adozona.hu
BH 2009.4.123
BH 2009.4.123
24 éves korban, 67%-os munkaképesség-csökkenést okozó munkahelyi balesetnél munkavállalói közrehatás alapján a munkáltatóra terhesebb 25-75%-os kármegosztás alkalmazásával a nem vagyoni kártérítés címén 10 millió forint megfizetése iránti kereset alapján 7 millió forintban való marasztalás a törvénynek megfelel [Mt. 174. §, 177. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
A felperes a keresetében a 2005. április 19-én elszenvedett súlyos munkahelyi balesete miatt 10 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamata megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
A munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban hozott - kijavított - ítéletével kötelezte az alperest 3 000 000 forint és annak 2005. április 20-ától számított késedelmi kamata megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes lakatos munkakörben dolgozott az alp...
BH 2009.4.123 24 éves korban, 67%-os munkaképesség-csökkenést okozó munkahelyi balesetnél munkavállalói közrehatás alapján a munkáltatóra terhesebb 25-75%-os kármegosztás alkalmazásával a nem vagyoni kártérítés címén 10 millió forint megfizetése iránti kereset alapján 7 millió forintban való marasztalás a törvénynek megfelel [Mt. 174. §, 177. §].
A felperes a keresetében a 2005. április 19-én elszenvedett súlyos munkahelyi balesete miatt 10 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamata megfizetésére kérte az alperest kötelezni.A munkaügyi bíróság a megismételt eljárásban hozott - kijavított - ítéletével kötelezte az alperest 3 000 000 forint és annak 2005. április 20-ától számított késedelmi kamata megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes lakatos munkakörben dolgozott az alperesnél, amely alvállalkozóként az M8-as autópálya d.-i Duna-híd elemeinek kiszállításában vett részt más alvállalkozókkal együtt. 2005. április 19-én a műhelyben elkészült hídelemeket sínen mozgatható kocsira helyezték fel, amelyet K. I. egyéni vállalkozó által vezetett targonca húzott ki. A hídelem 2-3 méterre túlnyúlt a szállítókocsin. A targoncás a kivontatás után a járművével visszament háttal a szállítmány mögé, amikor a felperes a vontató hevedert a hídelem alá bújva ráakasztotta a szállítókocsira, majd intett a targoncavezetőnek, hogy tolasson hátra, mivel a hevedert nem érte el. Tolatás közben a targonca megugrott, és felperest a szállítókocsiról kinyúló hídelemhez nyomta.
A felperes súlyos sérüléseket szenvedett, a kiegészített orvosszakértői vélemény szerint a baleset miatt életveszélyes állapot következett be, a felperes vékonybelei 70%-át el kellett távolítani, jobb oldali veséje beszakadt a húgyvezetékkel együtt, sérült a mája, a tüdeje; jobb csípőcsontja, bal oldali medencecsontja, jobb medencéje két helyen történt törését szenvedte el, egyik heréjét is el kellett távolítani. A felperes baleseti eredetű munkaképesség-csökkenését 67%-os mértékűnek véleményezték.
A munkaügyi bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján megállapította, hogy az alperesnél nem készült technológiai utasítás a hídelemek kiszállítására, a szállítókocsik vontatására, ezt a baleset után készítették el. A vontatás szabályszerű voltára oktatás nem történt. A munkavégzésben részt vevők kezdetben használták a vonórudat, később a könnyebb, gyorsabb munkavégzés érdekében a hevederrel való visszahúzást alkalmazták.
A munkaügyi bíróság az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján megállapította a baleseti következményekért fennálló alperesi kárfelelősséget, a felperes gondatlan eljárására tekintettel - miszerint a tolató jármű mögött, annak útvonalába beállva irányító jelzést adott a targoncásnak a tolatásra - kármegosztásról döntött, ennek során a felperes vétkes közrehatását 25%-ban határozta meg.
A nem vagyoni kártérítés mértéke tekintetében értékelte, hogy a felperest fiatalon, 24 évesen érte a baleset, a súlyos egészségkárosodása végleges, a következményes elfajulásos elváltozások az életkor előrehaladtával fokozódhatnak, állapotában rosszabbodást eredményezhetnek. Életlehetőségei beszűkültek, házassága ezzel összefüggésben megromlott, elvált. A munkaügyi bíróság mindezek alapján - csökkentő tényezőként értékelve a vétkes közrehatást -, 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítést tartott az elszenvedett sérelemmel arányosnak.
