adozona.hu
EH 2009.2070
EH 2009.2070
Ha a munkavállaló a munkaideje beosztását, illetve felhasználását maga határozza meg, eltérő megállapodás hiányában rendkívüli munkavégzés esetén ellenérték nem illeti meg. Az a körülmény, hogy a munkáltató által valamennyi munkavállaló részére előírt formanyomtatványon a munkavállaló a munkaidejét nyilvántartotta és azt havonta a munkáltatónak leadta, egymagában nem alkalmas bizonyítani a felek eltérő megállapodását a túlmunkavégzés díjazását illetően [1992. évi XXII. törvény 147. § (6) bekezdés].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 2002. augusztus 21-étől 2005. május 15-éig állt az alperessel munkaviszonyban, humánerőforrás specialista munkakörben. Keresetében 2002. szeptembertől 2004. júliusig terjedő időszakban általa végzett rendkívüli munka ellenértékeként 1 707 531 forint, 2005. évre időarányosan járó célprémium jogcímén 560 484 forint, valamint adókülönbözetből eredő kártérítés, továbbá kamat és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét el...
EH 2009.2070 Ha a munkavállaló a munkaideje beosztását, illetve felhasználását maga határozza meg, eltérő megállapodás hiányában rendkívüli munkavégzés esetén ellenérték nem illeti meg. Az a körülmény, hogy a munkáltató által valamennyi munkavállaló részére előírt formanyomtatványon a munkavállaló a munkaidejét nyilvántartotta és azt havonta a munkáltatónak leadta, egymagában nem alkalmas bizonyítani a felek eltérő megállapodását a túlmunkavégzés díjazását illetően [1992. évi XXII. törvény 147. § (6) bekezdés].
A felperes 2002. augusztus 21-étől 2005. május 15-éig állt az alperessel munkaviszonyban, humánerőforrás specialista munkakörben. Keresetében 2002. szeptembertől 2004. júliusig terjedő időszakban általa végzett rendkívüli munka ellenértékeként 1 707 531 forint, 2005. évre időarányosan járó célprémium jogcímén 560 484 forint, valamint adókülönbözetből eredő kártérítés, továbbá kamat és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint a 2002. augusztus 14-én kelt munkaszerződés szerint a felperes havi személyi alapbére 500 000 forint volt. A munkaszerződés 4.2. pontja rendelkezett arról, hogy az alapbéren felül a felperest 25 százalék célprémium illeti meg, a szerződés szerint a kifizethetőség mértékét és a feltételeit a munkáltatói jogkör gyakorló határozza meg minden év május 31-ig. A felperes kötetlen munkaidőben dolgozott, és a munkaszerződésében kikötésre került az is, hogy külön díjazás nélkül általában is köteles a munkáltató rendelkezésére állni. A felek a munkaszerződést 2004. február 24-én módosították. A módosított munkaszerződés a korábbival azonos rendelkezést tartalmazott a felperes díjazását illetően azzal a kiegészítéssel, miszerint a célprémium számítási alapja az előző évi alapbér. A módosított munkaszerződés a felperes munkarendjéről nem rendelkezett.
Az alperes túlmunkavégzést a felperes részére nem rendelt el. A felperes a munkavégzéséről folyamatosan munkaidő-nyilvántartást vezetett, melyet a munkáltatónak is leadott, de az alperes a felperes munkabérét nem azok alapján számfejtette, melyet a munkaviszony fennállása alatt a felperes nem kifogásolt, rendkívüli munkavégzés ellenértékét nem követelte.
A munkaügyi bíróság nem találta kétséget kizáróan bizonyítottnak, hogy a felperes munkaidőn túl is rendszeresen munkát végzett. Kiemelte, miszerint a felperes munkarendje kötetlen volt, amely azt jelentette, hogy a munkaidejét meghatározott keretek között maga oszthatta be. A felperes által vezetett nyilvántartásokat a felettesei nem ellenjegyezték, és a felperes egyébként sem bizonyította, hogy a munkahelyén való tartózkodása ideje alatt valóban a munkáltató érdekében munkát végzett.
A munkaügyi bíróság a felperes időarányos célprémium iránti követelését azzal az indokolással utasította el, hogy a belső szabályzatok és a munkaszerződés rendelkezése szerint a munkaadó kötelezettsége a célprémium kitűzésére a tárgyév május 31-éig állt fenn. Miután a felperes munkaviszonya 2005. május 15-én szűnt meg, és az utolsó munkában töltött napja 2005. április 19-e volt, az alperes nem esett késedelembe a célprémium egyéni feltételeinek meghatározásával, hiszen annak határideje még nem telt el, továbbá a perben felperes által sem volt vitatott körülmény, hogy 2005. évben a részéről többletfeladat teljesítése nem történt.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a túlmunka ellenértéke tekintetében részben megváltoztatta és kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek ezen a jogcímen 500 000 forintot és ennek 2004. április 1-jétől kifizetésig járó törvényes kamatát. Az ezt meghaladó túlmunka ellenérték iránti keresetet és a célprémiumra vonatkozó keresetet elutasító ítéleti rendelkezést helybenhagyta. A kártérítés tárgyában a pert megszüntette, és az elsőfokú ítéletet ebben a körben hatályon kívül helyezte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ténybeli és jogi következtetésével csak részben értett egyet. Kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy a 2002. augusztus 14-re keltezett munkaszerződés 4.4. pontja szabályozta a felperes feladatának teljesítéséhez igazodó kötetlen munkaidejű foglalkoztatását. Ez a munkaszerződés humánerőforrás specialista (kompenzáció) munkakört határozott meg, amelyet a peres eljárás során a felperes maga is olyannak minősített, amely a vezetői munkakörök kategóriájába volt sorolható az elvégzett munkafeladatok alapján. Így a felperes esetében alkalmazni kellett az Mt. 147. § (6) bekezdésének kizáró feltételeit. A felperes eredeti munkaszerződése szerint a kötetlen munkaidőben történő foglalkoztatás 2002. augusztus 21-étől 2003. december 31-éig terjedő időszakra érvényesült, ezért ezen időszak tekintetében alap nélküli volt a túlmunka ellenértékére vonatkozó felperesi kereset.
