adozona.hu
EH 2009.1997
EH 2009.1997
A ténylegesen alkalmazott elszámolási időszak tisztázása nélkül nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy a peresített időszakban milyen munkaidőkereten belüli heti átlag 48 órás szolgálatteljesítést meghaladó szolgálatteljesítés minősült túlszolgálatnak. Ez vethető össze az irányelvben megengedett maximális hat havi referenciaidőszakkal [Hszt. 84. § (2) és (4) bekezdés].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperesek a perbeli időszakban hivatásos tűzoltóként álltak szolgálati viszonyban az alperessel, szolgálati feladataikat 24/48 órás háromváltásos munkaidő beosztásban látták el. A túlszolgálattal kapcsolatos szolgálati panaszuk elutasítása után benyújtott keresetükben 2004. május 1. és 2006. december 31. közötti időszakban a heti 40 óra munkaidőt meghaladó szolgálatteljesítési idő túlszolgálatként történő elismerését és alperesnek ennek ellenértéke megfizetésére kötelezését kérték a közöss...
EH 2009.1997 A ténylegesen alkalmazott elszámolási időszak tisztázása nélkül nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy a peresített időszakban milyen munkaidőkereten belüli heti átlag 48 órás szolgálatteljesítést meghaladó szolgálatteljesítés minősült túlszolgálatnak. Ez vethető össze az irányelvben megengedett maximális hat havi referenciaidőszakkal [Hszt. 84. § (2) és (4) bekezdés].
A felperesek a perbeli időszakban hivatásos tűzoltóként álltak szolgálati viszonyban az alperessel, szolgálati feladataikat 24/48 órás háromváltásos munkaidő beosztásban látták el. A túlszolgálattal kapcsolatos szolgálati panaszuk elutasítása után benyújtott keresetükben 2004. május 1. és 2006. december 31. közötti időszakban a heti 40 óra munkaidőt meghaladó szolgálatteljesítési idő túlszolgálatként történő elismerését és alperesnek ennek ellenértéke megfizetésére kötelezését kérték a közösségi munkaidő-irányelvekre hivatkozással.Az alperes és az alperesi pernyertesség érdekében beavatkozók a kereset elutasítását kérték arra hivatkozva, hogy az Európai Unió irányelveit jelen ügyben közvetlenül alkalmazni nem lehet, és a Hszt. 84. § és 87. § (1) bekezdése alapján a felperesek túlszolgálatot nem láttak el.
A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperesek által 2004. május 1-jétől a heti 40 órát meghaladóan teljesített szolgálat túlmunkaidőnek (helyesen: túlszolgálatnak) minősül.
Az elsőfokú bíróság döntését a 93/104/EK irányelvre, valamint a 2004. augusztus 2-án annak helyébe lépő 2003/88/EK irányelvre, és az Európai Bíróság C-52/04. számú előzetes döntéshozatali eljárás keretében hozott végzésére alapította, utóbbi a hivatásos tűzoltók készenléti szolgálatát a munkaidőre vonatkozó említett irányelvek hatálya alá tartozónak minősítette. Az irányelvek előírásait a felperesek ügyében - az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése alapján - közvetlenül alkalmazandónak ítélte meg, figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.425/2006/3. számú ügyben hozott döntésére. Miután az alperesnél munkaidőkeret nem volt meghatározva, és az irányelvek 6. cikk 2. pontja, illetve 6. cikk b) pontja értelmében a hét napos időtartamokban irányadó maximum 48 óra átlagos munkaidő a túlórát is magában foglalja, ezért a munkaügyi bíróság a felperesek esetében a heti törvényes 40 órás munkaidőn felül teljesített szolgálatot túlszolgálatnak minősítette.