A felperes fellebbezése az alperesi marasztalás 7 000 000 forintra emelésére, az alperes fellebbezése a kereset elutasítására irányult. A felperes vitatta a vétkessége megállapítását, és a kármegosztást is.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság kijavított ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság helytállónak találta az alperes kártérítési felelőssége fennállásáról levont elsőfokú ítéleti következtetést. A felperes vétkes közrehatása vizsgálata körében értékelte még, hogy a vonórúd kötelező használatára vonatkozó követelményt ismerte, a vonórúd rendelkezésre is állt, ezért a vétkes közrehatás alapján a kármegosztás arányát 50-50%-ban állapította meg. Megítélése szerint az elszenvedett súlyos sérülések a bírói gyakorlat alapján magasabb nem vagyoni kártérítést igényelnének, azonban a kármegosztás előbbi arányának figyelembevétele mellett az elsőfokú bíróság által megállapított összegű nem vagyoni kártérítést alkalmasnak tartotta a kompenzációra.
A jogerős ítélet ellen mindkét fél felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetet elutasító határozat hozatalát kérte. Jogszabálysértésként a Pp. 206. § (1) bekezdése, az Mt. 174. § (2) és (3) bekezdése, az MK 29. számú állásfoglalás, valamint az MK 148. számú állásfoglalás megsértésére hivatkozott, mivel álláspontja szerint a balesetet a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartása okozta. Vitatta azt a megállapítást, hogy a felperes az adott időben darukötözői tevékenységet folytatott, mivel akkor semmilyen tevékenységre nem volt kötelezve, meg kellett volna várnia két másik munkatársát, mivel hárman kezdhették volna el a munkafolyamatot. A felperes oktatásban részesült, a vonórúd rendelkezésére állt, egy harmadik személy kérelmére ment oda segíteni, önként az álló jármű és a targonca közé belépett, kényelmi szempontból használt kötelet, döntését semmilyen oktatással, utasítással befolyásolni nem lehetett. A targoncás mint harmadik személy döntése is elháríthatatlan volt az alperes részéről, a cselekménye bűncselekménynek minősült. A büntetőbíróság ítélete rögzítette, hogy a felperes és a harmadik személy együttes tevékenysége miatt következett be a baleset, a targoncás látta a felperes elhelyezkedését. Ezen cselekedeteket az alperes semmilyen formában nem háríthatta el. Utalt a felperes ellentmondásos előadásaira és arra, hogy a tényállást a büntetőbíróság ítélete állapította meg helyesen.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok hiányosan tárták fel a tényállást, ellentétesek a Pp. 206. § (1) bekezdésében előírtakkal. Előadta, hogy semmiféle munkavédelmi szabályt nem sértett meg, munkavédelmi oktatásban nem részesült, így nem volt ismerete a vonórúd kötelező használatáról. Fellebbezésében felsorolta az alperes által megsértett munkavédelmi szabályokat, ehhez képest az alperes egyetlen munkavédelmi szabálysértést nem tudott a terhére felhozni.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alaptalan, a felperes felülvizsgálati kérelme részben alapos.
Az eljárt bíróságok az Mt. 174. § (1) bekezdése alapján helytállóan állapították meg, hogy a perbeli baleset a felperes munkaviszonyával összefüggésben következett be, ezért az Mt. 174. § (2) bekezdése alapján az alperes védekezésére tekintettel a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartására vonatkozó kimentési okot kellett vizsgálni.
A munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett balesetért fennálló objektív munkáltatói felelősségre vonatkozó törvényi vélelem megdöntésének bizonyítási terhe a munkáltatóra hárul. Amennyiben a kár bekövetkezése nem kizárólag a munkavállaló magatartására vezethető vissza, hanem abban olyan ok is közrehatott, amely a munkáltató működési körébe esett, vagy ugyan azon kívül esik, de a munkáltató részéről objektíve elhárítható volt, a munkáltató a felelősség alól nem mentesülhet [MK 29. számú állásfoglalás c) pont 2. bekezdés].
A munkavállaló kizárólagos elháríthatatlan magatartásának fennállása, mint a munkáltatói kárfelelősség alóli kimentési ok vizsgálata során nem hagyhatók figyelmen kívül az adott munka végzésének sajátos feltételei és körülményei, a technológiai utasítások megléte, a munka megfelelő megszervezése, irányítása, ellenőrzése. Nem hivatkozhat elháríthatatlanságra a munkáltató, ha ezeket a kötelezettségeit elmulasztotta.
A jogerős ítéleti tényállás szerint a baleset napján az alperes a d.-i Duna-híd elemeinek kiszállításában működött közre más alvállalkozókkal együtt az R. Kft. telephelyén, és a felperes ezen komplex munkafolyamatban darukötözői tevékenységet végzett. Az alperes felülvizsgálati kérelmében nem vitatta, hogy a hídelemek kiszállítására, a szállítókocsik vontatására technológiai utasítás nem állt rendelkezésre, továbbá a munkavállalók eligazítása a kialakult gyakorlat szerint nem történt meg, útmutatást, felettes általi összehangoló utasítást nem adtak ki, a munkatevékenységekben részt vevők (munkavállalók, egyéni vállalkozók) egymás között határozták meg a munkák végrehajtását. A vonórúd használatát, noha valóban rendelkezésre állt, nem tették kötelezővé, erre vonatkozóan konkrét utasítás, munkavédelmi oktatás meglétét az alperes nem tudta bizonyítani. Tény, hogy a munkavállalók a munka meggyorsítása és könnyítése érdekében a vonórudat nem használták, és a több hete kialakult gyakorlatot senki sem ellenőrizte és nem kifogásolta. Az pedig a perben nem volt vitás, hogy a vonórúd használata szükséges lett volna.