A másodfokú bíróság külön értékelte azt a peresített időszakot, amelyet a munkaszerződés módosítás feltételei szabályoztak, mivel az már nem tartalmazta a felperes kötetlen munkavégzésére vonatkozó kikötést. A jogerős ítélet jogi álláspontja szerint 2004 januárjától 2004. június 30-áig terjedő időszak tekintetében az elsőfokú bíróság indokolatlanul hagyta figyelmen kívül a felperes által mindvégig hivatkozott egyéni munkaidő-nyilvántartási lapok adatait, melyek tekintetében a felek között egyeztetés is volt, és melyről 2006. december 18-án jegyzőkönyvet vettek fel. E szerint ebben az időszakban a felperes 116,25 óra munkanapon és 24 óra munkaszüneti napon végzett túlórát teljesített. A másodfokú bíróság bizonyítottnak találta a felperessel huzamosabb ideig ténylegesen együtt dolgozó tanúk vallomása alapján, hogy a felperes a törvényes munkaidején túlmenően jelentős túlmunkát végzett az alperes érdekében. Ugyanakkor azt is értékelte, hogy lehetősége volt a túlmunkavégzéshez kapcsolódóan szabadidő kivételére. Éppen a felperes munkavégzésére volt jellemző, hogy egyénileg kialakított munkarendben dolgozott, elég sokszor később kezdte meg a munkáját a többiekhez képest. Ezért a másodfokú bíróság a felperes által nem vitatott, de figyelmen kívül hagyott ezen tények alapján az elfogadott rendkívüli munkavégzés ellenértékét mérlegelési jogkörében 500 000 forintban határozta meg.
A célprémium iránti igény tárgyában a jogerős ítélet osztotta a munkaügyi bíróság álláspontját. A másodfokú bíróság szerint is a szerződési kikötések értékelésekor helyesen foglalt állást az elsőfokú bíróság atekintetben, hogy az alperes nem sértette meg a munkaszerződésben foglaltakat a felperes munkaviszonya megszűnésének időpontjáig. A felperes részére az adott év tekintetében feladatkitűzés nem valósult meg, és felperes által sem vitatottan többletteljesítmény sem volt igazolható.
A jogerős részítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben annak "megváltoztatását" és eredeti (azaz kártérítés iránti követelése nélküli) keresetének helyt adó döntés meghozatalát kérte.
A felperes az Mt. 143. § és Mt. 147. §-ában foglaltak megsértését panaszolta. Arra hivatkozott, hogy a munkaviszonya fennállása alatt rendszeresen úgynevezett egyéni munkaidő-nyilvántartó lapot kellett leadnia, amelyekben rendszeresen vezetnie kellett a napi munkaidő kezdetét és végét, valamint a ledolgozott órák számát. Ez egy olyan vállalati nyomtatvány volt, amelynek vezetését a munkáltató tette kötelezővé valamennyi munkavállaló részére. Amennyiben a kollektív szerződésben vállalati formaként nem szereplő kötetlen munkaidőben dolgozott volna, akkor ilyen nyomtatványt nem kellett volna vezetnie. A felperesi érvelés szerint a munkaidő-nyilvántartási lapok rendszeres kitöltése és leadása azt feltételezi, hogy a felek eltértek a munkaszerződésnek a munkaidőre vonatkozó szabályozásától, ezért nem alkalmazható 2004. január 1-jét megelőző időszak tekintetében sem az Mt. 147. § (6) bekezdésének kizáró rendelkezése, arra is figyelemmel, hogy a munkaszerződés módosításával gyakorlatilag semmi sem változott. A felperes arra is hivatkozott, hogy a munkaidő-nyilvántartó lapokat pontosan vezette, ezért sérelmezte, hogy a rendkívüli munkavégzés ellenértéke megállapításakor a másodfokú bíróság további tényeket is értékelt.