Az elsőfokú közbenső ítélet ellen az alperes és az alperesi beavatkozók fellebbeztek, kérték annak megváltoztatását és a keresetek elutasítását.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét akként változtatta meg, hogy 2004. május 1-jétől a felpereseknek a heti 48 órát meghaladó mértékű szolgálat teljesítését minősítette túlszolgálatnak.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal a 93/104/EK és a 2003/88/EK irányelv felperesekre közvetlen hatálya és a felperesek jogviszonyára alkalmazandó volta tekintetében. Az Európai Bíróságnak a hamburgi tűzoltók ügyében hozott C-52/04. számú előzetes döntésére utalva kifejtette, hogy ez a döntés az Európai Bíróság következetes gyakorlatára utal, ezáltal az irányelv 6. cikk 2. pontjának, illetve b) pontjának feltétlen és pontos voltát támasztja alá. Helytállónak találta ezért a munkaidőre vonatkozó irányelvnek a jogvitában történő közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó elsőfokú ítéleti megállapítását. Elfogadta a munkaügyi bíróságnak a 2003/88/EK irányelv 17. cikk (1) bekezdésének a tűzoltók esetében a heti munkaidőtől való eltérés tiltására, míg az irányelv 17. cikk (2) bekezdésének és a (3) bekezdés c/iii. pontjának a referencia időszaktól való eltérés lehetőségére vonatkozó értelmezését. Megállapította ugyanakkor, hogy a felperesek esetében az alperes nem rendelt el munkaidőkeretet (referencia időszakot), így nem vizsgálható, hogy a Hszt. 84. § (3) és (4) bekezdése által egyébként lehetővé tett munkaidőkeret alapján a munkáltató betartotta-e a munkaidőkeretre vonatkozó előírást. Az irányelv 22. cikke alapján sem találta fennállónak az eltérés lehetőségét a heti 48 órát meghaladó munkavégzéshez a munkavállalók előzetes beleegyezése hiányában, mivel a beleegyezésnek kifejezettnek és egyértelműnek kell lennie. Tévesnek ítélte azonban az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy a felperesek napi munkaideje a 12 órát nem haladhatja meg, a 11/1997. (II. 18.) BM rendelet 5. számú melléklete alapján ugyanis a felperesek 24/48 órás háromváltásos munkarendben látták el készenléti jellegű szolgálatukat, összhangban a Hszt. 85. § (1) bekezdésével is, amely a készenléti jellegű szolgálatot kiveszi a napi 12 órás korlát alól.
Az Ötv. 6. § (1) bekezdés b) pontja, az 1996. évi XXXI. törvény 2. § (2) bekezdése, 23. §-a, 24. §-a, 28. § (1) bekezdése, 30. § (1) bekezdése, 31. § (2) bekezdés b) pontja, valamint 41. § (2) bekezdése alapján megállapította, hogy a hivatásos önkormányzati tűzoltóság állami feladatot ellátó szerv, amellyel szemben az alkalmazottak a munkaügyi jogvitában közvetlenül hivatkozhatnak a közösségi irányelv rendelkezéseire. Az említett közösségi szabályok és a Hszt. együttes értelmezésével azonban a felpereseknek nem a heti 40 óra, hanem a heti 48 órát meghaladó szolgálatteljesítése tekintendő túlszolgálatnak. Utóbbi álláspontját azzal indokolta, hogy a munkaidőre vonatkozó irányelvek 6. cikke és más rendelkezése sem szabályoz törvényes munkaidőt, nem említ 40 órás heti munkaidőt, csak 48 órás felső munkaidő-mértéket, amely túlórával együtt értendő.
A jogerős ítélettel szemben az alperes, valamint az alperesi beavatkozók felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a megyei bíróság közbenső ítéletének az elsőfokú közbenső ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezését és a keresetek elutasítását kérte. Álláspontja szerint a perbeli jogvita kizárólag a nemzeti jog, a Hszt. alapján bírálható el, ezért mind az első, mind a másodfokú bíróság ítélete megalapozatlan és törvénysértő.