Az előbbiek alapján az eljárt bíróságok törvénysértés nélkül állapították meg, hogy a balesetet nem a felperes kizárólagos elháríthatatlan magatartása okozta, mivel abban az alperesi szabályszegések közrehatottak. Az a körülmény, hogy az alperes az R. Kft. telephelyén végezte alvállalkozói tevékenységét, az alperes mint munkáltató felelősségét nem érinti [1993. évi XCIII. tv. (Mvt.) 40. § (1) bekezdés, 55. § 1/b) és d) pontok].
Mindezekhez képest, minthogy az alperes nem tudta magát kimenteni, vizsgálni kellett az Mt. 174. § (3) bekezdése szerinti kármegosztás fennállását, vagyis a felperesnek a balesetben való részbeni okozását, és az ebben való vétkességét.
A munkaügyi bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperesnek az általános élettapasztalatot kirívóan figyelmen kívül hagyó - és ezért vétkes - magatartása részben okozója volt a balesetnek, ezért kármegosztásnak van helye. A felperes tévesen hivatkozott arra, hogy a vétkesség megállapítása minden esetben valamely tételes munkavédelmi előírás megszegéséhez kötött (EH 1154.).
Munkavállalói közrehatás esetén a kármegosztás helyes arányának megállapításánál, figyelemmel a munkáltató objektív felelősségére, a munkáltató vétkessége szükségképpen csökkenti a munkavállaló vétkes közrehatása súlyát. Emiatt a felperes azon vétkes magatartása, mely szerint a vontatóhevederrel összekötött szállítókocsi és a targonca közé állva kézjelzéssel a kilógó hídelem és maga felé irányított tolatásra biztatta a targoncást, az előbbiekben kifejtett szabályszegéseket elkövető alperesre terhesebb kármegosztásra adott alapot.
A kármegosztás arányát az előbbiek alapján a munkaügyi bíróság törvénysértés nélkül állapította meg 25-75%-os mértékben az alperesre terhesebben. A másodfokú bíróság a kármegosztás 50-50%-os aránya megállapításánál figyelmen kívül hagyta az alperes objektív felelősségét [Mt. 174. § (1) bekezdés], és az alperes terhére eső súlyos szabályszegéseket.
A nem vagyoni kártérítés mértéke körében a másodfokú bíróság helytállóan hivatkozott a felperest fiatal korban ért súlyos, és testi-lelki következményeiben rendkívül hátrányos egészségkárosodás tekintetében arra, hogy a bírói gyakorlat szerint ezzel a hátránnyal a munkaügyi bíróság által megállapítotthoz képest magasabb összegű nem vagyoni kártérítés áll arányban. Tévedett viszont a kármegosztás felperesre hátrányosabb aránya meghatározásánál, és a nem vagyoni kártérítésnek ezen arány alapján történő meghatározásánál.
A nem vagyoni kártérítés összegét az eset konkrét sajátosságainak és a károsult személyi körülményeinek alapulvételével úgy kell meghatározni, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozását szolgálja [34/1992. (VI. 1.) AB határozat]. Ennek során az ítélkezési gyakorlat nem alkalmaz kármegosztást, hanem az eset összes sajátos, egyedi körülményei alapján állapítja meg a nem vagyoni hátrány kiegyensúlyozására szolgáló kompenzációt.
A baleset részletezett körülményei, a munkáltató súlyos mulasztásai, a felperes kisebb mértékű vétkes közrehatása, és a rendkívül súlyos következmény, a végleges rokkantság, az életlehetőségek súlyos beszűküléséhez vezető egészségkárosodás alapján a Legfelsőbb Bíróság az elszenvedett sérelemmel összesen 7 000 000 forint nem vagyoni kártérítést ítélt arányban állónak a balesetkori értékviszonyok alapján.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet abban a részében, amelyben helybenhagyta az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetét 3 000 000 forint és 2005. április 20-ától járó kamata nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezésen túlmenően a keresetet elutasító rendelkezését, továbbá amellyel a felperest első- és másodfokú perköltségben, valamint az alperest első- és másodfokú eljárási illetékben marasztalta, hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság azonos rendelkezését megváltoztatta, és kötelezte az alperest (3 000 000 forint és kamata nem vagyoni kártérítésen felül) további 4 000 000 (négymillió) forint nem vagyoni kártérítés és annak 2005. április 20-ától járó késedelmi kamata megfizetésére [Pp. 275. § (3) bekezdés].
A jogerős ítéletet ezt meghaladóan hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Mfv. I. 10.772/2007.)