adozona.hu
BH+ 2009.4.182
BH+ 2009.4.182
Ha a külföldi munkavégzés idejére a felek megállapodása a "devizaellátmányt" a ténylegesen teljesített munkaórákra meghatározott összegben állapította meg, az tartalma szerint munkabérnek minősül. A túlmunka ellenértékeként járó pótlék megfizetése nem mellőzhető, ha átalány megállapítására nem került sor [Mt. 147. § (1)-(2) és (5) bekezdés].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes 2001. május 1-jétől 2003. április 30-ig állt az alperessel munkaviszonyban, asztalos munkakörben Németországban dolgozott.
Keresetében 1 100 000 forint elmaradt munkabér, 3542 euró túlmunkadíj, továbbá szabadságra járó munkabér-különbözet, szabadságmegváltás, éjszakai és délutáni műszakpótlék, késedelmi kamatok, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a kereset elutasítását kérte és beszámítási kifogást terjesztett elő.
A munkaügyi bíróság ítéle...
BH+ 2009.4.182 Ha a külföldi munkavégzés idejére a felek megállapodása a "devizaellátmányt" a ténylegesen teljesített munkaórákra meghatározott összegben állapította meg, az tartalma szerint munkabérnek minősül. A túlmunka ellenértékeként járó pótlék megfizetése nem mellőzhető, ha átalány megállapítására nem került sor [Mt. 147. § (1)-(2) és (5) bekezdés].
A felperes 2001. május 1-jétől 2003. április 30-ig állt az alperessel munkaviszonyban, asztalos munkakörben Németországban dolgozott.Keresetében 1 100 000 forint elmaradt munkabér, 3542 euró túlmunkadíj, továbbá szabadságra járó munkabér-különbözet, szabadságmegváltás, éjszakai és délutáni műszakpótlék, késedelmi kamatok, valamint perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a kereset elutasítását kérte és beszámítási kifogást terjesztett elő.
A munkaügyi bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül fizessen meg a felperesnek ki nem fizetett munkabér címén 1 100 000 forintot, szabadságra járó munkabér-különbözet címén 2578 eurót, szabadságmegváltás címén 63 084 eurót, éjszakai műszakpótlék címén 1605 eurót, délutáni műszakpótlék címén 3070 eurót, túlmunkadíj címén 3319 eurót és ezen összegek kamatát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét, illetve az alperes beszámítási kifogását elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felek a 2001. május 11-én aláírt munkaszerződésben havi 40 000 forint munkabérben, 2002. január 1-jétől havi 50 000 forint munkabérben állapodtak meg. A munkaszerződés 4. pontja szerint a külföldi munkavégzés feltételeire, a devizaellátmány folyósítására külön megállapodás jön létre. A 2001. május 11-én aláírt megállapodás 1/d. pontja szerint "a németországi munkavégzés időtartama alatt 14,10 DEM/óra devizaellátmány kerül kifizetésre, amelyből - a tárgyhót megelőző hónap 15-i MNB DEM devizaárfolyama alapján - a magyarországi munkabér összege levonásra kerül". A 2002. február 14-én aláírt megállapodás óránként 7,25 euró, míg a 2002. július 1-jétől irányadó megállapodás azonos feltételekkel óránként 7,63 euró fizetéséről rendelkezett. A szerződés 2. pontjában pedig azt rögzítették a felek, hogy a megállapodásban foglaltakra "az Mt.</a> alkalmazandó mögöttes jogszabályként, az alábbi eltéréssel". Így - többek között - a 2/d. pont szerint (2002. február 14-étől 2/e. pont szerint) "a heti, havi munkaidőkeretet meghaladó munkaóra díjazása külön pótlék nélkül a fentiek szerint történik".
A perben a felek között az nem volt vitatott, hogy a felperes rendszeresen túlmunkát végzett, annak mértéke 2001. májustól 2003. március 30-ig 905,25 óra volt, annak szerződés szerinti elszámolása megtörtént, a felperes kereseti kérelme a teljesített órák után 50 százalékos pótlék megfizetésére irányult.
A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a megállapodás szerint fizetett devizaellátmány a felperes munkabérének minősül. A megállapodás 1/d. pontjának azon rendelkezése, mely szerint "a németországi munkavégzés időtartama alatt a kifizetett devizaellátmányból a magyarországi munkabér összege levonásra kerül" az Mt. 8. § (2) bekezdésébe ütközik, és ezért semmis. Erre tekintettel a felperes által ledolgozott munkaórákra járó órabéren felül kötelezte az alperest a munkaszerződésben foglalt minimálbér megfizetésére a munkaviszony teljes időtartamára.