Érvelése szerint a jogerős közbenső ítéletben hivatkozott irányelvek rendelkezései nem egyértelműek és nem feltétlenek, azok érvényesüléséhez további jogalkotásra van szükség, az uniós irányelv címzettjei ugyanis a tagállamok, az irányelv rájuk nézve teremt jogharmonizációs és jogalkotási kötelezettséget. Az uniós rendelkezések nemzeti jogrendszerbe történő átültetésére mindig meghatározott idő áll rendelkezésre, és ennek megfelelően a Magyar Állam jogharmonizációs kötelezettségének - a 2005. évi CLXXIX. évi törvény 22. §-a által a heti 48 óra szolgálati idő 2008. évig tartó fokozatos bevezetésével - eleget tett. Az Európai Unió Magyarország munkaügyi, szociális jogharmonizációs kötelezettségeinek teljesítésével összefüggésben kifogást nem emelt, és ebből is következik, hogy a hazai jogi szabályozás nem ellentétes az uniós rendelkezésekkel.
Utalt az Alkotmánybíróság 72/2006. (XII. 15.) AB határozatára, amely megítélése szerint analóg módon jelen perben is alkalmazandó, mivel a 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet egyes rendelkezéseit nem az uniós irányelvbe ütközése miatt, hanem jogbiztonsági szempontból 2007. június 30. napjával, tehát nem a csatlakozás időpontjától semmisítette meg. Az alperesnek az AB határozatból levezetett érvelése szerint a nemzeti jog és az uniós irányelv kollíziója esetén az adott tagállam bírósága az Alkotmánybíróságtól utólagos normakontrollt kezdeményezhet, vagy az Európai Bíróságtól előzetes állásfoglalást kérhet. Az alperes hangsúlyozta, hogy 2004. május 1. napját követően a készenléti jellegű munkakörre tekintettel a felperesek szolgálati idejét a hatályos nemzeti jog alapján jogszerűen határozta meg és díjazta, mint munkáltató és jogalkalmazó az uniós irányelvet közvetlenül nem alkalmazhatta.
Az alperes további hivatkozása szerint az önkormányzati tűzoltóság a központi költségvetés által nyújtott normatív támogatás ellenére nem minősül állami szervnek. Az Ötv. 8. § (1) bekezdése, továbbá a tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és tűzoltóságról szóló 1996. évi XXXI. törvény 2. § (2) bekezdése a tűzoltási feladatokat az önkormányzatok, és nem az állam kötelező közszolgáltatási feladataként nevesítik, az állami és az önkormányzati szervezetrendszer pedig egymástól eltérő. A munkaidőre vonatkozó irányelvek perbeli ügyben való közvetlen alkalmazhatósága ez okból sem merülhet fel.
Az I. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében a felperesek keresetének elutasítását kérte, az EK szerződés 189. és 249. cikkére hivatkozva, amelyeket álláspontja szerint szigorúan kell értelmezni, ezért az irányelv csak a tagállamnak jelent kötelezést, a munkáltatónak nem. Az állam a Hszt. 84. § (2) bekezdése módosításával a heti 54 órás szolgálatteljesítési időt szakaszosan 48 órára csökkentette, így az irányelv harmonizálása megtörtént, az alperes pedig ennek megfelelően jogszerűen járt el. Hivatkozott még az Alkotmánybíróság 72/2006. (XII. 15.) AB határozatára, amely nem az uniós csatlakozás időpontjával, hanem 2007. június 30-ával semmisítette meg a 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet orvosi ügyeletre vonatkozó rendelkezéseit, ennek indoka a jogbiztonság volt. Ez az AB határozat a bíróságokra kötelező. Utalt arra is, hogy a munkaidőre vonatkozó irányelvek a díjazásra nem terjednek ki, amint ezt az Európai Bíróság is kimondta több határozatában, a felperesek díjazás iránti igényét ezért el kellett volna utasítani.
