kapcsolódó munkaköri feladatokból következően sem hasonlítható egymással össze, ezért nem is jelent diszkriminációt az ezen körülményre alapított eltérő munkáltatói bánásmód.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és az alperes elsődleges kereseti kérelme szerinti marasztalását kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő, mert a Kjt. 72. §-a szerinti illetménypótlékra jogosító feltételek a szakértői vélemények alapján is egyértelműen fennálltak. Sérelmezte, hogy a bíróságok nem találták alkalmazhatónak az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényt, annak ellenére, hogy a betegápolás során a munkafázisok többsége megegyezik a szakápolói és segédápolói munkakör esetén, de csak a szakápolók részesültek egészségügyi kockázatokért járó pótlékban. A felperes sérelmezte továbbá, hogy az eljárt bíróságok nem alkalmazták a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) 87. § 12. és 13. pontját, valamint a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendeletet, a pszichés egészségügyi kockázat hiányát pedig tévesen ítélték meg az NM rendelet alkalmazásával, amely a munkaköri szakmai alkalmassági vizsgálatokról rendelkezik, és ezért nem lehet irányadó.
A felperes érvelése szerint a veszélyforrás egyben egészségkárosító kockázat is. A szakértői vélemények is elismerték a teljes munkaidőre az egészségügyi kockázatot, melyet az eljárt bíróságok nem értékeltek. Évekkel később készült becslések - melyek az anyagérintkezés expozíciós idejét magyarázták 50 százalék alattival - nem elfogadhatók, mert a bekövetkezett anyagérintkezés már nem kockázat, hanem veszélyhelyzet. A perbeli időszakban az Általános Gyermekosztály dolgozója volt, így nem más osztályra, részlegre volt beosztva. Az osztály helyszínrajza is bizonyítja, hogy az egész osztály területén 85 százalékban onkológiával kapcsolatos ellátás folyt, lehetősége sem volt olyan helyre mennie, ahol a citosztatikumokkal kezelt gyermekeket, azok eszközeit, ruházatát, váladékait el tudta volna kerülni. Feladata pedig a teljes műszak alatt ezek takarítása volt. Az egészségügyi kockázati pótlék az állandó és speciális odafigyelést igénylő munkavégzésért járt. A módszertani útmutató szerint gyakorlatilag nincs különbség egészségügyi kockázat tekintetében a szak- és segédápolók között. A gyermekosztályon ápolt onkológiai betegek miatt pedig a pszichikai terhelés átlag feletti volt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint alapos.
A Legfelsőbb Bíróság csak részben találta helyesnek a felülvizsgálati érvelést, amely azonban a felperes illetménypótlék iránti igényét megalapozza.
A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) 72. § (1) bekezdés a) pontja szerint a pótlékalap 100 százalékának megfelelő mértékű illetménypótlékra a közalkalmazott akkor jogosult, ha a foglalkoztatására a munkaideje legalább felében jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázat között kerül sor.
A citosztatikumok az Mvt. 87. § 12. pontja szerinti veszélyes anyagok. A perbeli szakvéleményekben azonban egyezően nem a citosztatikumok osztályon való jelenlétét, hanem a citosztatikumokkal való érintkezés - védőeszközök használata melletti - lehetőségét vélelmezték egészségkárosító kockázatként. Ezért lényeges körülmény, hogy a felperes citosztatikumokkal közvetlenül munkát nem végzett, és többnyire nem citosztatikus kezelésben részesült betegek mellett látott el segédápolói feladatokat. A felperes a tanúvallomások szerint állításával szemben általában a kardiológiai és neurológiai részen dolgozott, amely kórtermekben onkológiai és hematológiai betegek nem voltak elhelyezve. Ebből következően jóllehet azon az osztályon, ahol dolgozott, onkológiai betegeket is kezeltek, akik mellett beosztása szerint, vagy utasításra segédápolói feladatokat szükség szerint el kellett látnia, a tanúvallomások ugyanakkor nem támasztották alá, hogy a munkaideje legalább felében ilyen betegeket ápolt.
Mindezek mellett, értékelve az OMMF helyszíni szemle alapján megtett és dr. M. M. egyező szakvéleményében foglaltakat, nem jogsértő az eljárt bíróságok megállapítása, miszerint a felperes által citosztatikumokkal kezelt betegek mellett végzett ágyneműcsere, mosdatás, ágytálazás, citosztatikus váladékok eltakarítása - a 12 órás műszakonként - átlagosan 2,5 órát tett ki, tehát nem érte el a munkaidő felét. A szakvéleményekben alkalmazott expozíciós idő kifejezés nem azt jelenti, hogy a felperes ténylegesen ilyen időtartamban ki volt téve a rákkeltő anyag közvetlen hatásának, hiszen az általa történt munkavégzés egyéni védőeszköz használatával történt, és annak használata a szakvélemények szerint fokozott megterhelést nem jelentett a számára. Annak nem megfelelősége (hosszú ujjú köpeny helyett rövid ujjú köpeny viselése) pedig nem változtat a kémiai egészségkárosító kockázat közötti felperesi munkavégzés, ilyen kóroki tényező hatásának való kitettség megállapítható időtartamán.