A munkaügyi bíróság a megállapodás 2/c. és 2/d. alpontjait is érvénytelennek minősítette, ezért szabadságra járó munkabér-különbözetet és szabadságmegváltást számolt el, továbbá az Mt. 146. §-a alapján délutáni és éjszakai műszakpótlékot, valamint az Mt. 147. § (1)-(4) bekezdéseinek alkalmazásával a munkaidőkereten felül végzett 905,25 túlóra 50 százalékos mértékű pótlékának megfizetéséről rendelkezett.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és a szabadság idejére járó bérkülönbözet összegét 91 407 forintra, a szabadságmegváltás összegét 155 224 forintra, a délutáni műszakpótlék összegét 48 764 forintra és ezen összegek kamatára leszállította. Ezt meghaladóan tekintette elutasítottnak a felperes keresetét.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal egyezően kifejtette, hogy a megállapodásban kikötött devizaellátmány munkabérnek minősült, mert azt a felperes a végzett munkájának ellenértékeként kapta, az nem a külföldi munkavégzéshez kapcsolódó költségek fedezését szolgálta. A felperest a megállapodás alapján tehát munkavégzésének minden órájára a megállapodás szerinti DEM, illetve euró összeg illette meg. A megállapodás korlátját a munkabér tekintetében a Munka Törvénykönyve kötelező szabályai és a 14/1989. (II. 17.) MT rendelettel kihirdetett kormányközi megállapodás 5. cikk (1) bekezdése szerint csak az képezte, hogy a kikötött munkabérnek magasabbnak kellett lennie a magyar minimálbérnél, és a bérnek a magyar minimálbérrel együtt el kellett érnie a német tarifaszerződéseknek a hasonló tevékenységekre előírt összegét. A felperes munkaszerződésében rögzített munkabér és a megállapodás szerint számított bér ezen kitételeknek megfelelt. A munkaszerződésben foglalt minimálbér kizárólag a járulékfizetéshez adott alapot, a konstrukció ugyanakkor még a kettős adóztatás elkerülését is szolgálta. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a felperesnek a munkaszerződés szerinti minimálbérrel összefüggő elmaradt munkabér iránti igényét az elsőfokú ítéletet megváltoztatva elutasította.
A jogerős ítélet szerint a felperes túlmunkadíj iránti kereseti kérelme is megalapozatlan. A megállapodás 2/e. és 1/e. pontját értelmezve arra következtetett, hogy a kikötés, miszerint a heti 36 óra és havi 156 óra munkaidőkeretet meghaladó munkaóra díjazása külön pótlék nélkül a megállapodás 1/d. pontjában meghatározott órabérrel történik, ténylegesen azt takarta, hogy a megállapodás szerinti díjazásban a túlmunka ellenértéke is benne foglaltatik. A másodfokú bíróság álláspontja szerint mivel az órabér összege a magyar minimálbér mértékét meghaladta, a Munka Törvénykönyve kizáró rendelkezése hiányában lehetőség volt a túlmunka ellenértékének átalányban történő meghatározására, így elfogadható, hogy a DEM, illetve euró órabér a túlmunka ellenértékét is tartalmazta. A felperes ezzel a túlmunka ellenértékéről előre nem mondott le, hiszen azt átalánymértékben az óradíja tartalmazta.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését kérte a 1 100 000 forint elmaradt munkabér, valamint 3319 euró túlmunkapótlék és késedelmi kamataira vonatkozó keresetét elutasító rendelkezés tekintetében, és e körben az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte azzal, hogy elsődlegesen - a másodfokú eljárásban megtett nyilatkozata alapján - euró helyett a marasztalás forintban MNB deviza középárfolyammal számolva történjen. A felperes arra hivatkozott, hogy mivel az alperes által részére kifizetett összegek jogcíme munkabér volt, személyi alapbérének a Magyarországon kifizetett forint időbér és németországi munkavégzése után járó időbér együttes összegét kell tekinteni, és erre nézve érvényesülnie kell a Munka Törvénykönyve munkabérre vonatkozó kógens rendelkezéseinek, így azok figyelmen kívül hagyása jogszabálysértő. A 14/1989. (II. 7.) MT rendelet nem tartalmazza, hogy a feleknek kötelezően ezen kormányközi megállapodásban szereplő munkabérben kell megállapodniuk, csak azt, hogy ennél kevesebb összegű nem lehet a munkabérre vonatkozó megállapodás. Ebből következően, ha magasabb bérben állapodnak meg a felek, akkor is csak a törvényben meghatározott esetekben van lehetőség arra, hogy a munkáltató abból levonásokat eszközöljön. Jóllehet a jogerős ítélet szerint a személyi alapbére nem volt azonos a Magyarországon kifizetett bérével, ugyanakkor jogszabálysértően vette figyelembe azt a semmis kikötést, hogy túlmunkavégzés tekintetében a felek nem alkalmazzák a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit. Kiemelte, hogy az alperes túlmunkapótlékot sem eseti elszámolás alapján, sem általányként nem fizetett.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint részben alapos.