A II. rendű alperesi beavatkozó Önkormányzati Minisztérium felülvizsgálati kérelme a jogerős közbenső ítélet "megváltoztatására" és a felperesek keresetének elutasítására irányult. Vitatta a 89/391/EGK tanácsi irányelv 2. cikkén alapuló 93/104/EK irányelv és a 2003/88/EK irányelv alkalmazhatóságát a katasztrófavédelmi polgári védelmi feladatokat ellátó tűzoltóság készenléti jellegű szervezeti egységei tekintetében, mivel a hivatkozott személyi körre a 89/391/EGK tanácsi irányelv nem alkalmazható, így a felperesek vonatkozásában az ezen alapuló újabb irányelvek alkalmazása is kizárt.
A készenléti szolgálatos munkaidejében eltöltött pihenőidő is munkaidőnek számít, az irányelv a munkaidő és pihenőidő tartalmát élesen elválasztja egymástól, így a kettő együttes alkalmazása szolgálatteljesítési idő címén az irányelv alapján megítélése szerint nem értelmezhető.
Hivatkozott az EK szerződés 189. cikkére és ennek alapján arra, hogy az irányelvi kötelezés címzettje a tagállam, amelynek feladata az irányelvben foglaltaknak az állam jogalkotási kötelezettsége útján történő teljesítése. A szolgálatteljesítési idő 2008-ig történő fokozatos csökkentését a 2005. évi CLXXIX. törvény 22. §-a elrendelte, az állam ezáltal a belső normatív szabály megalkotására vonatkozó kötelezettségének eleget tett, így az irányelv előírásai a magyar jogrendbe beemelésre kerültek.
A II. rendű alperesi beavatkozó arra is hivatkozott még, hogy a Hszt. 87. § (1) bekezdése a 84. § rendelkezése szerint megállapított szolgálatteljesítési időn felül elrendelt szolgálat teljesítését határozza meg túlszolgálatnak, és a felperesek által sem vitatott, hogy heti átlagos munkaidejük megfelelt a Hszt. előírásainak.
Vitatta az első és a másodfokú bíróság azon megállapítását, hogy a perbeli időszakban munkaidőkeret nem volt meghatározva, megítélése szerint ez nem helytálló, az első és a másodfokú ítéletek ugyanis nem részletezik, ezen tényállás megállapítására milyen bizonyítékok alapján jutottak. Ennek kapcsán utalt a Megyei Bíróság hasonló tárgyú ügyben hozott ítéletére, amelyben megállapította, hogy az éves szolgálatteljesítési időkeret meghatározásra került.
Előadta, hogy az irányelv 22. cikkében foglalt eltérés alkalmazhatóságához előírt valamennyi feltétel fennállt, így többek között a munkáltató naprakész nyilvántartást vezetett, és a felperesek a munkarendbe beleegyeztek. Utóbbit abból vezette le, hogy a felperesek szolgálati viszonyuk létesítésekor ismerték és vállalták a 24/48 órás váltásos munkarendet.
Érvelése szerint az a körülmény, hogy a Hszt. szabályozása szakaszos végrehajtást írt elő, az irányelv végleges alkalmazhatósága szempontjából arra utal, hogy a magyar jogalkotás élt a 17. cikkben meghatározott átmeneti eltérés lehetőségével. A fokozatosság nem járt a felperesek érdekeinek sérelmével, figyelemmel arra, hogy a Hszt. 3. § (2) bekezdése alapján a hivatásos állomány tagja a szolgálati viszonyból fakadó kötelmeit önkéntes vállalás alapján egyes alapjogai korlátozásának elfogadásával teljesíti.
Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.425/2006/3. számú közbenső ítéletére, amely szerint az irányelv közvetlen alkalmazhatóságának több együttes feltétele van, így az irányelv rendelkezése elégségesen pontos és feltétlen, a rendelkezés egyértelmű és annak alkalmazása a gyakorlatban már kialakult kell legyen. Álláspontja szerint az irányelv közvetlen alkalmazásához előírt előbbi feltételek hiányoztak. Az irányelvnek a munkaidőre vonatkozó rendelkezése nem feltétlen, hiszen az a jogalkotó tagállamnak címez kötelezettséget, továbbá lehetőség van az irányelvtől való eltérésre, illetve ezen rendelkezések mellőzésére is. Ezenkívül az Európai Bíróságnak a felperesek által hivatkozott, a munkaidőt definiáló eseti döntései a jelen perben nem alkalmazhatók, ugyanis az orvosi ügyeleti jellegű munkavégzés, amelyre vonatkozóan ezen ítéletek születtek, nem hasonlítható össze a Hszt. alapján végzett készenléti jellegű munkarenddel.
A Megyei Bíróság - hasonló ügyben hozott - jogerős ítéletére utalva kifejtette, hogy a 72/2006. (XII. 15.) AB határozatból következően a közösségi joggal fennállt jogszabályi kollízió esetén az Alkotmánybíróság utólagos normakontrollja szükséges, amennyiben az állam jogharmonizációs kötelezettségét elmulasztja. Ismertette az előbbi jogerős ítélet azon következtetését, mely szerint a jogalkotó 2006. január 1-jétől 2008-ig fokozatosan harmonizálta a Hszt. 84. §-ának rendelkezéseit az irányelvvel, ezért nem volt szükséges az utólagos normakontroll. Az alkotmánybírósági határozatban kifejtett jogbiztonsági szempontot figyelembe véve a munkáltató részéről jogszabálysértés nem állapítható meg.
Hangsúlyozta azt is, hogy a felperesek által hivatkozott irányelvek munkaszervezési és munkaidőre vonatkozó kérdésekre irányulnak, nem díjazás tárgyúak, a felperesek viszont keresetükben túlszolgálat ellenértékének megfizetésére kérték kötelezni az alperest.
A alperes és az I. rendű beavatkozó felülvizsgálati kérelme nem alapos, a II. rendű alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint kisebb részben alapos, a munkaidőkeret tekintetében.
Az Európai Unióhoz történt csatlakozás folytán a tagállam polgáraira az Európai Unió alapító szerződései alapján alkotott közösségi jog külön tagállami aktus nélkül megállapíthat jogokat és kötelezettségeket. A Magyar Köztársaság kötelezettséget vállalt arra, hogy a közösségi jog szabályait az Európai Bíróság értelmezésének megfelelően alkalmazza [Alkotmány 2/A. § (1) bekezdés].
Az Európai Bíróság következetes gyakorlata szerint az állami, illetve állami feladatokat ellátó szervvel szemben hivatkozni lehet a közösségi irányelvre, feltéve, hogy annak rendelkezése elégségesen pontos és feltétlen, továbbá, ha a vitatott rendelkezés egyértelmű és alkalmazása a gyakorlatban már kialakult, és előzetes döntéshozatal kezdeményezése sem szükséges. Az Európai Bíróság ezen gyakorlatát példázzák a Foster ügyben hozott C-188/1989. számú ítélete, a Koppinghuis-Nijmegen ügyben hozott C-80/86. számú ítélet és a Kampelmann ügyben hozott C-253/96. számú ítélet.
Mindezeket a Legfelsőbb Bíróság már kifejtette 2006. évi 1442. elvi döntésében.
Az első és a másodfokú bíróság helytállóan hivatkozott az Ötv. 6. § (1) bekezdése b) pontjára és a tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és a tűzoltóságról szóló 1996. évi XXXI. törvény 2. § (2) bekezdésére, amelynek értelmében a tűzoltás és a mentés az önkormányzatok kötelező közszolgáltatási feladata, ezt a tűzoltóságok, mint egységes elvek alapján szervezett rendvédelmi szervek látják el. E szervek hatósági feladatokat is végeznek, és működésük, fenntartásuk költségeit a központi költségvetés az illetékes önkormányzat útján normatív hozzájárulásként biztosítja. Mindezekből következően a felperesek a perbeli, a munkaidő mértékét szabályozó irányelvekre a nemzeti bíróság előtt közvetlenül hivatkozhattak (BH 2006/216.).