A célprémium iránti követelés körében a felperes arra hivatkozott, miszerint a 25 százalék mértékű célprémium a díjazásának, azaz a munkabérének részét képezte. A kifizethetőség mértékének és feltételének meghatározása nem azt jelenti, hogy a munkáltató ilyen juttatást egyáltalán nem fizet, hanem azt, hogy a munkavállaló munkavégzésének függvényében jogosult annak egy részét visszatartani. Az egyéni célok meghatározásának pedig az erre vonatkozó vezérigazgatói utasítás szerint márciusig kellett volna megtörténnie, melyre a munkáltató mulasztása miatt nem került sor.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta. A jogerős ítélet nem vitatott megállapításait a felülvizsgálati eljárásban irányadónak kellett tekinteni. Ilyen volt mindenekelőtt a 2002. augusztus 14-én aláírt munkaszerződés kötetlen munkaidőre vonatkozó rendelkezése. A perbeli adatok is a felperes eszerint megvalósult tényleges foglalkoztatását támasztották alá. Ezért a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül alkalmazta a 2004. január 1-jét megelőző időszak tekintetében az Mt. 147. § (6) bekezdésében foglaltakat, melynek értelmében, ha a munkavállaló a munkaideje beosztását, illetve felhasználását maga határozza meg, eltérő megállapodás hiányában rendkívüli munkavégzés esetén ellenérték nem illeti meg.
A felperes a Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a perben nem bizonyította eltérő megállapodás létét. Az a körülmény, hogy a munkáltató által valamennyi munkavállaló részére előírt alperesi formanyomtatványon a felperes a munkaidejét nyilvántartotta és azt havonta a munkáltatónak leadta, egymagában nem alkalmas bizonyítani a felek eltérő megállapodását a túlmunkavégzés díjazását illetően. Ezeket a nyilvántartásokat ugyanis az alperes jóllehet befogadta, de azokat nem ellenjegyezte, valóságtartalmát soha nem vizsgálta, nem is ellenőrizte, a felperes havi munkabérét sem eszerint határozta meg, melyet a felperes évekig, a munkaviszonya fennállása teljes ideje alatt nem is kifogásolt. Ezek a felperes által sem vitatott tények pedig épp azt bizonyítják, hogy a felek között eltérő megállapodás nem volt, ezért az Mt. 147. § (6) bekezdése szerinti kizáró rendelkezés alkalmazását panaszoló felülvizsgálati érvelés téves.
A jogerős ítélet a 2004. január 1-jétől kezdődő peresített időszak tekintetében - melyet az alperes felülvizsgálati, illetve csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel nem támadott - bizonyítottnak találta a felperes rendkívüli munkavégzését, és annak alapján ellenértékre való jogosultságát. E körben a másodfokú bíróság mérlegelése megfelelt a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak, amikor az ellenérték meghatározásakor kizárólag nemcsak a felperes által az egyéni munkaidőlapon feltüntetett adatokat tekintette irányadónak, hanem a perben feltárt egyéb bizonyítékokat is értékelte. E mérlegelés felülmérlegelésére - miután az így megállapított tényállás nem iratellenes, nem kirívóan okszerűtlen és logikai ellentmondást sem tartalmaz - a Legfelsőbb Bíróság nem talált lehetőséget.
A másodfokú bíróság által levont jogkövetkeztetés a felperes által igényelt időarányos 2005. évi célprémium tárgyában is helytálló és jogszerű. Nem vitásan a 2004. február 24-ei munkaszerződés-módosítás 3. pontja értelmében a felperes munkavállaló díjazásának részét képezte az előző éves személyes alapbér szerint számítandó 25 százalék célprémium. Ugyanakkor a szerződés megfogalmazása alapján megállapítható, hogy az alapbéren felüli juttatás kifizetésére az alperes nem vállalt feltétlen kötelezettséget. A szerződés szerint a 25 százalék célprémium kifizethetőségének mértékét és feltételeit a munkáltatói jogkör gyakorlója határozza meg, minden év május 31-éig. Az eljárt bíróságok érdemi döntésük meghozatalakor ezért helyesen értékelték azt a perbeli tényt, miszerint a felperes 2005. évben ténylegesen csak április 19-éig végzett az alperes részére munkát, a munkaviszonya május 15-ével megszűnt. Minthogy a munkáltató a munkaszerződésben kikötött prémium fizetését is feladathoz kötheti, a kitűzés hiányára - a felek ennek határidejére vonatkozó megállapodására tekintettel - a felperes az igényét megalapozottan nem alapíthatja, mert az alperes részéről nem történt mulasztás. A felperes a célprémium iránti kereseti kérelmét a munkaszerződésére alapította, így nincs perdöntő jelentősége a 2001. évben kiadott vezérigazgatói utasításban foglaltaknak, mert a felek a munkaszerződést (2002. augusztus 14.), illetve a 2005. évi célprémium tekintetében irányadó módosítását (2004. február 24.) ezt követő időpontban kötötték meg, és nem volt akadálya annak, hogy a célprémium feltételeinek meghatározására vonatkozó munkáltatói kötelezettség tekintetében a vezérigazgatói utasításban foglaltaktól közös megállapodással eltérjenek.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletnek a felülvizsgálati kérelemmel nem érintett rendelkezéseit nem érintette. Ezt meghaladóan - jogszabálysértés hiányában - a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. II. 10.883/2008.)