adozona.hu
BH+ 2011.1.38
BH+ 2011.1.38
A rendkívüli munkavégzésért az ellenérték akkor is jár, ha a rendkívüli munkát a munkáltató kifejezetten nem rendelte el, de a feladatok ily módon történő ellátásáról nemcsak tudomása volt, hanem azt kifejezetten elvárta [Mt. 147. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az alperessel először étteremfőnök, majd étterem-igazgatóhelyettes munkakörben munkaviszonyban álló felperes a keresetében - az alperesi felmondás jogellenességének megállapítását kérő részítélettel jogerősen elbírált keresetén túl - a 2000. november 1-jétől 2003. július 31-éig terjedő időszakra 3 787 190 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest túlmunka díjazás jogcímén.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 405 112 forintot és annak k...
BH+ 2011.1.38 A rendkívüli munkavégzésért az ellenérték akkor is jár, ha a rendkívüli munkát a munkáltató kifejezetten nem rendelte el, de a feladatok ily módon történő ellátásáról nemcsak tudomása volt, hanem azt kifejezetten elvárta [Mt. 147. §].
Az alperessel először étteremfőnök, majd étterem-igazgatóhelyettes munkakörben munkaviszonyban álló felperes a keresetében - az alperesi felmondás jogellenességének megállapítását kérő részítélettel jogerősen elbírált keresetén túl - a 2000. november 1-jétől 2003. július 31-éig terjedő időszakra 3 787 190 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest túlmunka díjazás jogcímén.A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 405 112 forintot és annak kamatát, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes részére a munkavégzés a jelenléti ívben foglaltaktól eltérően alakult, illetőleg a rendezvények megtartása esetén előfordult, hogy a felperes túlmunkát végzett. A bíróság ugyancsak megállapította, hogy a szolgálati beosztás eltérő adatokat tartalmazott a jelenléti ív adataihoz képest. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes munkavállalói a jelenléti íveken a tényleges túlmunkákat az alperes tilalma folytán nem mutathatták ki. A bíróság utalt a perben a meghallgatott tanúk vallomására, és megállapította a felperesi túlmunkavégzés tényét. Ugyanakkor az alperes nem bizonyította, hogy a felperes részére ennek ellenértékeként szabadidő kiadására, vagy a túlmunka díjazás szabályainak figyelembe vételével munkabér fizetésére került volna sor.
A munkaügyi bíróság elfogadta az igazságügyi könyv-, adó- és járulékszakértő szakvéleményének azon részét, amely annak figyelembevételével készült, hogy amennyiben a jelenléti ív, illetőleg a bérjegyzék adataiból megállapíthatóan a felperes szabadságon volt, rendezvény megtartása esetén túlmunka elszámolására nem került sor. Mindezek alapján a 2000. november 1-jétől 2003. július 31-ig terjedő időszakra a tényleges, és számfejtett bér különbsége 405 112 forint, amelynek megfizetésére a bíróság kötelezte az alperest.
A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a felperes nem tudta kellő indokát adni annak, hogy az esetben, amikor a jelenléti íven rendezvények megtartása esetén szabadság kivétele szerepelt, illetőleg a munkabér jegyzék tanúsága szerint távolléti díj elszámolása történt szabadság igénybevétele miatt, akkor a felperes ténylegesen munkát végzett volna.
A munkaügyi bíróság az ítélete meghozatalánál utalt az ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a munkavállalónak kell bizonyítania a túlmunka mértékét, azonban értékelni kell a munkaidő nyilvántartás vezetésével kapcsolatos munkáltatói hiányosságokat is.
Az elsőfokú bíróság ítéletét mind az alperes, mind a felperes fellebbezéssel támadta.
A kereset felemelésére figyelemmel a megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, az alperes marasztalását 4 640 304 forintra felemelte, és annak kamatai megfizetésére kötelezte az alperest.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, miszerint a jelenléti ívek nem tükrözik a felperesi túlmunkát, illetőleg azt, hogy a felperes ténylegesen ilyet teljesített a keresetben megjelölt időszakban. Az elsőfokú bíróság helytállóan vette figyelembe azokat a bizonyítékokat, amelyek folytán az alperesi jelenléti ívek adatai egészének valós voltát elvetette.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint érdektelen az alperes azon érvelése, hogy a felperes tulajdonképpen maga osztotta be a munkaidejét. Ezzel szemben a vezető állású munkavállalónak nem minősülő felperesnek előírt munkaideje volt, ezért a részére a rendkívüli munkavégzésért az ellenérték akkor is jár, ha a munkáltató kifejezetten nem írta elő számára a túlmunkavégzést, de azt elvárta és eltűrte.
Az elsőfokú bíróság által hivatkozott elvet alkalmazva a másodfokú bíróság a felperesi tényleges munkavégzés igazolásául a felperes által a hivatalos jelenléti ív mellett készített jelenléti íveket a túlmunka igazolásaképpen elfogadta. Az a tény, hogy H. E. perében az alperes csatolta ezen "másodlagos" felperesi jelenléti ívek egy részét, arra utal, hogy azok a munkaviszony fennállása alatt készültek.