Az eljárt bíróságok az előbbiek alapján döntésüknél helytállóan vették alapul a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK irányelvet, és az annak helyébe 2004. augusztus 2-án hatályba lépett 2003/88/EK irányelv rendelkezéseit, és ezeket helyesen értelmezték az abban lehetővé tett kivételek jelen perben való kizártságát illetően. Ezt támasztja alá az Európai Bíróságnak a hamburgi tűzoltók ügyében kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárásban hozott C-52/04. számú végzése, amelyben kifejtésre került, hogy a 89/391/EGK irányelv hatályát kiterjesztően, annak 2. cikk (2) bekezdés első albekezdésében írt, a hatálya alóli kivételeket megszorítóan kell értelmezni. Így a hivatásos tűzoltóság beavatkozó erői által ellátott tevékenység az Európai Bíróság C-52/04. számú végzésében írt értelmezés szerint a munkaidő-szervezés egyes kérdéseiről szóló irányelvek [89/391/EGK irányelv, a 93/104/EK irányelv, és az ezeket felváltó 2003/88/EK irányelv] hatálya alá tartozik.
Az eljárt bíróságok helyesen fejtették ki azt is, hogy a 2003/88/EK irányelv 17. cikk (1) bekezdése és 22. cikke alapján nem áll fenn az eltérés lehetősége a tűzoltók munkaideje tekintetében, mivel nem érvényesül az a feltétel, hogy a munkaidő időtartamát nem mérik és/vagy nem határozzák meg előre (17. cikk), illetve az előzetes munkavállalói beleegyezés hiányzik (22. cikk). Ez utóbbi beleegyezésnek kifejezettnek és egyértelműnek kell lennie, amire a munkarend betartásából egymagában következtetni nem lehet. Továbbá mindezeket is alátámasztja az Európai Bíróság már hivatkozott C-52/04. számú végzése.
Az előbbiek szerint a felperesek tekintetében közvetlenül alkalmazandó 93/104/EK irányelv 2. cikk (1)-(2) bekezdése, illetve a 2003/88/EK irányelv ennek megfelelő 2. cikk (1) és (2) bekezdése szerint meghatározott munkaidő és pihenőidő fogalmakat nem lehet tagállamonként másként értelmezni, mert ezek közösségi jogi fogalmak (Európai Bíróság C-151/02. számú végzése). A 93/104/EK irányelv 6. cikk 2. pontja, illetve a 2003/88/EK irányelv 6. cikk b) pontja a maximális munkaidő tekintetében előírta a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmével összhangban, hogy a tagállamok biztosítják, miszerint 7 napos időtartamokban az átlagos munkaidő - a túlórát is beleértve - ne haladja meg a 48 órát.
Nem vitás, hogy a felperesek készenléti jellegű munkakörben dolgoztak. A 2004. május 1-jétől 2005. december 31-éig hatályban volt Hszt. 84. § (2) bekezdése az előbbiekkel szemben a részben vagy egészben készenléti jellegű beosztásokban heti 54 órát meg nem haladó szolgálatteljesítési időt állapított meg. A 2006. január 1-jétől a 2005. évi CLXXIX. törvénnyel módosított Hszt. 84. § (2) bekezdése már előírta a heti 48 órát meg nem haladó szolgálatteljesítési időt, de a módosító törvény 22. §-a átmeneti szabályként 2006-ban éves átlagban heti 52 óra, 2007-ben éves átlagban heti 50 óra szolgálatteljesítési időt határozott meg, és csak 2008. január 1-jétől állapította meg a heti maximális munkaidő mértékét 48 órában.