A felek a munkaszerződés részét képező megállapodásban a külföldi foglalkoztatás részletes feltételeit, a munkaszerződés kötelező elemeit - munkavégzés helye, munkakör, munkabér - szabályozták. A megállapodás 1/d. pontja jóllehet devizaellátmány mértékéről rendelkezik, az - helyes értelmezés szerint - a munkaszerződésben szereplő havibér helyett a német tarifaszerződés szerinti órabérre vonatkozó megállapodásról szól. Annak összegéből a "magyarországi munkabér összege" levonására vonatkozó kitétel ezért nem jelent tényleges munkabér levonást, csak azt, hogy a járulékalapot képező forint összegű munkabér kifizetést a németországi munkavégzés időtartamára meghatározott órabér elszámolásakor figyelembe veszik. Az órabér ekként történő megállapítása pedig munkaviszonyra vonatkozó szabályba vagy egyébként jogszabályba nem ütközik, ezért téves a felülvizsgálati kérelem semmisségre kifejtett álláspontja.
Az előbbiekből következően az állapítható meg, hogy a németországi munkavégzés idejére a felek órabérben állapodtak meg, a "devizaellátmány" nem a külföldi munkavégzéssel kapcsolatban felmerült többletköltség fedezeteként, hanem a ténylegesen teljesített munkaórák alapján munkabérként járt. Ebből kiindulva kellett értelmezni a feleknek a meghatározott munkaidőkeretet meghaladó munka díjazására kötött megállapodását. Eszerint a munkaidőkeretet meghaladó munka díjazása pótlék nélkül órabérrel történik. A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a jogerős ítéletnek azt a megállapítását, mely szerint ez a kitétel ténylegesen azt takarta, hogy a megállapodás szerinti DEM illetve € óradíjazás átalánymértékben tartalmazta a túlmunka ellenértékét is.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 147. § (1) bekezdése alapján rendkívüli munkavégzés esetén a munkavállalót rendes munkabérén felül a (2)-(4) bekezdés szerint ellenérték illeti meg. A (2) bekezdés rendelkezik 50 százalékos pótlék megfizetéséről, míg az (5) bekezdés arról, hogy ettől eltérően a rendkívüli munkavégzés ellenértékeként - a rendes munkabéren felül - átalány is megállapítható.
A felek megállapodásában szereplő órabér összegéből önmagában nem következik, hogy az a túlmunkavégzés külön pótlékát is magába foglalja, erre a megállapodás 2/d., illetve 2/e. pontjából sem lehet alappal következtetni. A pótlék fizetésének mellőzéséről pedig - átalány megállapítása hiányában - érvényesen nem állapodhatnak meg, mert erre a törvény nem ad lehetőséget [Mt. 147.§ (1) bekezdés és (5) bekezdés].
A munkaidőkeretet meghaladó munkavégzés adott esetben megállapíthatóan eseti elszámolással, munkaszerződés szerinti órabérrel történt, a munkáltató ezzel csupán a rendes munkaidőre járó díjazást fizette meg, a rendkívüli munkaidőre ezért az órabéren felül az Mt. 147. § (2) bekezdése alapján külön pótlékkal is tartozik.
Ennek mértékét a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megítélt € összeg - a felperesnek a jogerős ítélet meghozatalát megelőzően előterjesztett, másodfokú eljárásban megengedett keresetváltoztatása alapján - 2002. évi MNB deviza középárfolyamon számított forint összegében határozta meg.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részeit nem érintette, az elmaradt munkabérre vonatkozó elutasító rendelkezését jogszabálysértés hiányában hatályában fenntartotta [Pp. 275.§ (3) bekezdés], míg a rendkívüli munkavégzés pótléka iránti kereseti kérelmet elutasító jogszabálysértő rendelkezését hatályon kívül helyezte, és helyette az alperes marasztalásáról rendelkezett [Pp. 275. § (4) bekezdés]. (Legf.Bír. Mfv.II.10.887/2007.)