Az Mvt. 87. § 13. pontja értelmében a munkavégzés során veszélyforrásnak minősül a fiziológiai, idegrendszeri és pszichés igénybevétel. Az, hogy a felperes azon az Általános Gyermekosztályon történő munkavégzése során - ahol onkológiai beteg gyermekeket is kezeltek - ki volt-e téve ilyen egészségügyi kockázatnak, nem a hivatkozott NM rendelet alapján dönthető el. Ez a rendelet a munkaköri, szakmai, illetve személyi higiénés alkalmasság orvosi vizsgálatáról és véleményezéséről szól, és az abban foglaltak szerint az onkológiai osztályon dolgozó szakképzett ápolói munkát végzők kitettek a fokozott pszichés kockázati tényezőnek.
Mindenekelőtt a Legfelsőbb Bíróság azt emeli ki, hogy a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja szerint nem törvényi feltétel a "fokozott" egészségkárosító kockázatok közötti foglalkoztatás, jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázat megállapítása a további munkaidőre vonatkozó feltétel mellett arra alapot ad.
Tény, hogy az általános gyerekosztályból az onkológiai betegek kezelésére különálló osztály 2004. év végén jött létre. A 2003. január 21-én kelt alperesi "kockázatértékelés"-ből kitűnően a perbeli időszakban azon az osztályon, ahol a felperes dolgozott a beteglétszám közel felét a leukémiás és daganatos betegek alkották. Az eljárt bíróságoknak mindezekhez képest kellett értékelniük a perbeli szakvéleményekben feltártakat. Az OMMF Munkavédelmi Felügyelőség szakértői véleménye a következőket tartalmazza:
A pszichés terhelés fennállásával a Gy. Klinika területén számolni kell, amelyet a 2002-es kockázati értékelés szerint így definiált a kockázat felmérését végző szakértő: "a Klinika által kezelt betegek súlyossági fokától függően az állandó stressz terhelések során számolni kell a pszichés megterhelés kockázatával." A kockázati értékelést megalapozó felmérő lapok közül a munkahelyek, munkahelyi környezetkockázat elemzését tartalmazókban került leírásra: "az orvosok és az ápolók nagyfokú pszichikai terheltsége kockázati tényezőként folyamatosan jelen van."
"A felperes bár munkabesorolását illetően nem az onkológiai betegek ápolására volt beosztva a gyermekosztályon belül, de az osztály közös volt, és a munkafeladatait illetően el kellett látnia a tőle orvos, vagy szakápoló által kért feladatokat, akkor is, ha azok a hematológiai profilú kórtermekhez tartozó betegeket érintették". "Megítélésünk szerint a közös osztályon folyó onkológiai beteg gyermekek kezelése, azok betegségének lefolyása, kimenetele azonos megítéléssel bír az osztályon dolgozó teljes személyzetre, lelki, pszichés behatásait tekintve. A súlyos, néha menthetetlen beteg gyermekekkel való találkozás fokozott pszichés terhelést jelentett a felperesre nézve".
A fentiekben idézettekkel egyetértett és ahhoz csatlakozott az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet. Eszerint: "A felperes munkaidejének több mint 50 százalékát olyan helyiségben töltötte, amely fokozott pszichés megterhelését jelentett: kezelő helyiség, kórterem, játszószoba (ahol néha kezelések is zajlanak, és így itt is megnyilvánul a beteg gyermek állapotának esetleges romlása), ezen kívül a felperes a munkaidejének szinte minden időszakában találkozhatott a beteg gyermekekkel, és nehezen függetleníthette magát a látottaktól".
Dr. M. M. igazságügyi szakértő orvosszakértői véleménye tartalmazza is, miszerint "a szakértői intézetek egyetértésre jutottak abban a kérdésben, hogy az adott munkakörülmények között az ápolók nagyfokú pszichikai terheltsége kockázati tényezőként folyamatosan adott volt, tehát felperes esetében a fokozott pszichés terheléssel számolni kellett a munkaidő egésze alatt, 100 százalékban." A továbbiakban az igazságügyi szakértő azonban azt rögzítette, hogy "ezen megállapítással igazságügyi orvosi szempontból teljes mértékben nem lehetséges egyetérteni, mivel a hivatkozott rendelet 5. számú melléklete pontosan felsorolja azt, hogy milyen munkatevékenységek esetében lehetséges számolni a fokozott pszichés megterheléssel".
Az eljárt bíróságok a jogkövetkeztetésüket ebből, előzőekben már kiemelt téves megállapításból vonták le és mellőzték a pszichés igénybevételt megállapító egybehangzó és az alperes saját kockázatértékelésén alapuló szakvéleményeket, ezért a levont jogkövetkeztetésük jogszabálysértő. A szakértői vélemények által a fentiek szerint egyezően megállapított pszichés egészségügyi kockázatok közötti folyamatos munkavégzés ugyanis a felperes illetménypótlék iránti igényét megalapozta.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta és az alperest a felperes keresete szerint marasztalta.
(Legf. Bír. Mfv. II. 10.689/2009.)