A kifejtettek alapján a jogerős közbenső ítélet megalapozottan bírálta el a felperesek keresetét az irányelvben megengedett maximális heti 48 óra figyelembevételével, a készenléti jellegű beosztásban lévő felperesek a szolgálatteljesítési idejük mértékével kapcsolatban alaptalanul hivatkoztak a Hszt. 84. § (1) bekezdésében meghatározott általános heti 40 órás mértékre. Szükséges megjegyezni, hogy a rendkívüli munkavégzésnek minősülő ügyeleti idő és készenlét alatt teljesített munkavégzés nem azonosítható a készenléti jellegű beosztás munkaidejével, amely rendes munkaidő.
Az első és a másodfokú bíróság munkaidőkeretet nem állapított meg, ennek alapos indokát azonban nem adta, holott a perbeli időben 24/48 órás háromváltásos munkarendben dolgozó felperesek heti munkaideje nyilvánvalóan átlagban (valamilyen hosszabb időszak több heti, havi, több havi, 6 havi vagy éves munkaidőkeret) átlagában volt megállapítható [Hszt. 84. § (4) bekezdés]. Ilyen beosztás mellett a heti elszámolás a per adatai szerint nem lehetséges. Felperesi szolgálat jellege ún. háromváltásos szolgálat, amely egyébként lehetetlenné teszi a munkaidőkeret mellőzését. Az ún. háromváltásos szolgálati beosztás esetén, munkaidőkeret alkalmazása nélkül a főszabályt nem lehetne betartani, ugyanis egy legfeljebb 24 és egy legfeljebb 16 órás szolgálat "férne" bele a heti szolgálatteljesítési időbe.
A ténylegesen alkalmazott elszámolási időszak (heti munkaidő átlaga munkaidőkeretben) tisztázása nélkül nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy a peresített időszakban milyen munkaidőkereten belüli heti átlag 48 órás szolgálatteljesítést meghaladó szolgálatteljesítés minősült túlszolgálatnak. Ez vethető össze az irányelvben megengedett maximális hathavi referenciaidőszakkal. Sem a Hszt., sem a 9/1997. (II. 12.) BM rendelet 59. §-a nem tartalmaz előírást a munkaidőkeret közlésére, ezért egyéb okiratok hiányában a tényleges (heti 54, 52, 50 órás) munkaidő átlagszámítása vehető alapul azzal, hogy hat hónapot meghaladóan alkalmazott keretnél az irányelv szerinti maximális 6 havi munkaidőkeretet figyelembe véve kell elbírálni az irányelvben megengedett maximális 7 naponta heti 48 óra munkaidőt meghaladóan teljesített szolgálatot túlszolgálatként. Minthogy az irányelvek és a magyar jogszabályok meghatározása az adott munkaidő tekintetében nem naptári hetet jelölnek meg, nem jelent érdemi különbséget a "7 naponta", illetve a "heti" munkaidőnként való megjelölés.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztja az alperesnek és a beavatkozóknak az Alkotmánybíróság 72/2006. (XII. 15.) AB határozatának értelmezésével kapcsolatos érvelését, mivel e határozatból a kifejtett érvelés nem következik. Az AB határozat a perbelitől eltérő tárgyban, az egészségügyi dolgozók alkalmazásának és díjazásának egyes kérdéseiben született, és a 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet egyes rendelkezései megsemmisítésére - az indítványok keretei között - az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésébe ütközés (alapjog-korlátozás) okán került sor. Az AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolás pedig - az irányelv közvetlen alkalmazhatósága kérdésében - a Legfelsőbb Bíróság már korábban is kifejtett álláspontját erősítette meg (BH 2006/216.).
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a hétnapos időtartamokban megengedett heti 48 óra szolgálatteljesítési időkeret tisztázása érdekében - mivel ehhez képest állapítható meg kétséget kizáróan a túlszolgálat - a jogerős közbenső ítéletet - a munkaügyi bíróság közbenső ítéletére kiterjedően - a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította azzal, hogy a túlszolgálat előbbi tisztázása alapján kerülhet sor az összegszerű igények elbírálására.
(Legf. Bír. Mfv. II. 10.131/2009.)