A szakértő a 2000. november 1-jétől 2003. július 31-éig terjedő időszakra a felperes törvényes munkaóráinak számát 5728 órában mutatta ki, mely időtartamot csökkentette a szabadság, és a munkaszüneti napokra jutó órák számával, vagyis 824 órával. Ilyen módon a ledolgozandó felperesi munkaórák számát a teljes időszakra 4904 órában, ezzel szemben a felperes által saját jelenléti ívek alapján a ténylegesen ledolgozott munkaórák számát 6.812,5 órában határozta meg. A bíróság ezt fogadta el az ítélkezésének alapjául.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a jogszabályoknak megfelelő határozat hozatalát kérte a felperes keresetének elutasítása, és perköltségben történő marasztalása mellett.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet az Mt. 147. §-ának (6) bekezdését sérti, ugyanis a peradatok szerint a felperes a munkaideje beosztását, felhasználását maga határozta meg. A jogerős ítélet az Mt. 118. § (4) bekezdésébe ütközik, sérti az Mt. 119. § (7) bekezdését. A munkaidőkeret kezdő-, és befejező időpontját az eljárás nem tárta fel, ilyen bizonyíték nincs. Emiatt a munkaidőkeret alkalmazásának módja nem volt megállapítható, a munkaidőkeret feletti időtartam túlmunkakénti számba vétele kizárt.
Az ítélet sérti az Mt. 122. §-át, mert a munkaközi szünetet nem vette figyelembe a bíróság a rendkívüli munka számításánál. Az ítélet az Mt. 117/B. § (1), és a 118/A. § (1) bekezdését is sérti, mert a szakvélemény szerinti "munkaidőkeretek" nem egyeznek a törvényessel, nem létezőek.
Az alperes álláspontja szerint nincs perbeli adat arra nézve, hogy a munkáltató a munkaidőkeret kezdő időpontját hogyan, mikor jelölte ki. Erre figyelemmel a munkaidőkeretben való szakértői számítás egy része jogellenes, hiszen nem igazolt, hogy mely hónapok tartoznak egybe a munkaidőkeret szempontjából. Erre a másodfokú bíróság sem bizonyítást nem folytatott le, sem peradatot nem találhatott.
Az alperes felülvizsgálati érvelése szerint a 2008. október 27-ei beadványában részletesen kimutatta, hogy amennyiben a felperes "másodlagos jelenléti íve" hiteles, úgy számtalan évi rendes szabadság napja, illetve heti szabadnapja marad el. Ezt a másodfokú bíróság nem ütköztette a felperes előadásával, habár az alperesi számítást tényként kell értékelni.
A munkaidő kihasználatlan volt, semmi sem indokolta a túlórát. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra is utalt, hogy a felperes soha nem reklamálta az állítólagos túlóráinak számát a munkaviszonyának fennállása alatt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az eljáró bíróságok helytállóan állapították meg, hogy a jelenléti ívek nem tükrözik a felperes által végzett munkaidő tartamát, sem a ténylegesen végzett túlmunkát annak ellenére, hogy a nyilvántartás vezetése a munkáltató kötelezettsége (Mt. 140/A. §).
Megalapozatlan azon felülvizsgálati érvelés, hogy a felperes maga osztotta be a munkaidejét. A másodfokú bíróság helyesen utalt arra, hogy a felperes nem minősült vezető állású munkavállalónak, az alperes határozta meg a munkaidejét, és a rendkívüli munkavégzésért ellenérték akkor is járt, ha azt a munkáltató kifejezetten nem írta elő, de a tevékenység ilyen módon történő ellátásáról nemcsak tudomása volt, hanem azt kifejezetten elvárta.
Helytállóan helyezkedett arra az álláspontra a másodfokú bíróság, hogy a "másodlagos" felperesi jelenléti ívek arra utalnak, miszerint azokat a felperes a munkaviszonyának fennállása alatt készítette. Ezen nyilvántartások az alperes rendezvény kimutatásával összhangban voltak, a perben meghallgatott tanúk is megerősítették a felperes által végzett túlmunka tényét, így a jogerős ítélet megalapozottan állapította meg a felperes járandóságát a beszerzett szakértői vélemény szerint. A szakértő számítását nem teheti jogellenessé az a körülmény, hogy az alperes nem bizonyította a munkaidőkeret kezdő időpontját, annak kijelölésének módját, mivel saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat.
A szakértői vélemény az általa figyelembe vett tényeknek részletes indokát adta, amit a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül fogadott el a számítása alapjául (Pp. 164. §).
Önmagában az a körülmény, hogy a felperes munkaviszonyának fennállása alatt a túlmunkadíj iránti igényét nem érvényesítette, az alperest nem mentesíti a fizetési kötelezettsége alól.
Megalapozatlan azon alperesi hivatkozás is, miszerint a túlórát semmi nem indokolta. A felperes munkaidejét az alperes osztotta be, és azt a munkavállalói előadást, miszerint a rendezvények eredményezték a túlmunkát, az alperes nem cáfolta.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf.Bír. Mfv.I.10.082/2010.)